Szász Károly (1829-1905): A szerelmes csillagok

Elveszve az űr véghetetlenében,

A földtől távol Istenhez közel,

Számlálhatatlan ezredévek óta

Két csillag égett örök fényivel

Hol az idő és örökkévalóság

Setét árjának forrása ered:

Ott lelte őket a legelső hullám,

Ott hagyta őket minden ezered.

A föld – e porszem, melyet régi átka

Egy körben kerget, miljom éve már –

Még nem tud rólok; olyan messziségből

Nem érhetett még ide a sugár.

Az egyik csillag aranyhajjal ékes,

Az űr hullámin úsznak fürtei,

Mint súgárhid a tón. Az angyaloknak

Nyelve őt  A r a n y k á n a k  nevezi.

A másik csillag halvány és fehér volt.

Hosszú haja, mint a köd fátyola,

Mint hófuvatag, mint ezüst fonalszál;

Ennek a neve: E z ü s t k e  vala.

És szép Aranyka Ezüstkéért égett;

S fényes hajának minden szálai

Reá löveltek súgaras pillantást

Szerelmet kérni és ajánlani.

Ezüstke is viszonzá e szerelmet,

Titokban Aranykáért epedett.

A halvány gyermek fájdalmát elrejté,

Bár szive tőle majd megrepedett.

De az Úr, a ki szívek mélyin olvas,

Gyönyörrel nézte a két csillagot:

Szemének fénye rajtok biztatólag,

Áldást hozó sugárral nyúgodott.

És szólt: „Százezred év a míg lezajlik,

„Gyorsan, mikép egy szálló perczenet.

Szeressétek hűn, változatlan egymást,

„Akkor megáldom boldog frigyetek!

„Hogy legyetek egymáséi mindaddig,

„Míg az  I d ő  kitölti idejét,

„S a nem őszülő   ö r ö k k é v a l ó s á g

„Halálra hajtja elfáradt fejét.

„Örök üdv lesz a hűségnek jutalma...

„De ha egyiktek addig hűtelen:

„Elszakítom azt örökre a mástól,

„Hogy világvégig bujdosó legyen!”

Az ezred évek egymást nyomon üzték,

Mint az árnyék a vándor lépteit.

Gyönyörrel nézte a két csillag őket,

Nem őszltek meg fényes fürteik.

A csillagoknak hosszú életében

Csak egy szívverés minden ezered.

Végéhez hajlik a százezer év… és

A két csillag még mind hiven szeret.

A próbaév maholnap eltelik már,

Az időnek csak egy hulláma még…

De ím a két szép csillag udvarához

Egy ismeretlen vándor érkezék:

Egy  Ü s t ö k ö s… Kimerült halvány arczán

Nedves hajának borong föllege;

Szemeiből kialudt a szelid tűz,

Ereiből az élet melege.

Ki tudja mért – sok miljom év előtt tán –

A bujdosásnak átka érte őt:

Bejárta végesvégig a világot,

Százszor elindult, százszor vissza jött.

Ezernyi fényes népnek udvarában

Volt megvetett, lenézett darabont,

Keresve mindenütt a nyúgodalmat,

És sehol, sehol nem találva hont!

Most ide jött – de nem lehet maradni,

Tovább, tovább!... nyugodni nem szabad.

Rohanj keresztül a végetlen űrön,

Míg szerte mállasz, s lelked kiszakad!

„Oh, csak egy perczig hagyj nyugonnom Isten!

Míg egy hullámot vet csak az idő…”

„Nem, hűtlen szolga! csak tovább!” s e szóknál

Setétebb az Úr arczán a redő…

S a bujdosó ment… Halovány arczáról

Hosszan folyt vissza nedves fürtje még.

Ment, mint a kő, mit kilökött a volkán,

S a véghetetlen űrben eltűnék.

Ezüstke látta, s nincs nyugalma többé.

Utána nézett s lelke reszketett.

Ezüst hajával arczát elborítá,

Mert könyek égtek szemei felett.

Aranyka többé nem volt már szivében,

Lelkét egy más kép népesíti meg.

Nem várja már az ezredek telését,

Sőt a futamló percztől is remeg.

Szegény Ezüstke! felzajlott szivében

Egy vészes tenger: az új szerelem.

Őrjöngő vágyat érez ébredezni,

És érzi átkát, mert hisz – h ű t e l e  n!

Aranyka nem tud, nem sejt semmi roszat;

Boldog, hogy telni látja az időt…

De az Isten a szivek mélyén olvas,

És nincsen titok szemei előtt.

Kimondott átkát nem vonhatja vissza,

Egy percz, és annak teljesülni kell.

Szegény Aranykát szánja, s egy időre

Mélységes álommal borítja el.

S haraggal szól a hűtelen csillaghoz:

„Elért az átok hűtlenségedért;

„Bujdosva keresd őrült szenvedéllyel

„Az üstököst … d e  s o h a  e l  n e  é r d!

„Ezüst hajadból halvány köd fonódjék,

„Huzódjék az mögötted szüntelen.

„Égesd meg magad a napnak hevénél

„És fagyj meg újra, rideg éjfelen!”

Midőn Aranyka álmából fölébredt,

S elsimitotta ragyogó haját:

Ezüstke már a bujdosás átkával

A véghetetlen ürben messze járt!

S Aranyka bús, s Aranyka összerémül,

S kinjának nincs vigasz, nincs enyhület;

Hiába néz szét, kedvesét keresve,

Ezüstkét látni többé nem lehet!

S kétségbeesve megindul utána,

Elhagyja az Úr fényes udvarát,

Az üdvnek kertjét, illatok hazáját,

S az istenarcz vakító sugarát.

Megy, mint a ki számüzte önmagát. Megy

Társatlan utján egyesegyedül:

Mögötte messze elmarad az Úrnak

Fénypalotája, előtte az űr…

És im Ezüstke, végtelen távolban

Az üstököst meglátja, hogy rohan,

Hogy leng utána széttépett ruhája

És nedves fürte, bujdosásiban.

S az ezüst csillag meggyorsítja utját,

Eszeveszetten mind előbbre tör,

Haszontalan! utol nem tudja érni,

Közöttök áll a véghetetlen űr.

Aranyka is, mérhetlen messziségben,

Meglátja kedvesét a hogy rohan,

Ezüst ködként hogy leng utána fürte…

S gyorsítja utját, ah! de hasztalan!

És im Ezüstke, bujdosó utában

Ér egy királyi udvart, hol a nap

Ragyogó trónján székel, míg körűle

Setétebb csillagok udvarlanak

S a Nap, legyőzhetetlen hatalommal,

Körébe vonja szegény csillagot

Szolgálni őt és udvarolni néki,

Pórázon hordja, mint sápadt rabot:

Aranyka is rohanva megy utána…

Légkörbe ér, mely kéken terül el,

Mely tengerében felhőket lebegtet

És habjaiból illatot lehel.

Alant a föld: setét tömeg, de arczán

A fényes napnak csókja még meleg.

Készen hullámzik körűle a tenger,

Fején tavaszi koszorú lebeg.

Aranyka nem lát semmit, csak rohan még,

Szivében kétség és szerelme ég –

Száll gyorsan, gyorsan mint a kilövött nyíl,

Aranyhajától tüzet kap a lég.

De most egyszerre rejtelmes hatalmat,

Erős kart érez, mely megkapja őt,

És elsodorja és magához vonja,

S előtte állt setéten im a föld.

Elébe hányja habjait a tenger.

Aranyhaja vizébe nedvesűl,

Éjfélbe borul a világ s Ezüstke,

És ő a hullámokba elmerül.

Ezüstke látta a csillag hullását,

Utána menne, késő, nem mehet!

Más útat szabott a királyi Nap már,

És szabadulni nem tud, nem lehet!

Örök pórázon tartva, jár az ürben,

Elkezdett útja czél- és végtelen.

Megégeti magát a nap tüzénél,

És megfagy ujra rideg éjfelen…

Ha olykor halvány üstökös barangol,

Mint gyászoló kisértet, az egen:

Tudjátok meg, az számkivetett csillag,

Kiátkozott lény, vándor idegen…

S ha fényes csillag fut le a habokba,

Aranyhajjal, fölgyujtott éjfelen:

Tudjátok meg, az boldogtalan csillag,

Kit őrültté tett a csalt szerelem.

Forrás: Szikszói enyhlapok 1853. Pest, 1853.