Goethe: Mignonhoz

Lent a völgy a tiszta érrel,
Fent a nap fut lángszekérrel,
Útja ó be szomorú;
Tört szivedben, tört szivemben
Fájva rebben
Reggelenkint a ború.

Már a csöndes éj is álnok,
Bús alakban jő az álmok
Kínzó, csüggeteg raja,
Érzem, halkuló szivemben
Rejtve rebben
Alakító bánata.

Látom itt lenn évek óta
Jönni-menni a hajókat,
S végül is mind révbe száll;
Ám a kín, mely fáj szivemben,
El se rebben,
Nem sodorja semmi ár.

Sor került a jobb ruhára,
Mely szekrénybe volt bezárva,
De hisz ünnep napja van;
Sejtik-é, hogy dúlt szivemben
Törve rebben
Kínom, s át- meg átrohan.

Titkon egyre sírva bolygok,
Másnak nyájasan mosolygok,
S orcám friss pirossal ég;
Ölne csak búm, mely szivemben
Fájva rebben,
Ó, meghaltam volna rég.

(Ford.: Kardos László)
(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai 46-47. old. – Szépirodalmi Könyvkiadó Bp., 1953.)