Tompa Mihály (1817-1868): Az ibolya álmai

- Tompa Mihály „Regék” czimü kéziratából -

Ah én boldogtalan, kicsiny virág! 
Ki élek búsan, észrevétlenűl: 
Nem jő én hozzám szellő, napsugár 
A pillangó is rajtam átrepűl; 
Csak néha látom a kéklő eget, 
Ki szeretettel adta színemet, 
Fölém kinyulnak a sötét galyak; 
Elém irígy, rút fűvek állanak, 
Még a szép világot sem láthatom: 
Ah, én boldogtalan vagyok nagyon! 
  
Szép tavasz-estén a kis ibolya 
Sorsa felett imígy panaszola, 
S irigylő gondolattal átfutott 
Szegfüt, violát, rózsát s liljomot. 
A hold fölebb fölebb, majd délre hág, 
S még ébren van a merengő virág; 
A lágy szellőben ingó bokrokon 
Reszketve omlik szét az éji fény, 
Végre elaludt e gondolaton: 
Ah, bár vadrózsa tudnék lenni én! 
  
Beteljesült. Álmában rózsa lőn, 
Vadrózsa, nyílt s szellős halomtetőn; 
Üdvözletére lepkék jöttenek, 
Fejét ringatták dalló lágy szelek. 
Előtte délibábos messzeség, 
Felette a menny, nyájas, tiszta kék, 
Az ég kék földjén arany súgarak, 
Melyek reá, ragyogva omlanak. 
Örült, hogy hintáztatta a szabad 
Légben a karcsu ékes ágakat. 
  
Boldog volt a virág s szólt csendesen 
Látván virágit, lombját s tövisét, 
«Virág, lomb ékesít; a tüske véd, 
Szépség, ifjúság, hatalom velem!» 
De nemsokára a vidék felett, 
Tornyosúltak setétlő fellegek; 
A sebes zápor gyorsan megered, 
Leverve róla szirmot, levelet. 
Majd zugó szél üvölt, - vadrózsa árva 
Fejét a föld szennyes porába mártva. 
S mig álmodnék kevélyen, boldogan: 
Ifjúság, szépség, veszve, veszve van! 
Ő puszta kóró, él, de halva már, 
Reá undok pók hálót kötni jár; 
De íme látja, hogy csak álmodott... 
Oh, - felsohajt: vadrózsa nem vagyok! 
  
És ujra csendes, holdas este lett, 
És ujra mély ábrándba mélyedett: 
Ah, a mező olyan vad, néptelen! 
Belől, a kertben volna jobb nekem: 
Holott hű gond s szorgalmatos kezek, 
Ápolgassanak és növeljenek, 
A hajnalkának boldog élte van: 
A gyámvesszőre felfut magasan, 
Ha a rút szél jön, megkapaszkodik... 
S elszenderűlvén ígyen álmodik: 
  
Hajnalka volt. Virággal teljesen, 
Sugár szil ágait ölelte fenn, 
Amelynek erős, lombos alkata 
Zugó szelekkel zugva dacola. 
És boldog ő! midőn virága hull: 
Utána fájó szívvel nem sohajt, 
Eljő a hajnal, visszadja majd... 
S egy elvesztettért tízzel gazdagul. 
  
De megdördűl az ég nagy hirtelen, 
Villám cikázik bús felhőiben; 
Egy pillanat... s az égi tűz lesújt, 
Csapása tör, ront, - izzó lángja gyújt... 
A büszke szilfa forgács és szilánk, - 
Ledönté, meggyujtá az égi láng; 
Szegény virág! indája fonnyad, ég... 
De íme látja: hogy csak álmodék, 
És hosszú, halk lélekzetet veszen: 
Ah, jó hogy nem vagyok hajnalka sem! 
  
És harmadizben szállt alá az est; 
Ábrándba mélyedt ismét örömest 
Bokor tövében a kis ibolya. 
S most a fehérliljomra gondola. 
Ah, oly magasan nem jó állani! 
Oda járnak az ég villámai, 
Melyeket a fennség magára von... 
Legyek én, legyek fehérliliom! 
  
S meglőn. Álmában úgy látá magát: 
Mint a kert karcsú fehérliljomát, 
Magasan nem állott mások felett, 
De látott napsugárt, kéklő eget. 
S ő, ez átváltozásnak általa 
Igen kevély, igen boldog vala! 
Mert minden illat s bűbáj, ami csak 
Kebledben rejlik, oh jó anyaföld! 
S mit a napsugár szirmaikba szőtt 
A tavasz ifju szép viráginak: 
Mindaz egy-magán egyesűlve van! 
És áll a liljom büszkén, boldogan. 
  
A kertbe három ifju hölgy jöve, 
Telvén a sok virágban öröme, 
S megszólal egyik ékes hajadon: 
Ah! milyen bájos ez a liliom! 
Ugyan törjük le...! s szörnyü félelem 
Fogá el a hallott beszédeken; 
Szorongásban telt aztán élete... 
Ha nyílt az ajtó: ő már reszkete. 
  
A kertbe majd egy gyászos nő belép, 
Könnyek borítván bánatos szemét, 
Málvát, rozmarint, szegfüt szaggata, 
És - letörve volt a kert liljoma...! 
Gyászos terítőn, benn halvány halott, 
Halavány kis leányka nyúgodott, - 
Ennek merev kezébe adta őt, 
Hol irtózata s kínja egyre nőtt. 
Keskeny koporsót hoztak azután, 
Belé-záratván a virág s leány; 
Rögtön setét lőn... ő a holttal ...ah! 
- Hullván a hajnal hűvös harmata, 
Felébredt, és szólt a virág, szegény: 
Hála, hogy vagyok kis ibolya én! 
  
Jobb nékem itt a bokrok enyhiben 
Szerényen élni s észrevétlenűl; 
Hol szaggató kéz és zápor nem ér, 
És a vihar bántatlan átrepűl. 
Fedezz el, lágy fű s leveles bokor! 
Folyjon kis éltem, amikép folya: 
Ne legyek én rózsa, vagy liliom; 
Legyek illatos szerény ibolya! 

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.