(Kolozsvár, 1924. 8. r.
165. l. Minerva r.t.)
E
kötet 24 novellájában egy külön, eddig kevéssé ismert, immár pusztulásra szánt
világ tárul fel, mely itt van közelünkben, s mégsem ismerjük eléggé. Egyénnek,
nemzetnek tragikus sorsa és világa, melybe csak nagy ritkán téved az öröm
napsugara. Fogynak az emberek s mintha ennek a sajátosan egyéni életet élő
magyar nemzet-töredéknek a napja is leáldozóban volna. Ideje megismernünk s
feljegyezni róla a még feljegyezhetőt. Erdélyország – Tündérország,
Székelyország – Meseország. Minden röge-köve, zege-zuga tele van regével, át-
meg átitatva tiszta poézissel. Itt minden mozdulásra legendák, hagyományok,
szokások mesés légiója támad és mozdul a föld alul. – E föld mesevirágait Nyírő
tele marokkal szórja s nemcsak levelenkint szedi, hanem mindjárt egész koszorút
köt belőlük.
E
nagy gazdagság és bőkezűség azonban mintha megbosszulná magát. A könyv egyik
hibája éppen abból származik, hogy sok,
nehéz aranyhím terheli ruháját. Annyi rejtett vonatkozás, célzás,
szimbólum, allegória kérdőjele áll elénk; annyi népi, helyi szokás sejtetése;
oly sok ősi mitikus foszlány és maradvány van általánosan ismertül
feltételezve, hogy az olvashatás nyugodtsága nem teljes; virágnak, állatnak,
kőnek, víznek, csillagnak titkos értelmű, csak bizonyos körülmények között
mutatkozó, babonás jelentésű, - ma azonban már alig sejthető vonatkozásai e
szép elbeszélések tiszta élvezését határozottan gátolják. E mozzanatoknak, mint
lényeges mesealkotó elemeknek ily mértékben való felhalmozása irodalmi
színvonalon álló, tehát a legszélesebb körök érdeklődésére méltán számot tartó
elbeszélés-kötetben nem indokolt. Nem is szólva arról, hogy hitelességük –
enyhén szólva – legalábbis problematikus. Nyírő a maga költői lelkének szép
elképzeléseit mind e gazdag mesevilágban élő népnek tulajdonítja, anélkül, hogy
azok valóban mindig a népé is volnának.
A
népnyelvéből vette nyelvének színpompáját is, ami egészen természetes; és
nyelvünknek oly gazdagságát tárja fel, hogy az valóban meglepő. Stílusa néha
már talán igenis gazdag s a gazdagsággal való kérkedés látszatát kelti; mintha
egy-egy szólam csupán a szép hangzás, a tetszetősség, a ritmusos
nyelvkezelésben való virtuozitás megmutogatására való volna. Ennek kedvéért
nagy áldozatokra is kélsz; még a világosság rovására is. Telve van
szentenciákkal, bölcselgetésekkel, melyek néha untatnak; paradoxonokkal,
melyeknek értelmét keresni kell; semmitmondó frázisokkal, melyek bosszantanak.
A
költői tehetséget elnyomja benne a virtuóz; a történetnek természetes
kedvességét, önként adódó tanulságát (- hisz minden földi esemény tanulságot
rejt magában; ezért hívják a történetet az élet tanítómesterének -), vagy eszme
tartalmát, szóval azt, amit a költő
alkot, megzavarja a szociológus,
világnézeti pártember. Félreismerhetetlenül Nyírő beszél s nem alakjai,melyeket
éppen ezért néha helyzetről-helyzetre improvizálni s a természetes megindulás
után a kiszámított hatás elérésére irányítani kénytelen. Így lesz minden
darabja Tendenzstück. Innen: alakjai
negatív vagy pozitív irányban idealizáltak, álmodozók, rajongók, teóriákat
elgondolók és elszavalók. Így állanak elől az „igazság sorsa felett
kétségbeesettek” (Jézusfaragó ember), „a régi tüzekkel kialvók s újakkal nem
rokonok” (Földi le székely), „A megsemmisülésbe szédelgő nemzetüket konok
daccal, szomorú bensőséggel, hallgatagon nézők” (A klánéta), az „anyja és lova
melegén erősödött férfi-szüzek” utolsó maradékai (Vízbetemetkezés),
„igazsággal fertőzött vén apák” (Rapsóné rózsája), „saját nyálában
fetrengő,mások tragédiáján szórakozó” tanítók s naiv rajongással, tragikus
rögeszmével evidens lehetetlenséget megvalósítani akaró Vass Ferik (Gépindítás),
a szeretet és áldozat csalhatatlanságáról megbizonyosodó, remekbe faragott apák
és fiúk (Aranykehely), költők, kik „úgy érzik, hogy a gyermekágynál a
világ hatalmas sebe beszél általuk” (Az alvó gyermek feje felett),
idegenben pusztuló s övéikre meghatóan gondoló, önmagukat áltató Sebe Lacik (Sebe
László hazabeszél), „ihlettől megejtett és természetfölötti
kötelességet magára róvó” magyar papok (Az időnap előtt ébredt ember),
„önmaga özvegyévé lett, a szánalom szamarán ügetni” már nem akaró
barlangrajongók (Csudálókő), „az őrültséggel kézenfogva járó” apostollelkű Csele
Tamások (Értelek virág). – Megdöbbent, lehangol s lelkünket égeti ennyi
pesszimizmusra hajló alapeszme.
Azonban
ezzel távolról sem akarom a tendenciák jogosultságát a szépirodalomban kétségbe
vonni, csupán arra utalok, hogy ezek Nyírő könyvében oly erővel törnek elő,
hogy messze túlnőnek magukon a történeteken s már-már veszélyeztetik az
elbeszélések reális költői értékét. A költő szubjektivitásának e hangos
kizengése okozza egyszersmind e tragikus tárgyú elbeszélések lírai jellegét, balladás kidolgozását, szerkezeti
egyenetlenségeit (v. ö. Gyertyavilághoz járunk). Telve
vannak sejtetésekkel, az olvasóra bízott elképzelésekkel. Innen származik az
olvasó szempontjából vett tiszta esztétikai gyönyörködés zavartsága: nagy
emelkedések és zuhanások; álmélkodó önkéntelen kérdések: vajon mi is akar ez
lenni? Mert a tendenciák az illusztrálásukra költött történetek ellenére is
végelemzésükben gyakorta homályban maradnak. Aztán nem érti az ember azt sem, hogy
kifejezések és gondolatok oly sok szépsége mellett miért „hullafoltos
imádságraktár” a templom (66. l.); miért „az Isten bosszúja az élet az emberen”
(112. l.), s „a mennyország diplomatája” a pap (124. l.), miért „imahabaró” a
barát olvasója (60. l.)? – Igaz, sok mindent feledtetnek az olyan igazán
művészi novellák, mint Hull immár a fenyőtoboz, Aranykehely, Alvó
gyermek feje felett, mert ezek valóban hibátlan, maradandó becsű
alkotások; - az olyanok is, mint A klánéta, Időnap előtt ébredt ember, A virág
jussa,melyen belemarkolnak magyar lelkünkbe; de az idézett kifejezések,
hanyag stílusfoltok mégis önkéntelenül kihívják az ellentmondást, s valami
kellemetlen utánagondolásra bírnak.
De
nem folytatom. A kötet a maga egészében és részleteiben azt a benyomást kelti,
hogy ezek az önmagukban értékes, ember-javítást célzó és társadalmi
igazságtalanságokat eltáró tendenciák; nemes felbuzdulásokat megbénító hatalmi
tényeknek leírásai, a gyengébbnek az
erősebbel szemben való, önmagát felőrlő meddő küzdelmének rajza; az alakok
egész sorozatának remekbe faragása; a népies nyelvkincsnek mesteri kezelése és
gyűjtése; őszinte, mély meghatottságot kiváltó szép jeleneteknek és
mesemotívumoknak olykor művészileg kigondolt, olykor azonban hanyag és
tervszerűtlen papírra-vetése: - mind csupán előkészületek, tervek vázlatok,
tanulmányfejek egy nagy összefoglaló székely-regényhez, mit e kötet után
érdeklődéssel várunk.
Dr.
Császár Károly
Forrás: Erdélyi Irodalmi
Szemle 7. szám 1924. június
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése