Horatius : De boldog az...

„De boldog az, ki gondjainktól távol él,
S akár az ősök hajdanán,
Apái földjét szántogatja ökrivel
S hírből sem ismer uzsorát:
Vad kürtszó nem riasztja, mint a katonát,
Tenger mérgétől nem vacog,
A fórumot kerüli és a nagykutyák
Kevély előszobáit is.
Hanem szőllőskertjében kamasz venyigét
Sugár nyárfákkal házasít,
Vagy nézdegéli kósza, bőgő barmai
Csordáit rejtek völgy zugán,
Avagy kacorral nyesve meddő gallyakat,
Helyettük boldogabbat ojt,
Vagy sajtolt mézét gyűjti szép kannáiba
S megnyírja gyönge juhait;
S ha az ősz a táj fölé emelte már szelíd
Almákkal ékes homlokát,
Mily boldogan szedi le ízes és nemes
Körtéit s bíbor fürtjeit,
Hogy néked adja, ó Priapus, és neked,
Silvanus, mesgyék tútora.
Nyújtózhatik kedvére a vén tölgy alatt
S puha-rugalmas pázsiton;
Közben a víz magas partok közt csusszan el,
Erdőben madár panaszol,
Csobog a hab s együtt zizeg a lomb vele,
Idézve könnyű álmokat.
Mikor pedig a dörgő Juppiter tele
Havat meg záport gyűjt reánk,
Ő vetett tőröknek szorítja a dühös
Vaddisznókat kutyáival,
Vagy ritka hálót könnyű ágason feszít
Falánk rigók elé cselül,
És kellemes jutalmaként húrokkal ejt
Félénk nyulat, vándor darut.
ki ne feledné ennyi sok minden között
A szerelem rossz gondjait?
Hát még ha otthon édes kis pulyái közt
Sürög szemérmes asszonya,
Mint egy szabin nő vagy a dolgos appuli
Napbarnította hitvese,
S szent tűzhelyét száraz gyújtóval rakja meg,
Ha fáradt férje közelít,
S vidám tehénkét zárva a sövény mögé,
Megduzzadt tőgyét megfeji,
S az édes hordóból újbort csapolva csap
Nem pénzen-vásált lakomát!
Nem ízlenék úgy nékem sem az osztriga,
Sem a lazac, sem a sügér,
Ha tengerünkre hajtaná a keleti
Habokon csattogó vihar,
S az afrikai gyöngytyúk s jón császármadár
Nem szállna le hasamba több
Zamattal, mint a fák kövérebb ágain
Frissen szedet olajbogyó
S a mályva, mely a testi kórra ír, s a rét
Szerelmese, a sóskafű,
Vagy Terminusnak áldozott bárányka, agy
Ordas-sebzette gödölye.
Ily lakoma közt látni kedves a haza
Igyekvő gömbölyű juhot, -
Látni a lankatag nyakú, bús ökröket,
Mint húznak felfordult ekét, -
S a vacsorázó szolgákat, dús ház raját,
S körül a fénylő szobrokat.”

Igyen szavalván Alfius, az uzsorás,
- Féllábbal szinte gazda már –
Behajtja pénzét tizenötre egy vasig.
És elsején – kihelyezi.

*

HORATIUS, Quintus H. Flaccus, római költő (i.e. 65-i.e.8). Felszabadított rabszolga fia volt, Philippinél harcolt a köztársaságért. Később Maecenas körébe került, de ifjúkori politikai eszményeire mindig tisztelettel emlékezett. Költészete mesteri formában leplezi le a római társadaslom pénzharácsoló szenvedélyét.
(De boldog az... Priapus: a kertek védőistene
Silvanus: az erdők istene, a falusi birtok védője
Terminus: a birtok határait védő isten
Alfius: élő személy, hirhedt uzsorás volt

(Ford.: Kardos László) (Forrás: Kardos László válogatott műfordításai 16-18. old. – Szépirodalmi Könyvkiadó Bp., 1953.)