Az én kis falumban a kantusos gyermekek is úgy ismerik a Tilala-tavat, mint akár a Pókotát. A Pókotában azonban kendert szokott áztatni öt falu népe s a Tilala-tóban álmokat áztatnak. A Tilala-tó félig kitalálás, félig lehetetlen valóság, de mindenképpen szép, bolond, nagy tó. Úgy keletkezett, hogy egy gazdag, falusi embernek suta, rossz beszédű fia született egyszer. Mikor ebből a fiúból iskolás gyermek lett, megkérdezte tőle szeretettel a tanító:
- No Ákos, azt beszélik rólad, hogy te nem is tudsz jól beszélni. Mondj valamit, valami okosat, értelmeset, hadd örüljünk, én, az apád, az anyád és a kis társaid.
Ákos fölfújta az ő kis buta arcát, könnyesre dagasztotta a nagy, hideg szemeit s ezt mondta:
- Tilala, tilala, tilala, tilala, tó, tó, tó, tó.
Nagy röhögés támadt erre, mert hiszen a gyermek a leggonoszabb állatok közül való állat. Bence után jöttek azonban erősebb fantáziájú s érett, belsejükben szomorú, sokat halló és tudó paraszt fiúk. Ezek már másképpen beszéltek s egyenesen Urváry Bence felé fordultak a kis, pimasz, maszatos arcaikkal:
- Miért csúfolod te Bodor Ákost, mondd, miért csúfolod te Bodor Ákost, Urváry Bence?
Ezek a kíméletes fiúk voltak, de nem mindegyik fiú volt kíméletes és olyik túlment a határon:
- No, mondd meg, Urváry Bence, ebbe a Tilala-tóba fogják dobni a Terka gyermekét is?
Igazi gyermeki gonoszság volt e kérdés, mert az egész falu beszélte, hogy Urváry Terkát szégyen érte. Borzasztó szenzáció volt ám ez a mi kis falunkban, ahol régi, nemesi udvarházak embermaradékai nyomorognak, de gőgösen. Ezek az elgázolt, elsenyvedt, elmezítlábosodott, elhullott emberek az ő lealázottságukban mindent szigorúbban néznek. Ők, ezek, az ő nyomorúságukban kevélykedve táplálják magukat régi, úri, nemesi elődeik emlékezeteivel. Mindenre ráviszi már őket a nyomorúság, cselédsorsra, leányaik eladására, de megtartják az úri formát. Az úri formát, amelyhez nekik már csak emlékeik által és révén van, ha ugyan van, egy kis közük. Az úri formát, mely ellen titokban szabad, lehet véteni, de az egész világ előtt: szörnyűség.
Urváry Bence sírva ment haza egy vasárnap délutánján a Falurétjéről s utána kiabálták fiúk és leányok:
- Tilala, tilala, tilala, tilala, tó, tó, tó, tó.
- Urváry Bence, meg fogod-e mutatni Terkának, merre van a Tilala-tó?
- Urváry Bence, hallod, tilala, tilala, tilala, tó, tó, tó?
- Azt üzenjük Terkának, hogy ne menjen a Pókotára, mert a Pókota nyílt hely. Menjen ő az Ákos tavára, a Tilala-tóra, mondd meg neki, Bence, odamenjen.
*
A Tilala-tóról ezután, mi gyermekek csak úgy beszéltünk, mint egy csúfos, kiálmodott kényszerűségről. A Pókota az más, ott nyáron s ősz felé kendert áztatnak, később pedig, mi puskás úrfélék, odajártunk vadruca-lesre. De mi lesz Terkával, Urváry Terkával, az Urváry Bence nénjével? Ez bennünket, nyugtalan, rossz, gonosz gyermekeket különösen nyugtalanított és gonoszított.
Hiszen nem beszéltek előttünk szüleink s az öregek nyíltan, de mi többet tudtunk, mint ők. Mi tudtuk, hogy Terka nagy bajban van, azt is tudtuk, hogy Terkát az ifjú tanító csábította el. Mindehhez a sok tudáshoz, belátáshoz csak egy kis megértés kellett volna, de hiszen mi gyermekek és gonoszak voltunk.
Egyszer csak csendőrök jöttek váratlanul a faluba, akik névtelen levelekben följelentéseket kaptak. A csendőrök szigorú legényekként ki- és meghallgatták mindazokat, akik Terkáról, Urváry Terkáról, tudtak valamit.
Erre egy új jelszó adódott ki s erről, mi, gyermekek, is szomorúan tudomást vettünk. Az új jelszó az volt, hogy Terka magyar leány, egy oláhos faluban, tehát Terkát kímélni kell. Ezenfölül kímélni kell a tanítót, a falut, a magyarságot, a fajtánk becsületét és a többit.
Legkevesebb szó esett eközben a Tilala-tóról, a Bodor Ákos hülye, kitalált taváról. A Tilala-tóról, mely alapjában a legnagyobb szerepet játszotta itt, hogy színészi nyelven szóljunk. Vitték, vitték a kendert áztatni a Pókotába, de az egész falu a Tilala-tóra gondolt. A csendőrök mindenkit kihallgattak, amint az nekik kutya és magyar kötelességük volt. De roppant nehezen mentek bele olyan kérdésekbe, mint például - a Tilala-tó. A csendőrök nem akarták elismerni, hogy más tó is legyen, és nagyon legyen, mint - a Pókota. Még minket is, gyermekeket, vallattak és erősen vallattak a Terka miatt jött csendőrök:
- Hallottak valami olyast, mintha Urváry Terka jó lett volna a tanítóval?
Mi gyermekek, akik mindent tudtunk, de meg voltunk bántva a csendőrök kérdéseivel, ünnepiesen válaszoltunk:
- Mi semmit se tudunk, semmit se fogunk tudni és - vége.
Sértett bennünket a csendőrök nagy hivatalossága, bátorsága és talán mindennél jobban a Tilala-tó megcsúfolása.
*
Eljött az ideje a Tilala-tónak, Terkának és mindennek, ami nagy dolog. A csendőrök után bírósági, szolid úri emberek jöttek, akik a Terka gyermekét keresték. Ekkor már mi gyermekek is félelembe estünk s különösen féltettük a tanítót, aki közben előttünk gyönyörű óriássá fejlődött.
Csendőrség, bíróság dolgozott ezután az ügyön, az Ákos, a Tilala-tó, a Terka és mindannyiunk ügyén. A nagy, komor valóságtól mi gyermekek is elszédültünk, megszelídültünk. Egyszerre csak valamennyien azt kezdtük hirdetni, hogy a Pókota mellett van egy más tó is: a Tilala-tó.
Nagy lecke volt ez s a tanító úr nem tanított bennünket erre s ilyenre, hogy kétféle tó van, az egyik a Pókota, ahova kendert visznek áztatni s a másik, az Ákos tava, a Tilala-tó. A Tilala-tó, amelybe kendert nem áztatnak, de ahova mindenki kerül, aki a Pókotába nem kerülhet.
Az lett belőle, hogy Urváry Terka belehalt a szégyenbe s eltemették, mint falukban szokás, fehér leányként. Csak a Tilala-tó maradt meg, mert a Pókota már két év óta kiszáradt. Akinek elölni való szégyene van, jöjjön ide, a Tilala-tóba. Urváry Terka belehalt, de az élet különb, mint Urváry Terka, avagy én, te, ő. Az élet egy nagy Tilala-tó és daloljunk: tilala, tilala, tilala.
(Forrás: Nyugat 1908. 23. sz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése