Gozsdu Elek: Őszi eső

Gozsdu Elek - Kernstok Károly alkotása 1905

Forrás: wikipedia.org

Lilinek hívták, és éppen negyvenéves volt. Azt hitte volt mindig, hogy az a negyvenedik év valami utolérhetlen távolban van valahol, hogy ő azt sohasem éri meg, azért hát vidám volt az utolsó napig.

A születése napját, a csontos, szürke fejű férjén kívül, alig tudta valaki - de széles jókedvében, örökös szórakozásai közben ez is elfelejtette néha.

Szomorú, borús októberi nap ez a mai. A falkavadászat is elmaradt. Lili a kis szalon ablakán át látja, amint a sűrűn szitáló, apró esőcseppek összefolynak a szemben levő kis háztető palatábláin, s hallja, amint egyhangú locsogással végigszalad a víz az ereszen.

Az a kicsi égbolt, amit a nehéz selyemfüggönyök között lát - szürke, és szitázó, apró szemű eső csak esik, esik szüntelenül. Kitekint az ablakon, s látja az embereket, amint a vizes, fényes aszfalton, behúzott nyakkal, ázva-fázva, csepegő esernyők alatt rohannak.

Esős, hideg, bús őszi nap! Lili leverten, kedvetlenül ült vissza a színgazdag szőnyeggel leborított kicsi díványra - s úgy érezte, hogy ma nagyon nyomja valami a lelkét, hogy ma nagyon szeretne sírni.

Látogatást nem vár, ma egyedül marad, teljesen egyedül.

Szokása ellenére, ma nem festette ki az arcát, nem sütötte fel a frou-frou-ját, és fekete ruhát vett magára. Az egész dísz, ami rajta van, az a fehér csipkepompa, mely a nyakát, mellét szépíti.

Gozsdu Elek: Ultima ratio

Gozsdu Elek - Kernstok Károly alkotása (forrás: wikipedia)

Meleg, sugaras októberi nap volt, midőn utoljára vadásztam szalonkákra a k.-i  mocsarakon. A szalonkák, az élesen tűző nap melege alatt, szépen kitartottak, lomhában repültek, s csak akkor jutott eszembe az órát megnézni, midőn töltényeim már elfogytak.

Háromra járt az idő. Egészen egyedül voltam a széles mocsáron. A mély, néma csendet nem zavarta meg semmi. Időnkint fölrebbent előttem egy-egy csekkegő szalonka, amint a mocsárparton végigmentem; pár pillanatra hallottam fejem fölött azt a gyöngéden halk, decrescendóba vesző, sivító hangot, amit a magasan járó, csörgő kacsák repülése okoz; a beláthatatlan magasságban járó vadludak szakadozott, gügyögő hangjai mind távolabb és távolabbról hallatszottak, aztán mély csendbe veszett minden hang.

A messze síkságba nyúló legelők és ugarolt szántóföldekről sem hallatszott semmi.

A nap, a nyugotról fölkavarodó, ritkás, fehér felhőkbe tűnt; sugarai tompább élűek lettek, mintha gyöngéd moll függöny mögött ragyogtak volna, mi által világosabb, majdnem kékbe játszó lett az árnyék. A sárguló nád, káka mintegy aranyos visszfényt vert; a zöldek sötétebbek, mélyebbek lettek, és itt-ott a vizek derült, ezüst fényben csillámlottak, ki a barna sártömegek közül.

Egy fűszál, egy nád sem ingott, de azért a mocsár mégsem látszott élettelennek. Nem a dermedt mozdulatlanság volt ez, sem az álmatag nyugalom, mely a nyári estéket, kivált júliusban, jellemzi, hanem volt benne valami lemondó, a félénk nyugalomból - midőn a késői hajtások alig bújnak ki a földből, s eleven zöldjük csak együttesen, mint reflektáló szín hat, ellensúlyozva az érett, sárga nád, a barnulásnak induló káka és piszkosbarna sártarlók által.

Szomorú, és mégis ilyenkor a legbarátságosabb a mocsár.