Holló Ernő (1810-1983): Féligkész versek

Elkezdem néha itt, vagy ott,

mezőn, utcán, országúton,

hallgatag sorokat rovok,

hogy miről, még nem is tudom.

Csak elkapott a „hangulat”

s előle ki nem térhetek,

sorokat rakok, mint paraszt

a friss búzakereszteket,

mint tégláit a kőműves,

hogy majd belőle ház legyen.

Ó édes, izzó munka-láz,

hogy hajtasz engem szüntelen!

Felcsillanok sorok között,

felcsillanok és ernyedek,

s akkor láthatatlan erő

megállítja a kezemet.

Megáll a szép vers-hangulat

és visszaroskad vers-sorom,

vinném előre versemet,

tégláit raknám, nem tudom,

s úgy állok, mint a gazda, kit

eső zavart, megátkozott,

vagy építész, akinek a

téglája hirtelen fogyott.

Forrás: Vigilia VIII. évf. 1942. május

Krüzselyi Erzsébet (1875-1953): Hangtalan lírán. Új versek.

Krüzselyi Erzsi 1897-ben lép először a nyilvánosság elé Versei-vel. 1901-ben Ujabb versek-et ad, aztán az Örök csendben következik (1907), majd a Csendország dalai (1913) s most a Hangtalan lírán folytatja a sort. Ez az öt könyv 27 esztendő termése. Nem sok, nem is kevés. Krüzselyi Erzsi nem él vissza  közönség türelmével. Nem tartozik azok közé, akik mindegyre a világ elé szerénykednek könyveikkel, de a tartalom jórészt az előző írásokból rekrutálódik. Krüzselyi Erzsi egyetlen költeménye sem ismétlődik későbbi könyveiben. Nála az új könyv nemcsak a betűszedőnek jelent új munkát, hanem a szerzőnek is. És ezek a könyvek érdekes lélektani adatokkal szolgálnak az analizálónak. Végigkísérhetjük bennük egy szerény, kedves költői temperamentum életét a rügyfakadástól a teljes virágzásig. Látjuk az indulás nehézkességét s aztán a szárnyalás bravúroskodását. a kezdet bizony csak kezdet nála is a kezdők szokott bizonytalanságaival; szinte semmit se sejtet a jövő fényességeiből. Harmadik könyve mutatja csak az igazi költőt. Megtalálja önmagát, originálitásának igazi, ki nem meríthető forrását: saját sorsát. A negyedik kötetben eljut a Zenitre. Most megjelent könyve már nem jelent további elmélkedést. Ő már átlépte a határt, nem fogja újabb vonalakkal megjavítani rekordját; az ő értékét már le lehet mérni. Legfennebb csak a kifejezés módja válhatik acélosabbá.

Könyveinek ez az egyik érdekessége. A másik az, hogy ezek a versek kisugárzásai egy lélek benső életének, amely egészen egyéni, amilyen nincs több a magyar irodalomban. Ezek a versek csak Krüzselyi Erzsire találnak, annyira az ő egyéni sorsának a hajtásai, hogy ezeket csak ő mondhatja el, más senki. Azt, hogy „Tele van a város akácfa virággal...” leadhatja mindenki saját panaszaképpen, de a Csend zenéjét, a Csend rab énekét, a Hangtalan dalokat csak Krüzselyi Erzsi sírhatja el a világ  előtt. Ezeknek csak az ő személye ad életet, ezek csak megkövült tavirózsák, holt siralmak, ha nincs ott a Krüzselyi Erzsi arca. Mert ezek a dalok felszálló sóhajok, tört hullámok, apró felvillanások egy szomorú leány vergődéséből. tudatosan nem mondtam tragédiát, mert ez nem tragédia, bár a költő is annak nézi. Sorsa tagadhatatlanul mostoha. Krüzselyi Erzsi születése óta el van zárva a hangok világától. Ő nem tudja, mi a pacsirtazengés, az anyai szó simogató melegsége, mi a szerelmi suttogás, a melódiák lelket fogó varázsa. Ezt az egész világot elvette a sors tőle. és a színek tengeréből is alig jutott neki több egy kis bizonytalan szürkeségnél. Emiatt iskolákat sem végzett, csak úgy lassanként óriási fáradtsággal hordta össze a kincseket édesatyja – egyúttal legjobb barátja – segítségével. Igazi sisiphusi munka. S így dolgozik ő ma is örök csendben, hangtalan húrokon nagy, kíméletes, lassú tempóban, nehogy kiszáradjon szeméből az a kis fény, amit a sors még ott hagyott neki szomorú vigasztalásul. Azt a pár órát, ami neki a fényből jutott és jut, a lelke kibeszélésére fordítja.

S nekünk olyan drágák ezek a beszédek, mert látjuk belőlük egy ilyen elzárt lélek benső vegetációját. A világtól való elszigeteltsége ráutalta, hogy valahol könnyítsen a némaságán. És ő megtalálta a hangjait: egész lelki életének legközvetlenebb s egyedüli jelentkező helye: a versei. Kevés költőnk van, aki annyira a dalokba temetkeznék s annyira megjelennék a költeményeiben, mint ő. Ez a nagy szubjektivitás adja a versek különös, egyéni veretét. Mert itt nemcsak azt látjuk, hogy miképpen nő ki a kezdőből a művész, hanem segítségükkel benézhetünk a száműzöttek napsugártalan szigetére is. Krüzselyi Erzsi egyike azoknak a költőknek, akiket legjobban meg lehet ismerni költeményeikből. Mindig önmagát adja. Annyira illusztrálja költeményeivel lelki életét, hogy megszínesednek előttünk a  legrejtettebb ráncok is s mi látjuk egy ilyen szegény lélek meddő vergődését. Igen, ez csak vergődés. Mert az ő lelkének nincs története. Olyan kevés hab vetődik fel itt a folyó tükrén, hogy ez történetnek se mondható. Egyszer, valamikor elindult feléje valami kósza napsugár, de az is megállt a félúton s visszafordult. Ez minden! A többi csak gyötrődés. Pedig az élet szava megszólal benne is. El-elfogja a vágy a boldogság után; hiába az örök csend, az örök szürkeség, odabenn a tavasz levegője hullámzik, fülemilék dalolnak: milyen jó lenne, ha neki is volna egy kép a szívében, lenne egy név, amit elsuttogjon; milyen jó lenne valakire várni, valaki után sírni. Szeretne boldog lenni csak egyszer, hogy aztán legyen miről örökké álmodozni... De hát a tündérország függönyei összezárultak s az ő szemei nem találják az utat. Nem tehet egyebet: siratja önmagát. Ez az ő költészetének örökké ismétlődő motívuma. Ehhez a tárgyhoz szorítkozik még egy pár sírdomb a temetőben, hogy a mező még komorabb legyen. Ide is virágokat hullat, különösen sokat az édesatyjáéra. Ezek az ő fő tárgyai. De mennyi változatosságot tud kitalálni a fekete szín kolorizálására! Ez kétségtelenül igazi költői hivatottság bizonyítéka. Mindenütt megtalálja önmagát; lelke mindjárt odasimul a természet s az élet tényeihez: egyezőségeket vagy ellentéteket keres az ő nagy témája szerint. Lelke elmélyült mindig van hangulata, gondolata a legtöbbször szerencsés és művészi a formában is. Torlódnak az erdők, Lelki nippek, Krisztus a fák alatt, Üres helyek, Öreg udvarház megannyi gyöngyszeme az ő értékes költészetének. Az egész kötetben talán csak a Keresem a falut tartom erőtlennek a befejező versszak miatt. Ez a versszak t. i. nagyon emlékeztet a húsz éven aluliak stílusára. Így van, ha „Ámor játszi árnya” szívünk elől már „unva fut”: bevonja az ősz hervadása a májusi falut. A három háborús vers is bátran elmaradhatott volna, nem emelkednek túl az aktualitások múló értékén.

És most visszatérek még egyszer a tragédiára. Krüzselyi Erzsi vallásos szerény lélek, nem lázadozik, lehajtja fejét, de mégsem tudott úgy elhelyezkedni a Gondviselés árnyékában, mint pl. Keller Helén. Én nem tudom az ő izoláltságát tragédiának nézni. Hiszen ez a sors már annyi virágot termett neki és az irodalomnak, amennyit a földi élet múló örömei bizonyára nem érnek meg. Bizonyos, hogy Krüzselyi kedvező életkörülmények közt tizedrészét sem kapja Danaé aranyesőjének; az öt érzéken épült, hétköznapi élet nem kapta volna fel a szunnyadó költői erőket, vagy nem ilyen méretekben. Mennyit köszönhet ő s köszönhetünk mi az ő rabláncának: a csöndnek s a szürkeségnek! Villon, az első igazi francia lírikus csirkefogóvá süllyedt s csak a véletlen mentette meg az akasztófától. De ez a rettenetes sors tette költővé s Nosard kegyesen mondja róla: ez az ő költészetének váltságdíja. Krüzselyi Erzsiről is azt mondhatnók: szomorú sorsa az az adó, amit az életnek fizetett költői pályájáért. Mert az életnek mindnyájan adót kell, hogy fizessünk. Krüzselyi Erzsinek a szerencsétlensége lett a kincse. Ebben az elvonultságban a lelke megtermékenyült, megmozdult a szunnyadó költői ösztön, virágok nőttek, melódiák fakadtak: Krüzselyi Erzsi költővé csiszolódott a sors érdes kezei közt. Mennyi új meglátásnak, új hangnak lehetne megszólaltatója ez a verőfényes lemondás! Keller Helén, ez a süket-néma-vak csodagyerek optimistává tudott lenni, mert ennyi nyomorékság ellenére is kiművelődhetett s lelkébe be tudta hozni a kultúra fényét és színeit.

Vajon Krüzselyi Erzsi finomságos lelke ne érezné meg a meleget a jéghegyek alatt?... Ezt nem szemrehányásképpen mondtam. Lelkem részvétével kísérem nehéz sorsát. Ez csak vigasztalás akar lenni. Ezek csak témák – a hatodik kötet számára...

Hiszem, hogy sok olvasója lesz új könyvének.

Rass Károly

Forrás: Erdélyi Irodalmi Szemle 8. szám 1924.

Sziklay Ferenc (1883-1943): Hangzatka. Regény.

(Sziklay Ferenc: Hangzatka. Regény, Berlin, 1924. Ludwig Voggenreiter Verlag magyar osztály.)

A berlini L. Voggenreiter cég magyar osztályának kiadásában megjelent, ezen ízléses kiállítású kis könyvet Csehszlovákiából hozta a posta. A szlovenszkói és ruszinszkói magyarságnak szeretettel ajánlja a szerzője, ki ennek a magyarságnak egyik vezető egyénisége, szerkesztői és írói tollal küzdő katonája. Nekünk, a ma már oly sok darabra tördelt magyarság erdélyi elszigetelt részének, nagyon jól esik életjelt kapnunk csehszlovákiai testvéreinkről ezen túlnyomóan az ő földjükön és az ő légkörükben mozgó, lebilincselően kedves kis munkából.

A borítéklapon stilizált kép: térdére roskadó, derékban megtört,magyar sújtásos ruhájú, a hányt-vetett életben eltorzult arcú, féleleven alak; lelógó jobb karral, baljában hegedűjét a vonójával együtt görcsösen a szívéhez szorítva. A háttér távlatában gémeskút, sugár torony. – „Eltörött a hegedűm...” Ez a regény alaptónusa, és ez a témája. Azoknak a száz évvel ezelőtt egyre-másra felbukkanó magyar zenezseniknek egy szomorú példánya, akik „mindjárt fiatalon a virtuóz pályára mentek, amely valamennyiüknél fényes sikerrel kezdődött és teljes elzülléssel, gyászos pusztulással végződött.” – Fabó találó szavai szerint: „csak virtuóz hegedűművészek voltak és ez volt végzetes tragikumok.” Közülök leghuzamosabban tudott egzisztálni, sőt a dicsőség magaslatán megmaradni Bihari János, az egykori „cigánykirály”, a „magyar Orpheus” – azért, merttudott 24 tagból álló nagyszerű bandát szervezni és azt évek hosszú során vezetni, míg 55 éves korában a balkeze megbénulását maga után vonó balesete őt – a pazarlás fejedelmét – is nyomorba taszította.

Csermák Antal – a regény főhőse – azonban mindvégig solo-muzsikus maradt éppen úgy, mint nagy mestere, Lavotta János. Az ő életének tragikus pályája attól kezdve, mikor a bécsi szalonokban feltűnik a fiatal cseh származású hegedűművész, Anton Cermak Edler von Luid und Rohan, - fel a magasba, amint Bihari játékától elbűvölten teljesen szakít addigi német muzsikájával és Lavottától eltanulva, legnagyobb mesterévé lesz az akkori magyar zenének – az egri, gödöllői, budai fényes napokon át, midőn mint nemes Csermák Antal elbűvöli az előkelő magyar világot -, le az útszéli csárdák, falusi pajkos gyerekek, részeg parasztok kicsúfolt, lezüllött Csermakk Tónijáig: ez a hegyes szög alatt felhajított kő szabályszerű parabolikus pályáját mutató vonal jelzi a regény meséjének a menetét. Ebbe a tragikus parabolába belekapcsolódik a grófi leány, Nádszeghy Zsófika, hasonlóan tragikus szerelmi története, mely végül a budai hegyek közt a monarchiabeli első kisdedóvó megalapításának lágy akkordjaiban hangzik ki.

Sziklay Ferenc muzsikus és pedagógus. E kettős szerelme oltárán áldoz bensőséges hangulatú regényében. Az ő saját leleménye-é a két történetnek: a főúri hölgy iránti szerelmében elbukott Csermák Antal siralmas sorsának s a Brunswick Teréz grófnő életének annyira találó összekapcsolása? - vagy magát e kapcsolatot is készen találta-é valahol éppen úgy, mint a mese anyagát szolgáltat történetet? – ezt a kérdést nem volt alkalmunk tisztázhatni. Amennyire nyomozásunk elvezethetett, az annyi, hogy Brunswick Teréz talán Beethoven iránti szerelme miatt szánta el magát szűzi pártája örökös megőrzésére és később az első kisdednevelő intézetek alapítására. Ha ez az adat vezette volna a szerzőt regénye két főalakja sorsának egybekapcsolására, csak szerencsésnek mondhatjuk a behelyettesítést. És ami a művészi alakítás legfőbb feltétele: sikerült neki regénye két fő személyében lelkünkhöz nagyon közel álló, élő alakokat teremteni.

Pakocs Károly: Forró szavak. Versek.

Pakocs Károly 1892-1966

Pakocs Károly: Forró szavak. Versek. Satu Mare, 1924. 8. 96 l.)

Az olvasóközönség rendesen bizalmatlansággal fogadja a vallásos költészet megnyilatkozásait. Ez a tartózkodás nem indokolatlan. Elnyűtt közhelyeknél, sújtásos lelkendezésnél rendszerint nemigen találunk bennük egyebet. Ez a körülmény sekélyessé tette az egyházi költészetet. Rossz rímek, hibás ritmusok, szekérzörgésszerű melódiák kerültek az olvasóközönség szemei elé sokszor inkább bosszantásul, mint az áhítat növelésére. Kevés igazi költői lélek szánta rá magát, hogy a vallási érzések hullámrezgéseinek legyen leadó állomása. Így aztán tehetségtelen dilettánsok tolakodtak be az Olympus berkeibe, éppen azért, mert a bírálat nem követelte tőlük tanulságos szigorúsággal a belépő jegyet. A józan kritika hiánya tette zavarossá a vizeket s a józan kritika hiánya miatt olyan lassú az emelkedés a vallási költészetben. Újabban ebben a tekintetben is örvendetes fejlődést látunk. Sík Sándor új idők óramutatója s ha egyelőre csak utánzókat szül az ő iránya, az is nyereséget jelent a magyar egyházi költészet történetében. – Örömmel mutatunk rá Pakocs Károly könyvére is, mint a tökéletesedés egyik tünetére. Feltűnő változatosság, művészet, erő teszik könyvét kellemes meglepetéssé. Ez a dicséret csak nyer értékében, ha meggondoljuk azt a nehézséget, hogy Pakocs Károly nemcsak személyében pap, hanem költészetében is kizárólag kath. pap. Az élet keze még nem érintette meg lelke minden húrját, vagy helyesebben: még csak a vallásos érzés gyermeki kegyelet, a gondolkozó, tépelődő lélek tör ki a mélységből más rezgésekre nincs hangja. És mégis, ezen a szűk határon is mennyi tarka változatosság mozog előttünk! Ez csak azt bizonyítja, hogy a legkietlenebb mezőkön is teremnek virágok, impressziók, álmok az igazi költői lélek számára. És Pakocs költői lélek. Íme, néhány költeménye. Jöjjetek-ben az igazi papot, Krisztus igaz szolgáját mutatja. Szemmel láthatólag Krisztus urunknak ez a mondása ihlette: Jöjjetek hozzám mindnyájan, kik fáradtak s terhelve vagytok... És ő magára alkalmazta e sorokat. Ő is hívja a világot, a gyermeket, hogy összeragasztja neki az eltört fabábut; a szenvedéllyel küzdő fiatal embert olajjal keni meg az új csatára; a boldogtalan asszonynak új otthont épít a romokon, a céltalanul bolyongónak utat mutat, a haláltól remegő öreg emberbe bátorságot önt, mert: „Én pap vagyok”. Révész-ben Charonná lesz, aki vigyáz a réven s átszállítja az örökkévalóság utasait. Halódó ágya mellett c. verse az utolsó kenet szentségének megkapó költői feldolgozása. És így találja meg ő a költői tárgyat foglalkozása minden tünetében. Költői hivatásának legfőbb bizonyítéka éppen az, hogy meglát minden színt, megérez minden kis rezgést, ami művészi ábrázolásra alkalmas. És igazi lírikus, mert mindent önmagán szűr át s önmagát teszi az ilyen alkalmakkor is a középpontba. Nem elvont, nem doktriner, hanem önmagáról beszél, s így a tárgyak lírai átélésekké válnak, amelyek beleolvadnak a költői hangulat szivárványszínes dekorációjába. ez a tulajdonsága mentette meg, hogy nem fulladt bombasztokba s nem temették el a sallangok. Ha kötetét elolvassuk, sok költeményének emlékét magukba zárjuk és nem úgy vagyunk, mint pl. Klopstock lírai költeményeivel, amelyekben csak úgy ömlik a hév, de ezzel el is végeztük vele: egy költemény se helyezkedett el lelkünkben hosszabb tartózkodásra. Pakocs költeményeiben sok a tűz, az erő, az egészséges áhítat. Elég pl. a Tűz, Krisztus forradalmárai, vagy Hazám címűekre rámutatnunk.

E jelenségek mellett azonban vannak fogyatkozások is. Mindjárt a stílusra kell megjegyzést tennem. Az egyházi költészet különös kedvvel kapott Bajza és társai finomságain s igen megható, de igen rossz szóösszetételein. Milyen szép is az, amikor Bajza bájvidék, viránymező, búvirág s kéjrózsákkal koporsószegezi ki verseit. Ez a stílus ma is kísért a kath. vallási költészetben. Még Pakocs sem tudta függetleníteni magát ettől a hatástól. Kíntűz, vágyrom, kínbilincs, vádláng, üdvmosoly, vágypohár, vágyteli, jajteli nála sem ismeretlenek s különösen bántó a sok istenes összetétel: Istenöröm, Istenláng, Isteniga, Istenfényáradat, Istenkedves stb. Előfordulnak ilyen kitételek is: lelkem ingad, sóhajok közt anyálom a jajvilágot; vagy ilyen rakéták: „ők mutattak hajnalló éj-eget”, „Krisztus tüze bíborolta őket bornak”. – Mindez csak bősége a nedvnek, amin okos mérséklet hamar segít.

Nagyobb hiba, mikor néha nem tudja interpretálni lelke gondolatát. Ilyen a karácsony a munkásnegyedben. A költő körülbelül egy vad proletár átalakulását gondolta el a karácsonyi est hatása alatt. Ebben a formában azonban nem látunk belőle semmit. Nem tudjuk, hogy miért találja a szerző éppen a proletár lakásában, családjában a jászol lelkét? s még nagyobb hiba, hogy a költő nem is mutatja a proletár megbékülését. Gyöngyszületés-ben nagyon erőltetett a gyöngy születésének magyarázata s alkalmazása sem talál. Hosszabb reflexió után igen szép költeményt lehetett volna csinálni belőle. Biztatás c. is kissé ellaposul az utolsó három sorral, pedig különben igen szép ez a költemény.

S végül, hogy a versformára vonatkozólag is mondjak valamit, Pakocs nem kötött versszakokban dolgozik. Ez még nem hiba; jambikus sorai így is könnyen hullámzanak. Bizonyos mesterkéltséget okoz azonban, hogy ott rímel, ahol akar. A sorok hosszúsága t. i. nagyon szeszélyes. Szinte azt mondhatnám: ha egy jó rím kerül elő, akkor megáll s a következő szót átviszi a másik sorba. Ez az értelem rovására esik, de legkönnyebb módja, hogy az ember tökéletes rímeket adjon.

Pakocs könyve határozott nyereséget jelent irodalmunk számára. Értékes biztató, amely után nagy reménnyel várjuk a következő kötetet.

Rass Károly

Forrás: Erdélyi Irodalmi Szemle 7. szám 1924. június

Dr. Borbély István: Erdélyi magyar novellaírók és novellák

A novelláról nálunk általában kétféle nézet járja. Az egyik szerint a novella tulajdonképpen „kis regény”, melyet néhány epizód betoldásával, leírásokkal, lélektani elemzésekkel, lírai díszítményekkel, stb. stb. könnyen „regény”-nyé lehet kiszélesíteni. Sebesi Samu, Balogh Endre és Gyallay Domokos e kis regényeknek erdélyi kultiválói. Kovács Dezső és Sipos Domokos szerint a novella úgy viszonylik a regényhez, mint a küllő a kerékhez, minélfogva a novella egy önmagában befejezett életkép, zárt mű egységes tragikummal vagy komikummal, azonban regénnyé ki nem nyújtható. Jókai novellái azok felfogása mellett bizonykodnak Mikszáthnak, Eötvös Károlynak anekdota-novellái viszont emezek mellett szólnak. Azt, hogy e két felfogás közül melyik célravezetőbb, bajos dolog volna megmondani; bizonyára mind a kettő helyes, ha általuk jó novella készül. Az íróra nézve azonban nem közömbös, hogy melyik felfogás szerint ír. Ott van pl. Balogh Endrének egyik legszebb kis regénye, a Fehér rügy. Ebből Kovács Dezső bizonyosan legalább hat novellát írt volna. Viszont Sipos Domokosnak Templomrabló-ját Sebesi Samu szélesre kinyújtott társadalmi kisregénnyé írta volna át.

Nekünk úgy tetszik, hogy az, amit – Sebesi, Gyallay és Balogh után – kis regénynek neveztünk el, közelebb áll a regényhez, mint a novellához. Mert a novella – ha t. i. a dolog lényegét tekintjük - az egyén életének adja egy kis töredékét, ellenben a regény a társadalom egy csoportjának adja életrajzát. A novellában egy egyén („a főszereplő”) életének egy kis része a tulajdonképpeni cselekmény. Hogy e kis rész, mondjuk: ez az epizód, csupán egy szellemes ötlet, mint Herczeg Ferencnél, vagy kedélyes anekdota, melynek folyamán semmi sorsdöntő história nem történik, mint Mikszáth és Eötvös Károly legtöbb novellájában; avagy megfordítva: az egyén életének éppen sorsdöntő epizódja, mint Kemény Zsigmond és Gárdonyi elbeszéléseiben, - - az teljesen mindegy. A fő dolog az, hogy egy ember történetének egy kis – de önmagában zárt egységű – része van befoglalva a novellába. Ezzel szemben a regény nemcsak egy embernek, hanem a társadalomnak nemcsak egyetlen epizódját, hanem valamely olyan széles menetű eseményét írja le, amelyben sok-sok ember vesz részt, megelevenedik benne egy egész korszak embereivel, vidékeivel, szokásaival, ruházatával, épületeivel, gyarlóságaival és erényeivel. A novella lényegében adalék az egyén jellemrajzához; a regény egy korszaknak élet- és jellemrajza. Az, hogy milyen terjedelmű az írásmű, nem tartozik a dolog lényegéhez. Vannak regény terjedelemre kinyújtott novellák (ilyenek Mikszáth regényei általában), viszont vannak novellába zsúfolt regények (mint pl. Jókainak legtöbb elbeszélése).

Ha már most elismerjük, hogy ez a különbség a regény és a novella között tényleg megvan, akkor nyilvánvaló, hogy a novellaírótól egészen más természetű műalkotásokat várunk, mint a regényírótól. Amint másfelől az is bizonyos, hogy az ilyen elméleti megfontolás lényegileg befolyásolhatja az írók dolgát.

A fentiekben talán eléggé szabatosan megjelöltük a novellának lényegét s ezután áttérhetünk annak a nem kevésbé fontos kérdésnek megbeszélésére, hogy mi a költészet a novellában? Tudvalevő dolog, hogy nem minden elbeszélés nevezhető költői munkának. Igen sok olyan novellát ismerünk, amelynek semmi köze nincs a poézishez. Hol van itt a határ? Az könnyen meglehet, hogy kevés olvasó gondolt erre a látszólag tisztán elméleti kérdésre, de a kritikusnak,s mint azonnal látni fogjuk, az írónak nagyon is tisztában kell lenni e határkérdéssel. A dolog azonnal érthetőbb lesz, ha azt, amiről ezúttal beszélni akarunk, így kérdezzük: van-e valami különbség aközt, ahogyan valamely eseményt a riporter, a történetíró s a költő feldolgoz? Bizonyára van, mert a riporter nem történetíró s a historikus nem poéta. Mi tehát a különbség közöttük? Ha e kérdésre helyesen válaszoltunk, akkor a felelet a novellában levő költészetet kell, hogy megjelölje.

Az újságíró csak lát és megláttat. Hogy a riporteri meglátás és megláttatás legtöbbször tendenciózus, az igaz, de az írásnak művészi lényegét illetőleg nem fontos. A riporternek írói technikájában a szemléletesség a fő. A történetíró a tendencia nélküli megláttatáson kívül megjelöli az eseménynek különböző összefüggéseit is. Ezt úgy szoktuk mondani, hogy előbb hitelesen megállapítja a tényt, aztán megmutatja e ténynek összes okait és következményeit. A historikust a riportertől tárgyilagossága, valamint mélyreható és széles látókörű okfejtése s – ami ezzel együtt kell, hogy járjon – okoskodásra késztetése különbözteti meg. A költő több, mint ezek közül akármelyik, mert ő az olvasónak egyéni élményévé igyekszik tenni azt, ami tőle teljesen függetlenül történt vagy éppen soha meg sem is történt.

Nézzünk egy pár példát.

Indig Ottó Tűz a Monostoron címen megírt egy igazán kedves kis rajzot. Nem világrengető eseményről van benne szó: Kolozsvárt ostromolják a kurucok. Nagyszegi Gábor a kuructáborban egyszer csak azt hallja, hogy a városban maradt feleségének labancok udvarolnak. Bosszú és undor ébred lelkében otthona iránt s elhatározza, hogy a csábítót lelövi, házát meg felgyújtja. Mint mondá, akként cselekedett. Ennyi a novella tárgya. A kidolgozás szemléletes előadással ügyes megszerkesztésben élvezetes olvasmánnyá tette e kuruckori riportot. Hogy benne – a vége felé – egy kis zavarosság is van, azon nem akadtam fenn. Indig úgysem akart hiteles történetet írni. S a hatás? Én e novella elolvasása után ilyenféléket gondoltam magamban: mégis nagy bolond volt ez a Nagyszegi Gábor, hogy felgyújtotta saját házát; jobb lett volna, ha nem hagyja ilyen veszedelmes időben őrizet nélkül a menyecskét, vagy ha mégis elhagyta, hát elégedett volna meg a csábító rác hadnagy lelövésével (esetleg az asszonynak „kézzelfogható” megleckéztetésével), de a házát ne bántsa, mert – ugyebár – a ház mégsem lehetett hibás? Ennél továbbmenőleg azonban nem volt közöm a novellához. Így vagyok én a riportokkal általában. Elolvasom őket: élvezem is, ha jól vannak megírva, aztán nem törődöm többé velük. Nézzünk egy másik riport-novellát, Sipos Domokosnak Templomrabló-ját. Az író – monológ formában – egy szegény proletárt akart bemutatni, ki éhes és fázik, s akit a jóllakott, meleg szobában fűtőző világnak hatása megőrjít, templomrablóvá, az oltári szent kehely tolvajává tesz. Ez a riport annyi stiláris ügyességgel van megírva, hogy bármelyik újságírónak becsületére válnék. Hanem - - a poézishez nincsen semmi köze. Íme a templomrabló lelkületének változásai: „Átkozott hideg van.” „Enni akarok”. „Ezt tovább nem bírom. Istenem, hol vagy? Borits reám valamit. Valahová be kell menni, valahol le kell ülni.” „A templom mindenkinek szabad.”  A templomrabló logikája idáig egészen normális. Aztán,amit e proletár a templomban az első pillanatokban érezett, azt Sipos igazán finom megérzéssel tolmácsolta. „Nagyon jó. Nem fúj az a kutya szél. A jeges havat letörülöm arcomról a kabátom ujjával. Óh boldogság. Leülök.” „Énekelek.” „Milyen rég nem voltam templomban.” E pontig a novella jól sikerült. Hanem itt tökéletesen elromlott. Ha például én írtam volna ezt a novellát s okvetlenül proletár történetet akartam volna csinálni belőle, valahogyan ilyenféleképpen folytattam volna: e szegény sorsverte ember az orgona hangjai mellett elalszik s a templomi impressziók álmát a hitnek megvigasztaló érzésével töltik el; - aztán az istentiszteletnek vége, mindenkinek el kell hagyni a templomot, még e szomorú embernek is. A befejezés végére odaírtam volna, hogy: a polgári rend már az isteni irgalmat is órához kötötte, - - mert amíg a fűtött templom bezárva üresen marad, addig a hajléktalannak tovább kell fáznia, éheznie künn a szabad ég alatt. Mondom, ha okvetlenül proletár történetre lett volna szükségem, így fejeztem volna be Sipos novelláját. Ebből a fináléból kiérzett volna valami abból a nyomorból, amelyért mi, emberek – kik órarend szerint zárjuk és nyitjuk Istennek házát – bizony-bizony felelősek vagyunk. A novella így egy társadalmi jajkiáltás lett volna, mely bizonyosan megtalálja visszhangját az olvasó lelkében. Mit csinált ehelyett Sipos? Hát legelőször is megőrjítette ezt a szerencsétlen embert. Már az ilyen folytatásnak helyes volta iránt is kételyeim vannak, mert úgy érzem, hogy a templom a maga áhítatos misztikumával a legfeldúltabb idegrendszerre is csillapítólag kell, hogy hasson. Ez a kifogásom azonban költői szempontból nem nagyon fontos. Sokkal fontosabb a következő. Sipos okvetlenül proletár novellát akart e témából írni, melyben (az ő elgondolása szerint) az a vezető téma: hogyan őrül meg egy fázó és éhező nyomorult ember mások gazdagságának és meleg szobájának láttára. Azt kérdezem már most, hogy ennek a lelki aberrációnak bemutatásához miért kellett éppen olyan dolgokat elkövettetni e szerencsétlen emberrel, amely dolgok minden jóérzésű olvasónak bántják az ízlését?E proletár nem volt monomániákus templombetörő, ez tehát nem magyarázza meg a szent kehely ellopását. Mire való volt olyan tettet vitetni vele véghez, amely lélektanilag semmiképpen nem következik az előzményekből, s amely – ismétlem – bántja vallásos érzületünket?Mert az oltári szentség ma minden templomtisztelő előtt kegyelet tárgya, tartozzék az illető bármely felekezethez. Ellopni azt, sőt egyáltalában: lopni a templomból - - a legteljesebb mértékben ellenkezik esztétikai és erkölcsi érzésünkkel. Amely pillanatban ez a proletár erre vetemedett, elvesztette emberi rokonérzésünket. Az író magyarázhatja aztán a tényt bárhogyan, ez undorító epizóddal a művészetet ölte meg írásában. Amivel világért sem akartam azt mondani, hogy Sipos novellái mind ilyenek.

Szentimrei Jenő: Magyar irodalom Erdélyben 1926.

Szentimrei Jenő 1926-ban

Nyolcadik esztendejét töltötte az elmúlt év karácsonyán az a magyar irodalmi élet, mely Erdélyben és a csatolt területeken váratlanul indult virágzásnak az impérium megcserélésével. Azelőtt úgy szoktuk meg, hogy a magyar irodalom egyetlen nagy folyam, mely valahol Budapest táján szakad az egyetemes irodalom tengerébe. Ma nagy, erős mellékfolyókról is beszélni lehet már és nemcsak az új impériumok alá került részeken, de a mai Magyarország nagyvárosaiban is élhetnek írók, akik nem „vidékiek” többé, mert hiszen a Juhász Gyulákat, Móra Ferenceket nem lehet ezentúl vidéki jelzővel megfosztani a magyar irodalomban viselt előkelő rangjuktól.

Az Erdélyben nyolcadik éve napvilágra kerülő irodalmi termés hova-raktározása még mindig gondot okoz a belföldi gazdáknak. Nincs erdélyi irodalom — mondják és írják — legfeljebb erdélyi írókról lehet beszélni. Sűrűn hánytorgatott probléma volt ez a Királyhágón innen éppen 1926-ban, holott a kérdést az eddig számításon kívül hagyott Budapest el is döntötte már, épen 1926-ban.

1925 volt az ismerkedés kora. Antológiák jelentek meg Berlinben és Budapesten erdélyi írók és költők válogatott termésével. Egy-egy regény, egy-egy önálló verskötet is felbukkant már budapesti kiadók márkáján. A főfolyó kezdett ráeszmélni, hogy a politikai földrengések mellékfolyókat fakasztottak a terméketlennek tudott „vidék” szikláiból és ha e mellékfolyók egyszer önálló medret próbálnának vágni a tengerig vagy elapadnának az őket körülvevő területek közönyének aszályában: bizonyos, hogy a fő folyó sem lenne többé hajózható mélyebb járatú gőzösök számára.

Számolni kellett végre az erdélyi irodalommal és erre az 1926-os évben fanyalodott Budapest. Párhuzamosan három lexikon is készült, melyek mindegyike már nemcsak tudomásul veszi, hogy valami mozgolódás zaja áthallik a Királyhágón, de számot is vet az itteni értékekkel és az egyetemes magyar irodalom keretei közé beintegrálja őket. És ha már a magyar irodalom céghivatala, mint bejegyzett céget tartja nyilván szellemi termelésünk összességét erdélyi irodalom cím alatt, lehet-e mifelénk még mindig fontos probléma és fontoskodó viták tárgya a kérdés, hogy van-e ilyen irodalom, vagy csupán íróink vannak?

Így a sekély mellékfolyó már csak a mederfenékből kiálló, kételkedő kövekkel vitázik. A torkolatnál bezzeg, régen túl vannak a vitatkozáson.

Másik ilyen házi „problémánk” is van. A kritika kérdése. Van-e, nincs-e és ha van, milyennek kellene lennie, ha nincs, milyent kellene megteremteni? Ha azonban a nyitott szemű olvasó körülnéz, ezt a kérdést is régen eldöntöttnek látja. Nagyobb baj, hogy olyan kritikánk van, amilyen van, mintha semmilyen se volna. Mert ez már nem önálló, a maga hegyei között eredett mellékfolyó, hanem holtága a mellékfolyónak. Ezen a téren — sajnos — függvénye maradtunk budapesti szempontoknak és módszereknek. Nagyon kevés, félkezünkön előszámlálható azoknak a kritikusoknak a száma Erdélyben, akik az új időkhöz és megváltozott viszonyokhoz mért új szempontokkal, új módszerrel és a műbe való beleélésnek egészen szokatlan intenzitása akarásával szolgálnák irodalmunk ügyét. Legtöbben a Császár Elemérek és Pintér Jenők módszerével dolgoznak, amelybe több a politikum, mint az esztétikai elem és ami még nagyobb baj, az ő szemükkel igyekeznek látni is. Egy kisebb csoport szeme pedig a világra úgy lát, mint a Schöpflin Aladáré. Tovább látásra már beidegezve nincs. Olyan kritikusunk azonban, aki a világirodalom mai haladottsági fokának lemérése után próbálna itt kritikát csinálni, talán egy-kettő van, talán még kettő sincsen. Eredeti szempontú, rendszert és módszert önmagából kifejteni próbáló, nagy kritikus egyéniség eljövetelére még várnunk kell.

A fönt elmondottak nagyjában bevilágítják azt a szűk területet, melyen irodalmi csatározásaink lezajlanak. Irodalmi irányok, világnézeti ellentétek nem problémák mifelénk. A legheterogénebb elemek megférnek akár egy konzervatív, akár egy radikális újság hasábjain, senki sem kérdi tőlük, mi jusson kerültek oda? Az író, amíg csak ír, verset vagy prózát, essayt, vagy regényt, addig nincs vele baj. De ha újságot is ír, akkor már ennek, vagy amannak a politikai törekvésnek válik avantgarde-jává. Akkor aztán radikális lapban ősi nyolcast dalolhat, konzervatívban forradalmi szabad verset, megnyilatkozásai többé nem irodalmi, hanem politikai szempontból esnek megítélés alá.

Itt nincsenek viták a műformáról, nem kerül mérlegre, hogy a gondolat, az érzés, a cselekvés kifejezése kinek milyen úton-módon és milyen mértékben sikerült. Erdély jó föld, Erdély a szabadságok klasszikus hazája — de nem túlságosan igyekszik lehatolni a dolgok legmélyére: a lényegig. Mert nem a politikum a lényeg. Hiszen itt minden szabad, amíg politikai csoportok érdekkörébe nem ütközöl vele. Ám írj egy vezércikket, mely irodalmi oeuvre d értékét és körét semmiben sem érinti és elintézted nyomban megbecsültetésed fokát, tisztába jöhettél irodalmi barátaiddal és ellenségeiddel.

Méliusz József (1909–1995): 74. Nagy temetők a hold alatt

Méliusz József 

Kép: forum.index.hu

 

Nagy temetők a hold alatt…
Az élet nem volt az igazság.
És ha az igazság hazugság volt?
Az igazság nagy temetői a hold alatt.

Nem.
Semmi tagadás az igazság nem volt elég
az üdvözüléshez.
– Nincsen üdvözülés.

A játékosok között
akik a hamiskártyázást rendszeressé tették
az aki nem csal
felborítja a rendet.

Rend?

Micsoda illúzió!

Nagy temetők a hold alatt…
A nem-illetékesek megfontoltan
és előkelő csendben négy fal között
követik el a nagy bűntényeket.
– Mi mást tehetnének
a nem-illetékesek?

Nem tartoztam a méltóságot viselők közé
akik a kocka fordultakor eldalolják:
Igaz hogy együtt meneteltem
de azért tiltakoztam.
Én nem meneteltem velük.
Ezért a bűnös én vagyok.
Tiltakozásom ilyenképp történelmileg érvénytelen.

Nagy temetők a hold alatt…
Eltitkolt temetők.
Végtelen temetők a közömbös hold alatt.

(Az igazság nem mindig forradalmi…)

Dogshaven, 1953.

Forrás: Látó, 2005. október

Beke Sándor: Vendégek

Forrás: http://fany.over-blog.de/1050-index.html

November. Kikerics pislánkoló. Árva és szomjúhozó, kérkedő és kényelmetlen. Ősz-feneketlen. November, magabiztos kopogtatással, indulatos csöngetéssel: „Szeretnénk beszélgetni!” A sötétség szigonyai leereszkedtek a könyvespolcra… A csendéi is. Néztük egymást. A képzelet fölébresztette a koponyámon feszülő ideghálózatot. Az megremegett, mint a salétromos fal szögletébe font pókháló, mikor az ecetmuslica rászáll, akár kifutópályára egy Boeing repülőgép. „És azon kívül?” … És azon kívül nyolcvan százalék víz vagyok… A Víz esetleg csak filozofál. Esetleg törtet a Semmi felé. Esetleg vázlatokat készít magának a halálról. Az indulatokról. Mások észjárásáról. A fennmaradás lehetőségeiről. Esetleg arról, hogy hiába nem kell átALAKULNI, vagy egyszerűen csupán körforgásról. A Víz korforgásáról. A folyásról. A lassú folyásról, mely olyan mint egy közmondásban: magabiztosan partot mosó. Vagy a Nagy Híd alatti örvényekben töprengő. A Nagy Híg alatt, mely összeköti az életet és a halált. A Nagy Híd alatt, ahol a facölöpöket ráncigálja, vagy inkább szövetséget kötve az ész háborújában. Ideiglenes békét, fegyverszünetet, mint játszótéren a kis műanyag játékkardocskákkal az uzsonnázni hazament gyerekek. „És azon kívül?” Szülőföld tutujgató. Trillió vadvirágot éltető, s a történelem rétegeiben vén fenyők hajszálgyökereit fölkereső, mint egy rokont, mint egy jó barátot, akit elvesztett időközben, mint egy gyorsvonaton felejtett sóhajtást egy jelentéktelen falusi állomás fölött. Csupán ennyi…

November. Kikerics pislánkoló. Kémény alagutakkal a kozmosz felé. Nem menekülni, csak elmerengeni. Talán ott nincsen senki. Vagy van egy isten-szívű ember, egy ember-szívű isten? De másképp! Félénktelenül és más térben, más időben. Ahol a víz is bátrabban beleolvad a zúzmarás csillagok fényébe, ahol hullámzani kezd egy ismeretlen földöntúli zenére, mint itt a földön a Küküllőben úszkáló vadrécék, ha megszólalnak a fehér templomtornyok múlt században öntött rézharangjai, vagy egy svájci tükör-tóban Dixieland térzenére keringőt járó fehér hattyúk. Csupán ennyi…

November. Halotti pompával és történelemmel… S a vendégek?... Elmentek. Mi maradtunk. Változatlanul, mint a novemberi ég angyalszemű csillagaival, anyatejfehér holdjával és megannyi kérdés, melyekre nem akarok válaszolni soha! Csupán a csont-szigonyok maradtak szívem körül, mint hatalmas tábortűz mellett Hargitán a nyári éjszakákon az emlékek homályos visszapillantó tükreiben a derékig levetkőzött, s magukban dudorászó székely legények.

S a világ? Belefeketedik fájdalmában. Kökényfekete világában. Nem mint a korom. Mint egy vak szemében a világ. Az örök Semmi. Mint a rózsák egy tündérkert ágyasaiban, melyeket még feketének se lát. Virágnak se. Semminek se. Szemében torzszülött gyermek a huszadik század.

S a november? Olyan, mint fehér sétabotja. Mint egy iránytű. Mint egy jelzőlámpa. Vigyázz, kék november! Sistergő november. Béke november. Szánalom november. Történelem november… Jó éjszakát!...

Forrás: Székely Útkereső 1. évf. 6. sz. (1990. szeptember)

Cseke Gábor (1941-): A mártírium három állapota (1989)

(örök fogoly)

szökevényként árkon-bokron át

csörtet a lelkem mentené magát

szaggatott ruhában lihegve támolyog

már összeesne de lelkipásztorok

karolják föl életet lehelnek belé

a hit ködében így lenne Istené

fogolyként mint aki harcát feladta

mosolya álarc míg erőt gyűjt alatta

újabb szökéshez de hova de merre

és mindig visszahozzák sárosan összeverve

(álruhában)

bennetek megsokszorozva a legbensőbb gondolatba öltözve

onnan kikandikálva fintorogva de mindig a bőre szabott

álca mögött lapulva élem végig sorsotok

egyiket a másik után vagyok a diák a tengeren

hányódó kalandor az elorzott álmú repülős

a legépfegyverezett tüntető anya

a magaslati mámor kínozta hegymászó

a rendezett agyú matematikus a szájas melós az életet

habzsoló természetjáró vagyok az örök

don juan a kaszát forgató mezőpásztor a gyáva hekus

de honnan ennyi tapasztalat ily érdeklődés

ki oltotta belém e bujkáló létet

amelyben nincsen elképzelhető kaland hőse magam vagyok

mégis mások pusztulnak belé

         (a szabadsághoz)

tudom tudom tudom már

minden szó fölösleges

távolra hordó mordály

ravaszán reszkető kéz eres

a lövés hangja elszáll

füstje keserű sóhaj

lehullunk mint a hajszál

de tisztán él az óhaj

csönd lesz a béke lesz a jel

hogy érted amit megértek

a száj helyett szemünk felel

már halni tudok érted                   

Forrás: Székely Útkereső 1. évf. 3. sz. (1990. június)

Szőcs Géza (1953-): Kérdések a XXVI. század költőihez

Huszonhatodik századbeli hazám költői, akik ezt, amit mondok

csak mint nyelvemlékeket fogjátok olvasni, ha fogjátok

látszunk-e nektek, láttok-e tisztán? vagy ezt a kört is

füstfüggöny-cafatok takarják majd el dörgésrétegek

akna lába fölrúgta homoktölcsér, ejtőernyősök

szakadt, égett rongyai, mint támolygó, nyomorék

selyemsárkányok az égen

bombavetők földbe süppedő csigaházai, mint mérhetetlen

csizmaszárak

és mindemögül ki-kihallszik, ki-kilátszik az ének –

néhányan, több szólamban, énekelünk,

És a tenger tragikus temetése, és a

nyolc méter magas, életbe vágó darvak, akik őrt állanak a        

parton

és a fennsík, ahol a roncs betört reflektoraiban

fehér rablódarazsak és esővíz

és lehet, hogy nyakigláb akasztófák sora a Sétatér mentén

vagy egyszerűen a lámpavasakon himbálóznak majd körte

gyanánt

a város vezetői, meg a fegyvere ellenállók, és lehet,

szögesdrótok a színház udvarán és barikádok a Malom

utcában

mialatt körözvény-falragaszokat göngyölget a szél

és a vaspofontól szétloccsant Belvedere szálloda romjai –

mert szitakötő-fejét arcához nyomja, közelről

városunk szemébe bámul a pusztulás.

De nem pusztul el a város, akárhogy is!

Ezt a földet, ezt a megviselt országot

akárhány idegen talp tapossa is

akárhány idegen mancs tépázza is

dobálják akárhány halottal

ismét a kutakat tele

ha lehetetlen lesz is megint a források

fölé hajolnod, mert a vízből

nem a te arcod néz vissza rád – és az ekével felforgatott

temetők

és a lovasszobrok melléig érő tűzvész – így is, úgy is

elkotródnak az országrontók

és akkor megint az országépítők

akkor megint ez a szívós emberfajta

ezek az emberek, akik itt a Szamos mellett is

olyan hosszú ideje

de milyen hosszú ideje

ezek!

Forrás: Székely Útkereső 1. évf. 1. sz. (1990. április)