2011. dec. 19.

Goethe: A hatodik római elégia



Mit szomoritsz, te kegyetlen, ilyen mord, csúnya szavakkal?
Nálatok a szerető férfi ilyen keserű?
Vádol a nép és tűrnöm kell! No de nincsen-e bűnöm?
Bánöztem bizony én, ámde csupán teveled!
Szomszédasszonyi rossz szemnek tanuság ez a gúnya:
Nem sir a bús özvegy többet a férje után.
Nem jöttél-e a holdfényben, könnyelmü te, sokszor:
Körhaju, szürke barát, rajta setét köpönyeg?
Nem te magad választottál tréfás papi maszkot?
Kanonok a szeretőm? Jó, te vagy a kanonok.
A papi Rómában, bizonyisten – furcsa, de így van:
Engem e városban pap soha meg nem ölelt.
Kódis fruska valék, ösmertek a szoknyavadászok,
Sűrűn megbámult Falconieri maga,
A keritő Albanis nagyhangú levelekkel
Csalt, ki a Négy Kúthoz s Ostia kertjeibe.
És aki nem ment, én voltam. Mert szörnyen utáltam
A lila püspököt és a vörös érseket is.
Mindig mondta apám: „A leánynak a sorsa csalódás.”
Könnyebb szívvel ítélt eben az édesanyám.
S végül is itt a csalódás! Csak látszatra haragszol,
Ám a valóság az, hogy szabadulni akarsz.
Menj! Méltatlan a férfi a nőre, ki magzata mellett
A hűséget is ott hordja a szíve alatt.
S mit tesz a férfi? A kéjt, az erőt, meg a tiszta szerelmet
Együtt szórja ki, míg asszonyi testet ölel. –
Igy szólt kedvesem és a kicsit fölvette a székről,
Csókkal ölelte fiát, könny boritotta szemét.
Egem a szégyen mart: hallgattam a pletyka szavára,
Melynek foltjaitól szennyes ez angyali kép!
Pillanatokra borul csak el és gőzöl fel a máglya,
Hogyha piros parazsán hirtelen átcsak a víz;
Tüstént föltisztúl, a borús gőzt messzire űzi,
És diadalmasan új lángja az ég fele csap.

(Ford.: Kardos László)
(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai 47-48. old. – Szépirodalmi Könyvkiadó Bp., 1953.)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése