2015. márc. 27.

Névy László: Petőfi olasz tanulmánya


Egressy Gábor (?): Petőfi Sándor (dagerrotípia, 1844 v. 1845)




Dr. Meltzl Hugó tagtársunk értekezése után alkalomszerűen tartom az olaszoknak Petőfi költészete iránt tanúsított érdeklődésével és lelkesedésével szemben megemlíteni, minő előszeretettel viseltetett nagy költőnk az olasz nyelv és költészet iránt, mikor legfeljebb magában, a geniusz önérzetével gondolhatta, hogy egykor idegen nemzetek is fognak az ő dalaiban szívhez szóló, emelő, gyújtó hangot találni.

Petőfiben a költői őserő volt megtestesülve. Utánozni, talán ha akart volna, sem tudott volna. Egyénisége oly határozott, hogy magát megtagadni rá nézve lehetetlen lett volna. De ez távolról sem teszi azt, hogy a megszerezhető ismeretek becsét méltányolni ne tudja. Nem foglalkozott sokat az elméletekkel, de égett a vágytól, hogy a világirodalom nagy szellemeit közvetlen forrásból, az illetők nyelvén ismerhesse meg. Gúnyolta, mikor alkalma volt a középszerűséget, a művészet üggyel-bajjal dolgozó mesterembereit, de rajongott mindenért, ami a geniusz bélyegét viselte homlokán.

Az a néhány év, melyet hányattatásai után a szabadságharc kitöréséig, nyugodtabb munkásságban tölthetett, nemcsak a dúsabb költői productio, hanem a tanulás ideje is volt.  A németen kívül szorgalmasan tanulta az angol, francia és olasz nyelvet, s foglalkozott az illető nemzetek legnagyobb költőivel.

Az olasz nyelvben 1844-1845-ben Messi Antal úr, ma egyetemi rendkívüli tanár, s nekem a kereskedelmi akadémiában igen tisztelt collegám, volt tanítója, ki az alábbi adatokat lekötelező szívességgel bocsátotta rendelkezésemre.

Petőfi akkor a Hatvani utcában, a Jankovics-féle ház egy szűk és homályos udvari szobájában lakott Pákh Albert-tel, akivel együtt tanult olaszul. Miként forrásom mondja, Petőfi jól és szívesen fordította Pellico Silvio Rabságom órái című művét, de legjobban szerette a népdalokat, a Canti populari-t.

Nem tudott csendesen ülni, s amennyire a kis szoba szűk területe engedte, makra pipáját foga közé szúrva, nagy léptekkel járt fel-alá, s ha a mester kelleténél tovább időzött a klasszikus prózánál, nem éppen suppressa voce kívánta. Canti populari!

Mód nélkül szerette az olasz népdalok hevét, egyszerűségét, s nemzeti emelkedettségét.

Ismerte és szívesen recitálta Berchet-nek azt a dalát a zöld, vörös, fehér színről, melyet Meltzl tagtársunk is szembe állít a Szerelem gyöngyei-nek XXVI. dalával.

Gyakran szavalta a következő szerelmi dalt:

Chi v ’amera, ben mio, s’i non son io?
C hi m’ama me, se non m’amate vol?
E tutto lob en vostro gia son io
E tutto lob en mio, gia siete vol?
Da poiché ci vogliamo tanto bene
Venga la morte, che morremo insieme,
Da poiché tanto ben noi ci vogliamo,
Venga la morte e insieme moriamo.

Magyarul körülbelül fél prózában, fél versben:

Ki fog téged szeretni kedvesem, ha én már nem vagyok,
Ki fog szeretni engem, hogyha te nem szeretsz?
Hiszen a te egész kincsed egyedül én vagyok,
S az én egész kincsem egyedül csak te vagy.
Azóta, hogy szeretjük egymást olyannyira,
Jöjjön bár a halál, együtt halunk mi meg.
Mióta úgy szeretjük egymást,
Hadd jöjjön a halál, együtt halunk mi meg.