Két ember beszélget.
Egyik a Kapitány, akinek ez csak a kávéházi neve, mert sohasem volt katona. Minden őse számtiszt volt a városnál; ő is az. A kávéház kissé megköszörülte, de nagyjában ő is olyan, mint a többi számtiszt.
A másik egy különös, koravén ember, akit Preceptor-nak mondanak, mert néptanítói külseje van. Nála sem illik a név, mert nem preceptor. Senki sem tudja a nevét, sem a foglalkozását. A rejtélyes semmik közül való, akik makacsul nem akarnak éhen halni. Olyan ember, aki felöltőben született, abban jár télen-nyáron, abban is hal meg. A társaság megtűri. Nem várja soha senki, de senki sem kellemetlenkedik, ha ott találja az asztalnál. Jönnek, leülnek melléje, otthagyják. Mennek a dolguk után, ő pedig mindig marad még, hogy a lapokat átnézze. És csak nézi bárgyú módon a kávéház freskóit. Egyiken valami bedrótozott pásztorlány szintén szigorúan bedrótozott ibolyát szed, a másikon meg a fából kifaragott Blaháné énekel bükkfából esztergályozott dalokat.
Már átment a köztudatba, hogy a Kapitány bírja legtovább elviselni a Preceptor-t.
*
A kapitány (leteszi a lapot és ránéz a Preceptorra. Szeretne otthon lenni, de nyolc óra előtt úgysem kap vacsorát. Ideges. Ösztönszerűleg érzi, hogy a züllés magja már abban is ott lappang, ha jobban hozzádörzsölődik a rejtélyes kis vénhez, de azért csak marad. Apró mardosásait elsimítja azzal, hogy csak az időt tölti és amint háromnegyed nyolc lesz, otthagyja a székhez-ragadt embert. Az első mondatok alatt nincs is ott az esze, hanem arra gondol, hogy milyen különös dolgok is adódnak néha. Ha társaság van és ott a Preceptor, akkor híre sincs a züllés-érzésnek. De egyedül maradni vele, az kissé különös. Mégis csak marad. És szól): Csinos fiatal asszony az ott! Mi?
A preceptor (oda sem néz): Csinos.
A kapitány (magában): Barom! (Fenn.) Csinos!? Azt hiszem, maga affektál. Oda sem nézett. Maga mindig hazudik és pózol.
A preceptor: Nem. Hiszen mondtam, hogy csinos. És minek néztem volna oda? Minden fiatal asszony csinos. És annyi hatalma mindegyiknek van, hogy mint Rosabelwerde-tündér, kivirágoztassa a száraz fapálcát.
A kapitány: Ó, ó! Ugye azt hiszi, hogy most valami szépet, okosat mondott? Ellenszenves pozőr maga, barátom. Hát ilyen ostobaságokon töri a fejét, amikor úgy egyedül gunnyaszt itt és nézi a plafont? Hát látott már maga olyan asszonyt, aki virágra hozta a száraz fapálcát? Mondja csak meg őszintén, kis barátom és ne pózoljon! Látott már?
A preceptor: Láttam. Ismertem is. A Romándy fiú felesége.
A kapitány (idegesen nevet): Már megint eset? (Dühbe jön. Elhatározza, hogy most végleg megmondja a magáét a halaványképű tökéletlennek. Nem kockáztat semmit, legfeljebb megszabadul tőle.) Hallja-e, preceptor? Én azt hiszem, hogy maga afféle sírból visszasompolygott kísértet. A fene tudja, hogy mi a neve, mi a mestersége, csak ül itt, csak bámul, nem csinál semmit, azt hiszem: nem is eszik... izé... hát hiszen arról éppen nem tehetne, csak úgy mondtam... érti? De tényleg, maga valami retrográd csoda. Maga nem él, csak néz a vizes, bárgyú szemével és les. Lesi, amíg valaki más csinál valamit, akkor azt a valamit beköpi, behálózza, mint a pók a legyet és addig szutyongatja, amíg abból kicsöpög valami eset. Akkor maga azt lenyeli, elrontja vele a gyomrát és a betegek makacs irigységével nem nyugszik addig, amíg másnak az étvágyát is el nem pusztítja vele... Undorító, hullaszagú ember maga! (Mivel a Preceptor-nak kissé verítékes lesz a homloka, megsajnálja és meg akarja enyhíteni a bemondásait.) Tudja, ha az ember mérges, zagyva dolgokat mond. Hiszen... éppen... van némi igaza! Figyelni kell mindenre, az bizonyos. Hát hogyan is volt azzal a bizonyos...?
A preceptor: Romándyné...
A kapitány: Igen, a Romándyné. Hát - az ördög vigye el ezt a félórát - hogyan is volt az? A Romándyné kivirágoztatta az ágydeszkát? Így még volna valami hihető a dologban, de...
A preceptor: Nem. Nem azt. Egy régi, fekete kis pálcát, afféle gyerek-bűvészpálcát virágoztatott ki.
A kapitány: Ostobaság!
A preceptor: Ahogy vesszük. (Ahogy szóhoz jutott, lassanként eltűnt a lelkéből a lezsarolt emberek félelme. Már biztos a dolgáról és nem tagadja le a maga fölényérzését. Ingerülten mondja.) De ne kotyogjon mindig, mert akkor sohasem lesz vége!
A kapitány (meglepődik. Ilyesmit még nem hallott a preceptortól. Gyűlöli a sápadt kis nyavalyást, de röstellné mutatni a dolgot. Fanyarul): Nini! Hm! No lám! A bolha köhög.
A preceptor: És a vakond, ha őseihez hű marad - hallgat.
A kapitány: Ez sok! Ez szemtelenség! Valóban...
A preceptor (indulatosan): Hát kell eset vagy nem?
A kapitány (az orrát dörzsölgeti és hallgat).
A preceptor: No! Figyeljen és főként higgyen el mindent, mert tudja, hogy alaposan meg szoktam látni azt, amit megnézek!
A kapitány (hallgat. Érzi, hogy megjárta a preceptorral. Érzi, hogy az ő eddigi, a szokáson alapuló fölénye összecsuklott, mint a krajcáros bugyli és hogy a preceptor egyetlen pillanat alatt legyőzte őt.).
A preceptor (folytatja): Az a Romándy gyerek sok bolondot csinált életében. De valamennyi közt az első volt a legnagyobb. Az, hogy megszületett. Először is az időt hibázta el. Olyankor jött, amikor a famíliája még úr volt és így éppen suhancnak kellett lennie, amikor a família egyszerre csak úgy megdermedt, tehetetlenné, mozdulatlanná vált. Akárcsak a fagypont alá hűlt víz egyszerre megdermed, ha valaki megmozdítja az edényt. - Sok minden van így. Úgy, hogy amikor tulajdonképpen már megvannak a bajok, még sokáig el lehet húzni-halasztani a dolgot, ha valaki durván hozzá nem kap. Csakhogy mindig akad ember, aki durván nyúl a keze ügyébe eső dolgokhoz. - A Romándy gyerek addig úgy volt, mint aki valami magas szikláról néz le a tó tükrébe. Amíg a víz csendes, addig nincs baj és addig tisztán látja önmagát. De ha a víz tükre megfodrosodik, a lenéző megszédül, mert egyik hullámban így látja önmagát, a másikban meg amúgy. És akkor vagy lezuhanik vagy elsiet onnét és többé nem mer szembenézni önmagával. Az pedig már nagy baj.
A kapitány (kísérletet tesz, de maga sem vár sokat a tekintély-restaurálástól): Hallja, ha így megy, éjfél lesz...
A preceptor: Pedig így megy. - A Romándy fiú egyedül maradt az özvegy édesanyjával. A testvérei elszéledtek és boldogultak, csak ez a szegény, tökéletlen gyerek nem tudott tisztába jönni önmagával. - Volt egy öccse, az meghalt. Az már volt annyira degenerált, hogy meg tudott halni. De neki ebben is malőrje volt. Ő csak annyira volt tökéletlen, hogy sem élni, sem meghalni nem tudott.
A kapitány (még tartja magát): Siessen!
A preceptor (megijed, hogy a kapitány türelme kifogy. Pedig érzi, hogy rémes csapás lenne rá nézve, ha be nem fejezhetné a történetet. Ideges lesz. Siet): Mondom, az anyjával lakott együtt. És ebben is malőrje volt. Az anyja úgy szerette, mintha ő lett volna az egyetlen fia. Eltűrt tőle minden otrombaságot és ráhagyott minden kalandos, lehetetlen álmot. Ez volt a baj. A tökéletlen, vitézkedő emberkék, ha komolyan veszi valaki a hánykolódásukat, úgy járnak, mint a makacs kölyök, aki ordít, ha nem hagyják egyedül úszni. És amikor végre engedik, beúszik jó messzire és csak akkor érzi, hogy vagy el kell merülnie, vagy vissza kell szégyenszemre vergődnie. Még jó, ha az is sikerül. A Romándy fiú egyszer megismerkedett egy leánnyal, aki később aztán a felesége lett. De persze a porhanyó, önmagával soha tisztában nem levő fiú bután, minden igaz ok nélkül, pusztán holmi rongy formák kedvéért, hetykén letagadta, hogy szerelmes a leányba. Tetszett neki, ha úgy fecseghetett, hogy a leány viszi a szerelmét ő utána. - Hanem a Romándy gyereknek sem ebben, sem egyéb efféle kis aljasságában nem volt soha egyetlen szemernyi gonoszság sem.
A kapitány (bután és fáradtan): Nem volt?
A preceptor (rákiált): Nem volt! Maga... számtiszt... ugye? Nohát, nem volt. Persze, maga csak úgy tudná elképzelni, hogy a Romándy fiú, ha korrekt, jó fiú lett volna, egy este odaállt volna az anyja elé és a becsületességtől reszkető hangon azt mondta volna:
- Anyám, én szeretlek téged, de a leányt is szeretem, tehát elveszem. De téged továbbra is szeretendlek, óh!
- Ugye, ezt mondta volna? Mi?
A kapitány. Persze!
A preceptor (nevet, de úgy, mint a csicsóné-cukorból készült lárvák, amik csak addig vigyorognak, amíg nyomkodják őket, de amik aztán azonnal múmiaszerűen visszaszigorodnak): Persze? Hm! Nem is volt becsületes gyerek a Romándy fiú, annyi szent. Még ha akart volna, sem tudott volna az lenni, mert nem volt benne egyetlen szikrányi erő sem. Ha az anyja valamelyik este szemrehányást tett neki, hogy már mást szeret, a Romándy fiú - nagy gyengeségében - azonnal megtagadta a menyasszonyát. De ha másnap a menyasszonya megcsókolta az ajkát: rájött, hogy csak őt szereti és hogy az egész világot képes lenne elrúgni magától miatta. És akkor az egész világgal együtt megtagadta az édesanyját is. Aztán éjjelenként - akár így volt, akár amúgy - sírt és vergődött, mert képtelen volt kiszabadulni a két szeretet acélszorításából. - Higgye el, kapitány, hogy nincs rettenetesebb zsarnokság a szeretetnél. Gyötrelmes szenvedés, ha valakit kénytelenek vagyunk szeretni. - Így vergődött a Romándy fiú. Az ilyesmit aztán gyorsan megtudják az emberek. Észreveszik. Kiszagolják. Eleinte sajnálták, de mivel a szánalom utóbb megrothad és megvetéssé savanyodik, a Romándy fiútól is kezdtek elfordulni. Eközben elvette a lányt és elszakadt az anyjától.
A kapitány: Siessen! Hol a pálca?
A preceptor: Most jön. De most jól vigyázzon, hogy megértse. És ne zavarjon. Ha valamit nem ért, kérdezze meg, de ok nélkül ne lotyogjon. - A Romándy fiú összekerült az asszonnyal, akibe betegesen szerelmes volt. Az asszony kezén valami kis barna anyajegy volt és a Romándy fiú mindig azt csókolgatta. Közben otromba és komisz volt az asszonnyal és lassú pusztulásában, kapkodásában lassanként elherdálta minden kis jószágukat. Az asszony nem szólt, nem haragudott, csak ápolgatta tovább a fiút. Az pedig minél több komiszságot, otrombaságot művelt az asszonnyal szemben, annál őrjöngőbben szerette, imádta azt. Mondják, hogy ez így van minden pusztuló embernél. De akárhogy van is, az éjszakái egyre keservesebbé lettek. Egyre nehezebb volt letagadnia, hogy vadul lázadozik az erőszak ellen. Hogy kénytelen vég nélkül szeretni az asszonyt; hogy ha szétszaggatja az eszét, akkor sem képes olyasmit találni, felfedezni az asszonyban, amibe belefojthatná a szerelmét. És egyre tisztábban érzete, hogy romlásba viszi a kis foltoskezű őrangyalát. Meg is mondta ezt neki, de hiába. Az asszony csak szerette és ápolgatta. A fiú lelkében egyre erősebb gyűlölet ébredt az ismeretlen iránt, aki ezeket a dolgokat így rendezte. Olyan kelepcébe került, amilyenbe kerülne a tüdővészes ember, akinek megmondanák, hogy családja érdekében ne köhögjön egy óra hosszáig és aki az utolsó percben elköhögné magát. Aztán rámondanák, hogy könnyelmű és komisz ember, mert ha nem vett volna lélegzetet, nem is köhögött volna. - Egyszer, a fiú névnapján, az asszony odatett az asztalra, a férje szalvétájára három szál tubarózsát. Többre nem telt. Meg kell említenem, hogy ezen a reggelen éppen otromba volt az asszonnyal. Hanem amikor a tubarózsákat meglátta, elszorult a torka. És ez a szorongás nem is múlt el, hanem egyre erősebb lett. A Romándy fiú többször utánanézett a dolognak, de csak azt érezte, hogy hiába minden: a torkát egyre csak szorongatja valami és hogy a szorítás egyre jobban gyötri őt. Amíg aztán egyik esős őszi reggelen, ahogy felébredt és odanyúlt a torkához, valami hatalmas, rideg vaskarikát érzett ott. Nagyon meg volt ijedve és nem szólt a feleségének. Próbálgatta levenni a karikát, de hasztalan. Mindig gondosan elrejtette a gallérja alá. Későbben valahogyan megszokta és akkor meg éppen nem szólt már az asszonynak.
A kapitány: Mi volt az? Vaskarika?
A preceptor: Az. Egy vaskarika. Nem érti? Egy vas-karika!
A kapitány: Csak ne guruljon dühbe! Maga mondta, hogy kérdezzem meg, amit nem értek.
A preceptor: Hát ezt nem érti? Figyeljen! Egy kemény, otromba vaskarika képződött a nyaka körül. (Vár, mert szeretné, ha a kapitány valami ostoba kérdéssel még jobban dühbe gurítaná, mert érzi, hogy akkor még jobban el tudná mondani a mondanivalóját. De a kapitány nem szól. Szelídebben folytatja.) És amikor a vaskarika a nyaka köré hurkolódott, attól fogva végtelen, enyészetes szomorúság fogta el. Nem az a ringy-rongy, múlékony kis szomorúság, amelyiknek valami vidámabb pillanat ki tudja tekerni a nyakát, hanem az ős-szomorúság, amit még az anyaméhből hoz magával az ember. Ami voltaképpen még Ádámnak az elveszett paradicsom miatt érzett rettenetes szomorúságának egy paránya. Az az ijedező, szívpusztító szomorúság, amelyiket a komisz sarlatán, az idő sem tud lehazudni, mert az idő sem tudja megadni a módot arra, hogy a szomorú ember úgy szerethesse azt, akit szeret, ahogyan azt szeretni szeretné. Hogy felültethetné valami rettenetesen magas trónusra és ő ott ülhetne a lába előtt.
A kapitány (bátortalanul): Mégis, hátha idővel, valami szerencsés véletlen...?
A preceptor (legyint): Ugyan, hagyja! Nem tudja, hogy a szomorú embertől fél a szerencse?
A kapitány (megjuhászodva): Jó, de hát mondjuk, hogy az illető vasszorgalommal... valami... Tudja? Lássa, amikor én még csak díjnok voltam...
A preceptor: Maga beamter, ugye? A szomorú ember nem azért szomorú, mert a lázas tervei csak tervek maradnak, hanem azért maradnak a tervei csak álmok, mivel ő szomorú. Érti? Nem! Úgy látom, ott a hiba, hogy maga nem tudja, mi az az ős-szomorúság. Várjon! Mit mondjak magának? Az ős-szomorúság egy soha meg nem született, de már meghalt kisgyerek, aki mindig ott tipeg az ember mellett és mondogatja:
- Apa, gyere velem játszani!
És az illető nem mehet vele.
Vagy ha ezt sem érti, mondok mást.
Az ős-szomorúság a lenyugvó nap legutolsó sugara, amelyik belefúródik a töprengő ember szemébe és amelyiken a töprengő ember szeretne felsiklani, hogy ott fent összeéghessen. És amelyik akkor a szemébe vigyorog az illetőnek és eltűnik. Érti?
A kapitány: Értem.
A preceptor: Tehát nem érti. Nem baj. Most jön a pálcika. A Romándy fiú szomorú volt. Az ős-szomorúság ült a nyakán. De a fiú emberi mivolta automatikusan tiltakozott a szomorúság pusztítása ellen. Addig csavargatta, gyötörte az agyvelejét, amíg rájött a segítségre. Amíg kitalálta az orvosságot. Véletlenség volt az egész, de a véletlenségben ne higgyen. Mindenkivel történik naponként száz váratlan dolog is, csakhogy az egyik nyakoncsípi azt, ami eléje pottyanik; ez a szerencsés ember. A másik meg kitátja a száját. Ez a malőrös ember. A fiú egy este, amikor minden cél és ok nélkül, a régi fiókokat rendezgette, valami ősrégi, fekete fapálcát talált. Sokáig tűnődött: mi is az? És végre rájött, hogy valami gyerekjáték-skatulyából való bűvészpálca, amit még az apjától kapott... Az apja!? Hja, az apja!... A Romándy fiú előtt egyszerre kétfelé nyílt a világ és ő nem nézett sem jobbra, sem balra, hanem belenézett egyenesen a nyílásba, ahol ott látta önmagát és a meghalt apját, meg a meghalt - fiatalságát. Micsoda változások voltak ezek! Mert tudja, a Romándy fiú valaha úr volt. Valaha még az volt, akinek született; akkor még nyoma sem volt lelkében a szomorúságnak. El tudja képzelni, kapitány úr, ezt a rémes viszontlátást ott a nyíláson keresztül?
A kapitány (félénken): Fél nyolc múlt öt perccel.
A preceptor (oda sem figyel): A Romándy fiú gyötrelmes sietséggel, rajongással belerejtette a pálcát a zsebébe. Éjjel meg a vánkosa alá tette. És az első éjszakán csodaszép álmokat látott. Derék, hatalmas és kegyes úr volt ott a Balaton mellett; olyan, amilyennek indult, de amilyenné soha sem tudott lenni. És ez így ment éjszakáról éjszakára. Reggelenként azonban mindent tönkretett a vaskarika, amit a fiú mindig ott érzett a nyakán.
Hanem egy reggelen különös dolog történt.
A fiú már hajnalban felébredt. Odakint már reszketett, ugrándozott a napsugár a levelek közt, de a világ még csendes volt. A felesége ott aludt mellette. A fiú nézte a napfényt, nézte az asszonyt. Aztán megint a napfényt, meg újra az asszonyt. És gyötrelmes szorongást érzett, amit a vaskarika okozott. Az megint ott volt a nyakán. A fiúnak könnybe lábadt a szeme, de aztán elővette a kis bűvészpálcát és nézegette. És egyszer csak hogy, hogy nem, véletlenül megérintette vele a vaskarikát. Hát az abban a pillanatban lepattant a nyakáról. Ő felkelt, felnyitotta halkan az ablakot és szívta, ette a levegőt, a napfényt. És a szegény, tökéletlen kölyök elfelejtette, hogy csak meg kell fordulnia és ott fekszik az asszony. Elfelejtett mindent. Őrült sebességgel visszaröppent a Balaton partjára, ahol már várta az apja, aki felkelt a sírból, hogy a fiát elcsalja a búzaföldeken keresztül, be a faluba egy pohár borra, amint szokták. És a fák haragoszöld koronájából égőszemű leányok integettek a fiú felé, aki valamennyit megismerte. És csodás, ismeretlen dallamok is keltek és belebújtak a fiú szívébe.
A kapitány: Csodálatos dolgok ezek. Valóban...
A preceptor: Lesznek még csodálatosabbak is. Mert ezután a Romándy fiú minden reggel lepattantotta a vaskarikát a bűvös kis pálcával. De nem sokáig tartott a dolog. Mert egyik hajnalon véletlenül felébredt az asszony és meglátta a pálcát a férje vánkosán. Mosolyogva, vidáman vette a kezébe, az apró, foltos kis kezébe, megcsókolta a fiú ajkát és nevetve kérdezte:
- Mi ez a pálcika?
A Romándy fiú elsápadt, mondani akart valamit, de szinte a szívverése is elállt, mert látta, hogy a pálcából csodaszép, illatos tubarózsa fakad. Ugyanaz a virág, amit egyszer az asszonytól kapott a névnapjára. A pálcika varázserejének vége volt. A Romándy fiúval pedig az történt, hogy a szíve összeroppant, pozdorjává törött. Megcsókolta a felesége kezét és aztán - meghalt.
A kapitány: Meghalt?
A preceptor: Meghalt.
A kapitány: Igazán különös! Szívszélhűdés érte?
A preceptor: Nem.
A kapitány: Hát agyonlőtte magát?
A preceptor: Nem.
A kapitány: Ördögadta, hát mi történt vele?
A preceptor: Meghalt.
A kapitány (indulatosan): Az asszony özvegyen maradt?
A preceptor: Nem.
A kapitány: Férjhez ment újra?
A preceptor: Nem.
A kapitány (tajtékzik a dühtől): Hiszen maga őrült! Maga itt másfél órán át magához hasonló bolondnak tartott engem! Maga őrült. Vagy pedig össze-vissza hazudik nekem. Mert ha az a Romándy vagy mi a fene kölyök akkor meghalt, honnét a fenéből tudhatná maga, hogy mi történt vele?
A preceptor (nyugodtan): Csak ne indulatoskodjék, kapitány. Onnét tudom, hogy én vagyok az a Romándy fiú.
A kapitány (kissé elhalványodik): Maga az?... Maga az?... Bocsásson meg, én most megyek! (Elmegy. A preceptor pedig tovább nézi a körüldrótozott libapásztor-leányt).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése