"Sok megpróbáltatáson és nyomorúságon
mentem keresztül életemben, de vigasztal az,
hogy fehér keztyűmön folt sose esett."
J. B. d'Aurevilly
Akár a múlt színes ködképeibe nézek, akár a jelen közelség szürkeségén káprázik el szemem, a Művészet képviselőit kettős társadalmi formában látom megjelenni. Mindig és minduntalan Rómára gondolok, aminek finom, elegáns, tökéletes formájú költészetébe betolakodik a hódító barbár esetlen alakú, durva nagy vonású, de erdők vad szagát magával hozó ős költészete. A Művészetben mindig szemben áll, találkozik a művelt, hagyományokon nevelkedett, új szellemű, de első tekintetre rokonszenves bizarrságú, sok és könnyen rezgő húrú lélek az egy vágással tagba szakasztott, erőszakos, vad, mezőktől illatos lélekkel: a művész Róma a művészien ható barbársággal. Ez a két magasabb fajtájú szellem a Művészet életében egymásra simuló, vékonyodó, vastagodó geológiai rétegeket alkot. A forradalmi, demokrata művészetnek megvan a maga arisztokráciája: a romantikusok vérvörös színmezőjén galambszürke folt a szomorú világfi, Musset; koldus arisztokrácia nevelkedik a finom urak oldalán: a modern irodalom sima, udvarias mondásaiból élesen kiváló, szellemes, de durva kacagás a koldus-dandy Richepin. Ha Róma uralkodik, magános ellentétül emelkedik benne egy barbár alakja; és akármilyen disznó-delelővé vedlett parkban akad egy-egy antik torzó.
Szerető érzésem követi a finom rómait, a művelt művészt, az irodalom dandyjét, akin nem hagy nyomot a mestersége, aki monoklis szemmel néz az életbe, akin épp úgy nem veszem észre az írót, mint ahogy Saint-Simon nem látta meg az udvarnál megforduló Racine-ban a tragédia-költőt. "Rien de l'écrivain, tout de l'honnęte homme." Egy cseppet sem író külsejű, tiszta gavallér.
Ezeknek az irodalmi dandyknek messze felnyúlik a családfájuk és most se veszett ki a magjuk. Persze, annak nehéz a dolga, aki egy pincérig elegáns korban akar kitűnni ilyen módon. Éppen ezért talán Wilde Oszkár maga se tudta, mit jelent alakja társadalmi szempontból.
Előttem fekszik egy újdonatúj könyv: L'esprit de J. Barbey d'Aurevilly, vagy ahogy barátai mondanák a "nyilas tegze", szótárformában egy kötetnyi eredeti gondolat, ítélet, arckép pattogó, friss, zuhatagos stílusban.
A bírák bírája, Barbemada de Torquevilly negyvenhárom kötetnyi kritikai munkájának az illata van összesűrítve ebben a könyvben. Lapozom és megszédülök tőle. Írók, királyok, gondolatok, könyvek, események vegyesen egymásután kerülnek a nagy figyelő sercegő tolla alá:
- "Az ember sok nyelvet beszélhet, de csak egyen társaloghat. - Napóleon csizmásan gondolkozott; sokkal inkább sietett, semhogy észrevehette volna a finomabb részleteket. - Zola, az Assommoir szerzője, ez a piszkos Herkules, aki feltúrja Augias trágyadombját és hozzá is tesz... - " Nini, most ismerős név kerül elém: Reményi, aki "lángeszének nem Harpagonja, hanem tékozló fiúja. Tehetségének csillogó tallérjait két kézzel szórja maga körül és a lelkek (ha ugyan van, aki hallgassa) fölszedik... annyit, amennyit akarnak! Én is jelen voltam több ilyen ötórás hangversenyen, ahol emlékezetből egymás után játszott tizenkét Beethoven- vagy Schubert-darabot, a görögtűz sziporkázásával és azzal a könnyű készséggel, ami elbájolja a nőket. Hallottam itt-ott társaságban - körötte a sok szőnyeg, függöny, mint hangfogó -, ahol hegedűjének dörgő, nagy hangját bájossá enyhítette - azét a hegedűét, amely egymaga elvégezte volna Condé nyolcvan hegedűjének munkáját Lérida árkában! Hallottam szabadabb helyen, a Saint-Jacques-du-Haut-Pas egyházban egy délelőtt, amikor két bűbájosan eljátszott dalt adott nászajándékul egy fiatal asszonynak, mint ahogy más két darab gyémántot adna; itt, a templom magas, széles terében jobban megítélhettem ennek a hegedűnek hatalmát, amely túlzengte az orgona legmélyebb hangjait s hirtelen az éneklő gyerekek éles szopránja fölé emelkedett.
...Én csak tudatlan és barbár lény vagyok, aki csak úgy szeretem a zenét, mint a hajdani Saul király; Reményiről méltóan csak Stendhal beszélhetne, aki a zene gyönyörét a szerelméhez hasonlította."
Ez a nagy kritikus, aki újságíró voltánál fogva is napról-napra figyelemmel kísérte az arra érdemes dolgokat, ez a sajátságos szerelmes történeteket író ember is amolyan "arszlán"-féle volt, akiben különösségei cifráján át kevesen látták meg a nagy szellemet. Hála, hogy akadtak, mint Read Lujza vagy Uzanne Oktáv, akik csak kegyelettel gondoltak vissza a világfi hírlapíróra, akiknek köszönhetjük ezt az értékes szó-, nem! eszme-tárt.
Csakugyan "J. B. D'A" szelleme kerül ebben a könyvben közkézre.
(Forrás: Nyugat 1908. 22. sz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése