Szász Károly: Madách kiadatlanlevelei az „Ember tragédiájá”-ról

Éppen hozzá akartam fogni, hogy a Madách Imrétől családunkban gondosan őrzött emlékekről számot adjak – mikor egy, az Athenaeum kiadásában nemrégiben megjelent könyv akadt kezembe, Madách Imre otthona címmel, az előttem egészen ismeretlen Balogh Károly tollából.

Most hát előbb erről a könyvecskéről szólok, - mit fokozódó érdeklődéssel és tetszéssel olvastam végig.

E könyv történetének előzményei a szabadságharc vérzivataros esztendejébe nyúlnak vissza. Madách Imrének egyik nőtestvére, Mária, aki előbb baráti Huszár József alispán felesége volt, majd ennek halála után 1847-ben mankóbüki Balogh Károly osztrák dragonyos kapitányhoz ment nőül – a szabadságharcban a magyar honvédségbe átjött s itt őrnagyi rangra emelt második férjével s első házasságából való tizenöt éves fiával együtt fegyveres lázadók áldozata lett, kik 1849. nyarán vad kegyetlenséggel gyilkolták le mindhármójukat. A lemészárolt házaspárnak alig egy esztendős kis fiát, Balogh Károlykát nagyanyja, id. Madách Imréné  s a költő nagybátyja vették gondjaikba, s a kis fiú egészen felserdüléséig ott nevelkedett a sztregovai családi házban, a vele majdnem egykorú Madách Aladárral, Imre egyetlen fiával együtt. Ez a Balogh Károly később jogi tanulmányokat végzett, bírói pályára lépett, melyen a pécsi királyi tábla elnökének díszes és jelentős tisztéig emelkedett. A feltűnést kerülő ember volt, ki szabadidejét a természetben való gyönyörködéssel s művészi kedvteléseivel töltötte, ám akvarellt festegető ecsetje mellett a tollat is forgatta, éspedig, hogy igazi költői lélekkel, írói hivatottsággal: annak bizonysága gyermek- és ifjúkorára való visszaemlékezései, mik nem ugyan a maguk egészében, de igen érdekes részletekben foglaltatnak a szóban forgó kis könyv lapjain. Sztregovára s az ősi kastély lakóira, a nagy költő életének utolsó esztendeire vonatkoznak ezek a visszaemlékezések, melyekben olyan szemléltetőleg, olyan lebilincselően vannak leírva a helyek, emberek, egyes jelenetek: hogy az egymásra következő lapok sokszor szépirodalmi munka hatását teszik, s egyes rézek olyan kedvesek, olyan elevenek, mintha Dickens tolla alól kerültek volna ki.

De nem kisebb dicséretet érdemel a legfiatalabb Balogh Károly, az előbbinek fia, ki ezeket a családi körnek szánt följegyzéseket – legalább részben – nyilvánosságra hozta, ő maga írva meg szintén igen szépen a mű keretét tevő részeket, az összekötő,magyarázó, az anyagot ügyesen kikerekítő sorokat.

Így ez a könyv amellett, hogy Madách Imréről és otthonáról rendkívül érdekes, vonzó,meleg képet nyújt, a nagy költő egyéniségéhez újabb vonásokkal is járulva – egyúttal mindjárt két új magyar íróval ismertet meg bennünket. Az öregebb Balogh Károly, a sztregovai ház egykori diák-lakója sajnos már nincs az élők sorában, pár évvel ezelőtt meghalt. De a fiatalabbal – aki még nagyon is javakorában lehet – e könyv méltán várható sikere nyomán még talán találkozni fogunk az irodalomban s nagy kár is lenne, ha határozottan avatott tollát nem forgatná tovább.

Megjegyzem, hogy a mindentudó „Szinnyei”-ben – vagyis az öreg Szinnyei József Magyar Írók című munkájában említtetik egy, ugyancsak mankóbüki előnévvel bíró Balogh Károly, aki mint tartalékos főhadnagy részt vett a boszniai okkupációban s kiadott egy német nyelvű munkát, mely képeket és vázlatokat tartalmazott a bosnyák hadjáratból. Érdekes lenne megtudni, vajon ez a katona-író azonos-e a sztregovai emlékek írójával, vagy – amit inkább gondolok- egy harmadik író Balogh Károly-e, ugyanabból a derék családból?

... Már most aztán hadd szólaltassam meg magát Madách-ot, kinek hatalmas művét boldogult édesapám bírálta meg legelőször részletesen és alaposan, Arany János híres lapjában, a Szépirodalmi Figyelő-ben, amely terjedelmes ismertető bírálat a lap 1861/62-iki, második évfolyamában jelent meg nyolc folytatásban, az 1862. évi febriárius hó 13-iki számtól kezdve, az április 3-ikiig bezárólag.

„Az Ember tragédiájá-ról eddig tudtomra megjelent ismertetések és bírálatok között csak a tiéd bírálat, ha a jóakaró szava a bíró szigorát jóval túl is zengte benne” – írja Madách édesapámhoz, Alsó-Sztregováról 1862. szeptember 12-én kelt levelében, - s azután zárjel között hozzáteszi: „Erdélyiének még csak két első számát olvastam, de úgy látom, az inkább bölcsészeti tanulmány, mint aestheticai bírálat lesz.”

Az idő tájt készült már az Ember tragédiája második kiadása, melynek egy példányával azután sietett a költő az ő első bírálójánakkedveskedni. Az e példányt kísérő levél – mely ugyancsak Sztregován kelt, 1863. március 18-án – érdekes bepillantást enged Madách költői lelkének gondolatvilágába s ezért szó szerinti szövegében közlöm:

Tisztelt kedves barátom!

Itt küldöm az „Ember tragédiájá”-nak egy példányát, fogadd azt tőlem szívesen. Igyekeztem észrevételeidet a lehetőségig hasznosítani, különösen a homályosaknak jelölt helyeket világosabbakká tenni. Nagyon természetes, hogy magokat azon észrevételeket, mellyek a’ mű egész alkatát s organismusát illetik, bár helyességöket elismerem is, csak jövendő irányzatul jegyezhettem meg magamnak, de annyira a mű átdolgozásába nem bocsátkozhattam, mert valószínűleg még jobban elrontottam volna.

Egy ily lényeges észrevételre akarok csak válaszolni, azt is korán se valami anticritica képen, csak egyszerűen önmentségemül.

Azt mondod, t. i. a’ többi közt, hogy a’ reformátió nagyszerű mozgalmának nem lett volna szabad kimaradni az emberiség történetének képeiből. Ezt én is teljesen osztom, sőt művem írásánál is előttem állt ez igazság, de magát a tulajdonképpi reformátiót mint győzelmeset nem véltem használhatni a’ tragédiában, mert ha használom, azt is kénytelen vagyok valami olyas kiábrándulással végezni, int a’ többi jeleneteket, hogy t. i. ez sem vezetett célra.

Igyekeztem tehát a reformátió nehéz kezdeteiből a munkálódó emberi szellemküzdelmes első csíráit fölhasználni, s ezt a’ Tankred, meg Kepler jeleneteiben véltem utolérni. Az lehet, hogy nem kellően tettem, v. legalább nem sikerrel, - csak az iránt akartam magamat előtted igazolni, hogy maga a’ szándék és gondolat megvolt.

Szíves ígéretedre nézve szavadon foglak, s mihelyt elkészülök most munkában levő művemmel, rád rontok minden szerénység nélkül, hogy én is igénybe vegyem azon becses időnek egy részét, mellyel Te oly bámulatosan tudsz gazdálkodni, hogy mindennek jut belőle. S ha már idődből juttatsz nekem, juttass még inkább szeretetedből egy kicsinyt, mely még becsesebb lesz amannál is, bár becses amaz (az) egész hazának.

Tisztelő barátod                                                       Madách Imre.”

És még egy nagyon kedves kis utóirat következik, utalással arra, hogy előbbi levelét Kunszentmiklós helyett – hol édesapám akkor paposkodott – tévedésből Törökszentmiklós-ra címezte az illusztris levélíró.

„Múltkor írt levelemre – mondja az utóiratban – csakugyan tollhibából Török Sz. Miklóst írtam,s alig hogy levelem elment, egyszerre eszembe jutott, azonban nem nagyon aggódtam, hogy levelem meg nem kapod, hittem, hogy lehetetlen, miként ha levelem T. Sz. Miklósra jó, ott valami nadrágos ember kezébe ne jusson, s ha jut, csak fogja tudni, hogy Szász Károly kicsoda.”

A „nadrágos ember” – bizonyára a postatiszt, mert hát hatvanegy esztendővel ezelőtt postáskisasszonyok azt hiszem nem voltak Magyarországon – úgy látszik, igazolta Madách feltevését, mert a levelek közt van egy, azon évi februárius 1-éről keltezve, s minden valószínűség szerint ez lehetett a Törökszentmiklósra irányított, s onnét Kunszentmiklósra juttatott epistola. Ebben a levélben megköszöni Madách az ő kedves barátjának – mint írja – „megbecsülhetetlen és soha eléggé meg nem hálálható” szívességét, mellyel kérésére észrevételeit vele közölte az Ember tragédiája-ra vonatkozólag. Ezek a részletekbe menő észrevételek bizonyára azok voltak, amik a Nemzeti Múzeum kézirattárában lévő Madách-hagyatékban foglaltatnak, s miket Voinovich Géza egész terjedelmükben közölt Madách-ról szóló jeles műve függelékében.

Forrás: Erdélyi Irodalmi Szemle LVI. évf. 5. sz. 1924. április-május