Elveszve az űr véghetetlenében,
A földtől távol Istenhez közel,
Számlálhatatlan ezredévek óta
Két csillag égett örök fényivel
Hol az idő és örökkévalóság
Setét árjának forrása ered:
Ott lelte őket a legelső hullám,
Ott hagyta őket minden ezered.
A föld – e porszem, melyet régi átka
Egy körben kerget, miljom éve már –
Még nem tud rólok; olyan messziségből
Nem érhetett még ide a sugár.
Az egyik csillag aranyhajjal ékes,
Az űr hullámin úsznak fürtei,
Mint súgárhid a tón. Az angyaloknak
Nyelve őt A r a n y k
á n a k nevezi.
A másik csillag halvány és fehér volt.
Hosszú haja, mint a köd fátyola,
Mint hófuvatag, mint ezüst fonalszál;
Ennek a neve: E z ü s t k e
vala.
És szép Aranyka
Ezüstkéért égett;
S fényes hajának
minden szálai
Reá löveltek
súgaras pillantást
Szerelmet kérni és
ajánlani.
Ezüstke is viszonzá
e szerelmet,
Titokban Aranykáért
epedett.
A halvány gyermek
fájdalmát elrejté,
Bár szive tőle majd
megrepedett.
De az Úr, a ki
szívek mélyin olvas,
Gyönyörrel nézte a
két csillagot:
Szemének fénye
rajtok biztatólag,
Áldást hozó
sugárral nyúgodott.
És szólt:
„Százezred év a míg lezajlik,
„Gyorsan, mikép egy
szálló perczenet.
Szeressétek hűn,
változatlan egymást,
„Akkor megáldom
boldog frigyetek!
„Hogy legyetek
egymáséi mindaddig,
„Míg az I d ő
kitölti idejét,
„S a nem
őszülő ö r ö k k é v a l ó s á g
„Halálra hajtja
elfáradt fejét.
„Örök üdv lesz a
hűségnek jutalma...
„De ha egyiktek
addig hűtelen:
„Elszakítom azt
örökre a mástól,
„Hogy világvégig
bujdosó legyen!”
Az ezred évek
egymást nyomon üzték,
Mint az árnyék a
vándor lépteit.
Gyönyörrel nézte a
két csillag őket,
Nem őszltek meg
fényes fürteik.
A csillagoknak hosszú életében
Csak egy szívverés minden ezered.
Végéhez hajlik a százezer év… és
A két csillag még mind hiven szeret.
A próbaév maholnap eltelik már,
Az időnek csak egy hulláma még…
De ím a két szép csillag udvarához
Egy ismeretlen vándor érkezék:
Egy Ü s t ö k ö s…
Kimerült halvány arczán
Nedves hajának borong föllege;
Szemeiből kialudt a szelid tűz,
Ereiből az élet melege.
Ki tudja mért – sok miljom év előtt tán –
A bujdosásnak átka érte őt:
Bejárta végesvégig a világot,
Százszor elindult, százszor vissza jött.
Ezernyi fényes népnek udvarában
Volt megvetett, lenézett darabont,
Keresve mindenütt a nyúgodalmat,
És sehol, sehol nem találva hont!
Most ide jött – de nem lehet maradni,
Tovább, tovább!... nyugodni nem szabad.
Rohanj keresztül a végetlen űrön,
Míg szerte mállasz, s lelked kiszakad!
„Oh, csak egy perczig hagyj nyugonnom Isten!
Míg egy hullámot vet csak az idő…”
„Nem, hűtlen szolga! csak tovább!” s e szóknál
Setétebb az Úr arczán a redő…
S a bujdosó ment… Halovány arczáról
Hosszan folyt vissza nedves fürtje még.
Ment, mint a kő, mit kilökött a volkán,
S a véghetetlen űrben eltűnék.
Ezüstke látta, s nincs nyugalma többé.
Utána nézett s lelke reszketett.
Ezüst hajával arczát elborítá,
Mert könyek égtek szemei felett.
Aranyka többé nem volt már szivében,
Lelkét egy más kép népesíti meg.
Nem várja már az ezredek telését,
Sőt a futamló percztől is remeg.
Szegény Ezüstke! felzajlott szivében
Egy vészes tenger: az új szerelem.
Őrjöngő vágyat érez ébredezni,
És érzi átkát, mert hisz – h ű t e l e n!
Aranyka nem tud, nem sejt semmi roszat;
Boldog, hogy telni látja az időt…
De az Isten a szivek mélyén olvas,
És nincsen titok szemei előtt.
Kimondott átkát nem vonhatja vissza,
Egy percz, és annak teljesülni kell.
Szegény Aranykát szánja, s egy időre
Mélységes álommal borítja el.
S haraggal szól a hűtelen csillaghoz:
„Elért az átok hűtlenségedért;
„Bujdosva keresd őrült szenvedéllyel
„Az üstököst … d e s
o h a e l n e é
r d!
„Ezüst hajadból halvány köd fonódjék,
„Huzódjék az mögötted szüntelen.
„Égesd meg magad a napnak hevénél
„És fagyj meg újra, rideg éjfelen!”
Midőn Aranyka álmából fölébredt,
S elsimitotta ragyogó haját:
Ezüstke már a bujdosás átkával
A véghetetlen ürben messze járt!
S Aranyka bús, s Aranyka összerémül,
S kinjának nincs vigasz, nincs enyhület;
Hiába néz szét, kedvesét keresve,
Ezüstkét látni többé nem lehet!
S kétségbeesve megindul utána,
Elhagyja az Úr fényes udvarát,
Az üdvnek kertjét, illatok hazáját,
S az istenarcz vakító sugarát.
Megy, mint a ki számüzte önmagát. Megy
Társatlan utján egyesegyedül:
Mögötte messze elmarad az Úrnak
Fénypalotája, előtte az űr…
És im Ezüstke, végtelen távolban
Az üstököst meglátja, hogy rohan,
Hogy leng utána széttépett ruhája
És nedves fürte, bujdosásiban.
S az ezüst csillag meggyorsítja utját,
Eszeveszetten mind előbbre tör,
Haszontalan! utol nem tudja érni,
Közöttök áll a véghetetlen űr.
Aranyka is, mérhetlen messziségben,
Meglátja kedvesét a hogy rohan,
Ezüst ködként hogy leng utána fürte…
S gyorsítja utját, ah! de hasztalan!
És im Ezüstke, bujdosó utában
Ér egy királyi udvart, hol a nap
Ragyogó trónján székel, míg körűle
Setétebb csillagok udvarlanak
S a Nap, legyőzhetetlen hatalommal,
Körébe vonja szegény csillagot
Szolgálni őt és udvarolni néki,
Pórázon hordja, mint sápadt rabot:
Aranyka is rohanva megy utána…
Légkörbe ér, mely kéken terül el,
Mely tengerében felhőket lebegtet
És habjaiból illatot lehel.
Alant a föld: setét tömeg, de arczán
A fényes napnak csókja még meleg.
Készen hullámzik körűle a tenger,
Fején tavaszi koszorú lebeg.
Aranyka nem lát semmit, csak rohan még,
Szivében kétség és szerelme ég –
Száll gyorsan, gyorsan mint a kilövött nyíl,
Aranyhajától tüzet kap a lég.
De most egyszerre rejtelmes hatalmat,
Erős kart érez, mely megkapja őt,
És elsodorja és magához vonja,
S előtte állt setéten im a föld.
Elébe hányja habjait a tenger.
Aranyhaja vizébe nedvesűl,
Éjfélbe borul a világ s Ezüstke,
És ő a hullámokba elmerül.
Ezüstke látta a csillag hullását,
Utána menne, késő, nem mehet!
Más útat szabott a királyi Nap már,
És szabadulni nem tud, nem lehet!
Örök pórázon tartva, jár az ürben,
Elkezdett útja czél- és végtelen.
Megégeti magát a nap tüzénél,
És megfagy ujra rideg éjfelen…
Ha olykor halvány üstökös barangol,
Mint gyászoló kisértet, az egen:
Tudjátok meg, az számkivetett csillag,
Kiátkozott lény, vándor idegen…
S ha fényes csillag fut le a habokba,
Aranyhajjal, fölgyujtott éjfelen:
Tudjátok meg, az boldogtalan csillag,
Kit őrültté tett a csalt szerelem.
Forrás: Szikszói enyhlapok 1853. Pest, 1853.
