Az első magyar író, aki abból élt, amit tollával keresett, tudtommal Kisfaludy Károly volt. Kortársai és előzői nagybirtokos nemes urak voltak, mint Kazinczy, Kölcsey, Berzsenyi, vagy mecénások utáni szaladgálással pusztították önérzetüket, mint a szegény Csokonai. És jellemző dolog: az első magyar irodalmi vállalat, amely munkatársainak programszerűleg fizetett honoráriumot, az Auróra volt, Kisfaludy Károly almanachja. Egész pontosan megállapítható tehát, hogy az írói foglalkozás, mint kenyérkereset, Kisfaludy Károly óta fejlődött ki. S elég hamar fejlődött. Kisfaludy időben és szellemben közvetlen utódai már nemcsak hivatott, hanem hivatásos írók voltak, tolluk után élők és velük kezdett az irodalom az úri amatőrök kezéről az írók kezére jutni. Bajza, Vörösmarty és még néhányan az akkori literátorok közül már nem voltak semmi egyebek, mint írók; irodalmi vállalataikból éltek, legfeljebb még csekély akadémiai fizetésük csöppentett az irodalmi jövedelmek elég sovány csurranásaihoz. És ebben a korban tűnik fel nálunk egy új típus: az az író, aki írói honoráriumaiból nem tud megélni s a hiányt újságírói munkával pótolja. Ez a fejlemény egész természetszerűen következett abból, hogy akkor kezdett nálunk kifejlődni a sajtó, amely egyrészt nem találván kész újságírói rendet, fölszívta magába a rendelkezésére álló írókat, másrészt a megélhetésnek legalább valamelyes lehetőségeit nyújtva, rávitt az irodalmi foglalkozásra egy sereg olyan embert is, akik máskülönben vagy elfojtották volna írói hajlamaikat, vagy valami hivatal nyújtotta üres óráikban fogatták volna a tollat.
Akkor még a hírlapírás és irodalom nem vált külön egymástól még annyira sem, mint ma. Az újságíró írónak számított s ha ügyes volt a dolgában, ugyanazokban a megtiszteltetésekben és beneficiumokban részesülhetett, mint akármelyik író: vármegyék megválasztották táblabírájuknak, Akadémia és Kisfaludy-társaság tagjának, vidéki kollégiumok fáklyászenét adtak neki, ha városukban megfordult. (Ma ellenkezőleg áll a dolog: az író is újságírónak számít s része van mindazokban az antipátiákban, amelyek az újságírót érik.) S az akkori újságírók csakugyan inkább írók voltak, mint újságírók a szó mai értelmében; ha az akkori lapokat nézzük, megtaláljuk a dokumentumait annak, hogy a tulajdonképpeni zsurnalisztika, az informatív-szolgálat teljesen fejletlen bennük, holott azok a részek, amelyekben ma is több-kevesebb írói tulajdonságot kívánunk meg: vezércikk, tárca, irodalmi és színházi kritika, kroki mai szemmel nézve is elég tisztességesen voltak ellátva. Az akkori újságíró ugyanazokkal a szempontokkal, ambíciókkal és ugyanazzal a gondossággal dolgozott - mert dolgozhatott - a szerkesztőség irodájában, mint ahogy odahaza dolgozott regényén, versén vagy drámáján. Ezért újságírói foglalkozása semmiben sem ártott írói tehetségének és becsvágyának, sőt az írói foglalkozásnak mégis csak rokona lévén, lehetővé tette neki, hogy állandóan ugyanabban a levegőben éljen s ne legyen kénytelen mint nappal hivatalnok vagy fiskális, este író, folytonosan levegőt változtatni. (S az újságírói élet minden eleme nagyon hamar meghonosodott: a negyvenes években már megjött az előleg divata is. Föl van jegyezve valahol, hogy Gaál József, a Peleskei Nótárius jókedvű szerzője volt az első, aki a szerkesztőktől előlegeket vett fel.)
Az akkori kezdetleges kereseti viszonyok között nem tűnt fel annyira, mint ma az író keresményének csekély volta. Az átlagos hivatalnoknak vagy polgár-embernek sem volt sokkal több pénze, mint az átlagos írónak. Emellett társadalmilag volt az írónak egy nagy kedvezménye: közszereplő volt s e réven tisztelet és kitüntetés vette körül. Akkor még a politika, vagyis az a valami, ami az embernek Magyarországban legtöbb társadalmi előnyt ad, teljesen egy úton járt az irodalommal s az a tisztesség, amely velejárt azzal, kijutott ennek is. Az író egyúttal hazafi volt, aki tollával ugyanazt teszi, amit a követ az országgyűlésen szóval: a nemzeti ügyért küzd, a nemzet megerősítésén dolgozik. Vörösmartyt vagy Berzsenyit épp oly tisztelettel fogadták mindenütt, mint Kossuthot vagy Deákot.
Ez így volt a forradalomig. A forradalom utáni korban az író sorsa más formát ölt: mint a nemzet tönkrejutottja kezd szerepelni, aki a nagy válságban elvesztette mindenét, akit kollektákkal, hazafisági előfizetésekkel, vendéglátásokkal kell támogatni, hogy el ne pusztuljon a szegény, mert a nemzetnek szüksége van rá, ha majd megjön az a bizonyos ünnep, amely lesz még a világon. Esetleg be lehet tenni valami kis hivatalba, gimnáziumi tanárságba; ez utóbbihoz azonban csak akkor juthat hozzá, ha protestáns, mert állami iskolák egyáltalán nincsenek, vagy ha alakulnak, német nyelvűek, a katolikus iskolákban pedig papok tanítanak. Nagykőrös tanári karában egész kis irodalmi kör fejlődik ki s a többi protestáns iskolában is majd mindenütt megvonul egy-két literátor. Aki ilyen révre nem talál, az a félve, tapogatózva, de mégis csak meginduló lapok gyér melegű tűzhelyéhez húzódik s előfizetési felhívásokat bocsát ki, amelyeket lelkes honleányok szegeznek udvarlóik mellének. Ekkor fejlődött ki az a szívszaggató vidámságú pesti bohémélet, amikor egy kor- és bajtárs mondása szerint a lelkesedés és a Duna-parti szilva tartotta az írókban a lelket. Az előfizetők nem azért gyűltek, mintha nagyon kíváncsiak lettek volna az írók műveire, hanem mert hazafias áldozatot akartak hozni, amelyről nyugtát is adott az író könyve elején vagy végén, az előfizetők névsorában. Akármilyen szegény volt is tehát az író, a közönség első sorban szenvedő hazafit látott benne s ez a látvány nem akadályozta ugyan az apát abban, hogy meg ne verje ugyanilyen hazafinak készülő fiát, de a már meglevő hazafiak iránt mégis fenntartott benne valami pietást.
Valamivel jobb lett a sorsa az írónak a hatvanas években, amikor a szabadabb levegőben a sajtó ismét fölvehette a fejlődés fonalát ott, ahol a forradalomban elejtődött. Az írók legjobbjai siettek a sajtóhoz hivatalaikból, tanszékeikről, még az anyagi dolgokban szerfölött óvatos és félénk Arany János is fölmerészkedett Pestre, hogy itt lapszerkesztésből éljen. A legjobb írók csoportosultak a lapok köré s addigi hírnevükkel, a nemzet nagy politikusaival való összeköttetésükkel szereztek díszt és tekintélyt a karnak magának. Amint azonban a kiegyezés meglett, az új állami berendezkedésnek szüksége lett képzett, tehetséges férfiakra, az írók s épp a legtekintélyesebbek, elmenekültek a sajtóból az állami hivatalokba vagy pedig képviselők lettek. Gyulai, Salamon Ferenc az egyetemi katedrára, Szász Károly a minisztériumba, Jókai, Tóth Kálmán s mások a házba kerültek s ha a sajtó tovább is adott nekik működési kört és jövedelmet, társadalmi helyzetüket polgári minőségük adta meg. S aztán jó hosszú ideig a sajtó átmeneti állomás lett fölfelé törekvő tehetséges vagy ügyes emberek számára. Ha végignézzük a hetvenes és nyolcvanas évek hírlapírói karát, majdnem csupa olyan neveket látunk közte, melyek viselői csak ugródeszkának használták az újságot, a kedvező pillanatban dezertáltak valami más, több jövedelmet, díszt és tekintélyt adó foglalkozásba. S viszont: nézzük meg a mai öreg generációhoz tartozó előkelőbb politikusok, magas rangú hivatalnokok, egyetemi tanárok életrajzait, java részükben megtaláljuk azt a sztereotip mondatot, hogy "egyetemi tanulmányai végeztével hírlapírással foglalkozott". A sajtónál csak az maradt meg, aki vagy élhetetlen volt, vagy nem volt se tehetsége, se képzettsége valamely jobbfajta közéleti állás betöltésére, vagy saját nagy jövedelmet hajtó lapra tudott szert tenni.
Aki a sajtótól ily módon elrugaszkodottak közül író volt s az maradt, az alapjában véve jól járt. Többé-kevésbé úri hivatali állása tekintélyt adott neki az írói társadalomban, író volta pedig nimbuszt, előlépésekre, kitüntetésekre való előjogot szerzett neki a polgári életben. Azokat a helyeket és intézményeket, amelyekbe a bejutás jogcíme az íróság, társadalmi súlyuknál fogva ezek a - mondjunk szép szót - honoratior-írók foglalták el s üresedések esetén természetesen szívesebben fogadták a maguk körébe a magukhoz hasonlókat, mint az irodalom szabad, de gyérebb tollazatú s kevésbé kényelmes fészkű madarait. Szóval az irodalom érdekében alakult szervezetekben azok lettek az urak, akiknek a hivatal, a törvényes feleség mellett csak szeretőjük az irodalom, azok pedig, akik teljes életükre kizárólagos hűséget esküdtek neki, kiszorultak, hacsak szép hitvesük nem hozott nekik a szokottnál sokkal dúsabb hozományt. S az előkelőbb társadalmi állás jó protektor lévén a kiadóknál, sőt a közönségnél is, az a törvénytelen viszony akárhányszor jobban jövedelmezett a mások törvényes házasságánál.
A nyolcvanas években kialakult irodalom emberei már nem találták annyira nyitva a jóféle hivatalokba vezető ajtókat, mint közvetlen elődeik, tehát kénytelenek voltak vagy beérni szerényebb hivatalokkal vagy - s a jobb, tehetségesebb része ezt tette - megmaradni a sajtónál. Ezek, kényszerből, igen erős fegyverei lettek a sajtónak meg nem izent, de ma már végig küzdött hadjáratában a könyv ellen. Az újság az ő felhasználásukkal elegendő szépirodalmi és ismeretközlő olvasnivalót tudott adni olvasóinak s így nélkülözhetővé tette a könyvet. Ezzel az író a gályarab láncaival fűződött az újsághoz s az irodalom kenyéradója az újság lett. Mint minálunk a kenyéradók általában, nagyon rossz kenyéradó lett, kiszívja az író csontja velejét is, megpuhítja gátgerincét s e mellett a kenyér, amelyet ad, rossz és sovány.
Most már az írók két társadalmi csoportba oszlanak, amely egymástól külön, egymással hadilábon állva, sőt legújabban egymással már nem is sokat törődve él és dolgozik. A régebbi generációhoz tartozó hivatalnok-írók a fiatalabbakból többnyire azokat válogatják ki maguk mellé, akiknek hozzájuk hasonlóan csak délutáni mellékfoglalkozás az írás s ezektől körülvéve haraggal néznek a másik csoportra, a sajtóból élő írókra. Azt mondják: ezek az írók felületesek, nem dolgoznak műgonddal, nem termékenyek, hanem szaporák, elaprózzák, nagyobb koncepcióktól elvonják az irodalmat, a külföldet majmolják, megsértik az írói toll méltóságát stb. Nem veszik észre, hogy ami ezek körül a hibák körül megvan, arra a paupertas meretrix viszi az embereket: szaporaságukat munkájuk díjának csekélysége okozza, felületességüket a sok és gyors munka kényszere, nagyobb koncepciókra vagy nem érnek rá, vagy ha vállalkoznának is, nem találnak rá kiadót, kénytelenek engedni írói meggyőződésükből, koncessziókat tenni a közönség alacsonyabb színvonalának, mert így kívánja a koplalás ostorát suhogtató Fáraó: a lap kiadója. Ha az előkelő irodalmi stallumokból mennydörgő előkelőségek csak a negyedrészét látnák egyszer közvetlen közelből annak a keserves verejtékezésnek, fogcsikorgató szégyenkezésnek és megalázó rászorultságnak, mely ma - a közönség egynéhány kegyeltjét leszámítva - jóformán minden írónak napról-napra kijut, talán még se riasztgatnák el szószék, iskola és egyéb rendelkezésükre álló eszközök segítségével az élő irodalomtól a közönséget, amelynek úgyse kell nagyon sok riogatás. Legalább is méltányosabb szemmel néznék a mai irodalmi termelést, amely - éppen az anyagi nyomorúság miatt - annyira nem áll arányban a termelők tehetségeivel, hogy az embernek véres könnyeket kellene sírnia annyi szellemi érték pusztulásán.
Ma az a helyzet, hogy soha annyi tehetséges ember nem dolgozott az irodalomban és soha akkora nyomor nem volt az irodalomban. Olyan emberek, akik csak egy kicsit jobb viszonyok között nagy dolgokat tudnának csinálni, kénytelenek a puszta kenyérért elfecsérelni képességeiket s olyan emberek, akikre úgy nézünk, mint a jövő irodalmának megteremtőire, alig találnak helyet, ahol munkáikat nyilvánosságra hozzák. Nincs a világnak árvább teremtése, mint a fiatal író, aki azért küzd, hogy megszerezze magának a publicitást. Nem egy igazán tehetséges fiatal embert láttunk ebben a küzdelemben fizikailag és erkölcsileg elpusztulni. A boldogulás nem az írói értékeken, hanem mellékes dolgokon fordul meg: elég élelmes-e, hogy valamely jobban fizető szerkesztőségbe bejusson, van-e benne az írói vénán kívül újságírói véna is, meg tud-e alkudni a közönség többségének szájízével. Hány esetét látjuk annak, hogy valaki elpazarolja ambíciója, képessége javát az érvényesülésért való küzdelemben s mire megtalálja a maga terét, ki van fáradva, ki van ábrándulva s íróból irodalmi iparossá lesz! Semmiféle más kultúrában oly sokan azok, akik harminc éves koruk előtt csinálták a legjobb dolgaikat, mint nálunk és sehol annyi szép ígéret nem fülled meg bimbójában.
S itt találjuk meg az okát annak is, hogy a magyar társadalom mért tükröződik olyan hiányosan a magyar irodalomban. Az írónak se módja, se alkalma, se ráérő ideje nincs arra, hogy ezt a társadalmat megismerje. Egész élete a munkaasztal és a kávéház között oszlik meg, nem csoda hát, ha kávéházi perspektívából nézi a világot. Az a kicsinyes élet, amelyet nyomasztó anyagi helyzeténél fogva élni kénytelen, eltompítja érzékét a dolgok nagyobb szabása és nagyobb vonalai iránt.
A közönségben is a legjobb esetben közöny, nem egyszer, különösen bizonyos rétegek részéről, egyenes rosszindulat van az irodalom iránt. A hivatalos irodalmi körök lesújtó kritikája itt kész hívekre talál, az iskolából két évtized óta azt a tanítást viszik haza emlékül az emberek, hogy Arany óta irodalmunk hanyatlásban van, hűtlen lett a nemzeti hagyományokhoz, nem egyéb, mint külföldi irodalmak halavány utánzata. Ami kevés pénz a publikumban könyvekre való akadna, azt elharácsolják a részletfizetéses drága díszművek kolportázs-ügynökei s ami ódium ezeknek nem mindig szigorú erkölcsi elveken alapuló üzleti tevékenységével jár, annak jó része is áthárul az irodalomra. Úgy szétvált ily módon egymástól közönség és irodalom, ahogy talán még soha sem volt szétválva.
Hát ezeken az állapotokon lehet keseregni, el is lehet keseredni. De segíteni rajta? Aki segíteni tudna, a magyar kultúra jótevőjeként ünnepelnők. Egyelőre nincs egyebünk - hát panaszkodunk. És a panaszkodónak máris vesztett ügye van, mert a szánakozás mögött, ami a legjobb esetben kijut neki, mindig ott van a káröröm örök emberi érzése.
(Forrás: Nyugat 1908. 21. sz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése