HÁGÁR (1846.)

Hágár és Ismáel a vadonban.

Karel Dujandin festménye 1662.

- Szenttörténeti ballada –

„Menj, Hágár! hagyd el házamat,

Vidd e fiút is el…

Az Úr akarja így, legyen!

Bár szívem még kegyel.

Menj! s vidd magaddal Izmaelt,

Napod köröttem már betelt.”

Igy szóla Ábrahám, s adott

Hágárnak kenyeret

S vizet tömlőben: mert az út

Pusztákon át vezet,

Hol nincs forrás, mely szomjan olt,

S födélül csak az égi bolt.

Döbbenve hallja Ábrahám

Szavát a szolganő:

Az Úr nevében szólt az agg,

S könnyezve indul ő;

Csügg karján a kis Izmael:

„Jerünk, fiam, pusztákba el!...”

Sohajt, és búsan utra kél,

A kis fiú vele;

Köszönti nemsokára őt

A puszták hő szele,

Egyetlen ez, mely társa lett,

S nagy bánatával fog kezet.

Igy véli ő; de társa lőn

Az Úrnak angyala,

Ki Izmaelnek, apjaért,

Áldást igér vala,

S a szellő suttogásiban

Őrangyalának lelke van.

Megy Hágár… a nap kél s merűl felette,

Megszűn az ösvény, mely őtet vezette,

És bolyg fiával a puszták fövényin,

Merengve búsan eltűnt szép reményin.

Megy pálya nélkül, egyre tévedezve,

Szomjas szemekkel friss forrást keresve:

Mert elfogyott már a víz tömlejéből

S nem hull eső az Úrnak zárt egéből.

Megtűzve fekszik a nap lángsugára

A messze síkon, s a platán galyára

Nem száll a szellők szárnya enyelegve,

S nincs lombok árnyán a vándornak enyhe.

Csüggő serénnyel néz odút sietve

A hím oroszlán, prédáját feledve;

Sem a madárka nem gondol dalára,

Virág- s füveknek eltikkadva szára…

És szomjan égve nő Hágár- s fiának;

A nap hevében már elbágyadának,

S hiába néznek szét nyugat-s keletre,

Nem zeng feléjök a völgy csörgetegje.

Elhalva fekszik a fiú – s anyjának

Szemén forrása serked a könyárnak;

De ah! könyével szomját el nem oltja,

S már vérzi lelkét kedves kis halottja.

„Szemem ne lássa a halál e harcát…”

Szól kínnal, és megy, elfedezve arcát.

Majd föltekint a föld és menny Urához,

És térdre hullva ajka ily imát hoz:

„Isten! kegyelmezz kisded magzatomnak;

Vedd el fejéről súlyát szent karodnak!

Én vétkezém: ne büntesd őt helyettem,

Csak én valék, ki Sárát megvetettem.”

„Mindenható! nyiss forrást ajkainknak,

Vagy tűzz határt, ah! kíntelt napjainknak!...

Élet- s halálnak ura vagy te, Isten!

Nálad hatalmasb a világon nincsen.”

Igy esde Hágár. És meghallgatá őt

Az Úr, a hozzá buzgóan könyörgőt;

S az angyal által külde fényt szemére,

Hogy látna forrást – s abban újra élne.

*

Megmentve Hágár és fia:

Ő hitt, imádkozott,

S az Úr, ki benne hitt, bizott,

El senkit nem hagyott;

Ha jobbja sújt is, még szeret,

Kisért, de majd üdvhöz vezet.

Forrás: Őszi lombok II. 1857.