Milyen csendes a te álmod,
Milyen szépen aluszol:
Ajkad hallgat… de arczodrul
Szived boldogsága szól.
Kis fiam, békén alhatol,
Boldog a te életed:
Dús csermelyként fut át rajta,
Az anyai szeretet.
E csermely kristályvizében
Te minden nap megferedsz,
Partjain lombot, virágot
És csigákat szedegetsz;
S estve a midőn fáradtan
Játékidat letevéd:
Álmaid közt e csermelynek
Hallod hulláménekét.
Oh ha egy szép, játszi álom
Téged Istenhez vezet,
Imádkozzál összetévén
Két kis ártatlan kezed.
Kérjed Istent, a hatalmast,
- Kérjed én helyettem is –
Hogy legyen szegény anyádnak
Életén védő pais.
A te lelked fejér, tiszta,
Mint a liliomlevél,
Az enyémet fölzavarta
Fájdalom, gond, szenvedély.
Szent zsámolyához
fohászod
Kincses naszádként
siet.
Meghallgattatik
bizonnyal
Oly szívből, mint a
tied.
Mondd el, hogy egy
csöndes fészket
Képez e szegény
család,
Melyen ha a
részvétlenség
Hideg szele nyargal
át,
Vagy a sors vészt
gyűjt fölébe
És havazó fölleget:
Forrón szerető
szivétől
Nyer vidító
meleget.
Mondd: hogy ő véd
akkor is, ha
Ránk hév sirokko
fuval.
Besátorozván e
fészket
Szerelmének
lombival.
Mondd: hogy nincs
más drágaságunk
Szerető lelkén
kivűl;
Ha ő nincs… akkor e
fészek
Végkép elpusztul,
kihűl.
Forrás: Szikszói enyhlapok 1853. Pest, 1853.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése