Gyulai Pál (1826-1909): Az ifjúság megvénül bennem…

 
1854

Az ifjuság megvénül bennem,
Ősz hervad éltem tavaszán;
Nincs itt nekem többé mit tennem,
És örülhetnem igazán.
Mi a multban szép és dicső volt,
S a jövőben kétségbe ejt,
Mi van és lesz, mi élt és megholt
Kiittam mint méregkehelyt.

Még sem halál, csak haldokolás ez,
Az élő bú éltetni tud.
Szivem, szívem oh miért érzesz,
Ha vágyad gúnyol és hazud?!
Mi vágyva kín föllángolásod,
Mely örömest áldozna vért,űS magad mi hjába téped, hányod,
Dobogni vágynál s nincs miért!

Bort, bort! S hadd sírjon az a nóta,
Mely azt siratja, a mit én,
úgy sem sirhattam a mióta
Örülni immár megszüném.
Hadd sirjak és hadd vigadja hát,
S míg azalatt megvénülnék,
Temess el – ujra hallgatok rád -
Remény, ki elhagysz s biztatsz még!

Forrás: Remény. Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné. Pest. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. 1858.