Krüzselyi Erzsi 1897-ben lép először a
nyilvánosság elé Versei-vel. 1901-ben
Ujabb versek-et ad, aztán az Örök csendben következik (1907), majd a Csendország dalai (1913) s most a Hangtalan lírán folytatja a sort. Ez az
öt könyv 27 esztendő termése. Nem sok, nem is kevés. Krüzselyi Erzsi nem él
vissza közönség türelmével. Nem tartozik
azok közé, akik mindegyre a világ elé szerénykednek könyveikkel, de a tartalom
jórészt az előző írásokból rekrutálódik. Krüzselyi Erzsi egyetlen költeménye
sem ismétlődik későbbi könyveiben. Nála az új könyv nemcsak a betűszedőnek
jelent új munkát, hanem a szerzőnek is. És ezek a könyvek érdekes lélektani
adatokkal szolgálnak az analizálónak. Végigkísérhetjük bennük egy szerény,
kedves költői temperamentum életét a rügyfakadástól a teljes virágzásig. Látjuk
az indulás nehézkességét s aztán a szárnyalás bravúroskodását. a kezdet bizony csak
kezdet nála is a kezdők szokott bizonytalanságaival; szinte semmit se sejtet a
jövő fényességeiből. Harmadik könyve mutatja csak az igazi költőt. Megtalálja
önmagát, originálitásának igazi, ki nem meríthető forrását: saját sorsát. A
negyedik kötetben eljut a Zenitre. Most megjelent könyve már nem jelent további
elmélkedést. Ő már átlépte a határt, nem fogja újabb vonalakkal megjavítani
rekordját; az ő értékét már le lehet mérni. Legfennebb csak a kifejezés módja
válhatik acélosabbá.
Könyveinek
ez az egyik érdekessége. A másik az, hogy ezek a versek kisugárzásai egy lélek
benső életének, amely egészen egyéni, amilyen nincs több a magyar irodalomban.
Ezek a versek csak Krüzselyi Erzsire találnak, annyira az ő egyéni sorsának a
hajtásai, hogy ezeket csak ő mondhatja el, más senki. Azt, hogy „Tele van a
város akácfa virággal...” leadhatja mindenki saját panaszaképpen, de a Csend zenéjét, a Csend rab énekét, a Hangtalan
dalokat csak Krüzselyi Erzsi sírhatja el a világ előtt. Ezeknek csak az ő személye ad életet,
ezek csak megkövült tavirózsák, holt siralmak, ha nincs ott a Krüzselyi Erzsi
arca. Mert ezek a dalok felszálló sóhajok, tört hullámok, apró felvillanások
egy szomorú leány vergődéséből. tudatosan nem mondtam tragédiát, mert ez nem
tragédia, bár a költő is annak nézi. Sorsa tagadhatatlanul mostoha. Krüzselyi
Erzsi születése óta el van zárva a hangok világától. Ő nem tudja, mi a pacsirtazengés,
az anyai szó simogató melegsége, mi a szerelmi suttogás, a melódiák lelket fogó
varázsa. Ezt az egész világot elvette a sors tőle. és a színek tengeréből is
alig jutott neki több egy kis bizonytalan szürkeségnél. Emiatt iskolákat sem végzett,
csak úgy lassanként óriási fáradtsággal hordta össze a kincseket édesatyja –
egyúttal legjobb barátja – segítségével. Igazi sisiphusi munka. S így dolgozik
ő ma is örök csendben, hangtalan húrokon nagy, kíméletes, lassú tempóban,
nehogy kiszáradjon szeméből az a kis fény, amit a sors még ott hagyott neki
szomorú vigasztalásul. Azt a pár órát, ami neki a fényből jutott és jut, a
lelke kibeszélésére fordítja.
S
nekünk olyan drágák ezek a beszédek, mert látjuk belőlük egy ilyen elzárt lélek
benső vegetációját. A világtól való elszigeteltsége ráutalta, hogy valahol
könnyítsen a némaságán. És ő megtalálta a hangjait: egész lelki életének
legközvetlenebb s egyedüli jelentkező helye: a versei. Kevés költőnk van, aki
annyira a dalokba temetkeznék s annyira megjelennék a költeményeiben, mint ő.
Ez a nagy szubjektivitás adja a versek különös, egyéni veretét. Mert itt
nemcsak azt látjuk, hogy miképpen nő ki a kezdőből a művész, hanem
segítségükkel benézhetünk a száműzöttek napsugártalan szigetére is. Krüzselyi
Erzsi egyike azoknak a költőknek, akiket legjobban meg lehet ismerni
költeményeikből. Mindig önmagát adja. Annyira illusztrálja költeményeivel lelki
életét, hogy megszínesednek előttünk a
legrejtettebb ráncok is s mi látjuk egy ilyen szegény lélek meddő
vergődését. Igen, ez csak vergődés. Mert az ő lelkének nincs története. Olyan
kevés hab vetődik fel itt a folyó tükrén, hogy ez történetnek se mondható.
Egyszer, valamikor elindult feléje valami kósza napsugár, de az is megállt a félúton
s visszafordult. Ez minden! A többi csak gyötrődés. Pedig az élet szava
megszólal benne is. El-elfogja a vágy a boldogság után; hiába az örök csend, az
örök szürkeség, odabenn a tavasz levegője hullámzik, fülemilék dalolnak: milyen
jó lenne, ha neki is volna egy kép a szívében, lenne egy név, amit elsuttogjon;
milyen jó lenne valakire várni, valaki után sírni. Szeretne boldog lenni csak
egyszer, hogy aztán legyen miről örökké álmodozni... De hát a tündérország
függönyei összezárultak s az ő szemei nem találják az utat. Nem tehet egyebet:
siratja önmagát. Ez az ő költészetének örökké ismétlődő motívuma. Ehhez a
tárgyhoz szorítkozik még egy pár sírdomb a temetőben, hogy a mező még komorabb
legyen. Ide is virágokat hullat, különösen sokat az édesatyjáéra. Ezek az ő fő
tárgyai. De mennyi változatosságot tud kitalálni a fekete szín kolorizálására!
Ez kétségtelenül igazi költői hivatottság bizonyítéka. Mindenütt megtalálja
önmagát; lelke mindjárt odasimul a természet s az élet tényeihez: egyezőségeket
vagy ellentéteket keres az ő nagy témája szerint. Lelke elmélyült mindig van
hangulata, gondolata a legtöbbször szerencsés és művészi a formában is. Torlódnak az erdők, Lelki nippek, Krisztus a
fák alatt, Üres helyek, Öreg udvarház megannyi gyöngyszeme az ő értékes
költészetének. Az egész kötetben talán csak a Keresem a falut tartom erőtlennek a befejező versszak miatt. Ez a
versszak t. i. nagyon emlékeztet a húsz éven aluliak stílusára. Így van, ha „Ámor
játszi árnya” szívünk elől már „unva fut”: bevonja az ősz hervadása a májusi
falut. A három háborús vers is bátran elmaradhatott volna, nem emelkednek túl
az aktualitások múló értékén.
És
most visszatérek még egyszer a tragédiára. Krüzselyi Erzsi vallásos szerény
lélek, nem lázadozik, lehajtja fejét, de mégsem tudott úgy elhelyezkedni a
Gondviselés árnyékában, mint pl. Keller Helén. Én nem tudom az ő izoláltságát
tragédiának nézni. Hiszen ez a sors már annyi virágot termett neki és az
irodalomnak, amennyit a földi élet múló örömei bizonyára nem érnek meg.
Bizonyos, hogy Krüzselyi kedvező életkörülmények közt tizedrészét sem kapja
Danaé aranyesőjének; az öt érzéken épült, hétköznapi élet nem kapta volna fel a
szunnyadó költői erőket, vagy nem ilyen méretekben. Mennyit köszönhet ő s
köszönhetünk mi az ő rabláncának: a csöndnek s a szürkeségnek! Villon, az első
igazi francia lírikus csirkefogóvá süllyedt s csak a véletlen mentette meg az
akasztófától. De ez a rettenetes sors tette költővé s Nosard kegyesen mondja
róla: ez az ő költészetének váltságdíja. Krüzselyi Erzsiről is azt mondhatnók:
szomorú sorsa az az adó, amit az életnek fizetett költői pályájáért. Mert az
életnek mindnyájan adót kell, hogy fizessünk. Krüzselyi Erzsinek a
szerencsétlensége lett a kincse. Ebben az elvonultságban a lelke
megtermékenyült, megmozdult a szunnyadó költői ösztön, virágok nőttek, melódiák
fakadtak: Krüzselyi Erzsi költővé csiszolódott a sors érdes kezei közt. Mennyi
új meglátásnak, új hangnak lehetne megszólaltatója ez a verőfényes lemondás!
Keller Helén, ez a süket-néma-vak csodagyerek optimistává tudott lenni, mert
ennyi nyomorékság ellenére is kiművelődhetett s lelkébe be tudta hozni a
kultúra fényét és színeit.
Vajon
Krüzselyi Erzsi finomságos lelke ne érezné meg a meleget a jéghegyek alatt?...
Ezt nem szemrehányásképpen mondtam. Lelkem részvétével kísérem nehéz sorsát. Ez
csak vigasztalás akar lenni. Ezek csak témák – a hatodik kötet számára...
Hiszem,
hogy sok olvasója lesz új könyvének.
Rass Károly
Forrás: Erdélyi Irodalmi
Szemle 8. szám 1924.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése