Egressy Gábor (?): Petőfi Sándor (dagerrotípia, 1844 v. 1845)
Dr.
Meltzl Hugó tagtársunk értekezése után alkalomszerűen tartom az olaszoknak
Petőfi költészete iránt tanúsított érdeklődésével és lelkesedésével szemben
megemlíteni, minő előszeretettel viseltetett nagy költőnk az olasz nyelv és
költészet iránt, mikor legfeljebb magában, a geniusz önérzetével gondolhatta,
hogy egykor idegen nemzetek is fognak az ő dalaiban szívhez szóló, emelő,
gyújtó hangot találni.
Petőfiben
a költői őserő volt megtestesülve. Utánozni, talán ha akart volna, sem tudott
volna. Egyénisége oly határozott, hogy magát megtagadni rá nézve lehetetlen
lett volna. De ez távolról sem teszi azt, hogy a megszerezhető ismeretek becsét méltányolni ne tudja. Nem foglalkozott
sokat az elméletekkel, de égett a vágytól, hogy a világirodalom nagy szellemeit
közvetlen forrásból, az illetők nyelvén ismerhesse meg. Gúnyolta, mikor alkalma
volt a középszerűséget, a művészet üggyel-bajjal dolgozó mesterembereit, de
rajongott mindenért, ami a geniusz bélyegét viselte homlokán.
Az
a néhány év, melyet hányattatásai után a szabadságharc kitöréséig, nyugodtabb
munkásságban tölthetett, nemcsak a dúsabb költői productio, hanem a tanulás
ideje is volt. A németen kívül
szorgalmasan tanulta az angol, francia és olasz nyelvet, s foglalkozott az
illető nemzetek legnagyobb költőivel.
Az
olasz nyelvben 1844-1845-ben Messi Antal
úr, ma egyetemi rendkívüli tanár, s nekem a kereskedelmi akadémiában igen
tisztelt collegám, volt tanítója, ki az alábbi adatokat lekötelező szívességgel
bocsátotta rendelkezésemre.
Petőfi
akkor a Hatvani utcában, a Jankovics-féle ház egy szűk és homályos udvari
szobájában lakott Pákh Albert-tel,
akivel együtt tanult olaszul. Miként forrásom mondja, Petőfi jól és szívesen
fordította Pellico Silvio Rabságom órái
című művét, de legjobban szerette a népdalokat,
a Canti populari-t.
Nem
tudott csendesen ülni, s amennyire a kis szoba szűk területe engedte, makra
pipáját foga közé szúrva, nagy léptekkel járt fel-alá, s ha a mester kelleténél
tovább időzött a klasszikus prózánál, nem éppen suppressa voce kívánta. Canti populari!
Mód
nélkül szerette az olasz népdalok hevét, egyszerűségét, s nemzeti
emelkedettségét.
Ismerte
és szívesen recitálta Berchet-nek azt
a dalát a zöld, vörös, fehér színről, melyet Meltzl tagtársunk is szembe állít a Szerelem gyöngyei-nek XXVI. dalával.
Gyakran
szavalta a következő szerelmi dalt:
Chi v ’amera, ben mio, s’i
non son io?
C hi m’ama me, se non m’amate
vol?
E tutto lob en vostro
gia son io
E tutto lob en mio, gia
siete vol?
Da poiché ci vogliamo
tanto bene
Venga la morte, che
morremo insieme,
Da poiché tanto ben noi
ci vogliamo,
Venga la morte e insieme
moriamo.
Magyarul
körülbelül fél prózában, fél versben:
Ki fog téged szeretni
kedvesem, ha én már nem vagyok,
Ki fog szeretni engem,
hogyha te nem szeretsz?
Hiszen a te egész
kincsed egyedül én vagyok,
S az én egész kincsem
egyedül csak te vagy.
Azóta, hogy szeretjük
egymást olyannyira,
Jöjjön bár a halál,
együtt halunk mi meg.
Mióta úgy szeretjük
egymást,
Hadd jöjjön a halál,
együtt halunk mi meg.
A
kis szoba ajtajára belül krétával írta fel Petőfi Dante-nak azt az ismeretes terzináját:
Per m esi va nella cittá
dolente,
Per m esi va nella
eterno dolore,
Per m esi va tra la
perduta gente,
Azaz:
Rajtam át visz az út a
gyászos városba,
Rajtam át visz az út az
örök fájdalomba,
Rajtam át visz az út az
elkárhozottak közt.
Pompásan
alkalmazott inscriptio a kis szobára és lakóira.
Különösen
kedvelte és énekelni is szerette Monti-nak
következő dalát:
Bella Italia, amate
sponde
Pur vi torna a riveder;
Trema in petto e si
confonde
Dalma oppressa dal
piacer.
S
hozzá a refrain:
Il giardino di natura
Pei barbari non é!
Magyarul
körülbelül:
Oh szép Italia, ti
kedves partok,
Im visszatérek látni
titeket;
A lélek reszket és
zavart lesz bennem,
Alighogy bírja a nagy
örömet.
A természetnek eme
kertje
A barbároknak nem való.
A
barbárok alatt az olasz költő osztrákokat ért; de a magyar költő is gondolta a
magáét, mikor lelkesülten dúdolta:
Il giardino di natura,
Pei barbari non é.
Egy
alkalommal Pákh Albert szorgalmasan körmölt valami tárcacikket egy lap számára.
Petőfi hosszúkat lépve, dúdolta a Canti
populari-t és zavarta az írót. Pákh mérges volt, s csendre intette. Petőfi
jókedvűen azt felelte neki:
-
No
isz’ jól van; lesz idő, mikor rólunk
is írnak tárcacikket.
Bizony
írnak mást is, hála Isten. A magyar költő dicsőséget szerzett nemzetünknek és
nyelvünknek messze földeken, már-már az egész művelt világon s örvendhetünk,
hogy az ő hangjai abban a szép országban is élénk visszhangot keltettek,
melynek dalai oly harmóniával zengtek össze az ő szép lelkével.
Forrás:
Koszoru – A Petőfi-társaság havi közlönye III. kötet– Szerkeszti Szana Tamás –
Budapest, Rautmann Frigyes kiadása. Koronaherceg utca 3-ik szám. 1880.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése