Mikor az Oláh Gábor "Keletiek Nyugaton" című könyvét elolvastam, egy kedves történet jutott eszembe az ezer év előtti magyarokról. Konstantinos Porphyrogennetos bizánci császár, aki intelligens ember volt, meséli, hogy amikor Symeon bolgár fejedelem ellen szövetkezett a magyarokkal s hajóhada a Dunán haladt lefelé, a bolgárok, hogy megakadályozzák a hajók útját, vastag köteleket fontak s áthúzták azokat a folyón. Volt pedig az egyik hajón egy Barkalas Mihály nevű kormányos, aki vakmerően útnak indult a vízen és átvágva a köteleket, szabaddá tette a folyót. A magyarok, látva Barkalas Mihály vakmerő bravúrját, odavoltak a bámulattól és csudálkozástól s azt mondották, hogy ezt az embert kellene megtenni patríciusnak és a hadsereg vezérének. (A császár pedig vitézi tettének jutalmául kinevezte Barkalas Mihályt a császári hajó második kormányosának.) Ezt a kedves történetet nyugodt fensőbbséggel beszéli el a császár és ilyen történetet nem egyet mesélne egy intelligens francia úr, ha elkísérte volna Oláh Gábort két magyar társával való párizsi útján. Három naiv keleti harminc napig bolyongott Nyugaton s az Európát végigrabló magyarok ivadékai megszédültek a fényességtől és megbámultak sok Barkalas Mihályt. De nem ez a fontos, Oláh Gábor sem azért írta meg a könyvét, hogy a Louvre-ról meséljen vagy a Pére Lachaise temetőről. Oláh Gábor költő, jó költő, akitől mély és gondolkoztató verseket olvastam, de sok van benne a magyar nehézkességből, amely bénává lankasztja a gondolatot és elhervasztja a frissen fakadó érzést. Magyarnak indult, szalonnásnak, gatyásnak, debreceninek, később Ibsent fordította s most, huszonnyolc esztendős korában rájött, hogy Ady igazat írt, amikor azt írta: "mit ér az ember, ha magyar?" Küszködött, vívódott, szenvedett és azt hiszem, hogy az utolsó pillanatig tagadott, még akkor is, amikor reszketve, kínlódva sejtette, hogy ebben a verssorban az ő tragédiája is benne van. Ez a könyv, a "Keletiek Nyugaton", története annak, hogy változott meg az Oláh Gábor lelke és ez a lélek van olyan súlyos, van olyan értékes, hogy egész élete érdekeljen bennünket. Nem Párizsban, nem Nyugaton és nem harminc nap alatt ment végbe ez az egy élet nyugalmát tönkretevő átváltozás, hanem itt Keleten, ahová ha elérnek, sírva halkulnak el a nyugati szellők. Az utóbbi esztendők rettenetes csalódásai kellettek ahhoz, hogy sok lélekben megérlelődjék az a tudat, amely régen élt már néhány kiválasztottéban s amelyért majdnem megkövezték azt a néhány kiválasztottat. Oláh Gábor is azok között volt, akik hegyes követ tartottak a kezükben és látom, tudom, hogy hónapról hónapra lankadt lejjebb a keze, míg végre kiejtette erőtlenül a követ. Lehel vezér kénytelen volt elismerni, hogy a német erősebb és bőszült haragjában agyoncsapta Konrádot; Lehel vezér kései ivadéka pedig tehetetlen haragjában sír és belátja, hogy a németnek van igaza.
Én látom, milyen nagy tragédia ez. A konok magyar talpalatkint veszti el a lába alól Magyarországot és levelenkint semmisül meg hite, bizodalma és reménysége terebélyes fája. Minden nap, minden pillanat közelebb viszi a tudáshoz, a látáshoz és Nyugaton csüggve minduntalan a szemébe tűnik a piszkos Kelet, az átkozott és isteni faj: hazája és népe. De még akkor sem hisz, még akkor is tagadni próbál, amikor a lelke már meg van győzve: és elmegy Nyugatra bizonyosságért. És Nyugaton belesüppedt lelkébe a végzetes bizonyosság és Nyugat kincsei előtt sír és fogait csikorgatja a szomorú barbár.
Oláh Gábor fajmagyar és tudom, hogy velem és sokunkkal együtt meg volt győződve arról, hogy a magyar a világ legelső népe. Lassanként kellett engednünk a meggyőződésünkből, a hitünkből s Oláh Gábornak annyira fáj a valóság, annyira kínozza a szeméről levett hályog, hogy kétségbeesett. Már mindent megtagad a magyartól s vad fájdalmában ezeket írja: "Megettük a kenyerünket, elittuk az eszünket, elvertük a pénzünket, minden további erőfeszítésünk egy-egy hatalmas lépés a Sír felé!"
Ez az Oláh Gábor könyve: panaszkodás és jajveszékelés, mert most látta meg valójában Debrecent, Magyarországot, a Keletet. És még nagyon friss az érzése, nagyon érzékeny a lelke és annyira szereti Keletet, hogy kétségbeesik miatta. De vívódásában, kétségbeesésében nagyszerű ez a könyv és így naivságában, túlzásában kedves nekünk, szomorú fiatal magyaroknak, akik régen érezzük az Oláh Gábor új érzéseit. Mert amikor először éreztük a Nyugatot keleti lelkünkben, éppen olyan naivan sírtunk és éppen annyi túlzással káromkodtunk, mint most Oláh Gábor.
(Forrás: Nyugat 1908. 23. sz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése