Hegedűs Gyula: Keletiek Nyugaton

Mikor az Oláh Gábor "Keletiek Nyugaton" című könyvét elolvastam, egy kedves történet jutott eszembe az ezer év előtti magyarokról. Konstantinos Porphyrogennetos bizánci császár, aki intelligens ember volt, meséli, hogy amikor Symeon bolgár fejedelem ellen szövetkezett a magyarokkal s hajóhada a Dunán haladt lefelé, a bolgárok, hogy megakadályozzák a hajók útját, vastag köteleket fontak s áthúzták azokat a folyón. Volt pedig az egyik hajón egy Barkalas Mihály nevű kormányos, aki vakmerően útnak indult a vízen és átvágva a köteleket, szabaddá tette a folyót. A magyarok, látva Barkalas Mihály vakmerő bravúrját, odavoltak a bámulattól és csudálkozástól s azt mondották, hogy ezt az embert kellene megtenni patríciusnak és a hadsereg vezérének. (A császár pedig vitézi tettének jutalmául kinevezte Barkalas Mihályt a császári hajó második kormányosának.) Ezt a kedves történetet nyugodt fensőbbséggel beszéli el a császár és ilyen történetet nem egyet mesélne egy intelligens francia úr, ha elkísérte volna Oláh Gábort két magyar társával való párizsi útján. Három naiv keleti harminc napig bolyongott Nyugaton s az Európát végigrabló magyarok ivadékai megszédültek a fényességtől és megbámultak sok Barkalas Mihályt. De nem ez a fontos, Oláh Gábor sem azért írta meg a könyvét, hogy a Louvre-ról meséljen vagy a Pére Lachaise temetőről. Oláh Gábor költő, jó költő, akitől mély és gondolkoztató verseket olvastam, de sok van benne a magyar nehézkességből, amely bénává lankasztja a gondolatot és elhervasztja a frissen fakadó érzést. Magyarnak indult, szalonnásnak, gatyásnak, debreceninek, később Ibsent fordította s most, huszonnyolc esztendős korában rájött, hogy Ady igazat írt, amikor azt írta: "mit ér az ember, ha magyar?" Küszködött, vívódott, szenvedett és azt hiszem, hogy az utolsó pillanatig tagadott, még akkor is, amikor reszketve, kínlódva sejtette, hogy ebben a verssorban az ő tragédiája is benne van. Ez a könyv, a "Keletiek Nyugaton", története annak, hogy változott meg az Oláh Gábor lelke és ez a lélek van olyan súlyos, van olyan értékes, hogy egész élete érdekeljen bennünket. Nem Párizsban, nem Nyugaton és nem harminc nap alatt ment végbe ez az egy élet nyugalmát tönkretevő átváltozás, hanem itt Keleten, ahová ha elérnek, sírva halkulnak el a nyugati szellők. Az utóbbi esztendők rettenetes csalódásai kellettek ahhoz, hogy sok lélekben megérlelődjék az a tudat, amely régen élt már néhány kiválasztottéban s amelyért majdnem megkövezték azt a néhány kiválasztottat. Oláh Gábor is azok között volt, akik hegyes követ tartottak a kezükben és látom, tudom, hogy hónapról hónapra lankadt lejjebb a keze, míg végre kiejtette erőtlenül a követ. Lehel vezér kénytelen volt elismerni, hogy a német erősebb és bőszült haragjában agyoncsapta Konrádot; Lehel vezér kései ivadéka pedig tehetetlen haragjában sír és belátja, hogy a németnek van igaza.

Én látom, milyen nagy tragédia ez. A konok magyar talpalatkint veszti el a lába alól Magyarországot és levelenkint semmisül meg hite, bizodalma és reménysége terebélyes fája. Minden nap, minden pillanat közelebb viszi a tudáshoz, a látáshoz és Nyugaton csüggve minduntalan a szemébe tűnik a piszkos Kelet, az átkozott és isteni faj: hazája és népe. De még akkor sem hisz, még akkor is tagadni próbál, amikor a lelke már meg van győzve: és elmegy Nyugatra bizonyosságért. És Nyugaton belesüppedt lelkébe a végzetes bizonyosság és Nyugat kincsei előtt sír és fogait csikorgatja a szomorú barbár.

Oláh Gábor fajmagyar és tudom, hogy velem és sokunkkal együtt meg volt győződve arról, hogy a magyar a világ legelső népe. Lassanként kellett engednünk a meggyőződésünkből, a hitünkből s Oláh Gábornak annyira fáj a valóság, annyira kínozza a szeméről levett hályog, hogy kétségbeesett. Már mindent megtagad a magyartól s vad fájdalmában ezeket írja: "Megettük a kenyerünket, elittuk az eszünket, elvertük a pénzünket, minden további erőfeszítésünk egy-egy hatalmas lépés a Sír felé!"

Ez az Oláh Gábor könyve: panaszkodás és jajveszékelés, mert most látta meg valójában Debrecent, Magyarországot, a Keletet. És még nagyon friss az érzése, nagyon érzékeny a lelke és annyira szereti Keletet, hogy kétségbeesik miatta. De vívódásában, kétségbeesésében nagyszerű ez a könyv és így naivságában, túlzásában kedves nekünk, szomorú fiatal magyaroknak, akik régen érezzük az Oláh Gábor új érzéseit. Mert amikor először éreztük a Nyugatot keleti lelkünkben, éppen olyan naivan sírtunk és éppen annyi túlzással káromkodtunk, mint most Oláh Gábor.

(Forrás: Nyugat 1908. 23. sz.)

Füst Milán: Peter Altenberg

Die Auswahl aus meinen Büchern (Ed.: Fischer, Berlin)

Igen-igen nagy emberről szólok. Mikor letettem a könyvét, a szívemben zengő, meleg össze-vissza akkordokból ez a diadalmas dallam modulálódott először: "Hát haladunk? Hát lehet előre menni? Hová? A monumentális érzések Shakespeare-jétől, a gigász-konstrukciók Zolájától, a világot átfogó Faust-tól és egyebektől, a mély és óriási misztikumokból, az "érdekes" halmozásától, a témák halmozásától, a hősöktől, a szépen megcsinált és kiesztergályozott kerek konstrukcióktól... Hová?" Lázasan jártam fel-le. "És hogyan?" Hajlandó voltam igazságtalanná lenni. "Csak így és sehogyan másképp!" ordítozott az öröm bennem. Talán tévedtem akkor: lehetséges. De így éreztem tovább: "Hála istennek, megyünk előre a témátlanság útján, a csinált dolgoktól, a létezők tiszta költészetéig, a kő hangulatáig, a virág hangulatáig, a dolgok lelkéig, a jelentéktelenségek költészetéig, a tiszta költészetig." Aztán kicsit megnyugodva: "Igen, a költő eddig csinálta a dolgait. Altenberg is csinálja. Persze. De másképpen. Eddig a költő részleteket látott meg, teszem: egy regényéhez. A részleteket átélte, aztán összetette ezeket, szépen összeállította, választott egy hőst az ismerősei közül, annak a keserű élettörténetét átmodulálta, a pszichológiát átgyúrta, a célja szerint, a költői igazság szerint, a morál szerint... És Peter Altenberg? Ő az, aki egész, befejezett valamit lát, amit meglátott, az nem lesz semminek sem része, az egy meglátás marad, egy kész, cizellált, kis műremek: ő az az ember, aki a dolgokat saját magukért, némiképp őszintén, kicsit kacérkodva a saját nagy erejével, néha túlságosan is tudatos művészettel elénk tette: "wie ich es sehe", ekképp szólván: Itt van egy madárka, így szól: Krr... krrr, krrr... Még három-négy sort mesélek nektek és zenét fogtok hallani belül: az alföld, a homokpuszta, a kietlen napsütés zenéjét, a forró homok szagát fogjátok érezni... És kell nektek több?"Nun also."

És én azt mondom neked Peter Altenberg, igen, igen, nekem valóban nem kell több, én ideges, én modern ember vagyok ugye, én a történetekre nem vagyok kíváncsi, ugye, én türelmetlenné leszek, amíg a végükre jutok, én hamar akarok élni, az idegeim sóhajtanak a gyors, a rövid, a váltakozó, az új és új és új egzaltációk után... És én nem is szórakozni akarok. Igazad van Altenbergem: én nagyon elfoglalt ember vagyok ahhoz, hogy időm lenne költőnek lenni, túlságosan sokat érezhetni... Rád bízom túlfejlődött szívű semmittevő, "dass du weinest statt meiner und für mich", hogy három márkáért írj nekem egy könyvet, melyet esténként lámpavilágnál - in den Ferialstunden des Lebens - olvasgatva elsirathassam minden egyes napom tragédiáját..., a mondataid közt eszembe jusson, hogy keserű vagyok ebben a komplikált életkomplexumban, hogy lelkendezzen bennem az érzés. Ha kétféle művészetet akarnánk megkülönböztetni: egyet, mely könnyed, szórakoztató, elfejteti velünk, hogy élünk (és ilyenre tagadhatatlanul szükség van), és egy másikat, egy súlyosat, mely felráz a felejtésből, akkor Peter Altenbergről azt kellene mondanunk: ő kérem a költő, aki elegáns és könnyed és ő kérem a költő, aki keserű és felráz. Ő mind a kettő, mégpedig egyszerre.

Ki ez az ember? Megismerjük őt teljesen, az írásai őszinték, lírai költemények ezek prózában, és túlságosan szívbéliek ahhoz, hogy - egy kis tetszelgést leszámítva - a nevetés bohóc-röhejjé fajulva elnyomná, vagy éppen olcsóvá tenné az ő szív-filozófiáját. A betűk mögött ott van a tönkrement, elkallódott lélek: Peter Altenberg, ki a jobb kezével finoman valamely kilenc éves lánykáról zenél, bal kézzel pedig pianissimo elsiratja az életét és elsiratja a tönkrement életűeket, akik elpusztultak és ki nem fejlődhettek és eldurvultak és hajótöröttekké levének... Ótestamentumi érzés fog el. Ugyan ki nem hajótörött? "Sie wurde alt wegen der Enttäuschungen, wie alle Menschen"...És vannak a tönkrementek közt gazdagok, akik némák, szenvedők, akik szeretnek és adnak és adnak és adnak. Nem kérnek, nem vágynak - "eine wunschlose Liebe" (ugye, milyen schopenhaueres ez?) -, csak szeretnek (ez az ajándék) és az élet maradékán abból éldegélnek, hogy igyekeznek minden alkalommal tudatosan rettentő mély érzéseket evoluálni és megmámorosodni ezektől... A gazdagok! Túltengő szívük van, szívemberek ők, akiknek másuk sincs, mint édes melegségük, akiknek idejük és kedvük van elsírni egy asszonyi sóhaj miatt és hárfapengést hallani egy tíz éves lányka forró kis teste miatt. Das Gehirnherz: ...Érezni kell, muszáj, különben nem lehet élni...

Az ilyen gazdagok gazdagja, Peter Altenberg. A szenvedők muzsikusa ő. De nem az éhezőké. És itt van az a pont, melynél ki kell jelentenem: ha nem volnék híve a tannak, mely szerint minden művészi alkotás tökéletes, kifogásolhatatlan egész (és nem lehetne jobb, mint amilyen, nincsenek részlethibák, az egész az, ami tetszik, vagy nem tetszik), ha nem így gondolkodnám, azt kellene mondanom: Kár hogy nem éhezett soha ez a P. A., kár, hogy nem nyomorgott, kár, hogy nem látott több aljasságot, nem látta a bűnt és a drasztikusabb, fontosabb emberi szenvedést, a kétségen kívül súlyosabbat, mint az ő hangulat-tragédiái.

Megokolom a lehetőséget: mikor volna alkalom erre az igaztalanságra. Mikor a kezemben van a könyve, nagynak tartom, nagy művésznek: ez természetes. Később elmegyek sétálni. Az utcán vagyok és látom a lóhalálban egymást űző tömeget, a munkától véres embereket és állatokat és közéjük valónak érzem magam, és az újságokban súlyos és mély, és rettenetes és aischylos-i drámákat olvasok és eszembe jut Zola és Meunier és Gorkij és Tolsztoj és Ibsen és Andrejev Leonid és hajlandó volnék előttük sírva leborulni! És őket tartom ilyenkor a nagyoknak, a félisteneknek, és ha Altenberg lopva eszembe jut: szégyellem magam a fél óra előtti lelkesedésért és gyűlölködve gondolok rá és semmittevő précieux-nek tartom, lusta finomkodónak... Hát nem játék-e az ő művészete? Nem a túltápláltság, a lustálkodó idegek villamos játéka és feszültségi vibrációja a könyvének minden sora teszem a kereskedelemhez képest? - ugye mulatságos gondolatocskák? Ilyenek jutnak néha az eszembe. De hát el kell hagyni ezeket. Mindezt nem mondom most. Hagyjuk a súlyos dolgokat másnak. Egyszerűen azt illik mondanom, hogy P. A. nem a sötétség és nem a szegények költője. Nem a szegényeké és általában nem azoké, kik az élet gazdasági részén kiválók akár szegénységük, akár gazdagságuk révén. Hiszen a kenyér után futók a nyomorultak P. A. szemében, mert ezek nem érnek rá a szívükkel törődni! A semmittevőké a boldogság!... És itt eszembe jutnak a szemléletbe merült brahminok, ezek a semmittevő bölcsek.

Ő egy előkelő, szubtilis illemtudású társaságban van otthon (a bécsi jó-középosztály társasága ez), az embereivel sem akkor találkozunk, mikor a "Selbsterhaltungstrieb" dolgozik bennük, hanem a pihenő órában ("die Ferialstunden"). A boldog neuraszténiások költője ő, a gondolati túltengőké, kikből nem lesz semmi, kiknek idejük van az elrejtett és misztikus ritmusokra várni és akik jogot vesznek maguknak, hogy szent és titkos és magános és megdöbbentően mély pillanatokat élhessenek át, holott pedig az ilyesmi egyáltalában "nicht hierher passend in dieses Tal der Arbeit".

Ez a furcsa, nagy művész magános, különös egy tünemény! Ugyan mi a tárgya, miről ír? Említettem, hogy a történetek formálásától, a pointtől, a témáktól, az érdekességtől, az események, a pszichizálás szerves, nagyobb méretű konstrukciójától ebben a könyvében majdnem teljesen emancipálta magát. Kettőben állapíthatom meg írási karakterét: 1. Röviden, néha pár sorban adja némely dolgok (helyzetek stb.) szubsztanciáját, mondjuk lelkét, titkos és mély hangulatát, mégpedig tisztán azért, mert ezek a dolgok léteznek és ő bennük a hangulatot látja. Tehát a tárgyat, a szituációt önmagáért, mert lélek van benne. Egy iskolajelenet van pl. a könyvében, csodálatos kis remekmű. Huszonnégy sor az egész: ha ki akarnám fejteni, hogy mért van megírva, talán ötven sort is kitenne ez a magyarázat. Csak néhány szót róla! Látom a kis feketét, a néger gyereket, amint sandán, ferdén odapillant és alamuszi módon várja a súgást. Látom a másik néger gyereket, amint bizalmaskodva és hálásan mosolyog, mert észrevette a csalást; látom a vén asanti banyát a sátorban (olyan lehet, mint Belzebúb anyja, kiálló fehér fogakkal), látom, hogy nem lehet vele beszélni, csak olyatén felemás módon, mint a mi tót szolgálóinkkal szoktunk, látom a szigorú tanítót, aki ilyen előkelő úrral szemben, mint P. A., szelíd, elnéző mosolygásra szorítkozik, jelt adván vele, hogy szintén észrevette a csalást, látom a kis négert ríni a sarokban, mert megverte a tanító: mit látok még? Mindent. Mindent. A földalatti erőket fölvonulni, a titkos erőket, melyek egymásra hatnak! Látom az egész, a szerves, az élő, az összefüggő jelenet lelkét, a jelenetben résztvevő embereket egymáshoz kötő lelket, a viszonyt, a villamosdrótot, mely egyik embertől a másikhoz vezet és ennek még a feszültségét is felszívom, a jelenetté összefűző lényeget... Minek a sok szó? Ugye küzdenem kell, míg távolról is meg tudom közelíteni: mi mindent látok benne. És mindezt huszonnégy sorban! Ilyen nagy művész ez a Peter Altenberg! 2. Nála is, mint a lírai költőknél egyáltalán, a megcsinálás, az elgondolás inkább a mondatok, mint az anyag beosztásában és megépítésében történik: a mondatok beosztása, ökonómiája, ez pótolja itt az elrendezést, a fejezetrendet, a mondatainak zenéje egybeolvad a kompozíció ariózus voltával. Hogy érthetővé tegyem: a gé-húron játszani már magában véve is szép és jellegzetes dolog ugye, olyannyira, hogy bizonyos abszolúte szép témák is csak erre a húrra írva juthatnak érvényre teljesen. Hasonlóképpen P. A. tömör-arany mondatai, idegen mondatai, a refrénjei, a stiláris és fúgaszerű fölépítés, a nyugtalan és meleg és fájdalmas és szaggatott crescendo-k, az egésznek ütemes lüktetése, majdnem versszerű jellege, a feszültség az egyik mondattól a másikig, ezek pattantják ki a villamos szikrát, az unalom, a szerelemvágy és egyéb köznapi szenvedéseink lelkét. Mint valami varázsló odaül az erdőszélre, néhány szót szól a fák suttogásáról: egy villanás és megjelen előttünk az óriás, az erdő szelleme. Egy szót szól és egy pillanatra megnyílnak az elfinomodott érzékiségű bécsi asszonyok idegéletének mélységei, a rejtelmeket látjuk és megdöbbenünk és elhallgatunk. A mester! A ritmusok mestere! A tömören könnyed és súlyosan elegáns előadás mestere! A köznapi diskurzusok költője! Ő lírikus: valamit azért lát témának, mert érzés van benne. Az érzés, a hangulat pedig, melyet ő lát, mind lehetséges az: ezzel a szóval azt akarom mondani, hogy az a való élet körén belül marad, ő nem visionnaire: a látományai nem az élő élet rejtelmein túl menők. Víziói, baudelaire-i látományai nincsenek. De talán fölösleges is ezt tudni valakiről. Fölösleges tudni, hogy valaki milyennek látja a tulipánt (valahol azt olvastam róluk, hogy olyanok, mint az Aladin csodakertjének rubint-virágai), a fő dolog mindenesetre az, hogy minden idegünkkel megérezzük ezt a pompázó virágot, ha elmeséli: milyennek látja. Ó Peter Altenberg! Ha tulipánt fogok látni világéletemben, mindig eszembe fog jutni mit mondtál róluk! Még egyet! Nem emlékszem könyvre, mely minden részében, minden oldalán ennyire szép lett volna. A szépség, az édes szépség, a tömör művészet úr itt minden oldalon. És való ez még akkor is, mikor túlságos tudatosságában akarata ellen is karikatúrába téved biztos keze (Lokale Chronik, Melusine). Mosolygó szánakozása kissé mintha keményebb nevetéssé válnék ilyenkor, mély finomsága finomkodássá. De ne rontsuk a jó érzést. Ritka dolog az. Édes, nehéz, részegítő aszú Peter Altenberg költészete.

"Jeder versteht nur seine eigene Poesie" mondja és akiről szól, annak a poézisét kapjuk. Egy idősebb hölgyről mesél például, aki képes kérem egész nap csatározni és egy öreg úrról, a férjéről, aki békére vágyik, hiszen elfáradt, öreg úr ő. És a fiú, a szabad szellem, a fiatalság spiritus contradicendi-jével ellentmond és ellentmond... és senki sem érti meg, de mindenki szereti ezt a fiút és azt is, amit mond, hiszen fiatal ő, erős és imponáló... és ezek az "eigene Poesie"-k egymásba fonódnak, széles ariózus hullámok keresztezik egymást, a motívumok sok szólamú, bájos harmóniává olvadnak... A fiatal anyáról szól, ki illemszabályaival kínozza a kis lányát és a világot és közben egy emberre gondol, akit szeret és aki elrontotta az életét: ez a harsona. A kis lánykáról pedig a vonós hangszerek szólnak mély szerelemmel. Ez az öt-tíz éves lányka, az asszony-idegű, asszonyos gyerek fejecske, gyerek vágyakkal, gyerek-ideákkal, ez az öreg úr favoritja. Idősebb úr ez a P. A., szikár, csontos úr, hosszú ujjai vannak, mindenesetre pedig fáradt, száraz, inesztétikus teste. Lát egy kis néger gyereket, vagy fehér lánykát, kezébe veszi párnás meleg kis kezét és így érez: ó, ihre süsse Händchen! És szereti ezt a formás, fehér kis testet és a szívéhez szorítja és e pillanat különleges költészetében elgyönyörködik és tanít: Ó mért nem élvezitek az élet bájos semmiségeit, hát nem látjátok, hogy nem lehet élni! És gyerek-álmokat lát férfi korában és gyengéd érzékiséggel adja át magát a teázás ízléses komfortjának és egyéb apró örömöknek... Nagyon nagy bölcs ő! Tud és értékel. Értékeli az életet és tudja mi a fő bölcsesség benne: szívszakadásig szeretni a meleggé tehető pillanatokat és felszürcsölni minden mézüket... A kis szubjektív szenvedések és örömök ugyan nevetségesekké válhatnak a nagy Alltag vakító világosságánál, de azért ne döbbenjetek meg! Ne mondjátok el érzéseiteket senkinek, mert ami nektek egy világ az másnak ennyi: sie ist übertrieben. Legyetek költőkké belül és jogotok lesz sok dolgot szépnek látni, ami másnak nem az, mert "Unter dem Mikroskope der Seele des Poeten werden viele gewöhnliche Dinge ungewöhnlich und viele uninterressante interressant". Vannak versei is, de ezekről külön szólni nem igen lehet: hiszen minden, amit írt, költemény az. Aki azonban a csodálatosan szép és tökéletes verseket szereti: annak mégis külön figyelmébe ajánljuk: "Die ruhigen Stunden", vagy a frappírozó "Was kann er für sie tun,!", vagy a csodálatos "Die Jugendzeit", vagy a még csodálatosabb "Und endlich stirbt die Sehnsucht doch", vagy talán mind a verseit. És aki a félméteres sorok excentrikus ritmusában tud gyönyörködni, annak is ajánljuk P. A. verseit. Mi tudtunk benne gyönyörködni és nem akarjuk elfelejteni a verseit sem.

Aminthogy semmit sem lehet elfelejteni, ami ennek a különös, grandiózus és magas fejlődést megjelölő lángésznek a tollából elénk kerül. Fejlődés? Igen, mégpedig annak egy stabil foka, melyről nem igen kecsegtet kilátás a messzebbhaladásra. A mese elvetése, a hangulat tiszta kultusza, ez, az ő stílusa, nem hiszem, hogy följebb mehetne valaha: zsákutca ez kérem a haladás nagy útján. Tagadhatatlan, sokan vannak, akik után nem nyílik perspektíva, vannak, akik egyedül maradnak és így állanak meg zsenialitásukban. Igazán élni lehetne a banális hasonlattal: üstökösök ők! Peter Altenberg is egyedül marad: ezt hiszem és örülök neki. Örülök, hogy szent marad az írása és a profán utódok, a népélelmezők, a szállítmányosok nem nyúlnak hozzá, a felavatottaknak hagyván továbbra is az élvezetet, hogy ezt a nagy realistát, ezt a nagy nevelőt, ezt a nagy transzformátort megérthessék - őt, aki legmagasabbaknak és legmagasztosabbaknak nevezett érzéseinket transzformálta és megmutatta nekünk: "im Tageslicht des Alltags." A kezünknél fogva mosolyogva vezetett minket ez a szépet látó, nagyszívű ember, egy panorámához vitt és mondá: Nézzetek be: ilyen aprók, jelentéktelenek, a hatalmasoknak, a nagyoknak mondott érzéseitek "im Tageslicht des Alltags". De ne féljetek! Ezek az érzések kicsinyességüknél fogva sem nevetségesek. Ó én fiaim, ezeket, ezeket az elaprózott szenvedéseiteket és örömeiteket tegyétek bájosakká, költőiekké és érezzétek át kicsorduló és meleg és jóságos és mély szívvel.

Ilyeneket olvastam ki P. A. könyvéből. Shakespeare-től, az általános emberitől, a nagy indulatoktól, a világ minden bölcsességét egy könyvbe összefoglaló és begyűrő drámai költeményektől a komplikáltabb, modern élet kisebb embercsoportjainak bánatán át haladtunk a détail felé, az egészen egyéni felé és végre eljutottunk egy kis asanti lány keserűségéig. A megfigyelések elfinomodtak, éterikusakká, idegesekké lettek... Jött egy ember, aki a kövek, a kutyák, a fák, az erdő lelkéről énekelt. Megtapsolom az énekéért. Jött és elsiratta az őzet, kit halálra sebeztek és a vadászt, aki maga is nagyon unatkozik szegény, mit csinálna hát egyebet?... És jár és jár ez az ember a világban, ez az alvajáró, ez a rezonátor-szívű...

Azt kérdezhetném végül: melyik magasabb, előkelőbb akarás? Ez a tisztán hangulatkultusz-e, vagy a mesekonstrukció művészete? De minek kérdezzem, nem volna fölösleges ez a kérdés?...

(Forrás: Nyugat 1908. 23. sz.)

Baumgarten Ferenc: A reneszánszprobléma

Ennek a szónak, hogy reneszánsz mágikus jelentősége van számunkra. Hallatára fiatalságnak és keletkezésnek, ébredésnek és szabadságnak képe támad bennünk.

- Miként Siegfried kicsinyes nyomás alatt nevelkedve kardot kovácsol magának, hogy megszabaduljon, porkoláb nevelőjétől megszökik, sárkányokon és törpéken győzedelmeskedve isteneket hárít el útjából, megszerzi az aranyat, mely a világ urává teszi és végül még a tűzön is keresztül törve felébreszti és megszerzi Brunhildát; akképpen az újjá született emberiség kis és nagy szörnyetegekkel dacolva: papok hazugságával, öregapák bölcsességével, félelemmel és tisztelettel, megszokással és lomhasággal, ahogy őket hívják, istent magát kihíva, uralmat vívott ki a világon magának. Uralkodván magán erőinek céltudatos kihasználásával, uralkodván az embertársakon, mint zsarnok és hős. Elfoglalja a földet, mint felfedező a világ-tengereken, legyőzi a természetet, mint kutató és varázsló. És a világszépe, melyet a reneszánsz ezer éves álmából felköltött, a csipkerózsa, aki az ébresztő csókjától új életre melegszik és vele a világ szépségét megérteti az "antikvitás" volt. Antik formaszépség és pogány életöröm. És miként a megszabadult Siegfried a természet varázsát értette, az erdő zúgását és a madarak dalát, úgy az ébredő emberiség előtt is szakadozott a fátyol, mely a természet szépségét takarta. Most újra érezték és élvezték a mezők smaragdját, a folyam ezüstjét, egy messzi táj vonalmelódiáit, a dél izzó pompáját és az alkony hűvösét. Miként Siegfried kalandútján érik fiúból férfivá és Brunhilda karjaiban ébred teljes tudatos életélvezésre, akként a reneszánsz embere saját bensejének csodáit, lelke örvénymélyű szépségeit fedezi fel.

A hangok mérhetetlen ujjongása ünnepli Wagner operájában Siegfried ifjú tündöklését. Ilyen ujjongás kísérte az emberiség újjászületését: költők, festők és szobrászok gyönyörű kórusa vonul fel, akiknek műveiből örömmámor száll fel az égnek. Eddig soh'se látott színpompában ragyogó virágok (idegen földrészek adója) öltöztetik a földet ünneplő ruhába és ő vajúdva az ókor rejtett kincseit hozza napvilágra. A legmámorítóbb csoda azonban az ember erő- és diadalérzete. Hihetetlent érnek el és lehetetlent mernek. "Die Welt wird schöner jeden Tag, man weiss nicht was noch kommen mag."

Ilyen képek támadnak fel bennünk, ha e szót "reneszánsz" halljuk. Milyen izzó színekkel szoktuk e szó tartalmát festeni!

A romokkal óriás Róma messze horizontja, Florenz erős és mégis bájos vonalai, Velence hervatag pompája és Nápoly bíboröble, ez a szcenéria és e szcenérián egy dicső faj halad ragyogó szemekkel keresztül. Olyan faj, mely száz kehelyből ivott mohón életerőt és életörömöt és fölös erejét még halhatatlan művekbe öntötte. A legmélyebb bensőség mellett, a leghatalmasabb kifelé élés. Olyan emberek, akik vasmarokkal zabolázzák az életet és mégis a legfinomabb idegekkel élvezik a művészet ingerét.

II. Gyula pápára gondolunk, akik végig kóstolván minden gyönyört, csak az uralkodásnak él, a legnagyobb gyönyörnek. Bramante, Rafael és Michelangelo mecénása és barátja káromkodik, mint egy svájci gárdista és a hatvanhét éves főpap kemény tél idején táborba száll és maga törte résen nyomul be Mirandola megostromolt városába.

Az egyéniség kerek volta párosul a tehetség sokoldalúságával. Mindenben tehetséges emberek lépnek elénk, mint Leone Battista Alberti, aki építész, muzsikus, költő, tudós és államférfi, mint Leonardo, aki festő, szobrász, építész, muzsikus és egész világnézetünket felforgató gondolkodó egy személyben.

Démonikus szenvedélyű és gigantikus alakok mellett, mint Sigismondo Malatesta és Cesare Borgia ott vannak a megható fiatalság és ébredő érzékiség bűvös köpenyébe burkolt alakok, mint Giuliano Medici és Simonetta szép szeretője. A vulkanikus nagyságoktól megpihenni fordul szemünk az olyan egyszerű emberiségben a legtisztább harmóniával nagyokra, mint Frederigo da Monte Feltre, a tökéletes fejedelem és Vittoria Colonna, a legnemesebb asszony.

Mindezekre a kimagasló alakokra elevenítően és növesztően ragyog egy páratlan művészet visszfénye. Az ókori Róma romhalmaz, Athén már romhalmaznak is alig nevezhető, de töretlen szépségben állnak a reneszánsz remekművei.

A firenzei San Marco halványszínű kolostor idillje, a Santa Maria Novella óriás képeskönyve és a Sistina homályba veszően magas boltozata, melyet majd szétfeszít alakjainak titán nagysága, a vatikáni stanzák édes vonalharmóniája, mind-mind élnek számunkra még és élményei mindnyájunknak. Ezen csarnokokon keresztül látjuk a reneszánsz embereit haladni dübörgő lépéssel, mint Shakespeare, Marlowe és Massinger hőseit. Látjuk Castagno görcsös, erős alakjait és Sodoma bájos morbidezzáját. Desiderio da Setignano bimbószerű hidegfriss lányalakjai mellett megjelennek Piombo érett pompájú asszonyai. Ghirlandajo lábujjhegyen járó karcsú szépségei mellett Andrea del Sarto uszályos méltóságos alakjai lejtenek. Macchiavelli komolyságát és Bocaccio nevetését véljük hallani, Bembo bíboros ritmikus periódusain keresztül Aretino teliszájú nevetése csöndül. A levegő vibráló hangokkal tele, melyekben Dante kojtorgó szenvedélye, Ariosto márvány humora és Poliziano játszi kecsessége keveredik.

Az egész jelenést pedig Tizian színpompája sugározza körül, Leonardo a jelenések mögött a végtelent sejtető chiarooscuroja övezi és déli szenvedély forrósága önti el.

Evvel azonban még nem merítettük ki azokat a képzeteket, melyeket a reneszánsz szóval összekapcsolunk. A reneszánsz azon kívül még valami más is számunkra. Más is mint küzdő és felszabadult, ifjú erőtől duzzadó kor, más is, mint keretje a leggyönyörűbb emberalakoknak és a művészet leggyönyörűbb remekeinek.

Az a háttér, mely ezeknek a jelenségeknek színt, az a rezonánsz padló, mely ezeknek a hangoknak erőt, az atmoszféra, mely e dolgoknak formát ad, a reneszánsz általános művészi kultúrája. Ebbe az ezüst ködfénybe burkolva látjuk mi visszatekintők azt a kort.

A reneszánsz a művészet minden eredményét életté változtatja. A reneszánsz emberei tudják, hogy az valami: beszélni, öltözködni, járni, enni. Az embereknek minden viszonya és érintkezési formája művészi gyakorlattá lesz, az a művészi gyakorlat pedig természetükké válik. Annak a kornak az ő fényes bősége: ereje, zsenije, gazdagsága, nem hiú, idegen cifraság. A reneszánsz e fejedelmi kincseket fejedelmi módon hordja. Ez az életművészet, jobban mondva művészi kultúrája az életnek, a reneszánsz legnagyobb dicsősége a mi szemünkben.

A reneszánsz társasága úgy tűnik fel Burckhardtnak, mint annak az eszményképnek a megvalósítása, amelyet Rabelais mutatott be Gargantua-jában.

"Tant noblement estoient apprins qu'il n'estoit entre eux celluy, ne celle, qui ne sceust lire, escripre, chanter, jouer d'instrumens harmonieux, parler de cinq et six langaiges, et en iceulx composer tant en carme qu'en oraison solue. - Jamais ne feurent veuz chevaliers tant preux, tant gualans, tant dexters "ŕ pied et "ŕ cheval, plus verds, mieulx remuants, mieulx manians tous bastons, que l"ŕ estoient; jamais ne feurent veues dames tant propres, tant mignonnes, moins fascheuses, plus doctes "ŕ la main, "ŕ l'agueille, "ŕ tout acte muilébre honneste et libere, que l'"ŕ estoient."

A végtelenségig folytathatnók, ha minden képet meg akarnánk rajzolni, melyet a reneszánsz bennünk támaszt. A róla való képzetünket nem lehet egy fogalom csomójába kötni és nem lehet világos szavakkal kimagyaráznunk, mert az nem egy valóságos múltnak bennünk feltámadó képe; az a képzelet legcsodásabb ábráinak szövevénye, vízió az a lélek otthonországából, melyet vágyunk, a mi nagy vágyódásunk teremtett. Nem látjuk semmi bágyadtságát a kontúrnak, sem homályosságát a színeknek, mi a reneszánsz képét a szeretet bíborával és a csodálat aranyával festjük. A rokonság ingere és a kiegészülés ingere az, mely e korhoz vonz. Ugyanarra törekedett, amire mi törekszünk, de a megvalósulásért nem fizette azt az árt, melyet nekünk kell fizetnünk. Ellentéteket egyesített, melyek egymást kerülik a mi korunkban. A szép alkotását és élvezetét és a gondolat uralmát nem fizette meg világtól idegenséggel, kétkedéssel és lelke ziláltságával, sem a világgal-élést otromba érzéketlenséggel. Sokoldalúság és harmónia, erő és finomság, kifelé-élés és bensőség e korban úgymond egyesülve voltak. És ahol mi fájdalmas választani-muszáj előtt állunk és még fájdalmasabb lemondás előtt, a reneszánsz úgymond mindkettő virágját szedte. Ő elérte azt, amire mi, mint elérhetetlenre vágyunk. Mi ezt a kort megajándékoztuk minden kiválósággal, melyre mi törekszünk, hogy szerethessük, mint nagy teljesedését vágyódásunknak, mint kiegészítésünket.

Ilyenformán keletkezett a reneszánsznak gyönyörű képe feldíszítve minden ingerével és varázsával lelkünk álmainak. A valóság csak az elemeket szolgáltatta ez ideál-képhez, mellyé mi alakítottuk át; ez az ideál-kép úgy viszonylik a valósághoz, mint egy művészi alkotás a természethez, mely mintaképe volt. Mi a nekünk tetsző elemeket kiválogattuk, hogy új egészet formálhassunk belőle.

A reneszánsz emberei csodálkoznának, ha hallanák, hogy ők egy különleges típus, hogy ők úgynevezett reneszánsz-bestiák és Übermenschek nem kevésbé csodálkoznának, mint a görögök, ha nekik Goethe sugártiszta görög szemükről beszélt volna. Két nagyon különböző dolog az: egy kor, amilyen valóságosan volt, és amit számunkra jelent. Hiszen mindig egész különböző képek támadnak, ha ugyanazokat az elemeket a létezés kategóriájában, vagy ha az érték kategóriájában foglaljuk össze. Hát még milyen nagyon távol esik majd egymástól valóság és kép, ha az ábrázolást a szépítésre való tudatos, vagy öntudatlan törekvés befolyásolja.

A reneszánsz ideál-képének, csábító varázsával, egész különös jelentősége van számunkra, mely semmit sem veszít avval a meggondolással, hogy nem hű mása a valóságnak. A mi reneszánszról való felfogásunk problematikus ugyan, mint képmása a történetileg valóságos reneszánsznak, de pozitív igazság, mint eleme a XIX. század szellemi történetének. A mi reneszánszról való felfogásunk és ennek keletkezése éppoly jelentős tartalma a XIX. század utolsó kétharmada szellemi történetének, mint első harmadának az antikvitáshoz való viszonya volt. Az antikvitás példaszerűségében való hit megszűnt, örökébe a reneszánsz lépett. Azelőtt a görögök országát kereste lelkünk vágyódása, ma zarándok utunk Rómába és Firenzébe vezet. A reneszánsz a bűvös köpeny, a díszruha, a divatos klisé lett, melybe költőink alakjaikat öltöztetik.

Már a romantikusok nagy kedvvel választották tárgyukat a reneszánsz korából. Csak Byron és Victor Hugo műveit említjük. Stendhal novellái is ide tartoznak. Musset is nyúlt reneszánsz tárgyak után. De a múlt századnak csak a második felében fordult a tudomány és a költészet egyre jobban a reneszánsz felé.

A romantikusoknak még nem volt igazi benső viszonyuk a reneszánszhoz, ahhoz nem volt nekik e korról való elég reális ismeretük; számukra a reneszánsz csak hangulatos dekoráció volt: izzó színekbe öltözött hősi emberalakok, csapóhidak, melyek néma vizekbe, a halálba visznek, mérgezés és vérfertőzés, holdvilág, mely kivont tőrökön siklik el.

A reneszánszról való modern felfogás a reneszánsz-lelkesedés e korról való sokkal gazdagabb és határozottabb tudásból táplálkozik és jellemző az a felfogás az egyéniség és Übermensch-kultusz meghatározta irányával és a reneszánsz művészi jelentőségének hangsúlyozásával.

E felfogás gyökerei a XIX. század első negyedébe nyúlnak vissza, Stendhalig. Az ő gondolatait vette át a század közepén Michelet, aki viszont Taine-t befolyásolta. (Voyage en Italie 1864.) Angliában Keats a költő volt az, aki a reneszánsz iránt való érdeklődést és szeretetet felébresztette. Az ő művei voltak azok, melyek a praeraphaelita névvel összefoglalt angol festő csoportra hatottak. Millais, Rossetti és Burne Jones nemcsak képeiknek tárgyát szedték előszeretettel a reneszánszból, egész művészetük, meglátásuknak és festésüknek módja reneszánsz mestereknek, kivált Botticellinek hatása alatt áll. A praeraphaeliták műveiből és működéséből indul ki széles folyama a reneszánsz lelkesedésnek Angliában, melynek középpontjában Botticelli maradt. E praeraphaelita eszmék hatása alatt írta Walter Pater reneszánsz-tanulmányait (1870).

Eközben megjött a reneszánszról szóló nagy tudományos munkásság ideje. Ez irány klasszikus műve Burckhardt könyve: Ueber die Kultur der Renaissance (1859), mely minden más tudományos munkát a reneszánszról elhomályosított és vetélytárs nélkül maradt mindeddig. Minden következő munka befolyása alatt áll ennek, így a francia Emile Gebhard művei 1879 óta és az angol Symonds művei 1875 óta. És most e munkák megjelenése óta a költők és írók is egyre sűrűbben fordultak a reneszánsz felé. Csak Browningot, Wilde-ot, Maeterlincket, D'Annunziot, France-ot és Hofmannsthalt nevezzük meg. A reneszánsz irodalom árja mind a mai napig tart, elég ha csak Schnitzlerre (Schleier der Beatrice) és Thomas Mannra (Fiorenza) emlékeztetünk.

De külön említendő meg Burckhardt svájci földije: Konrad Ferdinand Meyer. Az ő költeményeiben, regényeiben és novelláiban újra és újra a reneszánsz kora lép elénk telítve annak az időnek szellemével. Az ő Morone-je, Vittoria Colonna-ja, az ő Lucrezia Borgia-ja igazi reneszánsz-művész szemével vannak látva, kezével formálva. Az ő cselekvésük, szavaik és mozdulataik emlékezetünkbe nyomódnak felejthetetlenül és színpompásan, plasztikusan állnak újra meg újra elénk, akár a reneszánsz műremekei.

Így a reneszánsz kiváló költők egész sorának művészi izgatószer volt műveik alkotásánál. Az irodalmi napi használat szállítóinál hangulatszédelgéssé lett. A reneszánsz dekoráció arra való itt, hogy ezen nyomorúságos tákolmányoknak fényt kölcsönözzön. A reneszánsz iránt való tárgyilagos érdeklődésünk oly nagy, hogy ez a számítás gyakran bevált. Ha csak beszélni hallunk reneszánsz művészetről, ha csak a reneszánsz művészeinek és hőseinek szépen csengő neve üti meg fülünket, az író már megszerezte érdeklődésünket. Csak így magyarázható meg a sikere egy oly vérszegény, bár jóhiszemű munkának, mint Gobineau grófé.

A reneszánsz kultusza divattá lett. Az az obligát csodálkozás, mellyel a műveltségfiliszterek az antikvitás felé fordultak azelőtt, a reneszánszra hárult. Itáliában utazók ma Donatello mellszobrainak képeit hozzák haza éppúgy, ahogy azelőtt az otrocoli-i Zeus és a belvederi Apollóét vásárolták. A tiszta szoba üveges almáriumában, ahol azelőtt a Vestatemplom alabástrom miniatűrje állott, most Desiderio valamelyik fecskéjének gipszutánzata pompázik.

Ahol egy darab múlt a jelenkor érdeklődésének annyira központjában van, ahol egy történeti kor jóformán kiszorítja mind a többit az utódok öntudatából, ott sokkal elevenebb erők kell, hogy működjenek, mint amennyit puszta emlékezés, ha a legfényesebb korra is, kiváltani tudna. Csak a jelenhez való egy bizonyos viszony, csak egy praktikus kérdéstétel tud ilyen szenvedélyes érdeklődést magyarázni, pusztán teoretikus megismerése a múltnak, tudományos vagy esztétikus szemlélete elmúlt jelenségeknek soha.

A mi korunknak egyik vezető eszméje a fejlődés gondolata. Az istenétől megfosztott világ, mely nem támaszkodhatik többé morál kódexekre az értékeléseiben, a fejlődés eszméiből akarja a jó és rossz fogalmát levezetni. Minden, ami e fejlődést előmozdítja jó, minden, ami akadályozza rossz. A darwinisztikus gondolatnak továbbszövése Nietzscheben az Übermensch konstrukciójához vezetett és a "Jenseits von Gut und Böse" moráljának proklamációjához. A fejlődés a célja és értelme az emberi létnek, az az álláspont, amelyből nézve tartalmat és jelentőséget nyer, az a fejlődés egy magasabb rendű típus az Übermensché felé. "Jenseits von Gut und Böse" pedig nem jelenti valamennyi morálnak nihilisztikus tagadását, hanem a jó és rossz egy új fogalmának megállapítását, melyet az a megfontolás határoz meg, hogy mi alkalmas vagy alkalmatlan az emberi lét fokozására, erősítésére, magasabb formába emelésére, illetve az Übermensch felé való fejlődés előmozdítására.

A reneszánsz ember Nietzsche szemében az embernek ez a vágyott magasabb rendű típusa volt. A reneszánszban az emberi lét megmagasztosulását látta. "Es gab bisher keine entscheidendere Fragestellung als die der Renaissance - meine Frage ist ihre Frage" mondja Nietzsche (Antikrist cap. 61.). Az ő számára a reneszánsz történeti bizonyítása nézetei igazságának és szándékai megvalósíthatásának.

Nietzsche kora hozzá hasonlóan gondolkodott anélkül, hogy a logikai összefüggések épületét felépítette, anélkül, hogy e felfogás kultúrhistóriai feltételeit olyan tisztán megismerte és ébren formulázta volna, mint ő. A többiekben a Darwinnal való kapcsolat nem volt oly tudatos. A többiek útjukat a reneszánszhoz nem az Übermensch konstrukcióján és az új jó fogalmán keresztül vették, de azért ugyanazok az okok, ha homályosan is, vezették őket is e kor felé. Nietzsche csak felismerte, kimondta és elmélyítette, ami többé-kevésbé egész korának felfogása volt.

Az a kor, mely az életnél nagyszerűbb színjátékot nem ismer, mely annak szemléletében mámorossá lesz, amely annak muzsikáját ereiben érzi zúgni, a kor, mely az életprocesszus fokozását, mint legmagasabb ideált és egyetlen értéket állítja fel, az a kor kénytelen volt csodálattal fordulni a reneszánsz felé. Afelé a reneszánsz felé, mely az aszkétikus középkor és a spiritualisztikus reformáció között állva mint e földi élet felmagasztalása, mint az életigenlés korszaka, az embert visszahelyezte jogaiba. Annak a kornak a felhabzó és dagadó, a tenger hullámaként egyre megújuló életereje kellett, hogy a mi korunkat magához vonzza. Így lett a reneszánsz a világtörténet ideál korszakává, azért, mert legjobban felel meg annak az értékítéletnek, mellyel a mi korunk az emberiség létjogosultságát méri. Sőt a reneszánszon mérjük saját korunkat és az ebben az irányban való haladás, a reneszánsz felé való közeledés legfőbb törekvésünk tárgya.

Így a reneszánsz több még, mint ideál korszak, mint romantikus múlt, mint tárgya vágyódásunknak, a reneszánsz értékmérője törekvéseinknek, korunknak, saját magunknak. A reneszánszot a múltnak pátoszával festik, de a jövendőjével is. Festik a távol fekvőnek, a bevégzettnek pátoszával, de a követeltével is. A művész módra szemlélő és a próféta pátoszával. Ezért aztán a mi reneszánszról való felfogásunk olyan fontosságra tett szert, amekkorát történetileg hű képe egy kornak sohasem nyerhet. Eleven része ő a mi szellemi kincsünknek, ideális korszaka a múltnak, értékmérője a mi korunknak.

De vajon az igazságot mondtuk-e mi meg a reneszánsz-problémáról? A reneszánsz csakugyan az ideál kor még, mely érdeklődésünk központjában áll? Vajon nem vehető-e már lanyhulás és félrevonulás észre, sőt egy más irány felé való fordulás. Az a delejtű, melynek a szellemi áramok változását kellene mutatnia, alighanem egy kissé más irány felé hajlana már.

Belefáradtunk az örök reneszánsz beszédbe, nem akarunk már hallani a Condottiereről, aki minden férfit legyőz és minden asszonyt karjai közé kényszerít, aki kéjelegve vájkál drága szövetek között és tündöklő kelyheket tapogat végig, míg szellemes paradoxonokban elmélkedik a művészeten. A reneszánszot az istenek alkonya fenyegeti. Ennek az istennek is megártott a túlságos intimitás. E korral való intenzív kritikai foglalkozás felfedte tökéletlenségeit. Lucretia Borgiát már rég rehabilitálták, mint tisztes matrónát hasonlóan járnak a többiek, a reneszánsz hősei és az úgynevezett reneszánsz-bestiák. Valóságban ők mind sokkal szelídebbek és kevésbé érdekesek, kevésbé komplikáltak, mint ahogy azt a reneszánsz imádói szeretnék.

A legmodernebbeknek a reneszánsz már túlságosan durva és túlságosan polgári egyszerre. Szokásaiban túlságosan durva, nézeteiben túlságosan korlátolt. A reneszánsz atmoszférája nekik túl rikító és nem eléggé differenciált éppen úgy, mint a reneszánsz művészete. Túl sok rajz és túl sok lokális szín, kevés nüánsz és kevés szín és fény-raffinement. A művészet divatja ez esetben is előtte járt az irodalom és tudomány divatjának. Ahogy ott már rég rajonganak Velasquez ezüstös tónusáért, a német-alföldiek levegő perspektívájáért, London ködéért, éppúgy lelkesednek itt most a gyertyák fátyolozott fényéért, sordinált hegedűkért, a konvenció által védett, tompított és elfödött rafinált érzékiségért, biedermeier íróasztalok fiókjainak romantikus leveleiért.

Nem akarnak már tudni Lucreciáról és Vittoriáról, sem Izottaról és Simonettaról, most Caroline Schlegel és Madame Recamier lettek divatos nevek. A realizmus csődjével és az impresszionizmus és neo-romanticizmus kezdetével lassan elszáll a reneszánsz lelkesedés is.

Így nemsokára alighanem halljuk majd a figyelmeztetőt: "Reneszánszprobléma - a tegnapelőtt problémája".

(Forrás: Nyugat 1908. 23. sz.)

Fenyő Miksa: Jób Dániel

I.

Novellás kötete jelent meg Jób Dánielnek - Ifjúkor: így nevezi -, melybe tizennyolc novelláját gyűjtötte egybe. Mély szomorúságok vannak e könyvben, tökéletes álmok (esztéta-álmok) omlanak össze láthatatlan finom karcolásra, mámorok válnak vad keserűségekké: a kijózanodások könyve. Kevesek számára írta. Bizonyos lelki diszpozíciókat tételez fel ez a könyv az olvasóban: valami finom érzékenységet, mely messzi remegésekre fölérez, passzivitásban elernyedt fehér kezeket, októberi ködös délutánok gubbasztó hangulatait, amikor az ember sírva búcsúzik a fiatal évektől, távoli szép vidékektől, szűzi leányszemektől... mindentől, amit el nem érhet. "Nem bánok semmit. Az idő szépen múlik. Ősz lett és újra csatangolok az utcán. Az embereknek az arcukba nézek. Keményen járok. Egészséges vagyok. Mindenem... a föld alatt van. De ezt nem tudja senki." "Az álmaim romokban hevertek körülöttem, az ünnepnapjaim véget értek és lomha szárnycsapással szálltak felém a hétköznapok. Valaki a szeretőmmé lesz, vagy nem lesz, de belőlem rendes, csöndes, kielégült polgár ember lett. Az életemnek nincs már többé célja. És ez több, mint mikor az ember meghal." Vagy a Carbi című novellának a befejezése, az élettől kifosztottságnak ez a nagyon rejtett, égető zokogása: "Nem maradt egyebem - egy nézés, amely talán véletlen volt, talán nem is szólt nekem. Egy fatáblás ablak, amelyre mindig föl kell majd néznem. Most nemrégiben jártam is arra. A lombtalan fák kétségbeesetten merednek az égnek. Hervadt levelek borítják a földet, hidegen, rezesen, halott merevséggel. A sziget végében gubbasztó vadludak. Az erkélyen asztal; egy fehérre mázolt, komisz, puhafából való nyári asztal, amelyet fölbillentettek, hogy az eső lecsorogjon róla. Most fognak jönni a fagyos novemberi esők. - Volt egyszer egy sziget; és volt egyszer egy nyár. Már nincs. És ilyen többé nem lesz sohasem." Nem a megbékült rezignáció, nem is a humorig emelkedett bölcs ezüst derűje: nagy büszke keserűség, arisztokrata gőg szól ezekből a refrénekből, melyeken ott remeg - mint Velence kövein - egy gazdag, eseményekkel teljes múltnak hangulata. És elejétől végig ugyanaz; ugyanaz a nemes tartás, álmokba néző büszke szem, szemérmetes gyöngédség, melyet vad akarattal jéggé keményít, szép, egyenes odavágódás (mint a Menekülés-ben); csak egyre emberibb, egyre komplikáltabb, egyre merészebb, egyre művészibb. Erről akarok írni.

II.

Lírizmusáról. Milyen vadul hömpölygő, partokat szakító, árjával mindent maga alá temető líra. Ami sebet a múlt csak behegesztett, ami sírhalmot virággal borított: mindnek fel kell szakadnia. Rég elsírt zokogások forrását nyitja meg; rejtettebb, panaszosabb, beethovenibb zokogást, mint amely a Hajnali madarak-ból felsír, még sohasem hallottam. Amikor az élet megtépett, megsanyargatott legényei "szent fásultsággal" szembe mennek a hajnallal. "Fölültem, szétnéztem és mindenféle, régen hallott riadókat hallottam. Ó szép, züllött élet - gondoltam ekkor, de szinte orozva, mintha magam előtt is titkolni akarnám -; ó szép, életen kívül való élet, amelyet libabőrösen, fogvacogva és fölégve élek; ó mélyen kék ég, amely igazán csak ilyen hajnalokon vagy szép; ó késő lefekvések és késő, esti ébredések, borzongó testtel; pislákoló lámpák; nyitott szomorú ablakok; gőzölgő utca és mindaz, amire boldogtalan szemem ébred; ó munkából jövő igavonók; ó korcsmában megvert mesterlegények és daloló cselédlányok; kitett vasalók, por, csöngetés, zűrzavar, ho-ó-oppozás és harmonikaszó; ó drága semmi, amely zokogva betemetsz; ó szép, züllött élet és minden nyomorúságaid!... és így. Hogy minek húzom - gondoltam. Minek? Kiért? És meddig? ezek a lomha madarak. Ezek a fölkóválygó madarak. Hajnali riasztók. Tépett madarak." Egy értékes egyéniség magányossága és e magányosságnak finom hangszerelésű monotóniája, mozdulatainak merész szépsége, ez az, ami ebben a lírában a leginkább megejt, megriaszt, leigáz. (És hogy megzokogtatni tud, hogy keserű álmok vércseseregét rebbenti fel körülöttünk, szárnysuhogásukkal felriasztván a mi magányosságunkat.) De a legfontosabb: hogy egy értékes egyéniség lírája. Aki a külső világból csak azokat a mozzanatokat fogadja be, melyek vele - az ő túlfinomult ízlésével, az ő vágyaival, szenvedélyeivel - úgyszólván egy nívón állanak s amelyeket épp' ezért áthasonít, lírává nemesít. Mily gyönyörűen tudja kihallgatni ennek a sokhúrozatú benső életnek minden finom megnyilvánulását, a legfinomabbakat, amiket mások (kiváló költők is) már csak szimbólumok formájában sejtenek meg és fejeznek ki. Kérlelhetetlen az önanalízisben, biztos nézésű a szépségek meglátásában és - ami tökéletessé teszi a művészetét - biztos kezű a megírásukban.

III.

Négy tökéletes novella van Jób Dániel kötetében. "Liegen Egon felesége", "Kitagadott testvérem", "Fejfa" és a "Hajnali madarak". (A "Fáth Márta", "Carbi", "Éjjeli vendég" címűeket is bátran idesorolhatnám.) Szerelmi történetek. Melyekbe egész gazdag valóját viszi bele: szépítő képzeletét, gyöngédségét, felfogását a szépről, az előkelőről, nagyúriságát, hitét és cinizmusát. Élettörténetek. Azoknak a tragikuma van e novellákban megírva, kik a szerelemben a szépet akarták, tisztán, tökéletesen; akik megálmodnak valami nagyon nemeset: büszkét, egyszerűt, disztingváltat - a szó nietzschei értelmében nemeset -, és nincs úgy, nem lehet úgy... egy közönségesebben hangsúlyozott gesztus, egy hang, melynek csengése nem volt tiszta, egy tekintet, melynek tükrére leheletnyi fátyol futott s mindennek vége. És ahogy egy ilyen szerelem kezdődik - vággyal, virággal, ifjúsággal - ahogy képzeletén, szenvedélyén keresztül beleszűrődik a férfi egész lelke, ahogy aztán kifosztottságára eszmél és a semmiben réved: ebben valami egész, valami monumentális van. Ez a hajlandóság a monumentális iránt, koncepcióinak művésziessége, az analízis készsége, azoknak a dolgoknak a megérzése (aisthesist kellene mondanom), melyek lelkeket borítanak fel, a végső következtetések levonása... mindez regényírói tulajdonság. (Nem az országúton mozgó tükör - mint Stendhal mondja -, de az ennen lelke ösvényén.) Ma még szerelem, mert ez nyugtalanítja leginkább, ez korbácsolja fel lelke tengerszemét ("ilyenkor jut az ember eszébe, hogy a sötétkék víz alján, az iszapban, megfulladt, halott emberek nyugodhatnak"), ez virágoztatja ki legszebb érzéseit - melyeknek megérzése is szép, szemlélete is - és ez tépi meg, rongyolja le és kergeti új szomorúságok felé. S ugyanilyen víziós erővel fog mindent megragadni, ami neki jelentékeny; ma szerelmeket, holnap pénzt, paripát, asszonyt... tájakat, melyekről az ő legkedvesebb barátja, Flaubert, az Éducation sentimentalet hozta.

IV.

Stílusáról szépeket lehetne írni. Nála tudatosabban, művészibben kevesen írnak. Általában tán keménység, darabosság jellemzi ezt a stílust és tisztaság. ("Tisztaság": erre a szóra esztétikai értelmében és a kézelője tisztaságától az "igen"-jének és "nem"-jének tisztaságáig minden benne van.) De mennyi változata van ennek a keménységnek, mennyi csak zeneileg kifejezhető hullámzása, hogy simul az érzéseihez s ont rájuk fényt vagy tompítja fényüket. Minden szó a helyén van novelláiban s a legegyszerűbbnek is épp az elhelyezésénél, a szomszédságánál fogva olyan mély a zöngése. A kifejezései, a képei nemcsak hogy magukban szépek, de hangulatteremtők, s úgy reszkettetik meg a szívünket, mint maga az egész. Innen van - és sok egyéb okból, melyeket nem mondtam el - hogy a legegyszerűbb elmondások is novelláiban a költemény erejével hatnak. Ritmusuk, színük, levegőjük szinte ópiumos, az ember szemét behunyva, félhomályban szívná magába. Még egy idézetre kérek engedelmet! A "Liegen Egon felesége"-ből. "Két nappal utóbb színházban láttam. Jobbra ült tőlem, a földszinten, az első páholyban, az ismerős öregasszonnyal s nem vettük le egymásról szemünket. Mozartot játszották. A szeme barna volt, világosbarna, majdnem diószínű, s az egyik szeme kissé hibás, bandzsított rá. Bánkódó szeme volt. Az enyém más volt, az én szemem lángoló volt, a gyűlölettől lángolt. Mindenki gondoljon egy keserű percére s e percében annak a szemére, aki neki legkedvesebb volt: mindenki gondoljon az első szeretője szemére, amikor legelőször nézett rá szomorúan. Barna volt a szeme, okosságtól szép és régi, régi, alaptalan fájdalmaktól bágyadt. A szeme barna volt. A haja fekete. Fekete haja koszorúba fonva. A hajában, mint rubintokat egy koronában, vörös rózsákat hordott. Szabadon hagyott nyakán finom gyöngysor. A vállán nehéz, halványvörös selyemkendő."

Ennek a stílusnak nincsenek fogásai, más eszközöket, mint irodalmiakat nem ismer. Legtöbbször a legegyszerűbb nyelven szól, de érezhető, "hogy a semmitmondó szavak alján határtalan szenvedések vonaglanak s a szürke mondatokat heves és keserves belső sírás kíséri, mint egy búgó gordonkahang a hideg zongoraszót". Máskor stilizál, amikor a könnyeit rejti, vagy szenvedélyét vagy züllését és ilyenkor keletkeznek tolla nyomán azok a finom rezgésű mondatok, melyek ellenállhatatlan erővel hatolnak hangulatainkba és novelláinak egész nagy szomorúságát árasztják ránk. ("Hajnali madarak", ezt a novelláját szeretem a legjobban.)

Irodalmi esemény ez a könyv.

(Forrás: Nyugat 1908. 23. sz.)

Lukács György: Könyvek Ibsenről

Elkészültünk volna már vele csakugyan? Igazán Pantheonban vannak elhelyezve a csontjai és nem küldi ki többé az ő rengeteg ereje pusztító, partot maró és új földeket teremtő hullámait a ma tengerébe? Végleg "világirodalmi nagysággá" vált volna Ibsen Henrik, akit tisztelünk, talán szeretünk is még, de akinek nem jut már szerep a mi életünkben? Bizonyos: vannak gyanús jelek. Az egyetemek akceptálták már, szabad róla - akár több órás - kollégiumot is tartani; még az őt tárgyaló disszertációkat is elfogadják már; el van látva ebben a tekintetben és buzgó filológusok gondoskodni fognak arról, hogy semmi izgalom ne támadhasson körülötte. A még meg nem érkezettek pedig - és talán az ő véleményük itt a legfontosabb - igen, ezek egy részénél nagy az oppozíció ellene. Akik a legerősebben impresszionisták közöttük, akik igazán élőnek, éppen csak a jelen másodpercre aktuálisat érzik, egyenesen a múltnak adják őt át - gyorsan levonva a hivatalos tudomány szeretetének minden konzekvenciáját. Talán egy kissé nagyon is gyorsan. Persze ki tudná most megírni, hogy mi nekünk Ibsen? Vagy talán kik? Mert bizonyos, hogy ennek a problémának - és én legalább nagyon is annak érzem - oly sok és sokféle oldala van, hogy nem igen remélhető, hogy egy ember akadjon, aki elintézné, aki megírná az Ibsen-könyvet, a mi könyvünket Ibsenről.

Persze mi mindennek kellene benn lenni ebben a könyvben. Benne lenne a modern polgárság erkölcsi lezüllése és liberalizmusának (a "Népgyűlölőben" megjósolt) politikai csődje, családi életének széttörése és összeomlása és minden ideáljának sárosan piszkos elpusztulása. Benne lennének az új ember legmélyebb fájdalmai: egyedüllétek és egymást nem értések; elmenések egymás mellett és az egymás holttestén keresztül; benne lenne a modern művészet, a modern ember nagy leszámolása önmagával. És benne kellene lenni mindannak a szépségnek, amit ő hozott nekünk; az új mitológiának, a ma életéből, piszkosságaiból, betegségeiből, babonáiból és hazugságaiból kinövő, félelmetes és gyönyörű mitológiájának; éreznünk kellene azt a végtelenül sok lágyan elsuhanó lírát, amit az ő nyelve szürke, hétköznapi emberek szürke és hétköznapi beszélgetéseinek ad; látnunk kellene azt a sok és nagy és megrázó képszerűséget, amivé az a kezei között nő, a mi rendes, színtelenül intellektuális és az abszolút festőietlenségig konvencionális életünk. És a színházról is szólnia kellene ennek a könyvnek és az új dráma fejlődéséről. Arról, hogy mit adott Ibsen hozzá, eddig nem volt értékekből, hogy mit hozott magával régi fejlődésekből és hogy folytathatók-e és hová vezetnek azok az utak, amelyeken ő megindult.

Ezt a könyvet még nem írta meg eddig senki (egy pár töredék, egy pár kezdet van hozzá csupán és egy pár ember, aki egy részét meg tudná írni - talán az egészet is). A közt a pár könyv között, amikről én itt, mint "új Ibsen-irodalomról" akarok referálni, egy sincs, ami még csak komoly kísérlet is lehetne e felé a valamikor talán mégis megírandó könyv felé. Kezdjük a legszerényebbel (és mellesleg: a leghasznosabbal) Dr. Rudolf Franz "Der Monolog und Ibsen" címmel írt könyvet (megjelent Max Niemeyer kiadásában Halleban). Lelkiismeretes könyv, jó könyv, unalmas könyv, sokat lehet belőle tanulni - és tulajdonképpen mégis semmit. Két része van: "Der Monolog vor Ibsen" és "Der Monolog bei Ibsen". Az első lelkiismeretes osztályozása mindenféle kis és nagy ember véleményének a monológ drámai voltáról és lelkiismeretes osztályozása annak, hogy (Ibsen előtt) az írók, hol, mennyi és milyen monológokat használtak. Csak összefoglalás. Kevés szemponttal, kevés új hipotézissel; de azok aztán olyan merészek, amilyenek csak egy filológuséi lehetnek, ha nem ténybeli részletkérdésről van szó. Jó dolog, hasznos dolog, unalmas dolog. De unalmas a második rész is - anélkül, hogy igazán hasznos volna (az első rész hasznos volta: jó összefoglalása sok olyan forrásnak, amit nem mindenki ismert eddig). Amint az ő módszerével, azzal ha lelkiismeretesen felsorolja, hogy minden darabban mennyi és milyen monológ van, azzal nem lehet a dolgok lényegében még a közelébe sem eljutni. Minden színházbajáró megállapíthatja - emlékezetből - azt, amire neki egy ilyen könyv nagy apparátusa kell és ez a nagy apparátus nem hoz közelebb semmit, nem magyaráz semmit jobban, nem tesz világosabbá semmit.

Mindegy. Itt legalább csak részletkérdésről volt szó és abban a könyvben, ami az Ibsen drámai technikájáról fog megíródni, jut talán egy jegyzet ennek a könyvnek is és akkor mégsem íródott egészen hiába. A másik két könyv, ami a kezemben van... de nem, nem akarok igazságtalan lenni: Bernhard Münz könyvéről ("Ibsen als Erzieher" a címe) igazán nem lehet beszélni: tehát a Schmitt nagy Ibsen könyvének ("Ibsen als Prophet"; megjelent Fritz Eckard kiadásában. Leipzig), tehát a Schmitt Jenő nagy könyvének az a szép és nagy programja van, megmondani, hogy mit jelent ma nekünk Ibsen: "die Beantwortung der Frage" írja "warum die Wirksamkeit des "nordischen Magus" die Gemüter aller Gebildeten so mächtig ergriffen". Igen, ez a mi könyvünknek készült és a bevezetés nagy nekiiramlású bőbeszédűségéből, merész világhistóriai konstrukcióiból és levegőben úszó miszticizmusaiból itt is, ott is annyi mélyebb megérzés, a művészetnek az emberre való jelentőségének oly komoly megértése csillan fel, hogy nem vesztettünk el minden reményt akkor sem, amikor végre - nagy fáradságok után - végre Ibsenhez magához jutunk el.

Az egyes drámák analízisei mégis csalódást hoznak. Ha Franz nagyon is közelről nézte a dolgokat, oly közelről, hogy artisztikumukból nem láthatott meg még semmit, Schmitt túlságosan nagy messzeségekből néz le rájuk. Olyan messziről, hogy értékkülönbségek egyenesen elmosódnak és a szép teóriák fényében ezer dolog jön bele különösen ifjúkori drámákba, ami nem volt meg bennük soha; hogy mély elvontságokat, egész világnézeteket vonultat fel megmagyarázni olyan részleteket, amikről mindenki tudja, hogy a fiatal Ibsen-epigonromantikájának többé-kevésbé eredeti rekvizitumai voltak (elsősorban a Catilina analízisére gondolok itt). Ez kis baj volna csak, ha ez a nagy távolság olyan perspektívákat is adna a darabok egymással és a mai élettel való összefüggéseinek, amilyeneket eddig nem bírt meglátni senki. De erre hiába várunk. Van egy csomó okos megjegyzés bennük és sok, nagyon sok abszolút banális, az Ibsen-irodalom örök közhelyei. Intelligens közhelyek az igaz és sehol sem mélyen hamis meglátások vagy igazi ízléstelenségek, de sehol semmi célbataláló, semmi végleges, mindent megoldó formulázás, sehol kérdéseket megszüntető, vagy új kérdéseket támasztó megállapítások.

Az Ibsen-könyvre, az Ibsen-könyvekre még várnunk kell és várjuk is türelmesen és amíg megjönnek, csak hitünket szegezzük szembe azokkal, akik egy kézmozdulattal szeretnék a hangosan tisztelt és örökre bebalzsamozott halottak közé helyezni a mi nagy poétánkat. Várjuk ezeket a könyveket és amíg megjönnek, vegyük elő azt a keveset, amink van: technikájáról a Paul Ernst kemény, éles, úgy a fődologban, mint a részletekben igazságosan kegyetlen és kíméletlenül igazságtalan kis könyvét. Lírájáról azt a pár versbe átmenő cikket, amiket Kerr írt meg egy pár drámája margójára, életéről és élete tudományos problémáiról pedig az Otto Brahm nemesen tartózkodó, előkelően soktudású, ezer szempontot adó esszéjét a "Neue Rundschau" két év előtti Ibsen-számából. És egy pár elszórtan megjelent cikket; egy párat; keveset.

(Forrás: Nyugat 1908. 22. sz.)

Laczkó Géza: Barbey d'Aurevilly

"Sok megpróbáltatáson és nyomorúságon
mentem keresztül életemben, de vigasztal az,
hogy fehér keztyűmön folt sose esett."
J. B. d'Aurevilly

Akár a múlt színes ködképeibe nézek, akár a jelen közelség szürkeségén káprázik el szemem, a Művészet képviselőit kettős társadalmi formában látom megjelenni. Mindig és minduntalan Rómára gondolok, aminek finom, elegáns, tökéletes formájú költészetébe betolakodik a hódító barbár esetlen alakú, durva nagy vonású, de erdők vad szagát magával hozó ős költészete. A Művészetben mindig szemben áll, találkozik a művelt, hagyományokon nevelkedett, új szellemű, de első tekintetre rokonszenves bizarrságú, sok és könnyen rezgő húrú lélek az egy vágással tagba szakasztott, erőszakos, vad, mezőktől illatos lélekkel: a művész Róma a művészien ható barbársággal. Ez a két magasabb fajtájú szellem a Művészet életében egymásra simuló, vékonyodó, vastagodó geológiai rétegeket alkot. A forradalmi, demokrata művészetnek megvan a maga arisztokráciája: a romantikusok vérvörös színmezőjén galambszürke folt a szomorú világfi, Musset; koldus arisztokrácia nevelkedik a finom urak oldalán: a modern irodalom sima, udvarias mondásaiból élesen kiváló, szellemes, de durva kacagás a koldus-dandy Richepin. Ha Róma uralkodik, magános ellentétül emelkedik benne egy barbár alakja; és akármilyen disznó-delelővé vedlett parkban akad egy-egy antik torzó.

Szerető érzésem követi a finom rómait, a művelt művészt, az irodalom dandyjét, akin nem hagy nyomot a mestersége, aki monoklis szemmel néz az életbe, akin épp úgy nem veszem észre az írót, mint ahogy Saint-Simon nem látta meg az udvarnál megforduló Racine-ban a tragédia-költőt. "Rien de l'écrivain, tout de l'honnęte homme." Egy cseppet sem író külsejű, tiszta gavallér.

Ezeknek az irodalmi dandyknek messze felnyúlik a családfájuk és most se veszett ki a magjuk. Persze, annak nehéz a dolga, aki egy pincérig elegáns korban akar kitűnni ilyen módon. Éppen ezért talán Wilde Oszkár maga se tudta, mit jelent alakja társadalmi szempontból.

Előttem fekszik egy újdonatúj könyv: L'esprit de J. Barbey d'Aurevilly, vagy ahogy barátai mondanák a "nyilas tegze", szótárformában egy kötetnyi eredeti gondolat, ítélet, arckép pattogó, friss, zuhatagos stílusban.

A bírák bírája, Barbemada de Torquevilly negyvenhárom kötetnyi kritikai munkájának az illata van összesűrítve ebben a könyvben. Lapozom és megszédülök tőle. Írók, királyok, gondolatok, könyvek, események vegyesen egymásután kerülnek a nagy figyelő sercegő tolla alá:

- "Az ember sok nyelvet beszélhet, de csak egyen társaloghat. - Napóleon csizmásan gondolkozott; sokkal inkább sietett, semhogy észrevehette volna a finomabb részleteket. - Zola, az Assommoir szerzője, ez a piszkos Herkules, aki feltúrja Augias trágyadombját és hozzá is tesz... - " Nini, most ismerős név kerül elém: Reményi, aki "lángeszének nem Harpagonja, hanem tékozló fiúja. Tehetségének csillogó tallérjait két kézzel szórja maga körül és a lelkek (ha ugyan van, aki hallgassa) fölszedik... annyit, amennyit akarnak! Én is jelen voltam több ilyen ötórás hangversenyen, ahol emlékezetből egymás után játszott tizenkét Beethoven- vagy Schubert-darabot, a görögtűz sziporkázásával és azzal a könnyű készséggel, ami elbájolja a nőket. Hallottam itt-ott társaságban - körötte a sok szőnyeg, függöny, mint hangfogó -, ahol hegedűjének dörgő, nagy hangját bájossá enyhítette - azét a hegedűét, amely egymaga elvégezte volna Condé nyolcvan hegedűjének munkáját Lérida árkában! Hallottam szabadabb helyen, a Saint-Jacques-du-Haut-Pas egyházban egy délelőtt, amikor két bűbájosan eljátszott dalt adott nászajándékul egy fiatal asszonynak, mint ahogy más két darab gyémántot adna; itt, a templom magas, széles terében jobban megítélhettem ennek a hegedűnek hatalmát, amely túlzengte az orgona legmélyebb hangjait s hirtelen az éneklő gyerekek éles szopránja fölé emelkedett.

...Én csak tudatlan és barbár lény vagyok, aki csak úgy szeretem a zenét, mint a hajdani Saul király; Reményiről méltóan csak Stendhal beszélhetne, aki a zene gyönyörét a szerelméhez hasonlította."

Ez a nagy kritikus, aki újságíró voltánál fogva is napról-napra figyelemmel kísérte az arra érdemes dolgokat, ez a sajátságos szerelmes történeteket író ember is amolyan "arszlán"-féle volt, akiben különösségei cifráján át kevesen látták meg a nagy szellemet. Hála, hogy akadtak, mint Read Lujza vagy Uzanne Oktáv, akik csak kegyelettel gondoltak vissza a világfi hírlapíróra, akiknek köszönhetjük ezt az értékes szó-, nem! eszme-tárt.

Csakugyan "J. B. D'A" szelleme kerül ebben a könyvben közkézre.

(Forrás: Nyugat 1908. 22. sz.)

Cholnoky László: Vaskarika

Két ember beszélget.

Egyik a Kapitány, akinek ez csak a kávéházi neve, mert sohasem volt katona. Minden őse számtiszt volt a városnál; ő is az. A kávéház kissé megköszörülte, de nagyjában ő is olyan, mint a többi számtiszt.

A másik egy különös, koravén ember, akit Preceptor-nak mondanak, mert néptanítói külseje van. Nála sem illik a név, mert nem preceptor. Senki sem tudja a nevét, sem a foglalkozását. A rejtélyes semmik közül való, akik makacsul nem akarnak éhen halni. Olyan ember, aki felöltőben született, abban jár télen-nyáron, abban is hal meg. A társaság megtűri. Nem várja soha senki, de senki sem kellemetlenkedik, ha ott találja az asztalnál. Jönnek, leülnek melléje, otthagyják. Mennek a dolguk után, ő pedig mindig marad még, hogy a lapokat átnézze. És csak nézi bárgyú módon a kávéház freskóit. Egyiken valami bedrótozott pásztorlány szintén szigorúan bedrótozott ibolyát szed, a másikon meg a fából kifaragott Blaháné énekel bükkfából esztergályozott dalokat.

Már átment a köztudatba, hogy a Kapitány bírja legtovább elviselni a Preceptor-t.

*

A kapitány (leteszi a lapot és ránéz a Preceptorra. Szeretne otthon lenni, de nyolc óra előtt úgysem kap vacsorát. Ideges. Ösztönszerűleg érzi, hogy a züllés magja már abban is ott lappang, ha jobban hozzádörzsölődik a rejtélyes kis vénhez, de azért csak marad. Apró mardosásait elsimítja azzal, hogy csak az időt tölti és amint háromnegyed nyolc lesz, otthagyja a székhez-ragadt embert. Az első mondatok alatt nincs is ott az esze, hanem arra gondol, hogy milyen különös dolgok is adódnak néha. Ha társaság van és ott a Preceptor, akkor híre sincs a züllés-érzésnek. De egyedül maradni vele, az kissé különös. Mégis csak marad. És szól): Csinos fiatal asszony az ott! Mi?

A preceptor (oda sem néz): Csinos.

A kapitány (magában): Barom! (Fenn.) Csinos!? Azt hiszem, maga affektál. Oda sem nézett. Maga mindig hazudik és pózol.

A preceptor: Nem. Hiszen mondtam, hogy csinos. És minek néztem volna oda? Minden fiatal asszony csinos. És annyi hatalma mindegyiknek van, hogy mint Rosabelwerde-tündér, kivirágoztassa a száraz fapálcát.

A kapitány: Ó, ó! Ugye azt hiszi, hogy most valami szépet, okosat mondott? Ellenszenves pozőr maga, barátom. Hát ilyen ostobaságokon töri a fejét, amikor úgy egyedül gunnyaszt itt és nézi a plafont? Hát látott már maga olyan asszonyt, aki virágra hozta a száraz fapálcát? Mondja csak meg őszintén, kis barátom és ne pózoljon! Látott már?

A preceptor: Láttam. Ismertem is. A Romándy fiú felesége.

A kapitány (idegesen nevet): Már megint eset? (Dühbe jön. Elhatározza, hogy most végleg megmondja a magáét a halaványképű tökéletlennek. Nem kockáztat semmit, legfeljebb megszabadul tőle.) Hallja-e, preceptor? Én azt hiszem, hogy maga afféle sírból visszasompolygott kísértet. A fene tudja, hogy mi a neve, mi a mestersége, csak ül itt, csak bámul, nem csinál semmit, azt hiszem: nem is eszik... izé... hát hiszen arról éppen nem tehetne, csak úgy mondtam... érti? De tényleg, maga valami retrográd csoda. Maga nem él, csak néz a vizes, bárgyú szemével és les. Lesi, amíg valaki más csinál valamit, akkor azt a valamit beköpi, behálózza, mint a pók a legyet és addig szutyongatja, amíg abból kicsöpög valami eset. Akkor maga azt lenyeli, elrontja vele a gyomrát és a betegek makacs irigységével nem nyugszik addig, amíg másnak az étvágyát is el nem pusztítja vele... Undorító, hullaszagú ember maga! (Mivel a Preceptor-nak kissé verítékes lesz a homloka, megsajnálja és meg akarja enyhíteni a bemondásait.) Tudja, ha az ember mérges, zagyva dolgokat mond. Hiszen... éppen... van némi igaza! Figyelni kell mindenre, az bizonyos. Hát hogyan is volt azzal a bizonyos...?

A preceptor: Romándyné...

A kapitány: Igen, a Romándyné. Hát - az ördög vigye el ezt a félórát - hogyan is volt az? A Romándyné kivirágoztatta az ágydeszkát? Így még volna valami hihető a dologban, de...

A preceptor: Nem. Nem azt. Egy régi, fekete kis pálcát, afféle gyerek-bűvészpálcát virágoztatott ki.

A kapitány: Ostobaság!

A preceptor: Ahogy vesszük. (Ahogy szóhoz jutott, lassanként eltűnt a lelkéből a lezsarolt emberek félelme. Már biztos a dolgáról és nem tagadja le a maga fölényérzését. Ingerülten mondja.) De ne kotyogjon mindig, mert akkor sohasem lesz vége!

A kapitány (meglepődik. Ilyesmit még nem hallott a preceptortól. Gyűlöli a sápadt kis nyavalyást, de röstellné mutatni a dolgot. Fanyarul): Nini! Hm! No lám! A bolha köhög.

A preceptor: És a vakond, ha őseihez hű marad - hallgat.

A kapitány: Ez sok! Ez szemtelenség! Valóban...

A preceptor (indulatosan): Hát kell eset vagy nem?

A kapitány (az orrát dörzsölgeti és hallgat).

A preceptor: No! Figyeljen és főként higgyen el mindent, mert tudja, hogy alaposan meg szoktam látni azt, amit megnézek!

A kapitány (hallgat. Érzi, hogy megjárta a preceptorral. Érzi, hogy az ő eddigi, a szokáson alapuló fölénye összecsuklott, mint a krajcáros bugyli és hogy a preceptor egyetlen pillanat alatt legyőzte őt.).

A preceptor (folytatja): Az a Romándy gyerek sok bolondot csinált életében. De valamennyi közt az első volt a legnagyobb. Az, hogy megszületett. Először is az időt hibázta el. Olyankor jött, amikor a famíliája még úr volt és így éppen suhancnak kellett lennie, amikor a família egyszerre csak úgy megdermedt, tehetetlenné, mozdulatlanná vált. Akárcsak a fagypont alá hűlt víz egyszerre megdermed, ha valaki megmozdítja az edényt. - Sok minden van így. Úgy, hogy amikor tulajdonképpen már megvannak a bajok, még sokáig el lehet húzni-halasztani a dolgot, ha valaki durván hozzá nem kap. Csakhogy mindig akad ember, aki durván nyúl a keze ügyébe eső dolgokhoz. - A Romándy gyerek addig úgy volt, mint aki valami magas szikláról néz le a tó tükrébe. Amíg a víz csendes, addig nincs baj és addig tisztán látja önmagát. De ha a víz tükre megfodrosodik, a lenéző megszédül, mert egyik hullámban így látja önmagát, a másikban meg amúgy. És akkor vagy lezuhanik vagy elsiet onnét és többé nem mer szembenézni önmagával. Az pedig már nagy baj.

A kapitány (kísérletet tesz, de maga sem vár sokat a tekintély-restaurálástól): Hallja, ha így megy, éjfél lesz...

A preceptor: Pedig így megy. - A Romándy fiú egyedül maradt az özvegy édesanyjával. A testvérei elszéledtek és boldogultak, csak ez a szegény, tökéletlen gyerek nem tudott tisztába jönni önmagával. - Volt egy öccse, az meghalt. Az már volt annyira degenerált, hogy meg tudott halni. De neki ebben is malőrje volt. Ő csak annyira volt tökéletlen, hogy sem élni, sem meghalni nem tudott.

A kapitány (még tartja magát): Siessen!

A preceptor (megijed, hogy a kapitány türelme kifogy. Pedig érzi, hogy rémes csapás lenne rá nézve, ha be nem fejezhetné a történetet. Ideges lesz. Siet): Mondom, az anyjával lakott együtt. És ebben is malőrje volt. Az anyja úgy szerette, mintha ő lett volna az egyetlen fia. Eltűrt tőle minden otrombaságot és ráhagyott minden kalandos, lehetetlen álmot. Ez volt a baj. A tökéletlen, vitézkedő emberkék, ha komolyan veszi valaki a hánykolódásukat, úgy járnak, mint a makacs kölyök, aki ordít, ha nem hagyják egyedül úszni. És amikor végre engedik, beúszik jó messzire és csak akkor érzi, hogy vagy el kell merülnie, vagy vissza kell szégyenszemre vergődnie. Még jó, ha az is sikerül. A Romándy fiú egyszer megismerkedett egy leánnyal, aki később aztán a felesége lett. De persze a porhanyó, önmagával soha tisztában nem levő fiú bután, minden igaz ok nélkül, pusztán holmi rongy formák kedvéért, hetykén letagadta, hogy szerelmes a leányba. Tetszett neki, ha úgy fecseghetett, hogy a leány viszi a szerelmét ő utána. - Hanem a Romándy gyereknek sem ebben, sem egyéb efféle kis aljasságában nem volt soha egyetlen szemernyi gonoszság sem.

A kapitány (bután és fáradtan): Nem volt?

A preceptor (rákiált): Nem volt! Maga... számtiszt... ugye? Nohát, nem volt. Persze, maga csak úgy tudná elképzelni, hogy a Romándy fiú, ha korrekt, jó fiú lett volna, egy este odaállt volna az anyja elé és a becsületességtől reszkető hangon azt mondta volna:

- Anyám, én szeretlek téged, de a leányt is szeretem, tehát elveszem. De téged továbbra is szeretendlek, óh!

- Ugye, ezt mondta volna? Mi?

A kapitány. Persze!

A preceptor (nevet, de úgy, mint a csicsóné-cukorból készült lárvák, amik csak addig vigyorognak, amíg nyomkodják őket, de amik aztán azonnal múmiaszerűen visszaszigorodnak): Persze? Hm! Nem is volt becsületes gyerek a Romándy fiú, annyi szent. Még ha akart volna, sem tudott volna az lenni, mert nem volt benne egyetlen szikrányi erő sem. Ha az anyja valamelyik este szemrehányást tett neki, hogy már mást szeret, a Romándy fiú - nagy gyengeségében - azonnal megtagadta a menyasszonyát. De ha másnap a menyasszonya megcsókolta az ajkát: rájött, hogy csak őt szereti és hogy az egész világot képes lenne elrúgni magától miatta. És akkor az egész világgal együtt megtagadta az édesanyját is. Aztán éjjelenként - akár így volt, akár amúgy - sírt és vergődött, mert képtelen volt kiszabadulni a két szeretet acélszorításából. - Higgye el, kapitány, hogy nincs rettenetesebb zsarnokság a szeretetnél. Gyötrelmes szenvedés, ha valakit kénytelenek vagyunk szeretni. - Így vergődött a Romándy fiú. Az ilyesmit aztán gyorsan megtudják az emberek. Észreveszik. Kiszagolják. Eleinte sajnálták, de mivel a szánalom utóbb megrothad és megvetéssé savanyodik, a Romándy fiútól is kezdtek elfordulni. Eközben elvette a lányt és elszakadt az anyjától.

A kapitány: Siessen! Hol a pálca?

A preceptor: Most jön. De most jól vigyázzon, hogy megértse. És ne zavarjon. Ha valamit nem ért, kérdezze meg, de ok nélkül ne lotyogjon. - A Romándy fiú összekerült az asszonnyal, akibe betegesen szerelmes volt. Az asszony kezén valami kis barna anyajegy volt és a Romándy fiú mindig azt csókolgatta. Közben otromba és komisz volt az asszonnyal és lassú pusztulásában, kapkodásában lassanként elherdálta minden kis jószágukat. Az asszony nem szólt, nem haragudott, csak ápolgatta tovább a fiút. Az pedig minél több komiszságot, otrombaságot művelt az asszonnyal szemben, annál őrjöngőbben szerette, imádta azt. Mondják, hogy ez így van minden pusztuló embernél. De akárhogy van is, az éjszakái egyre keservesebbé lettek. Egyre nehezebb volt letagadnia, hogy vadul lázadozik az erőszak ellen. Hogy kénytelen vég nélkül szeretni az asszonyt; hogy ha szétszaggatja az eszét, akkor sem képes olyasmit találni, felfedezni az asszonyban, amibe belefojthatná a szerelmét. És egyre tisztábban érzete, hogy romlásba viszi a kis foltoskezű őrangyalát. Meg is mondta ezt neki, de hiába. Az asszony csak szerette és ápolgatta. A fiú lelkében egyre erősebb gyűlölet ébredt az ismeretlen iránt, aki ezeket a dolgokat így rendezte. Olyan kelepcébe került, amilyenbe kerülne a tüdővészes ember, akinek megmondanák, hogy családja érdekében ne köhögjön egy óra hosszáig és aki az utolsó percben elköhögné magát. Aztán rámondanák, hogy könnyelmű és komisz ember, mert ha nem vett volna lélegzetet, nem is köhögött volna. - Egyszer, a fiú névnapján, az asszony odatett az asztalra, a férje szalvétájára három szál tubarózsát. Többre nem telt. Meg kell említenem, hogy ezen a reggelen éppen otromba volt az asszonnyal. Hanem amikor a tubarózsákat meglátta, elszorult a torka. És ez a szorongás nem is múlt el, hanem egyre erősebb lett. A Romándy fiú többször utánanézett a dolognak, de csak azt érezte, hogy hiába minden: a torkát egyre csak szorongatja valami és hogy a szorítás egyre jobban gyötri őt. Amíg aztán egyik esős őszi reggelen, ahogy felébredt és odanyúlt a torkához, valami hatalmas, rideg vaskarikát érzett ott. Nagyon meg volt ijedve és nem szólt a feleségének. Próbálgatta levenni a karikát, de hasztalan. Mindig gondosan elrejtette a gallérja alá. Későbben valahogyan megszokta és akkor meg éppen nem szólt már az asszonynak.

A kapitány: Mi volt az? Vaskarika?

A preceptor: Az. Egy vaskarika. Nem érti? Egy vas-karika!

A kapitány: Csak ne guruljon dühbe! Maga mondta, hogy kérdezzem meg, amit nem értek.

A preceptor: Hát ezt nem érti? Figyeljen! Egy kemény, otromba vaskarika képződött a nyaka körül. (Vár, mert szeretné, ha a kapitány valami ostoba kérdéssel még jobban dühbe gurítaná, mert érzi, hogy akkor még jobban el tudná mondani a mondanivalóját. De a kapitány nem szól. Szelídebben folytatja.) És amikor a vaskarika a nyaka köré hurkolódott, attól fogva végtelen, enyészetes szomorúság fogta el. Nem az a ringy-rongy, múlékony kis szomorúság, amelyiknek valami vidámabb pillanat ki tudja tekerni a nyakát, hanem az ős-szomorúság, amit még az anyaméhből hoz magával az ember. Ami voltaképpen még Ádámnak az elveszett paradicsom miatt érzett rettenetes szomorúságának egy paránya. Az az ijedező, szívpusztító szomorúság, amelyiket a komisz sarlatán, az idő sem tud lehazudni, mert az idő sem tudja megadni a módot arra, hogy a szomorú ember úgy szerethesse azt, akit szeret, ahogyan azt szeretni szeretné. Hogy felültethetné valami rettenetesen magas trónusra és ő ott ülhetne a lába előtt.

A kapitány (bátortalanul): Mégis, hátha idővel, valami szerencsés véletlen...?

A preceptor (legyint): Ugyan, hagyja! Nem tudja, hogy a szomorú embertől fél a szerencse?

A kapitány (megjuhászodva): Jó, de hát mondjuk, hogy az illető vasszorgalommal... valami... Tudja? Lássa, amikor én még csak díjnok voltam...

A preceptor: Maga beamter, ugye? A szomorú ember nem azért szomorú, mert a lázas tervei csak tervek maradnak, hanem azért maradnak a tervei csak álmok, mivel ő szomorú. Érti? Nem! Úgy látom, ott a hiba, hogy maga nem tudja, mi az az ős-szomorúság. Várjon! Mit mondjak magának? Az ős-szomorúság egy soha meg nem született, de már meghalt kisgyerek, aki mindig ott tipeg az ember mellett és mondogatja:

- Apa, gyere velem játszani!

És az illető nem mehet vele.

Vagy ha ezt sem érti, mondok mást.

Az ős-szomorúság a lenyugvó nap legutolsó sugara, amelyik belefúródik a töprengő ember szemébe és amelyiken a töprengő ember szeretne felsiklani, hogy ott fent összeéghessen. És amelyik akkor a szemébe vigyorog az illetőnek és eltűnik. Érti?

A kapitány: Értem.

A preceptor: Tehát nem érti. Nem baj. Most jön a pálcika. A Romándy fiú szomorú volt. Az ős-szomorúság ült a nyakán. De a fiú emberi mivolta automatikusan tiltakozott a szomorúság pusztítása ellen. Addig csavargatta, gyötörte az agyvelejét, amíg rájött a segítségre. Amíg kitalálta az orvosságot. Véletlenség volt az egész, de a véletlenségben ne higgyen. Mindenkivel történik naponként száz váratlan dolog is, csakhogy az egyik nyakoncsípi azt, ami eléje pottyanik; ez a szerencsés ember. A másik meg kitátja a száját. Ez a malőrös ember. A fiú egy este, amikor minden cél és ok nélkül, a régi fiókokat rendezgette, valami ősrégi, fekete fapálcát talált. Sokáig tűnődött: mi is az? És végre rájött, hogy valami gyerekjáték-skatulyából való bűvészpálca, amit még az apjától kapott... Az apja!? Hja, az apja!... A Romándy fiú előtt egyszerre kétfelé nyílt a világ és ő nem nézett sem jobbra, sem balra, hanem belenézett egyenesen a nyílásba, ahol ott látta önmagát és a meghalt apját, meg a meghalt - fiatalságát. Micsoda változások voltak ezek! Mert tudja, a Romándy fiú valaha úr volt. Valaha még az volt, akinek született; akkor még nyoma sem volt lelkében a szomorúságnak. El tudja képzelni, kapitány úr, ezt a rémes viszontlátást ott a nyíláson keresztül?

A kapitány (félénken): Fél nyolc múlt öt perccel.

A preceptor (oda sem figyel): A Romándy fiú gyötrelmes sietséggel, rajongással belerejtette a pálcát a zsebébe. Éjjel meg a vánkosa alá tette. És az első éjszakán csodaszép álmokat látott. Derék, hatalmas és kegyes úr volt ott a Balaton mellett; olyan, amilyennek indult, de amilyenné soha sem tudott lenni. És ez így ment éjszakáról éjszakára. Reggelenként azonban mindent tönkretett a vaskarika, amit a fiú mindig ott érzett a nyakán.

Hanem egy reggelen különös dolog történt.

A fiú már hajnalban felébredt. Odakint már reszketett, ugrándozott a napsugár a levelek közt, de a világ még csendes volt. A felesége ott aludt mellette. A fiú nézte a napfényt, nézte az asszonyt. Aztán megint a napfényt, meg újra az asszonyt. És gyötrelmes szorongást érzett, amit a vaskarika okozott. Az megint ott volt a nyakán. A fiúnak könnybe lábadt a szeme, de aztán elővette a kis bűvészpálcát és nézegette. És egyszer csak hogy, hogy nem, véletlenül megérintette vele a vaskarikát. Hát az abban a pillanatban lepattant a nyakáról. Ő felkelt, felnyitotta halkan az ablakot és szívta, ette a levegőt, a napfényt. És a szegény, tökéletlen kölyök elfelejtette, hogy csak meg kell fordulnia és ott fekszik az asszony. Elfelejtett mindent. Őrült sebességgel visszaröppent a Balaton partjára, ahol már várta az apja, aki felkelt a sírból, hogy a fiát elcsalja a búzaföldeken keresztül, be a faluba egy pohár borra, amint szokták. És a fák haragoszöld koronájából égőszemű leányok integettek a fiú felé, aki valamennyit megismerte. És csodás, ismeretlen dallamok is keltek és belebújtak a fiú szívébe.

A kapitány: Csodálatos dolgok ezek. Valóban...

A preceptor: Lesznek még csodálatosabbak is. Mert ezután a Romándy fiú minden reggel lepattantotta a vaskarikát a bűvös kis pálcával. De nem sokáig tartott a dolog. Mert egyik hajnalon véletlenül felébredt az asszony és meglátta a pálcát a férje vánkosán. Mosolyogva, vidáman vette a kezébe, az apró, foltos kis kezébe, megcsókolta a fiú ajkát és nevetve kérdezte:

- Mi ez a pálcika?

A Romándy fiú elsápadt, mondani akart valamit, de szinte a szívverése is elállt, mert látta, hogy a pálcából csodaszép, illatos tubarózsa fakad. Ugyanaz a virág, amit egyszer az asszonytól kapott a névnapjára. A pálcika varázserejének vége volt. A Romándy fiúval pedig az történt, hogy a szíve összeroppant, pozdorjává törött. Megcsókolta a felesége kezét és aztán - meghalt.

A kapitány: Meghalt?

A preceptor: Meghalt.

A kapitány: Igazán különös! Szívszélhűdés érte?

A preceptor: Nem.

A kapitány: Hát agyonlőtte magát?

A preceptor: Nem.

A kapitány: Ördögadta, hát mi történt vele?

A preceptor: Meghalt.

A kapitány (indulatosan): Az asszony özvegyen maradt?

A preceptor: Nem.

A kapitány: Férjhez ment újra?

A preceptor: Nem.

A kapitány (tajtékzik a dühtől): Hiszen maga őrült! Maga itt másfél órán át magához hasonló bolondnak tartott engem! Maga őrült. Vagy pedig össze-vissza hazudik nekem. Mert ha az a Romándy vagy mi a fene kölyök akkor meghalt, honnét a fenéből tudhatná maga, hogy mi történt vele?

A preceptor (nyugodtan): Csak ne indulatoskodjék, kapitány. Onnét tudom, hogy én vagyok az a Romándy fiú.

A kapitány (kissé elhalványodik): Maga az?... Maga az?... Bocsásson meg, én most megyek! (Elmegy. A preceptor pedig tovább nézi a körüldrótozott libapásztor-leányt).