Dr. Borbély István: Szombati Szabó István költeményei

Szombati Szabó István 1888-1934

Szombati Szabó Istvánról* a kritika eddigelé jóformán csak azt állapította meg, hogy nagyon termékeny költő és hogy van olvasóközönsége. A termékenység lírai költőnél nagyon kétes érdem, s ha jól megfontoljuk, körülbelül csak annyit jelent, hogy a poéta válogatás nélkül bocsátja nyilvánosságra verseit. Azt, hogy Szombati Szabónak van olvasóközönsége, főképpen az a tény mutatja, miszerint már négy verskötete „fogyott el”, s a legutolsó kötetből „második kiadást” kellett rendeznie. Ez kétségtelenül siker, azonban magasabb szempontból tekintve a dolgot, költői művészetével kapcsolatban ez a tény sem bizonyít semmit.

Szombati Szabó éppen mostan küzd legmerészebben költői lelkének megformálásával. Most keresi legöntudatosabban saját poétái egyéniségét. Költészete a legteljesebb lelki forrongás állapotát mutatja anélkül, hogy azt még csak sejteni is lehetne, vajon hol és milyen alakban fog az megállapodni. Mert egyszer minden alkotó megállapodik, a forrongó lelki convulsio leülepszik, a költő megtalálja az egyéniségének legmegfelelőbb érzelem- vagy gondolatvilágot és az ezt hűen ábrázoló stílusformát. Az ilyen megállapodott, kiforrott alkotásmód hozza létre azokat a tipikusan egyéni költeményeket, amelyek nem hasonlítnak többé senkihez és semmihez, csak alkotójuk művészi lelkéhez.

Van költő, aki együtt születik ezzel a kiforrott alkotási móddal. Szabolcskának és Reményiknek – (hogy a közöttünk élőknél maradjunk) – legelső versei éppúgy félreismerhetetlenül tipikus Szabolcska- vagy Reményik-versek, akár a későbbiek. Művészetüknek technikája valamint gondolat- és érzelemvilága nem változó, nem fejlődő természetű. Viszont van költő – és ezek vannak többségében -, kiknek előbb meg kell találnia önmagát. Addig tanulmányozni önmagát, míg erre a tipikusan egyéni alkotásmódra rátalál,- ez a művésznek legfontosabb stúdiuma. Hogy ez az önmegismerés csak igen lelkiismeretes és nagy tárgyilagosságot feltételező tanulmánynak lehet eredménye, azt tudjuk az irodalomtörténetből. Tény azonban, hogy minden öntudatosan alkotó művésznek el kell jutnia eddig az önismeretig, ha valóban eredeti és maradandó alkotást akar teremteni. Sajátosan egyénies művészet nélkül nincs eredeti és maradandó alkotás, legföllebb csak utánzás.

Szombati Szabónak lírai tehetsége ma a legszeszélyesebben forrong: keresi a hozzá leginkább találó témát s keresi az ehhez leginkább illő modern verstechnikát. Saját képességeinek a tanulmányozása annyira érdekes és tanulságos, hogy megérdemli azzal részletesebben is megismerkednünk.

1921-ben kiadta Életem című kötetét. Ehhez előszóképpen a következő sorokat írta: „Szolgáljanak ezek a régen-kilobbant lángok Széfának, a fehér-arcú bosnyák asszonynak emlékére, aki a háború embertépő lélek-gerebenjén széttépett élet-hitemet és élet-vágyamat az élet-akaratommal együtt nékem visszaadta s megroncsolt életemet játékból és játékul magának összerakosgatta, azután szerelme máglya-tüzén meggyújtotta, hogy égésében gyönyörködjék és magára is beleégjen.”A verskötet ennek a forró, égő és elégő lopott szerelemnek izzó költészete. A téma benne a boldogságtól mámoros szerelmi vágy; a szereplők egy forróvérű poéta s egy tüzes bosnyák asszony, kit a költő Széfának nevez. A költő a harctéren van: előtte a nagyszerű halál, mögötte Széfa ölelő karjai. Az megborzasztja és életkedvét veszi, ez magához vonzza és új életrekelti. Míg a harctéren őrülten tombol a halál, a költő lelkén győz az élet. Míg sápadt arcú bajtársai fanatikus hévvel rohannak előre ölni vagy halni, a költő boldogan mereng Széfa szépségein:

Oly szép vagy (Széfa), mint egy holdas őszi este...

Oly szép vagy, mint egy boldog hű mosoly.

Míg bajtársait egy világmérkőzés izgalmai gyötrik, a költő nem tud betelni szerelmesének csodálásával:

Elmulik minden...

Csak én nem tudok elszakadni tőled.

Elmulik minden...

Csak én maradok hű hozzád örökre.

Míg a harctéren halálhörgés és siralom temeti egy véres világ-ábránd mártírjait, a költő megáldja boldogságának üdvét, Széfa csókját:

Legyen a csókod áldás és remény...

És csókod legyen halállal a békém.

E mindenről megfeledkező érzéki szerelemnek lobogó tüze izzik a Széfa dalokban.

E szörnyű szerelmi mámor egy alkalommal elhatározó merész gondolatra ragadta a költőt, miről egyik versében így emlékezett meg:

Szörnyű a kéz,

Mely egy mintára gyúrta egy agyagból

Törött, egymásba-omlott sziveinket

És téged más faj törzsökébe oltott

S más hitre irt.

...

Sorsunkat im

Elkontárkodta csúful, dőre módra

Az ismeretlen sors-csináló mester.

A Széfa-ciklus e versben érte el a szenvedély tetőfokát. A költőnek e sors-akadály meglátása után már éreznie kellett, hogy ő csak játékszer a szép bosnyák asszony kezében, kinek esze ágában sincs érette elhagyni sem törvényes férjét, sem mohamedán hitét. A Búcsúzkodás című vers az olvasót egy pillanatig sem hagyja kétségben az iránt, hogy az egész Széfa-szerelem csak a költő felhevült izgalmainak lázas álmodozása volt az őszinte viszont szerelem mély érzelmei nélkül. Hazug fény volt – mi után gyors kijózanodásnak kellett következnie.

Amit eddig a Széfa-szerelemről mondottam, az mind a költő magánügye volt. Hogy Széfa őt tényleg boldoggá tette s hogy Széfa valóban egy volt a költő ős-szerelmi szenvedélyével, mindez nem tartozik senki másra, csak a költőre. Ez a legdiszkrétebb magánügy. Az olvasó igénye ott kezdődik, ahol Szombati Szabó arra vállalkozott, hogy ez olthatatlannak látszó szerelmi szomjúságot, mint betelhetetlen, soha ki nem elégíthető szerelmi vágyat tüntesse fel. Amíg csak arról volt szó, hogy a költő szerelmes, a művészetnek nem volt köze hozzá. Szerethetett úgy, ahogy neki jól esett s azt, akit éppen akart. Mihelyt azonban arra vállalkozott, hogy szerelmének elmondásával olvasóit gyönyörködtesse, szerelme megszűnt magánügy lenni s mindnyájunk közös érdeklődésének tárgyává lett. A költő valami módon – e módnak kitalálása a géniusz művészi adománya – mindnyájunk közös érzésévé kell, hogy tegye szerelmét. Itt van és ebben áll ennek a művészi problémának punctum saliens-e. Ady Endrének szerelmi költészete a vér és arany kéjesen gyötrő szenvedélyéből fakadt, egy olyan hatalmas szenvedélyből, mely már-már világszerte úrrá lett a modern emberen. Viszont Petőfi szerelmi költészete tündérvilága az életet eszményi széppé, eszményiesen nemessé tevő tiszta nőiességnek. Adynál a beteges kélj, Petőfinél a megnemesítő ideál a szerelem művészi problémájának lelke.

Szombati Szabó Istvánnál? Semmi. Ő csak a témáig jutott el benne, nem egyszersmind a problémáig is. Versei a vérpezsgésnek pillanatnyi lüktetései minden mélyebb vonatkozás nélkül. Szerelmi költészete egy csomó tarka jelző, egy csomó színes szó, egyéb semmi. Hogy miért csak ennyi és nem több, azt bizonyosan megmondani nem tudom. Arany János például azt tanította, hogy a költőnek nem szabd érzelmeit még forrongó állapotban versbe foglalnia, hanem várni kell vele, míg leülepednek s valamely gondolat köré kikristályosodnak. Hogy Szombati Szabó e magyarázatnak megfelelőleg idő előtt, túl korán írta le szerelmes verseit; - - avagy hiába várt volna a lehiggadásra, mert ez az Arany János-féle költői mély gondolat sem szerelmében,sem szerelmének lelkében való művészi visszatükröződésében nem volt meg -, azt eldönteni nem tudom. Az bizonyos, hogy Petőfi sohasem várt ilyen „eszmei kikristályosodásra”, mert vele soha semmi sem történhetett minek ő ösztönszerűleg ne érezte volna „mélyebb” jelentését. Minden további találgatás helyett egyszerűen mondjunk csak annyit, hogy Szombati Szabónak szerelmes versei a művészetnek nem mély s ennélfogva nem is maradandó alkotásai.

Ezzel kapcsolatban meg kell itt említenem verskészítő technikájának egy olyan modorosságát is, ami az Életem című kötetén majdnem mindenik versben ugyanegy alakban van meg, s amely modorosságból csak mostanában, legújabb verseiben látszik más, - meggyőződésem szerint gondosabb és művészibb-technikához áttérni.

Hogy miben áll ez a modorossága, azt legjobban néhány példa fogja mutatni.

A Széfa-ciklus első versének címe Széfa szépségének dicsérete. E vers 5 versszakból áll. Mindenik versszak 4 sor, melyben az első 3 sor így kezdődik: Oly szép vagy  m i n t ..., a negyedik pedig így: És mint a ... Az egész vers tehát annyi hasonlat, ahány sor a költemény. ebben a leggyorsabban asszociáció képzelettel sem követhető gyakori hasonlatváltozásban én nem találok semmi művészetet, nem egyéb az a jelzős kifejezések minden benső kapcsolatot nélkülöző egyszerű halmozásánál. Íme, az említett versnek 2-ik versszaka:

Oly szép vagy, mint a hegytetőn a várrom.

Oly szép vagy, mint a mezőn a vetés.

Oly szép vagy, mint az ébredő reménység

És mint egy könny-csepp a szemen.

Ki ne tudná ezt a verset így a végtelenségig folytatni? Íme egy más példa. Megáldom Széfa csókjaidat kezdete ez:

Az Isten áldja meg a csókodat:

Legyen a csókod tavaszi verő.

Legyen a csókod édes őszi must.

Legyen a csókod vigasság s erő.

Legyen a csókod szépség, kedv, öröm.

Így megy ez az egész költeményen végig. Van-é ebben valami művészet? Én nem hiszem, hogy az alább idézendő soroknál különbet (nem hogy csak ilyent) ne tudna bárki blindre gyártani:

 Legyen a csókod örök, mint a kör

És hűséges, mint jobb-kézhez a bal

És makulátlan, mint próbás-arany

És bátor, büszke, mint a diadal.

Más példa a Stíriában című, melynek első sora ez:

Beteg vagyok, beteg, beteg, beteg.

2-ik és 3-ik versszaka pedig ez:

 Nem gyógyít engem sem hegy,sem tavak.

Se fenyvesek, sem csókok,v agy szavak

S bár simogatnák orcám friss kezek,

Nem gyógyitnának éngemet ezek.

Tavasz hiába pongyolál meleg

Szellőkselymébe, mint egy gyermeket,

A nap hiába csorgat aranyat,

Nem gyógyitnak meg éngem a nyarak.*

(* Szombati Szabó e versszakban abban is hibázott, hogy e kifejezést: „meleg szellők” két sorba törte szét. Effélét gondos verselés nem ismer. Aztán itt is használja az „éngemet” szót. Az ilyen népiességnek – ha ugyan ez afféle, mert én csak „éngemöt”, illetve „ingömöt” alakban ismerem ezt, de „éngemet” alakban nem – versben nincs helye. Az irodalmi nyelv a kissé monoton „engemet”, illetőleg „engem” alakot használja.)

Ugyanilyen értelmetlen halmozása a gondolatoknak a Délutáni sziészta, Tél utó, Mi lesz vajjon, stb. Legfurább közöttük Strófák a szememről:

Két szem:két ablak, amin át kilátok.

Két seb: amin át érzem a világot,

Két szem: két ős-kút, folyvást nedvelők

S itatnak éngem: bánat kedvelőt.

Két furcsa rés e két nyilt, furcsa szem-lik,

Min át a külső lét belém szüremlik.

Stb.

Egy egész versesköteten keresztül mind ilyen kifejezéshalmozó technikával írni, bizony nagy modorosság. Én inkább azt vártam volna, hogy az a forró szenvedély, mi a Széfa-cikluson végiglüktet, a verstechnikán is meglássék. Dallamos metrumot vártam ott, hol a költő boldogan szendergett boldog szerelmében. Viszont tomboló, pattogó ritmusokat ott, ahol az érzés is csak úgy tombolt. Aztán vártam volna egészen kifejtett hasonlatokat, miket Szabó néhány egyszavas jelzővel intézett el. A szépen kifejlett hasonlatok hiánya rendkívül nagy fogyatékossága e kötetnek. Ahelyett, hogy 20-30 egyszerű jelzős kifejezést írt volna össze valamiről, sokkal művészibb lett volna egy-két egészen kifejtett stílszerű hasonlattal élnie. Az igazi poézisnek a szép hasonlat a legszebb ékessége. Reményik költészetének ez egyik leggazdagabban pompázó stílusfigurája.

A szószaporító jelzőhalmozással különben egyéb baj is van: azok nemcsak nem függnek össze, de olykor egészen ki is zárják egymást. Azt mondja Szabó Széfáról, hogy olyan, mint egy holdas őszi este. Ezt értem. De utána azt is mondja, hogy olyan, mint a harmat a füvön. Hogy függ ez össze a holdas este hasonlatával, azt már nem értem. Pedig az igazi értelmetlenség még csak ezután jön: olyan, mint a részegnek a mámor, vagy a réten a patak. Hogy lehet-e sokféle beszéden eligazodni? Azt mondani egy asszonynak, aki méghozzá szerető, hogy olyan, mint egy várrom, én nem találom udvariasnak; s nem hiszem, hogy Széfa is el lett volna ragadtatva a következő hasonlattól: olyan, mint a hegyek közt a völgy.

Jó szerencsére Szabó már felhagyott ezzel a modoros, művészetellenes versírásmóddal s így véle kapcsolatban nem szükség arról többet mondanom. Sajnos, helyette Bartalis János és Szentimrei Jenő vette át s gyakorolja ezt a technikát. Róluk azonban más alkalommal.

A világháborúval befejeződött a Széfa-ciklus is. E forró szerelemnek 1918. után egyetlen költői emléke sem készült.

Ezentúl Szabónak sokáig nem volt ilyen tarlós témaihlete. Noha sokat írt, témáit szeszélyesen váltogatta anélkül, hogy ez időben készült versei a művészi elmélyülésnek különösebb nyomait viselnék magukon.

1921-22-ben tartósabb hazafias téma-ihlete volt. Ez időből való versei (Búcsúzkodás a régi pátriától, Magyar Gangesz, Sülyedő gálya, Néma harang az őrtoronyban, Hitvallás messiások földjén) nagyobbára hazafias ódák. Anélkül, hogy ezeknek behatóbb vizsgálásába bocsátkoznám, röviden csak azt jegyzem meg, hogy bennük nem az ódai lendület, mint inkább a mondanivalóknak egy középponti gondolat köré való gondos elrendezése, tehát a verstechnikai haladás a fontos. Noha nem érik utol Reményik Sándornak ez időből való kristálytiszta ódáit, de a Széfa-versekhez képest technikai téren igen nagy fejlődést jelentenek. Ez ódáknak gondolatkörét Hitvallás messiások földjén című versének következő szakaszai mutatják:

Itt vagyunk a messiások földjén,

Hol jaj szánt, könny vet, sóhaj boronál

Megváltás magot a siralmak-völgyén.

Itt mély az árok, sűrűbb a verem,

Messzebb az ég és távolabb az Isten

S ahány erdő: mind keresztfát terem.

Nem Szombati Szabó hibája, hogy hazafias ódái mind elégiába mennek át. A magyar hazafias érzés formája itt ma valóban nem óda, hanem elégia. Ennek a szomorú érzésnek a romániai magyar költészetben ma Reményik Sándor a klasszikus költője. Hazafias ódái a dacba ütköző mély bánatnak csodaszép versei. Sem Tompa László, sem Áprily Lajos nem tudják sorsunkat Reményikéhez hasonló költőiséggel megverselni. Tompa a verstartalomnak gondolatmagvát olykor a túlzásig mutogatja, miáltal inkább eszünknek akar tetszeni, mint szívünknek; Áprily viszont verselési virtuozitásával figyelmünket akaratlanul is mondanivalójának külső formájára tereli, s ezáltal nem hagyja, hogy költeményei teljes egész egységükben hassanak. Tompa a gondolatnak, Áprily a verstechnikának túlzója, bár kétségtelenül oly túlzói, akik minden túlzásaik ellenére is művészek. Róluk is külön kívánok majd szólani.

Ebből a hazafias ihletből 1923-ban egyszerre a legsötétebb pesszimizmusba csapott át Szombati Szabó. Lavinák élete című kötetének első felében oly reménytelennek, oly céltalannak látja az életet, hogy ha az valóban ilyen, akkor legokosabb rögtön meghalni. Ezekhez hasonló sötétlátású verseket az egész magyar költészet történetéből nem ismerek. Pedig a Felhők-ciklusban Petőfi is eléggé sötéten látó volt, de Szabó még rajta is túltesz. Már a verscímek is felhívják a figyelmet a határtalan pesszimizmusra: Gyógyíthatatlan betegség az élet, Vanitas, Ének életem céltalanságáról, stb.

Mindjárt hozzá kell azonban tennem, hogy e modern pesszimista költemények között néhány valóban jól sikerült. Ugyan a Széfa-versek modoros technikájának halvány nyoma ezekben is megtalálható, mégis egészben véve ezek Szombati Szabónak legelső egészen sikerült versei. Legyen szabad közülük hármat egész terjedelemben idéznem. Az egyik: Alkonyat erdőn ősszel.

1.

De búbánatos szép is most az erdő

Ez áhitatos, visszafojtott csendben.

Mintha nem is fák: holtak állanának

Isten-váró glédába szálasodva.

2.

Se hang nincs benne, sem ember, se szél.

Csak, mint az Isten szive-dobbanása:

Harangszó dobban át a messziségből

s döng tompán a csend kék, vastag falán.

3.

Oly szép e csend, olyan halálosan szép,

Ahogy elárad benne láthatatlan

Egy név-nélküli, ismeretlen érzés:

Tán alkonyatnak s ősznek bánata.

4.

Minthogyha számon-szemeimen át

Belőlem áradna szét ez a bánat

S a nap: az Isten óriás szeme

Sirna belé véres könnyáradást...

5.

Jaj, hogyha most egy jaj-szó, vagy sikoly

A csend üvegburáját összetörné...

Az erdő retten, ébred, összerezdül,

Zúg-zeng, riad, megharsan, felviharzik.

6.

S röpíti szét a felkavart avart...

(Mi lenne, jaj, vajjon mi lenne most,

Ha szivemet: az égő parazsat

A dúlt avarnak örvényébe dobnám...,)

Talán nem szükség külön is utalnom arra, hogy a befejezés három sora egészen Petőfi-reminiscentia. Ezt én nem kifogásolom. Először is: nagyon jól talál a versbe. Másodszor pedig: örvendek annak, hogy Szombati Szabó a Széfa-versek Ady-reminiscentiái után Petőfihez tért meg.

Másik a Csillaghullás:

Fent a nagy égből

Szép halkan csillagok nyár-éji esője pereg...

Tán nem is csillagok ők,

Hanem világát sirató

Istennek titkolt könnyei hullnak

Bánatos, roppant nagy kék szeme közepéből.

Csodás mennyei könnyek,

Kik a siró Isten bújának aranyesőjét

Gyógyító harmatokul permetezik le

A beteg világ fekete virágkelyhe fölé.

S ha Isten-könnynek: csillag-esőnek

Van törvénye s hatalma

Magasból mélybe lehullni:

Miért nincs törvénye s hatalma

A mi emberi könnyeinknek.

Hogy mélyből felszálló csillagokul

Záporok visszája gyanánt felhulljanak az égre?

Az olvasó itt jól jegyezze meg a síró isten gondolatát s a belőle kifejtett kissé bizarr képet. Ezzel még egyszer találkozunk az Isten című pantheisztikus költeményben.

Harmadik a Jégzajlás:

1.

A jég a viznek megkövült türelme.

Felette lustán terped át a híd.

S a jég tűri, hogy hencegő hadak

Szánkázzák, sebzik, vágják, korcsolyázzák.

2.

A híd kacagja gőgös kéjbe nyultan

S kacagnak százan lent a jég-futók.

S a jég alatt a viznek őshatalma

Sodorva zúdúl, árad és feszül.

3.

De haj! ha egyszer a folyó feszeng

S a jég-álarc a vizen felszakad,

Koncertbe kezd a jégzajlás zenéje

S igazi arcát mutatja a víz

4.

S duzzadni kezd a jég- megúnt folyó:

Pillér ledől, a gőgös híd recseg,

Partot tép, gátat, zsilipet szakit

S elönt a síkon győző harsogással

5.

S az áradó víz égre felkacag

S a jég himnuszát túlharsogva zeng

S úr lesz az árviz, míg a kedve tart:

Hol lesznek akkor majd a jégi hősök?

A Jégzajlás már a sötétlátások végét jelenti. Az élet büszkesége felülkerekedett a szomorúságon. Ugyanezt a gondolatot variálja a Lavinák éneke c. vers is.

Szándékosan nem idéztem a legpesszimistább verseket, mert ezek éppúgy nem sikerültek, akárcsak nem sikerültek a Széfa-ciklusnak ún. legforróbb versei. A Búkintorná-ban azt írta, hogy az életet,

A nyűtt kintornát nyűtt mell csüngeti,

Siket, kehes kintornás hajtja egyre.

Ez ízléstelen. A Gyógyíthatatlan betegség az élet-nek egyik versszaka ilyen:

Ó, hogyha vakra-gyógyitnák szemem

Áldott, vakitó, békés hályogok.

És szivemet: az érett tályogot

A bánat gennye felfakasztaná...

Ez meg félig értelmetlen, félig undorító. Mi az, hogy: vakra gyógyítani a szemet? Hát gyógyulás-é a vakság? Aztán kell-e magyaráznom, hogy mennyire undorító versben tályogról és gennyről beszélni s plána úgy, hogy a szív tályognak, a bánat gennynek legyen nevezve! Ennél bántóbb már csak a Boszorkánymese a mi holnapunkról című vers, mely annyira durva, hogy az ember nem tudja, mit is szóljon hosszá. A költő félti eszményét (?), s hogy az tőle el ne távozhasson, a következő válogatott kínzásokkal öli meg: előbb kezét vágja le, hogy másnak virágot ne adjon; majd fülét teszi süketté, hogy más dalt ne szeressen; aztán lábait töri kerékbe, hogy mással ne táncoljon: utóbb nyelvét égeti össze, hogy más ízt ne ízleljen; végül kiszúrja két szemét, hogy más szépséget ne lásson; tüzes zablát tesz szájára, hogy senkire rá ne mosolyogjon; szívét ebeknek adja, hogy senkiért ne dobogjon. Ezt az irtóztató kegyetlenkedést a következő méltó módon fejezi be:

Tudom,

Hogy messzi vágysz... tudom, tudom...

Hogy itt maradj: megöllek

S holnap tested a föld alá dugom.

Hát művészet ez? Nem inkább a középkori emberkínzás összes kegyetlenkedéseinek hátborzongató felsorolása? Az, hogy esetleg ilyen a mi mai életünk, nem jogosíthatja fel a költőt arra, hogy éppen ezekkel a szadizmusokkal szimbolizálja sorsunkat. Vannak dolgok, miknek a költészetben nincs helyük. Ilyen ez az egész vers is.

Hogy akár az érzelmeknek, akár pedig a versírási technikának ebben a formájában nem maradhat meg Szombati Szabó István költészete, azt nem nehéz megjósolnunk. Legújabb (- 1924-benkészült -) versei azt mutatják, hogy már keresi a kivezető utat. Hogy melyik lesz az új út, az új irány, amely témakörében közelebbről tartósan meg fogja ihletni s minő verstechnikai műformát fog benne kifejleszteni, azt az eddigi jelekből még nem lehet megmondani. Bizonyosan csak azt mondhatjuk, hogy a Régi japán költők hatása Szabóra már befejeződött. Műfordítási anthologiája a Krisztus utáni 8., 9. és 10. század japán lírájából saját eredeti költészetét téves útra vezette. Ennek az útnak Szabó számára nincs folytatása. Hogy a pesszimizmusból végleg kiábránduljon, ahhoz új inspirációk kellenek. Hogy Szabó ezt a bibliai keresztény áhítatban fogja-é megtalálni, mint némely újabb verse mutatja; vagy pedig a Petőfi irányához való visszatérésben, mire szintén több jel mutat, azt ma még nem lehet eldönteni.

Szombati Szabó ma még keresi önmagát. Kívánjuk, hogy sikerüljön minél előbb meg is találnia. Erre neki éppoly nagy szüksége van, mint az igazi tehetségekben nem éppen túl gazdag romániai magyar lírának.

*) Szombati Szabó István: Életem. Versek. A Kaláka kiadása. Kolozsvár, 1922. Életem. Versek. Második ezer. A Kaláka kiadása. Kolozsvár, 1923. Régi japán költők. Versek, műfordítási anthologia. Kolozsvár, 1923. A Kaláka kiadása. Lavinák éneke. Versek. Lugoj-Lugos, 1924.)

Forrás: Erdélyi Irodalmi Szemle 7. szám 1924. június