A
novelláról nálunk általában kétféle nézet járja. Az egyik szerint a novella
tulajdonképpen „kis regény”, melyet néhány epizód betoldásával, leírásokkal,
lélektani elemzésekkel, lírai díszítményekkel, stb. stb. könnyen „regény”-nyé
lehet kiszélesíteni. Sebesi Samu, Balogh Endre és Gyallay Domokos e kis
regényeknek erdélyi kultiválói. Kovács Dezső és Sipos Domokos szerint a novella
úgy viszonylik a regényhez, mint a küllő a kerékhez, minélfogva a novella egy
önmagában befejezett életkép, zárt mű egységes tragikummal vagy komikummal,
azonban regénnyé ki nem nyújtható. Jókai novellái azok felfogása mellett
bizonykodnak Mikszáthnak, Eötvös Károlynak anekdota-novellái viszont emezek
mellett szólnak. Azt, hogy e két felfogás közül melyik célravezetőbb, bajos
dolog volna megmondani; bizonyára mind a kettő helyes, ha általuk jó novella
készül. Az íróra nézve azonban nem közömbös, hogy melyik felfogás szerint ír.
Ott van pl. Balogh Endrének egyik legszebb kis regénye, a Fehér
rügy. Ebből Kovács Dezső bizonyosan legalább hat novellát írt volna.
Viszont Sipos Domokosnak Templomrabló-ját Sebesi Samu
szélesre kinyújtott társadalmi kisregénnyé írta volna át.
Nekünk
úgy tetszik, hogy az, amit – Sebesi, Gyallay és Balogh után – kis regénynek
neveztünk el, közelebb áll a regényhez, mint a novellához. Mert a novella – ha
t. i. a dolog lényegét tekintjük - az egyén életének adja egy kis töredékét,
ellenben a regény a társadalom egy
csoportjának adja életrajzát. A novellában egy egyén („a főszereplő”)
életének egy kis része a tulajdonképpeni cselekmény. Hogy e kis rész, mondjuk:
ez az epizód, csupán egy szellemes ötlet, mint Herczeg Ferencnél, vagy kedélyes
anekdota, melynek folyamán semmi sorsdöntő história nem történik, mint Mikszáth
és Eötvös Károly legtöbb novellájában; avagy megfordítva: az egyén életének
éppen sorsdöntő epizódja, mint Kemény Zsigmond és Gárdonyi elbeszéléseiben, - -
az teljesen mindegy. A fő dolog az, hogy egy
ember történetének egy kis – de
önmagában zárt egységű – része van befoglalva a novellába. Ezzel szemben a
regény nemcsak egy embernek, hanem a
társadalomnak nemcsak egyetlen epizódját,
hanem valamely olyan széles menetű eseményét írja le, amelyben sok-sok ember
vesz részt, megelevenedik benne egy egész korszak embereivel, vidékeivel,
szokásaival, ruházatával, épületeivel, gyarlóságaival és erényeivel. A novella
lényegében adalék az egyén jellemrajzához; a regény egy korszaknak élet- és
jellemrajza. Az, hogy milyen terjedelmű az írásmű, nem tartozik a dolog
lényegéhez. Vannak regény terjedelemre kinyújtott novellák (ilyenek Mikszáth
regényei általában), viszont vannak novellába zsúfolt regények (mint pl.
Jókainak legtöbb elbeszélése).
Ha
már most elismerjük, hogy ez a különbség a regény és a novella között tényleg
megvan, akkor nyilvánvaló, hogy a novellaírótól egészen más természetű
műalkotásokat várunk, mint a regényírótól. Amint másfelől az is bizonyos, hogy
az ilyen elméleti megfontolás lényegileg befolyásolhatja az írók dolgát.
A
fentiekben talán eléggé szabatosan megjelöltük a novellának lényegét s ezután
áttérhetünk annak a nem kevésbé fontos kérdésnek megbeszélésére, hogy mi a
költészet a novellában? Tudvalevő dolog, hogy nem minden elbeszélés nevezhető
költői munkának. Igen sok olyan novellát ismerünk, amelynek semmi köze nincs a
poézishez. Hol van itt a határ? Az könnyen meglehet, hogy kevés olvasó gondolt
erre a látszólag tisztán elméleti kérdésre, de a kritikusnak,s mint azonnal
látni fogjuk, az írónak nagyon is tisztában kell lenni e határkérdéssel. A
dolog azonnal érthetőbb lesz, ha azt, amiről ezúttal beszélni akarunk, így
kérdezzük: van-e valami különbség aközt, ahogyan valamely eseményt a riporter,
a történetíró s a költő feldolgoz? Bizonyára van, mert a riporter nem
történetíró s a historikus nem poéta. Mi tehát a különbség közöttük? Ha e
kérdésre helyesen válaszoltunk, akkor a felelet a novellában levő költészetet
kell, hogy megjelölje.
Az
újságíró csak lát és megláttat. Hogy a riporteri meglátás és megláttatás
legtöbbször tendenciózus, az igaz, de az írásnak művészi lényegét illetőleg nem
fontos. A riporternek írói technikájában a szemléletesség a fő. A történetíró a
tendencia nélküli megláttatáson kívül megjelöli az eseménynek különböző
összefüggéseit is. Ezt úgy szoktuk mondani, hogy előbb hitelesen megállapítja a
tényt, aztán megmutatja e ténynek összes okait és következményeit. A
historikust a riportertől tárgyilagossága, valamint mélyreható és széles
látókörű okfejtése s – ami ezzel együtt kell, hogy járjon – okoskodásra
késztetése különbözteti meg. A költő több, mint ezek közül akármelyik, mert ő
az olvasónak egyéni élményévé igyekszik tenni azt, ami tőle teljesen
függetlenül történt vagy éppen soha meg sem is történt.
Nézzünk
egy pár példát.
Indig Ottó Tűz a Monostoron címen megírt egy igazán
kedves kis rajzot. Nem világrengető eseményről van benne szó: Kolozsvárt
ostromolják a kurucok. Nagyszegi Gábor a kuructáborban egyszer csak azt hallja,
hogy a városban maradt feleségének labancok udvarolnak. Bosszú és undor ébred
lelkében otthona iránt s elhatározza, hogy a csábítót lelövi, házát meg
felgyújtja. Mint mondá, akként cselekedett. Ennyi a novella tárgya. A
kidolgozás szemléletes előadással ügyes megszerkesztésben élvezetes olvasmánnyá
tette e kuruckori riportot. Hogy benne – a vége felé – egy kis zavarosság is
van, azon nem akadtam fenn. Indig úgysem akart hiteles történetet írni. S a
hatás? Én e novella elolvasása után ilyenféléket gondoltam magamban: mégis nagy
bolond volt ez a Nagyszegi Gábor, hogy felgyújtotta saját házát; jobb lett
volna, ha nem hagyja ilyen veszedelmes időben őrizet nélkül a menyecskét, vagy
ha mégis elhagyta, hát elégedett volna meg a csábító rác hadnagy lelövésével
(esetleg az asszonynak „kézzelfogható” megleckéztetésével), de a házát ne
bántsa, mert – ugyebár – a ház mégsem lehetett hibás? Ennél továbbmenőleg
azonban nem volt közöm a novellához. Így vagyok én a riportokkal általában.
Elolvasom őket: élvezem is, ha jól vannak megírva, aztán nem törődöm többé
velük. Nézzünk egy másik riport-novellát, Sipos Domokosnak Templomrabló-ját.
Az író – monológ formában – egy szegény proletárt akart bemutatni, ki éhes és
fázik, s akit a jóllakott, meleg szobában fűtőző világnak hatása megőrjít,
templomrablóvá, az oltári szent kehely tolvajává tesz. Ez a riport annyi
stiláris ügyességgel van megírva, hogy bármelyik újságírónak becsületére
válnék. Hanem - - a poézishez nincsen semmi köze. Íme a templomrabló
lelkületének változásai: „Átkozott hideg
van.” „Enni akarok”. „Ezt tovább nem bírom. Istenem, hol vagy? Borits reám
valamit. Valahová be kell menni, valahol le kell ülni.” „A templom mindenkinek
szabad.” A templomrabló logikája
idáig egészen normális. Aztán,amit e proletár a templomban az első
pillanatokban érezett, azt Sipos igazán finom megérzéssel tolmácsolta. „Nagyon jó. Nem fúj az a kutya szél. A jeges
havat letörülöm arcomról a kabátom ujjával. Óh boldogság. Leülök.” „Énekelek.”
„Milyen rég nem voltam templomban.” E pontig a novella jól sikerült. Hanem
itt tökéletesen elromlott. Ha például én írtam volna ezt a novellát s okvetlenül proletár történetet akartam
volna csinálni belőle, valahogyan ilyenféleképpen folytattam volna: e szegény
sorsverte ember az orgona hangjai mellett elalszik s a templomi impressziók
álmát a hitnek megvigasztaló érzésével töltik el; - aztán az istentiszteletnek
vége, mindenkinek el kell hagyni a templomot, még e szomorú embernek is. A
befejezés végére odaírtam volna, hogy: a polgári rend már az isteni irgalmat is
órához kötötte, - - mert amíg a fűtött templom bezárva üresen marad, addig a
hajléktalannak tovább kell fáznia, éheznie künn a szabad ég alatt. Mondom, ha okvetlenül proletár történetre lett volna
szükségem, így fejeztem volna be Sipos novelláját. Ebből a fináléból
kiérzett volna valami abból a nyomorból, amelyért mi, emberek – kik órarend
szerint zárjuk és nyitjuk Istennek házát – bizony-bizony felelősek vagyunk. A
novella így egy társadalmi jajkiáltás lett volna, mely bizonyosan megtalálja
visszhangját az olvasó lelkében. Mit csinált ehelyett Sipos? Hát legelőször is
megőrjítette ezt a szerencsétlen embert. Már az ilyen folytatásnak helyes volta
iránt is kételyeim vannak, mert úgy érzem, hogy a templom a maga áhítatos
misztikumával a legfeldúltabb idegrendszerre is csillapítólag kell, hogy
hasson. Ez a kifogásom azonban költői szempontból nem nagyon fontos. Sokkal
fontosabb a következő. Sipos okvetlenül proletár novellát akart e témából írni,
melyben (az ő elgondolása szerint) az a vezető téma: hogyan őrül meg egy fázó
és éhező nyomorult ember mások gazdagságának és meleg szobájának láttára. Azt
kérdezem már most, hogy ennek a lelki
aberrációnak bemutatásához miért kellett éppen
olyan dolgokat elkövettetni e szerencsétlen emberrel, amely dolgok minden
jóérzésű olvasónak bántják az ízlését?E proletár nem volt monomániákus
templombetörő, ez tehát nem
magyarázza meg a szent kehely ellopását. Mire való volt olyan tettet vitetni
vele véghez, amely lélektanilag semmiképpen nem következik az előzményekből, s
amely – ismétlem – bántja vallásos érzületünket?Mert az oltári szentség ma
minden templomtisztelő előtt kegyelet tárgya, tartozzék az illető bármely
felekezethez. Ellopni azt, sőt egyáltalában: lopni a templomból - - a
legteljesebb mértékben ellenkezik esztétikai és erkölcsi érzésünkkel. Amely
pillanatban ez a proletár erre vetemedett, elvesztette emberi rokonérzésünket.
Az író magyarázhatja aztán a tényt bárhogyan, ez undorító epizóddal a
művészetet ölte meg írásában. Amivel világért sem akartam azt mondani, hogy
Sipos novellái mind ilyenek.
Nézzünk most nehány
példát a történeti novellára. Az első, amit a történeti novellától művészi
szempontból megkívánunk, ez: a benne történő esemény művészileg úgy legyen
megszerkesztve és kidolgozva, hogy a novella valóban bele tudja ábrándoztatni
az olvasót a múlt időkbe. Amíg az olvasó nem felejti el, hogy olvas, addig a
történeti novella nem tudta beleszuggerálni a históriai illúziót. Pedig ha a
novella ezt tenni nem tudja, akkor művészileg hatni sem tud. Csak akkor teljes
a művészi illúzió, ha az olvasó megfeledkezik magáról s azt hiszi, hogy ő is
ott van a történet szereplői között. Ez illúzió a művészi hatásnak
leglényegesebb kelléke. Azonban nemcsak az olvasó kell, hogy ilyen illúzióba
áltassa magát, a költői inspiráció ugyanilyen illúzióba kell, hogy juttassa magát
az írót is, ha igazán művész az. Jókai ezt úgy mondotta, hogy „regényeinek
írása közben (itt jól jegyezzük meg, hogy
hónapok munkájáról van szó!) odahelyezi magát az egyes alakoknak a lelki
világába: bennük él. Magáévá teszi mindegyiknek a kedélyhangulatát. S ez nem
jár mindig gyönyörűséggel: vannak emberi indulatok, amik lelki egyéniségével
antarctice ellenkeznek; a kéjenc, a gyilkos, a fösvény, a zsarnok, a szívtelen
kedélyhangulatának szuggerálása fájdalommal jár; a kétségbeesett öngyilkos
idegzavara kínoz, az atheista ridegsége borzaszt. De – teszi hozzá Jókai – nem
tudok másként írni s a képzelt alakok szenvedése könnyre fakaszt.” Minő művészi
fogásokkal lehet az olvasó lelkében előidézni ez illúziót, azt senki sem tudja
megmondani, mert az a műalkotó teremtésnek legegyénibb titka. Csupán egy dolgot
tudhatunk itt bizonyosan, azt, hogy aki történeti illúziót akar kelteni, az
valóban történeti históriát is írjon s ne csináljon úgy, mint Nyírő József „Rapsonné (vagy legújabb elkeresztelése szerint: Rapsóné) rózsája” című novellájában, hogy csupa
történeti tévedésekkel akarja a históriai valóságnak látszatát kelteni.
Legkevesebb, mit a történeti novella írójától megkívánunk az, hogy tudja a
hiteles formáját is annak az eseménynek, amely eseményből költészetet akar
csinálni. Mert, s ezen van itt a hangsúly: a históriai novellában (és
regényben) a való történet van költészetté átalakítva. Aki a való történetet
rosszul vagy sehogy sem tudja, az nem tudhat jó történetet sem írni.
A
történeti valóság illúziója ellen úgy szokás leggyakrabban vétni, hogy az író a
szereplőket korszerű stílusban beszélteti, egyébként azonban a históriát
teljesen mai modern lélekre fölépített megokolással a mai idők lelki és
társadalmi körülményeinek megfelelőleg szerkeszti meg s dolgozza ki. Az ilyen
eljárás a mai viszonyoknak megfelelő történetmotívumokat a múlt idők
nyelvezetébe öltöztetve adja elénk. Az efféle tényleg meg tudja téveszteni a
felületes olvasót, amint hogy általa gyakran maguk az írók is tévedésbe esnek.
Azt gondolván, hogy a régiesség illúziójának felkeltéséhez elég a nyelvnek
régies stílusformáit felhasználni, pl. Sebesi Samu A mester címen megírt
egy nagyon meleg hangú, cselekményében egészen jól kigondolt s igen-igen
hangulatos novellát, melyben elbeszélte, hogyan verbuválta össze 1792-ben Fehér
János a kolozsvári magyar színtársulatot s miképpen tette színésszé az első
magyar komikust, Jancsó Pált. Sebesi régi és rutinos író, kinek a mesekitalálás
nem okoz nehézséget. Igen ám, de történeti témákkal eddigelé Sebesi nem sokszor
próbálkozott meg s ezúttal éppen ebben volt a baj. Ugyanis a novellában nincs
semmi a magyar rokokó társadalmi életéből s távolról semkelti az olvasóban azt
a múlt időket megjelenítő illúziót, amint pl. Tabéry Gézának „Kolozsvári
bál” c. egyfelvonásos drámája. Az egykorú történeti tényeket e
novellában a mai társadalmi életnek légköre veszi körül. Művészi szempontból
emiatt nem sikerült ez a novella. Azonban a túlságos historizálás sem válik a
novella előnyére, mint ezt Antal Áronnak „A jengiszalai fogoly sarca”
c. történeti elbeszélése mutatja. Az van e novellában elmondva, hogy Balaskó
Birta, ez a krimi fogságból hazakerült csíki székely legény hogyan segít
Damokos Orsinak megszerezni a Krímben raboskodó öreg Damokosnak váltságdíját.
Az elbeszélés kissé nehézkesen indul meg, mert Birtának Orsi iránt való
szerelemre gyulladása igen el van nyújtva. De a többi rész, különösen Rákóczy
Györgynek a törökkel való harca oly elevenen van elmondva, hogy e rész méltán
vetekszik Gyallay Domokosnak ehhez hasonló legsikerültebb leírásaival. Hanem a
történeti hiteles szemléletességre való törekvés közben Antal Áron
megfeledkezett novellájának fő témájáról, Birtának Orsi iránti szerelméről.
Érezzük ugyan, hogy e novellában minden a váltságdíj megszerzése érdekében
történik, de a túlságos historizálás miatt a szerelmi viszony annyira háttérbe
szorult, hogy az már határozottan ártalmára vált az elbeszélés költőiségének.
Az történt meg itt, hogy a novella fő témája epizóddá halványult s egy epizódja
– ismétlem, rendkívüli ügyes kidolgozásban - fő cselekménnyé vált.
A
történeti novellát Erdélyben ma Gyallay Domokos műveli legtöbb
sikerrel. Históriai alapos ismeretei, mesemegszerkesztő tudása és stílusának
sajátságosan ódon patinája egyaránt legkiválóbb történeti novellaírónkká
teszik. Ez írói erények mögött azonban lényeges fogyatkozások vannak, melyek
közül legérzékenyebb az, hogy fantáziája nem tud szabadon szárnyalni. Gyallay
realista s ami művészetet reális józansággal témáiból ki lehet hozni, azt ő az
utolsó cseppig kihozza; de mesévé átálmodni a valóságot, világot teremteni az
ábrándokból nem tud. Itt van e nemben egyik legtanulságosabb elbeszélése: Viperák
a virágos kosárban. Azt mondja el benne, hogy az örmény menyecskék
hogyan űzték ki Szamosújvárból a körülöttük legyeskedő vicei grófot. A téma a
novellában a lehető legérdekesebben van beállítva: a gyámoltalan örmény
férjeket besorozzák katonának s elviszik Napóleon ellen. Ezalatt a vicei gróf –
amolyan Krisztyán Tódor-féle alak, csak nóbelebb kiadásban – nagy furfanggal
beköltözött Szamosújvár városába, „a virágos kert közepébe”; az utcán melléje
állott minden nőszemélynek, köszöngetett, hízelgett, nyájaskodott. Különösen a
szép Czecz Kristófné ablaka alatt táncoltatta lovát szívesen és nagy
gyakortasággal. Törték a fejüket a városi tanács is, meg a tisztességes
polgárasszonyok is, vajon hogyan szabadulhatnának meg a kalandortól? Kell-e
ennél pompásabb téma-expozíció? Asszonyfurfang, örmény ravaszság s grófi kalandorság... Micsoda színes históriát
tudott volna ebből kitalálni Jókainak fantáziája! A reális józanság e költői
művelethez nem elég, romantika kell ide,amely ötletet, képzeletet s való
lehetőséget meglepő szeszélyes fordulatokba foglaljon össze. A gróf szerelmi
kalandorul van bemutatva, nyilvánvaló ennélfogva, hogy költői szempontból őt
kellett volna a mese előterébe állítani, nem a korlátolt eszű, de azért magukat
geniálisan ravasznak képzelő örmény férjeket. Ezek csak akkor juthattak volna
vezető szerephez, ha ravaszságuk igazán frappáns csattanót tudott volna adni a
mesének. Az, amit velük – s pláne menyecskékkel – Gyallay véghez vitet, hogy t.
i. egy csomó nőtény viperát prezentálnak virágos kosárban a szerelemre vágyó
grófnak -, túlságosan költőietlen megoldás. A vipera tényleg veszedelmes állat
s hogy a gróf nem akarja megmérgeztetni magát általuk, azt nem csodálom. Az,
hogy az örmény menyecskék mind csak nőstény viperákat szabadítnak a grófra,
amelyek ha el is találnának majd szabadulni, hímvipera hiányában úgyis
rövidesen kipusztulnak,m ár igen hétköznapias, szellemtelen ötlet. A főbaj
azonban nem ez, hanem egyéb. Hát vajon a szép Czecz Kristófné csak annyira
tudta megbabonázni a grófot, hogy az – egy csomó súlyos párbajt megvív ugyan
érette, de a könnyen agyonverhető viperák elől még a város határából is
kimenekül? Az ilyen gróf vagy viperaiszonyban, vagy pedig egész kalandorsága
puszta tettetés volt. A súlyos párbajok azt bizonyítják, hogy a szép Rózsikát
szerette. Miért párolgott el tehát olyan könnyedén a viperák elől?Tán azt
gondolta, hogy az örmény menyecskék egytől-egyig mind úgy gyűlölik őt, mint
akár gyáva férjeik, akár pedig a mérges viperák? Ha ezt gondolta, nem volt férfi,
annál kevésbé szerelmi kalandor. Nem szükség tovább magyaráznom, hogy miért
tartom én művészi szempontból elhibázottnak ezt a novellát. Nagyon természetes,
hogy ott, ahol a mese nem kíván meg több romantikát, mint amennyi Gyallaynak
túlságosan reális fantáziájától kitelik, igazán pompás dolgokat alkot. Ilyenek
többek között A Kölönte sípja, A kontár, mindenek fölött Folt a családfőn.
A
történeti novellával szemben azt a kifogást szokás felhozni, hogy csalóka
műforma az,mert az emberrel azt akarja elhitetni, hogy olyan volt a régi világ,
aminőnek az író megrajzolta, pedig hát alapjában véve senki másként nem
érezhet, mint ahogyan neki Istentől a jelen viszonyok között s azoknak
megfelelőleg éreznie adatott. Ennélfogva a múlt időnek minden rekonstruálása
nem egyéb a jelen viszonyoknak a múlt időkbe való belemagyarázásánál. Én ugyan
nem hiszek ebben az ellenvetésben s nem főként akkor, amikor a költészettel
kapcsolatban hangzik az el. Mindazonáltal azt, hogy némi kis igazság van benne,
én sem tagadom. Azonban e kevés igazságnak nem tulajdonítok a kelleténél
nagyobb fontosságot. Elvégre a költészetben nem a külsőségek szerint igaz a
fődolog, hanem – mint Arany János megírta – a belső igazság, a valószerűség. Ha a költő el tudja
hitetni a múlt időkről való illúzióját, akkor neki költőileg igaza van.
Ellenben nem vagyok ilyen engedékeny a jelen állapotok rajzánál. A társadalmi
novellától a legszigorúbb hűséget
kívánom (a költőiségnek művészi határain
belül), mert itt minden szavát módomban áll ellenőrizni. Ha Szabó
Dezső Az elsodort falu-ban azt akarja elhitetni, hogy a székelyek
állatias orgiákat rendeznek a halotti torokon, akkor erre azt mondom, hogy
bolondot beszél. Én is láttam elég sok székely temetést, magam is toroltam jó
néhányszor, hanem orgiát ülni nem láttam halottas háznál itt Erdélyben sem
székelyt, sem más embert. Amivel e helyen mindössze annyit akartam mondani, hogy
a társadalmi regény, miként a társadalmi novella, a valóságtól oly önkényesen
nem térhet el, mint a történeti költészet.
Ezzel
függ össze, hogy a társadalmi költészet mindig egyénibb, az íróra, miként az
egész irodalomra nézve jellemzőbb a történeti költészetnél. A legértékesebb
történeti költészet tulajdonképpen nem is az, amelyet a költők a múltba
visszamenőleg megálmodnak, hanem az a társadalmi poézis, mely idők múltán maga
is a múlté lett, s mint egykoron hű rajza az élő állapotoknak, kortársi
hűséggel, kortársi hévvel beszél az elmúlt időkről. Hogy csak magyar példáknál
maradjunk, Herczeg Ferencnek vagy Gárdonyi Gézának társadalmi regényei ötven
esztendő múlva „a múlt időknek” lesznek költészete, amint hogy ma már bizony
történeti regények Az új földesúr vagy A sárga rózsa. Hogy állunk e
társadalmi költészettel itt Erdélyben a novella téren? Kik azok az íróink,
akikről jogosan elmondhatjuk, hogy elbeszéléseikben mi élünk, erdélyi magyarok;
költői hevületük egyszersmind a mi lelkünk melege is? Kiknek novelláiban
tükröződik a mai erdélyi magyar élet, a mai erdélyi magyar sors? Kiknek
novelláit nem lehetett volna sehol a világon másutt megírni, mint csak itt és
közöttünk, mert azoknak tartalma nem csupán mese, de a költészetnek tükörében
ragyogó valóság?
Hát
mindenekelőtt Pálffyné Gulácsy Irén. Ez a valóban nagy
tehetségű írónő talán a legrövidebb írói múltú erdélyi pályatársai közül.
1914-ben kezdett először irodalommal foglalkozni, de egyelőre csak asztalfiókja
részére. 1916-ban Asszony az úton címen regényt írt, melyet a budapesti Franklin
társulat elfogadott kiadásra, de könyv azért mégsem lett belőle soha, mert a
kézirat időközben elveszett. Így hát 1919-re maradt írói pályájának a
nyilvánosság előtt való megkezdése. S e rövid idő ellenére is ma már
legtehetségesebb íróink között említjük, kitől valóban sokat várunk. A
Tisza-vidéknek magyar népét író ma úgy nem ismeri s oly élethű költészettel
leírni ma senki nem tudja, mint Gulácsy Irén. A magyar szépirodalomban ő
Tömörkényi Istvánnak egyenes örököse, azon lényeges különbséggel, hogy
asszonylelke írásaiban gyöngédebb Tömörkényinél. Csak úgy találomra említem sok
szép novellája közül a Horgon címűt, melyben a
dohány-tolvaj István és Mátyás sógornak horogra, azaz hogy csendőrkézre
kerülését beszéli el. Az a pompás költői technika, mellyel a kukoricásban
bujkáló Tandari Mátyásnak és Ragyogó Kovács Istvánnak alakja s végül a
becsapott csendőr rajzolva annak, valóban minden elismerésünkre méltó. Nincs
itt semmi csinált költészet (mint Nyírőnek „népies” novelláiban) s mégis bele
lehet felejtkezni e természetes, egyszerű stílus művészetbe. Mondom, akárcsak
Tömörkényi művészetébe. A különbség kettőjük között az, hogy Tömörkényi
megfigyelései élesebbek (nem csoda, öreg író volt), ezzel szemben Gulácsy
tehetsége nagyobb szabású koncepcióra is képes; Tömörkényi nyelvezete népiesebb
és egy fokkal üdébb, Gulácsy a népiest újabban kezdi erőltetni.
A
székely falusi embert s falusi életet reális, élethű művészettel Gyallay
Domokos rajzolja legtöbb sikerrel. Róla említettük már, hogy fantáziája a mese
romantikus bonyodalmaira nem képes, a képzeletnek merész elkalandozásai helyett
jobban szeret itt maradni közöttünk e földön, hiszen annyi szép, annyi érdekes
dolog van a szemünk előtt zajgó világban is, ami méltó a költői feldolgozásra.
Nos, az ilyen realitás-szerető művészi hajlamnak aligha lehetne alkalmasabb
tárgya néprajzi témáknál. S valóban, ebben excellál Gyallay tehetsége. Ahogyan
ő megtudja írni a falusi székely gazda, székely legény és leány élet- és
jellemrajzát, úgy ma nem írja meg senki. Nyírő József belemagyaráz egy csomó
egyéni nézetet székely életképeibe, úgy, hogy nehéz megmondani, vajon az ő
privát véleménye a székelyekről vagy pedig a valóságnak hű rajza a fontosabb
novelláiban. Így is lehet szép dolgokat írni, de az efféle írás nem a székely
népéletnek hű képe. Pedig itt éppen erről van szó. Itt van pl. Gyallaynak
legfrissebb novellája, a Farsangi álom. Azt beszéli el benne,
hogyan akarta otthon marasztalni a vén Piros, ez a bencédi székely gazda,
szolgáját, Marcit, kinek erős mehetnéke volt a kadácsi bálba. Mintha most is
magam előtt látnám a vén Pirost, amint nagy ravaszul füttyszóra megtáncoltatja
szolgáját, csakhogy aztán rámondhassa: maradj itthon fiam, ne hozz idétlen
ugrálásoddal szégyent se rám, se magadra. Táncol a legény, fújja a gazda, s ha
nincs cigány, ki különbül cifrázná a nótát a furfangos vén Pirosnál, legény se
pontoz különbül, mint Marci. Ember a talpán – „földig-leszékely”, mondaná Nyírő
– mind a kettő. Aztán milyen pompásan van megrajzolva a vén Piros
megelégedettsége: okos szóval legyőzte a fiatal indulatot. Nagy dolog ez. Ennél
már csak egy dolog lehet nagyobb: túljárni a vén Piros eszén. Ez a kettős
parasztfurfang a novella tulajdonképpeni tárgya. Valódi művészi írás ez az
elbeszélés, igazi reális székely életkép, a belepoétizálás minden cikornyája
nélkül.
Az
erdélyi magyar középosztály sorsát Balogh Endre és Kovács Dezső novellái
tükrözik vissza. Balogh inkább a tömegsorsnak, Kovács viszont az egyéni
életképeknek művésze. Balogh Petelei Istvánt juttatja eszünkbe. Aki olvasta a Fehér
rügy-et, az igazat fog nekem adni abban, hogy Balogh Endre ma egyik
legkiválóbb társadalmi novellaírónk. Róla igazán el lehet mondani, hogy az
emberi nyomor örök legendájának erdélyi magyar variációját ma ő tudja legjobban
elbeszélni. Meséinek benső idoma rendkívül biztos felépítésű. Nagyon halványan,
de azért szem előlel nem téveszthetőleg, végig vonul rajtuk valamely társadalmi
probléma. Ezt azonban éppen csakhogy látjuk. A mese előterében rendkívül
mozgalmas élet zajlik. Ha valakitől várnunk lehet a mai erdélyi magyar
középosztálynak regényét, úgy az alighanem éppen Balogh Endre. Társadalmi témát
nagyméretűvé kidolgozni s a nagyméretű kidolgozásba élethű életet önteni -,
egészen neki való munka. Hanem e nagy remény csak akkor fog teljes művészetté
válni, ha nyelvezete is művészi lesz. Balogh Endre meglepően prózai
(költőietlen) stílussal ír. Nem lendül, nem pezseg a vére nyelvezetének.
Mennyivel
szebben és magyarosabban ír Kovács Dezső,kinek stílusában nagyon sok van
Herczeg Ferenc nyelvezetének természetes eleganciájából. Érdekes megfigyelni e
helyen a stílusnak a témához való alkalmazkodását. Gulácsy és Gyallay – mint
mondám – a nép-életnek művészei. Ez nyelvezetükön is érdekesen vehető észre.
Szóhasználatuk, hasonlataik, közmondásaik, periodikus stílusfordulataik
mind-mind a nép ész- és szavajárásával rokon. Népies témához az efféle nagyon
jól illik, sőt csupán ahhoz illik az efféle igazán. Kovács Dezső témáihoz nem
találna. A társadalom mindenik rétegének megvan a maga külön szókincse,
mondattana és stílus-virágháza. Az író ennek megfelelően mindenkit
egyéniségének megfelelőnyelvi milieuben kell, hogy szerepeltessen, ha valóban
művésze a nyelvnek. Gulácsy is, Gyallay is, Kovács is igen jól ért ehhez,
Balogh Endrének azonban ezt még meg kell tanulnia. Kovács ezenkívül nagyon jól
ért a társadalmi rajznak belő művészi kidolgozásához is. Róla e sorok írója
többször megírta, hogy ő nem a meseszövés mestere, ennélfogva aki romantikus,
izgató történetet keres nála, az csalódik. De aki elegáns stílussal finoman
megrajzolt életképeket akar olvasni; aki szereti a szépet gyöngéd, kedves
pillanatfelvételekbe foglalva, az hálás lesz iránta. Nála – ismétlem – a szép
és finom a fődolog. Nem keres szociális problémákat az élet mindennapos
eseményeiben, nem is magyaráz bele történeteibe semmit. Adja azokat úgy, amint
azok a valóságban megtörténtek vagy megtörténhettek volna. E rajzokban,
melyeket legtöbbször szelíd humor ragyog be, az egykor annyira eleven, ma már
haldokló erdélyi magyar társadalmi középosztály lelkének szebb pillanatai
vannak megörökítve. Egy darab öröm és vidámság a földi sivárságban. Ez is mi
vagyunk, ez is mi voltunk. E rajzokat is csak
itt közöttünk lehetett megírni, mert ennek
a földnek, ennek a népnek költészete
ez.
Berde Máriának és Nagy Dánielnek novellái e
szépirodalmi transszilvánizmusból nem mutatnak semmit. Nincs azokban semmi, de
semmi erdélyi. Budapesten éppúgy meg lehetett volna írni azokat, mint a világ
bármely részében. Baj ez? Nem. A couleur
local nem szükségképpeni alapföltétele a művészetnek. Jó, ha megvan, de az
sem baj, ha hiányzik. Minden attól függ, hogy minő témánál van meg, illetőleg
hiányzik. Aki erdélyi témát ír, az írjon erdélyi észjárás szerint; aki
egyetemes emberi témát ír, ha tud, írjon erdélyi felfogás szerint, mert akkor
írásának kettős értéke lesz, de ha így írni nem tud, művészet lesz; alkotása
akkor is, ha a couleur local-tól független az írása, föltéve természetesen ez
esetben azt, hogy az illető egyébként művésze a tollnak. Berde Máriának és Nagy
Dánielnek ebben az egyetemes (tehát nem vidékieskedő) magyarságban áll művészi
jelleme. Ha szerencsés percben születik műalkotásuk, pompás alkotás tudhat
lenni az. Azonban az ilyen „abszolút” novellát két veszedelem fenyegeti. Egyik
az, hogy igen könnyen elvont, száraz lehet. Nézzünk egy példát. Berde
Mária Rina Kincse címen a következő tartalmú novellát írta meg: Rinát
ketten is szeretik, Boáz, akit Berde e három szóval jellemez: „az
első-utolsó-egyetlen”; és egy másik, „az Inkább-a-Halál-Férfi.” Rina Boázt
szerette, de „Inkább-a-Halál-Férfi”-é kellett, hogy legyen. Régi történet.
Aztán jött a régi sors. „Az Inkább-a-Halál-Férfi” mással élte a világát, Boáz
pedig más vidékre költözött. Rina nagy elhagyatottságában sírni szeretett
volna, és nem volt kinek. Anyja elkergette, nénje kikacagta, bátyja korbáccsal
fenyegette meg. Nem volt senki barátja az élők között. És ekkor befelé kezdett
el sírni bánatos lelkét magába fojtott könnyeinek tavában fürösztgette. E
lelki-könnytónak vize tele volt kavicsokkal, Rinának kaviccsal, de a világnak
drága kinccsel. Az el nem sírt könnycseppekből drágakövek, műalkotások lettek,
mikért a világ kincseket adott, holott azok Rinára nézve megkönnyebbülést jelentettek.
Így lett a világ gazdagabb Rinának el nem sírt könnyeivel. E szimbolikus
elbeszélésben a történet valóban „eszmévé finomult”. Hanem - - nem érzi az
olvasó, hogy e novella minden eszmei szépsége ellenére is egy kissé vérszegény?
Másik
veszedelme az „abszolút” novellának: a riporthoz való visszahajlás. Tessék ez
irányban jól megfigyelni Nagy Dánielnek egyik legsikerültebb
novelláját, melynek címe: Annuska menyasszony lett. Arról van
benne szó, hogy Kotlós Gábor sírásónak fia megöli feleségét, mert hűtlenségen
kapja rajta. A gyilkosság után apjával, a sírásóval, s kislányával, Annuskával
elbujdosik a világ elől. Mennek déltől estig s egy erdőbe érnek. Hideg szél
fúj, rájuk esteledik, el is fáradtak, éhesek is. Ki ad nekik szállást,
vacsorát, puha ágyat? Nekik? Nem. Csak a kis Annuskának. Elindul az öreg Kotlós
és a közeli faluból egy csomó ágyneműt lop s ráfekteti unokájára. Elmegy a
gyilkos apa is, ő is lop egy csomó párnát, azt is rárakja a gyerekre. Aztán
ételt lopnak s dugják a gyermekre halmozott párnák alá, miközben azon
sóhajtoznak, hogy bár legalább addig éltetné őket az Isten, amíg a kis Annuska
menyasszony lesz, hogy legyen, ki gondját viselje; akkor aztán történhet velük
bármi. Míg erről ábrándoznak, a féltett gyermek megfullad a párnák között.
Mikor ezt megtudják, a kis Annuska mellé az apja is,a nagyapja is felakasztja
magát. Így lett menyasszony a kis árvából. Olyan szomorú történet ez, hogy
lehetetlen visszafojtani a novella olvastakor egy fájdalmas sóhajtást. Aki még
nem tudja, hogy milyen sivár is tud lenni néha az élet, az olvassa el e
remeknovellát. Művészi munka az, akár „Rina
Kincse”. De kérdem: veszi-e észre az olvasó, hogy milyen közel áll benne a
művészet a rendőri riporthoz?
**
De
legyen elég a műelemzésből. Talán ennyi is eléggé mutatja, hogy milyen
változatos az erdélyi magyar novella; s hogy mennyire igazunk van nekünk, akik
bátran hirdetjük, hogy Erdélynek immár saját lábon járni tudó önálló
szépirodalma van,mely messze túlnőtt a lokális igényeken és amellyel szemben a
legmagasabb művészi kívánalmak is teljesen jogosultak.
Forrás: Erdélyi Irodalmi
Szemle, 1924. 3-4. szám
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése