(Sziklay Ferenc:
Hangzatka. Regény, Berlin, 1924. Ludwig Voggenreiter Verlag magyar osztály.)
A
berlini L. Voggenreiter cég magyar osztályának kiadásában megjelent, ezen
ízléses kiállítású kis könyvet Csehszlovákiából hozta a posta. A szlovenszkói
és ruszinszkói magyarságnak szeretettel ajánlja a szerzője, ki ennek a
magyarságnak egyik vezető egyénisége, szerkesztői és írói tollal küzdő
katonája. Nekünk, a ma már oly sok darabra tördelt magyarság erdélyi
elszigetelt részének, nagyon jól esik életjelt kapnunk csehszlovákiai
testvéreinkről ezen túlnyomóan az ő földjükön és az ő légkörükben mozgó,
lebilincselően kedves kis munkából.
A
borítéklapon stilizált kép: térdére roskadó, derékban megtört,magyar sújtásos
ruhájú, a hányt-vetett életben eltorzult arcú, féleleven alak; lelógó jobb
karral, baljában hegedűjét a vonójával együtt görcsösen a szívéhez szorítva. A
háttér távlatában gémeskút, sugár torony. – „Eltörött a hegedűm...” Ez a regény
alaptónusa, és ez a témája. Azoknak a száz évvel ezelőtt egyre-másra felbukkanó
magyar zenezseniknek egy szomorú példánya, akik „mindjárt fiatalon a virtuóz
pályára mentek, amely valamennyiüknél fényes sikerrel kezdődött és teljes
elzülléssel, gyászos pusztulással végződött.” – Fabó találó szavai szerint: „csak
virtuóz hegedűművészek voltak és ez volt végzetes tragikumok.” Közülök
leghuzamosabban tudott egzisztálni, sőt a dicsőség magaslatán megmaradni Bihari
János, az egykori „cigánykirály”, a „magyar Orpheus” – azért, merttudott 24
tagból álló nagyszerű bandát szervezni és azt évek hosszú során vezetni, míg 55
éves korában a balkeze megbénulását maga után vonó balesete őt – a pazarlás
fejedelmét – is nyomorba taszította.
Csermák
Antal – a regény főhőse – azonban mindvégig solo-muzsikus maradt éppen úgy,
mint nagy mestere, Lavotta János. Az ő életének tragikus pályája attól kezdve,
mikor a bécsi szalonokban feltűnik a fiatal cseh származású hegedűművész, Anton
Cermak Edler von Luid und Rohan, - fel a magasba, amint Bihari játékától
elbűvölten teljesen szakít addigi német muzsikájával és Lavottától eltanulva,
legnagyobb mesterévé lesz az akkori magyar zenének – az egri, gödöllői, budai
fényes napokon át, midőn mint nemes Csermák Antal elbűvöli az előkelő magyar
világot -, le az útszéli csárdák, falusi pajkos gyerekek, részeg parasztok
kicsúfolt, lezüllött Csermakk Tónijáig: ez a hegyes szög alatt felhajított kő
szabályszerű parabolikus pályáját mutató vonal jelzi a regény meséjének a
menetét. Ebbe a tragikus parabolába belekapcsolódik a grófi leány, Nádszeghy
Zsófika, hasonlóan tragikus szerelmi története, mely végül a budai hegyek közt
a monarchiabeli első kisdedóvó megalapításának lágy akkordjaiban hangzik ki.
Sziklay
Ferenc muzsikus és pedagógus. E kettős szerelme oltárán áldoz bensőséges hangulatú
regényében. Az ő saját leleménye-é a két történetnek: a főúri hölgy iránti
szerelmében elbukott Csermák Antal siralmas sorsának s a Brunswick Teréz grófnő
életének annyira találó összekapcsolása? - vagy magát e kapcsolatot is készen
találta-é valahol éppen úgy, mint a mese anyagát szolgáltat történetet? – ezt a
kérdést nem volt alkalmunk tisztázhatni. Amennyire nyomozásunk elvezethetett,
az annyi, hogy Brunswick Teréz talán Beethoven iránti szerelme miatt szánta el
magát szűzi pártája örökös megőrzésére és később az első kisdednevelő intézetek
alapítására. Ha ez az adat vezette volna a szerzőt regénye két főalakja
sorsának egybekapcsolására, csak szerencsésnek mondhatjuk a behelyettesítést.
És ami a művészi alakítás legfőbb feltétele: sikerült neki regénye két fő
személyében lelkünkhöz nagyon közel álló, élő alakokat teremteni.
És
itt mindjárt megjegyezhetjük, hogy e kis terjedelmű regény aránylag elég nagy
számú alakjai közt nincsen egyetlen egy sem, amely élettelen bábként terhelné,
vagy éppen akadályozná a mese lebonyolítását. Még ha csak ideiglenes szerepre,
vagy éppen csak pillanatnyi szükségből jelennek is meg, legalább egy találó
vonás életet lehel beléjök és mind a magok megfelelő helyére vannak beállítva.
A szerző általában csak nagy vonásokkal jellemez, - kisebb terjedelmű
munkájában alig is lehetne tere a realisztikus részletezésre a belső arányosság
megzavarása nélkül, - de a jellemvonások találók s ezért alakjai mégis
reálisak. Hogy egészen mellékes alakokat említsünk: mennyire élethűen van
beállítva a bécsi kofa, tante Marie, humoros alakja,v agy a Kócos Peti, meg a
Csuhaj Pista útszéli betyárok bakonyi romantikája. A nagy Beethoven – még mint
a körmeit csak sejtető fiatal oroszlán, Grassalkovich herceg, a „cigány”
virtuóz Bihari, de még inkább a főhős életébe döntően belejátszó, vele
hasonlóan tragikus sorsú Lavotta János (kinek szintén a magyar méreg, a bor, az
ő „servus humillimusa” a megölője) stb. már jobban kidomboruló alakok; míg a
mesében súlyos szerepet visz a ravasz és makacs diplomata, a háttérben folyton
ott mozgó s csakhamar császárrá vedlő korzikainak bécsi követe, Jean Baptiste
Bernadotte, ki Csermákot Párizsba édesgeti s kinek mint későbben „svékus
királynak” az alakja még az elbukott, az alföldi országút sártengerében
fetrengő Cser-makk Tóni elhomályosult agyában is ott motoszkál: őhozzá készül
Párizsba, vagy éppen Svédországba világhírű hegedűkirálynak.
A
szerző fő ereje a jellemalkotásban van. Találó képet rajzol az utolsó Illyésházyról,
István grófról, ki a művésznek fő pártfogója. Ő taníttatta Prágában, ő viszi be
a főúri szalonokba Bécsben és Magyarországon; kész vele vagyonát megosztani
vagy fiává fogadva, az egészet reá hagyni, mivel neki úgysincs más örököse.
Hiszen a pletyka úgyis vér szerinti testvéreknek tartja őket és ők magok is
hihetőnek gondolják ezt. A szerző helyes kritikai érzékkel kiigazítja Csermák
életrajzírójának azt a tévedését, mintha a művész az István gróf természetes
fia lenne. A köztük levő csekély korkülönbség is kizárja ezt. István gróf
apjától, János gróftól származtatja a vérségi kapcsolatot. Illyésházy mindjárt
kezdetben rámutat az örvényre, mely öccse előtt a Nádszeghy grófnő iránti
szerelme által megnyílik. Magyarországon, a zsenik temetőjében meghódíthatja
művészetével egy főrangú hölgy szívét, de a kezét soha. Ezért akarná fiává
fogadni, hogy mint Illyésházy gróf elnyerhesse szerelme tárgyát. Az ifjúnak művészete
erejében való bizakodásán hajótörést szenved bátyja jóakarata. Így jár vele
akkor is, mikor utoljára felszedi az útszélről. Az összetört ember még mindig
képes megszökni a „rabságból”, a „strázsától”.
A
Nádszeghy grófi család idilli élete Nádszegen hamar tragikusra fordul. Nemcsak
a Zsófika tiszta, eszményi szerelmének dacos határozottsága miatt, hanem „öccse”,
a kisebbik leány, a szilaj „Pistának” (Stefánia) oly hamar tragikusra fordult
házassága miatt is. Helyes művészi érzékkel van oda állítva ez a kedves, pajkos
leány az életet annyira komolyan néző nénje mellé. Mennyire vele van minden
részvétünk későbbi szerencsétlenségében, könnyelmű férjéhez való hűséges
ragaszkodásában és a nyomorba jutott szegény asszony hamar elkövetkezett
halálában, hogy aztán árván maradt gyermekeinek ápolása az „irigy”, „gyűlölködő”,
„vénleány” nénjére maradjon s azt egy magasztos eszme megvalósítására vezesse.
A szerzőnek ez az alak is adva volt Brunswick Teréz élete történetében, nővére,
özv. Deym Jozefin grófnő és gyermekei személyében. A Jozefin nevet az anya,
Nádszeghy grófné, passzív, de szeretetreméltó alakjára ruházta a szerző. Igen
jól megrajzolt alak az apa, Nádszeghy István gróf, a maga „copfos táblabírói
elfogultságával”, hajthatatlan makacsságával, a zsiványok előtt egyszerűen a
pisztolyát vizsgáló nyugodt bátorságával majd magába fojtott néma bánatával,
hogy mint egymásnak örökös némaságban élő szemrehányása legtovább maradjon
életben Zsófika mellett.
Nem
részletezzük a két főalak jellemét. Benne van az életük történetében.
Következetesen, a legkisebb ellentmondás nélkül fejlesztve, keresztül víve.
Kissé
bővebben foglalkoztunk a regény alakjaival, mert a jellemalkotást, és általában
a kidolgozást tartjuk e mű fő érdemének. Sziklay F. megelégedett a mesével úgy,
ahogy majdnem egészen készen kapta. Nem igyekezett saját leleményéből kibővíteni,
gazdagítani. Pedig az alkalom szinte kínálkozott hozzá. Tehette volna főhősét
harcos alakká, ki nem hátrál meg olyan könnyen a művészetét annyira lealázó apa
elfogultsága előtt. Kínálkozott a Markó Miklós általemlített szerelmi kaland a
jómódú budai polgár leánnyal, kit a csalódott művész a Gellérthegy alatt a
Dunába taszít, hogy aztán eszét vesztve világgá szaladjon. Elkísérhette volna
főhősét – ugyancsak a Markó kalauzolása mellett – a cárhoz is Oroszországba,
hová a Brunswick grófnő élete is elvezet. Mindezt az író öntudatosan mellőzte.
Megmaradt a fizikai parabola vonala mellett. Nem akart nagy regényt írni, amit
Csermék Antal egyénisége valóban aligha bírt volna meg. A Markó által adott
rajz különben rövidsége mellett is zavaros, talán nem is egészen hiteles.
Sziklay
kisebbszerű, szerényebb igényű munkát akart írni. És ezt a feladatát minden
elismerésünkre méltóan oldotta meg. Művét a nyelvújítás szótárából vett névvel
keresztelte meg Hangzatkának. Természetesen nem a Kunos Szófűzére szerinti „szonett”
értelmében, hanem azt a hangolást érti alatta, mely minden hegedű-játékos
előadását meg szokta előzni. A regény szerint Csermák az egri érsek
hangversenyén főként a Zsófika unszolására a pillanat ihlete alatt csinált
ilyen „kicsi Hangzatkát”. És ennek akkordja haláláig elkísérte. A veszprémi
kávéház márvány asztalára ennek jegyeit írta le utoljára az őrület lázában és
utána holtan bukott le a földre. Nem sikerült megtudnunk: maradt-é Csermáknak
ilyen című rögtönzése, vagy ez tisztán a regényíró kitalálása? Különben e
szóval is, int sok más odavetett rajzával Sziklay egy-egy találó vonását
állítja elénk annak a kornak, melyben regénye játszik. Napóleon alakjával és a
messze távlatban fel-feltűnő tetteivel pedig megadta kis művének a történeti
aláfestést.
A
regény címét ígéretnek vehetjük. Aki így tud hangolni, attól még nagy
produkciókat várhatunk.
Kovács Ferenc
Forrás: Erdélyi Irodalmi
Szemle 7. szám 1924. június
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése