Novellás kötete jelent meg Jób Dánielnek - Ifjúkor: így nevezi -, melybe tizennyolc novelláját gyűjtötte egybe. Mély szomorúságok vannak e könyvben, tökéletes álmok (esztéta-álmok) omlanak össze láthatatlan finom karcolásra, mámorok válnak vad keserűségekké: a kijózanodások könyve. Kevesek számára írta. Bizonyos lelki diszpozíciókat tételez fel ez a könyv az olvasóban: valami finom érzékenységet, mely messzi remegésekre fölérez, passzivitásban elernyedt fehér kezeket, októberi ködös délutánok gubbasztó hangulatait, amikor az ember sírva búcsúzik a fiatal évektől, távoli szép vidékektől, szűzi leányszemektől... mindentől, amit el nem érhet. "Nem bánok semmit. Az idő szépen múlik. Ősz lett és újra csatangolok az utcán. Az embereknek az arcukba nézek. Keményen járok. Egészséges vagyok. Mindenem... a föld alatt van. De ezt nem tudja senki." "Az álmaim romokban hevertek körülöttem, az ünnepnapjaim véget értek és lomha szárnycsapással szálltak felém a hétköznapok. Valaki a szeretőmmé lesz, vagy nem lesz, de belőlem rendes, csöndes, kielégült polgár ember lett. Az életemnek nincs már többé célja. És ez több, mint mikor az ember meghal." Vagy a Carbi című novellának a befejezése, az élettől kifosztottságnak ez a nagyon rejtett, égető zokogása: "Nem maradt egyebem - egy nézés, amely talán véletlen volt, talán nem is szólt nekem. Egy fatáblás ablak, amelyre mindig föl kell majd néznem. Most nemrégiben jártam is arra. A lombtalan fák kétségbeesetten merednek az égnek. Hervadt levelek borítják a földet, hidegen, rezesen, halott merevséggel. A sziget végében gubbasztó vadludak. Az erkélyen asztal; egy fehérre mázolt, komisz, puhafából való nyári asztal, amelyet fölbillentettek, hogy az eső lecsorogjon róla. Most fognak jönni a fagyos novemberi esők. - Volt egyszer egy sziget; és volt egyszer egy nyár. Már nincs. És ilyen többé nem lesz sohasem." Nem a megbékült rezignáció, nem is a humorig emelkedett bölcs ezüst derűje: nagy büszke keserűség, arisztokrata gőg szól ezekből a refrénekből, melyeken ott remeg - mint Velence kövein - egy gazdag, eseményekkel teljes múltnak hangulata. És elejétől végig ugyanaz; ugyanaz a nemes tartás, álmokba néző büszke szem, szemérmetes gyöngédség, melyet vad akarattal jéggé keményít, szép, egyenes odavágódás (mint a Menekülés-ben); csak egyre emberibb, egyre komplikáltabb, egyre merészebb, egyre művészibb. Erről akarok írni.
II.
Lírizmusáról. Milyen vadul hömpölygő, partokat szakító, árjával mindent maga alá temető líra. Ami sebet a múlt csak behegesztett, ami sírhalmot virággal borított: mindnek fel kell szakadnia. Rég elsírt zokogások forrását nyitja meg; rejtettebb, panaszosabb, beethovenibb zokogást, mint amely a Hajnali madarak-ból felsír, még sohasem hallottam. Amikor az élet megtépett, megsanyargatott legényei "szent fásultsággal" szembe mennek a hajnallal. "Fölültem, szétnéztem és mindenféle, régen hallott riadókat hallottam. Ó szép, züllött élet - gondoltam ekkor, de szinte orozva, mintha magam előtt is titkolni akarnám -; ó szép, életen kívül való élet, amelyet libabőrösen, fogvacogva és fölégve élek; ó mélyen kék ég, amely igazán csak ilyen hajnalokon vagy szép; ó késő lefekvések és késő, esti ébredések, borzongó testtel; pislákoló lámpák; nyitott szomorú ablakok; gőzölgő utca és mindaz, amire boldogtalan szemem ébred; ó munkából jövő igavonók; ó korcsmában megvert mesterlegények és daloló cselédlányok; kitett vasalók, por, csöngetés, zűrzavar, ho-ó-oppozás és harmonikaszó; ó drága semmi, amely zokogva betemetsz; ó szép, züllött élet és minden nyomorúságaid!... és így. Hogy minek húzom - gondoltam. Minek? Kiért? És meddig? ezek a lomha madarak. Ezek a fölkóválygó madarak. Hajnali riasztók. Tépett madarak." Egy értékes egyéniség magányossága és e magányosságnak finom hangszerelésű monotóniája, mozdulatainak merész szépsége, ez az, ami ebben a lírában a leginkább megejt, megriaszt, leigáz. (És hogy megzokogtatni tud, hogy keserű álmok vércseseregét rebbenti fel körülöttünk, szárnysuhogásukkal felriasztván a mi magányosságunkat.) De a legfontosabb: hogy egy értékes egyéniség lírája. Aki a külső világból csak azokat a mozzanatokat fogadja be, melyek vele - az ő túlfinomult ízlésével, az ő vágyaival, szenvedélyeivel - úgyszólván egy nívón állanak s amelyeket épp' ezért áthasonít, lírává nemesít. Mily gyönyörűen tudja kihallgatni ennek a sokhúrozatú benső életnek minden finom megnyilvánulását, a legfinomabbakat, amiket mások (kiváló költők is) már csak szimbólumok formájában sejtenek meg és fejeznek ki. Kérlelhetetlen az önanalízisben, biztos nézésű a szépségek meglátásában és - ami tökéletessé teszi a művészetét - biztos kezű a megírásukban.
III.
Négy tökéletes novella van Jób Dániel kötetében. "Liegen Egon felesége", "Kitagadott testvérem", "Fejfa" és a "Hajnali madarak". (A "Fáth Márta", "Carbi", "Éjjeli vendég" címűeket is bátran idesorolhatnám.) Szerelmi történetek. Melyekbe egész gazdag valóját viszi bele: szépítő képzeletét, gyöngédségét, felfogását a szépről, az előkelőről, nagyúriságát, hitét és cinizmusát. Élettörténetek. Azoknak a tragikuma van e novellákban megírva, kik a szerelemben a szépet akarták, tisztán, tökéletesen; akik megálmodnak valami nagyon nemeset: büszkét, egyszerűt, disztingváltat - a szó nietzschei értelmében nemeset -, és nincs úgy, nem lehet úgy... egy közönségesebben hangsúlyozott gesztus, egy hang, melynek csengése nem volt tiszta, egy tekintet, melynek tükrére leheletnyi fátyol futott s mindennek vége. És ahogy egy ilyen szerelem kezdődik - vággyal, virággal, ifjúsággal - ahogy képzeletén, szenvedélyén keresztül beleszűrődik a férfi egész lelke, ahogy aztán kifosztottságára eszmél és a semmiben réved: ebben valami egész, valami monumentális van. Ez a hajlandóság a monumentális iránt, koncepcióinak művésziessége, az analízis készsége, azoknak a dolgoknak a megérzése (aisthesist kellene mondanom), melyek lelkeket borítanak fel, a végső következtetések levonása... mindez regényírói tulajdonság. (Nem az országúton mozgó tükör - mint Stendhal mondja -, de az ennen lelke ösvényén.) Ma még szerelem, mert ez nyugtalanítja leginkább, ez korbácsolja fel lelke tengerszemét ("ilyenkor jut az ember eszébe, hogy a sötétkék víz alján, az iszapban, megfulladt, halott emberek nyugodhatnak"), ez virágoztatja ki legszebb érzéseit - melyeknek megérzése is szép, szemlélete is - és ez tépi meg, rongyolja le és kergeti új szomorúságok felé. S ugyanilyen víziós erővel fog mindent megragadni, ami neki jelentékeny; ma szerelmeket, holnap pénzt, paripát, asszonyt... tájakat, melyekről az ő legkedvesebb barátja, Flaubert, az Éducation sentimentalet hozta.
IV.
Stílusáról szépeket lehetne írni. Nála tudatosabban, művészibben kevesen írnak. Általában tán keménység, darabosság jellemzi ezt a stílust és tisztaság. ("Tisztaság": erre a szóra esztétikai értelmében és a kézelője tisztaságától az "igen"-jének és "nem"-jének tisztaságáig minden benne van.) De mennyi változata van ennek a keménységnek, mennyi csak zeneileg kifejezhető hullámzása, hogy simul az érzéseihez s ont rájuk fényt vagy tompítja fényüket. Minden szó a helyén van novelláiban s a legegyszerűbbnek is épp az elhelyezésénél, a szomszédságánál fogva olyan mély a zöngése. A kifejezései, a képei nemcsak hogy magukban szépek, de hangulatteremtők, s úgy reszkettetik meg a szívünket, mint maga az egész. Innen van - és sok egyéb okból, melyeket nem mondtam el - hogy a legegyszerűbb elmondások is novelláiban a költemény erejével hatnak. Ritmusuk, színük, levegőjük szinte ópiumos, az ember szemét behunyva, félhomályban szívná magába. Még egy idézetre kérek engedelmet! A "Liegen Egon felesége"-ből. "Két nappal utóbb színházban láttam. Jobbra ült tőlem, a földszinten, az első páholyban, az ismerős öregasszonnyal s nem vettük le egymásról szemünket. Mozartot játszották. A szeme barna volt, világosbarna, majdnem diószínű, s az egyik szeme kissé hibás, bandzsított rá. Bánkódó szeme volt. Az enyém más volt, az én szemem lángoló volt, a gyűlölettől lángolt. Mindenki gondoljon egy keserű percére s e percében annak a szemére, aki neki legkedvesebb volt: mindenki gondoljon az első szeretője szemére, amikor legelőször nézett rá szomorúan. Barna volt a szeme, okosságtól szép és régi, régi, alaptalan fájdalmaktól bágyadt. A szeme barna volt. A haja fekete. Fekete haja koszorúba fonva. A hajában, mint rubintokat egy koronában, vörös rózsákat hordott. Szabadon hagyott nyakán finom gyöngysor. A vállán nehéz, halványvörös selyemkendő."
Ennek a stílusnak nincsenek fogásai, más eszközöket, mint irodalmiakat nem ismer. Legtöbbször a legegyszerűbb nyelven szól, de érezhető, "hogy a semmitmondó szavak alján határtalan szenvedések vonaglanak s a szürke mondatokat heves és keserves belső sírás kíséri, mint egy búgó gordonkahang a hideg zongoraszót". Máskor stilizál, amikor a könnyeit rejti, vagy szenvedélyét vagy züllését és ilyenkor keletkeznek tolla nyomán azok a finom rezgésű mondatok, melyek ellenállhatatlan erővel hatolnak hangulatainkba és novelláinak egész nagy szomorúságát árasztják ránk. ("Hajnali madarak", ezt a novelláját szeretem a legjobban.)
Irodalmi esemény ez a könyv.
(Forrás: Nyugat 1908. 23. sz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése