Gozsdu Elek - Kernstok Károly alkotása 1905
Forrás: wikipedia.org
Lilinek hívták, és éppen negyvenéves volt. Azt hitte volt mindig, hogy az a negyvenedik év valami utolérhetlen távolban van valahol, hogy ő azt sohasem éri meg, azért hát vidám volt az utolsó napig.
A születése napját, a csontos, szürke fejű férjén kívül, alig tudta valaki - de széles jókedvében, örökös szórakozásai közben ez is elfelejtette néha.
Szomorú, borús októberi nap ez a mai. A falkavadászat is elmaradt. Lili a kis szalon ablakán át látja, amint a sűrűn szitáló, apró esőcseppek összefolynak a szemben levő kis háztető palatábláin, s hallja, amint egyhangú locsogással végigszalad a víz az ereszen.
Az a kicsi égbolt, amit a nehéz selyemfüggönyök között lát - szürke, és szitázó, apró szemű eső csak esik, esik szüntelenül. Kitekint az ablakon, s látja az embereket, amint a vizes, fényes aszfalton, behúzott nyakkal, ázva-fázva, csepegő esernyők alatt rohannak.
Esős, hideg, bús őszi nap! Lili leverten, kedvetlenül ült vissza a színgazdag szőnyeggel leborított kicsi díványra - s úgy érezte, hogy ma nagyon nyomja valami a lelkét, hogy ma nagyon szeretne sírni.
Látogatást nem vár, ma egyedül marad, teljesen egyedül.
Szokása ellenére, ma nem festette ki az arcát, nem sütötte fel a frou-frou-ját, és fekete ruhát vett magára. Az egész dísz, ami rajta van, az a fehér csipkepompa, mely a nyakát, mellét szépíti.
Érdekes, sőt szép is volt így, ebben a homályos szobában. Barna haja még fénylett, fekete szeme még ragyogott, s voltak napok, amikor karcsú dereka még leányos kecsességgel mozdult tüzes, fekete vadászparipájának galoppja alatt. Mindössze a keze volt már kissé csontos, s mindössze a halántékján látszott néha-néha egypár ránc - de ezt elfelejtette az ember, ha a villogó szemeit látta.
Esős, hideg, bús, őszi nap!
Eszébe jutott, hogy nemsokára a derült napokon is egyedül marad. Gyermeke nincs, és így a barátnőkre van utalva. Azok a barátnők!
Égető, kínos vágyat érzett valami után, amit megszerezni nem tudott. Elégedetlen volt és elkeseredett. Haragudott az esőre, és azt kérdezte önmagától, hogy hát tulajdonkléppen miért is van ő a világon, mikor ez a kegyetlen eső kétségbeejtő egyformasággal csak esik, esik. Úgy érezte, hogy őt senki sem szereti, s hogy ő sem szeret senkit.
Valamikor régen, mikor még nyájasan, melegen sütött a nap, mikor még szép és illatos volt minden kis virág, erre nem gondolt; akkor úgy képzelte, hogy ő mindenkit szeret, s hogy őt mindenki szereti. Akkor talán ilyen kegyetlen, hideg eső nem is esett. De ez régen volt!
Hogyan is lett ő a Géza felesége? Igen, úgy van - az elhagyatott kisgyermekek javára lovagoltak a lovardában. Összesen húszan voltak, és mindnyájan fényes, feszes rokokóban. Hideg, ködös, bús, őszi nap volt akkor is, mikor a próbákat tarottták, és mikor megismerkedett Gézával.
Géza szép fiú volt - jókedvű, és ők ketten mindig egymás mellett lovagoltak. Megszerették egymást, és - tavaszra megesküdtek, és azóta folyton szeretik egymást. Miért ne szeretnék egymást?
Lili tudta, hogy Géza itt is, ott is kajtárkodik - de hát aha ez neki örömet okoz, ám kajtárkodjék!
Lili hű maradt. És ma, ezen a szomorú, esős napon úgy találta, hogy helyesen cselekedett! A nyár elmúlt, és nem volt forró. Hűvös, kellemes, üde nyár volt ez, viharok nélkül; álmok nélkül való élet, telve szórakozással és apró kis örömökkel. Egy szép paripa, egy elfogott róka, egy kedves ruha, egy kellemes férfi vagy asszony társasága, egy ízletes, válogatott menü - teljesen kielégítette a napi igényeket, és így szépen, okosan megérte a negyvenedik évet.
Ma azonban úgy érezte, hogy őt tulajdonképpen senki sem szereti, s hogy ő sem szeret senkit.
Ha gyermeke volna - legalább egy!
A hideg, őszi eső még mindig esik és az emberek lucskos esernyőikkel még mindig sietnek.
Ha gyermeke volna, most nem lenne egyedül, és nem félne a hideg, őszi napoktól, amikor nem lehet rókát hajtani.
De hát tulajdonképpen miért is esik az eső, és miért nincsen neki gyermeke!
Lilinek úgy tetszett, hogy teljesen egyedül van a nagy mindenségben, ahol neki senkihez sincsen köze, és ahol őt semmi sem érdekli. A fényes palotában vendégnek érezte magát, és nevetségesnek tartotta azt a komolyságot, amellyel ő és Géza a világban fölléptek, szerepeltek, és szerepelni akartak.
Eszébe jutott, hogy Gézával évek óta nincs mit beszélnie. Ha egymás mellett vannak - keresi benne azt a Gézát, aki mellett akkor caroussellett lovagolt - de ez a kellemes, élcelő, hideg ember előtte idegen. Jó cimborának tartja Gézát, akivel együtt élni végre is kellemes - de akihez már semmi köze!
Lili így érzi ezt ma, ezen a szomorú, esős, őszi napon.
Ha gyermeke volna! Lili fázik, és gyorsan fel és alá kezd járni a szobában. Ez a gondolat belefészkelte magát a lelkébe, és űzi, kergeti benne a keserű érzéseket, szemrehányásokat.
Minek a pompa, minek a gazdagság - ha egyedül van az ember!
Mialatt így nyugtalanul járkál, nesztelenül kinyílik az ajtó, és amint ismét fordul, előtte áll Géza.
- Jó estét, Lili! Nem megyünk ma a színházba? - szólt Géza, és barátságosan nyújtotta feléje mind a két kezét.
Lili megijedt, s nem tudott szólni.
- Nos? Megyünk?
Lili a kandalló elé ült, és csak ennyit mondott:
- Nem érdekel. Nem megyek!
- Annál jobb, legalább itthon maradunk ma este! - felelt Géza, és leült vele szembe.
- Miért éppen ma? - kérdezte Lili. - Talán mert ma lettem negyvenéves?
- Negyvenéves! Az lehetetlen, édes Lilim! Nem!
- Ne tréfáljon, Géza! Ez sért engem!
- Igaza van! Adja ide a kezét. Így, látja, édes Lilim, én úgy találom, hogy nekünk többet kellene foglalkoznunk egymással.
- Nem volt elég eddig? Ismerjük egymást teljesen, és így életcélnak ez a foglalkozás már nem elég!
- Már nem elég? Lili!
- Igen! Életcélnak ez nem elég!
- Tehát megunt engem?
- És maga nem unt meg engem?
- Nem! Nem, Lili!
- Igen természetes, mert maga akkor keres fel engem, amikor akarja, s amikor kellemesebb szórakozása nincsen.
- De Lili!
- Amikor a lovai, a fegyverei már kifárasztották, amikor a játék már nem ingerli, és amikor úgy találja, hogy a többi asszony ismerősénél én mégiscsak őszintébb vagyok. És ez nem azt jelenti, hogy megunt?
- Tehát féltékeny!
- Nem! - szólt hevesen Lili. - Nem vagyok féltékeny, nem voltam féltékeny soha! De egyedül vagyok, nincs senkim, akit szeressek, és engem sem szeret senki! Egyedül vagyok - és egyedül fogok maradni...
- De Lili, az Istenért! Édes Lili, hiszen jókedvűnek, vidámnak láttam eddig! Szórakozott a kedve és szeszélye szerint. Elégedettnek képzeltem, és nem álltam útjában soha! Tehetett. amit akart...
- Irigylem azokat az asszonyokat, akiknek gyermekeik vannak! Unom a házasságot, unom magát, unom önmagamat és az egész világot! Minek éltem? Miért lettem negyvenéves? Nem akarok megöregedni! Miért? Ki örüljön, hogy élek? Kinek örüljek én?
- És nekem tesz emiatt szemrehányást?
- Magamnak és neked! Félek az örömtelen élettől! Nem akarok élni!
Lili elhallgatott, és mereven nézett a kandalló tüzébe.
Géza gépiesen cigarettere gyújtott, és némán bámulta ő is a parazsat.
Mély csend volt a szobában, és behallatszott, amint az őszi eső cseppjei az ablakhoz verődtek, s amint a víz az ereszen át locsogva esett az aszfaltra.
- Elmúlt a nyár! - mondta halkan Lili. - És mi egyedül maradtunk! - folytatta levert hangon.
- Egyedül, Lili!
- Egyedül, Géza! - mondta bánatos hangon Lili.
- Haragszol reám, Lili? - kérdezte Géza, és nem mert Lilire nézni.
Lili nem felelt.
- Bocsáss meg nekem, Lili! Látod, de hiszen... végre is... én... nem...
- Lehet, Géza... lehet, de talán... ki tudja - szólt halkan, mintegy magának beszélve Lili, mialatt szemeit lesütve, a csipke fodrával babrált.
A komorna belépett, és egy remek mívű ezüsttálcán behozta a holnapi déjeuner-tervezetet.
Lili mintha álomból ébredt volna, fölpillantott, s kezébe az aranyszegélyű kis cartonpapirost. Amint olvasni kezdte, arca mind derültebb lett, majd hangosan mondta:
- Igaza van Geraldine-nak! Paul a legmegbízhatóbb szakácsa az egész birodalomban. Kitűnő, igazán kitűnő! Nézd csak, Géza, nézd meg ezt az összeállítást! Remek!
Géza közelebb húzta az alacsony kis puffot, és olvasta:
- Huitres d'Ostende... Old Sherry... jól van! Comsommé en tasse... nem, ez nem jó - üres! Legyen e helyett: Consommé tapioca aux oeufs!
- Miért éppen tapioca aux oeufs? - kérdezte élénken Lili, és kiette Géza kezéből a cartont. - Ezt nem szeretem. Ne, ne legyen tapioca!
- De gondold meg, édes Lilim, aux oeufs! A kedvemért, édes Lilim, a kedvemért! - könyörgött Géza.
- De miért akarod épen ezt? A tojás ízét nem szeretem - nem, az ilyen kombinációban nem jó! - szólt kedvetlenül Lili.
- A kedvemért, édesem! Én, hiszen tudod, nagyon szeretem a tojást! Aztán meg...
- Ah!
Lili elnevette magát, miközben mondta:
- Ám legyen! Tehát Consommé tapioca aux oeufs! Következik: Petite bouchées á la Reine! Jó?
- Kitűnő! - mondta Géza, egyet szippantva cigarettjén.
- Truites de riviére?
- El vagyok ragadtatva!
- Filet de boeuf á la jardiniére?
- Impozáns!
- Selle de chevreuil? Compotes és hozzá Cháteau Leovilla?
- Bájos!
- Chapon de Styrie és hozzá Steinberg Cabinet?
- Paul csókolni való ember, csak az orra ne volna olyan vörös!
- Glace en forme, páűtisseries, fruits, biscuits; L. Roederer, liqueurs - café! Készen vagyunk! - szólt elégedetten Lili, majd az írást kezébe véve, kitörülte a Consommé en tasse-t, és odaírta helyébe: Consommé tapioca aux oeufs!
- Legyen! - mondta mosolyogva, és az irónnal Géza kezére ütött - mondd meg Paulnak, nagyon meg vagyok vele elégedve.
A komorna kiment.
Lili elégedetten igazgatta meg a csipkéit, aztán összedörzsölte a kezeit. A szemei ragyogtak - és mondta:
- Előre örülök a menünek! Örülök, igazán örülök!
Géza odahajolt Lilihez, és gyöngéden átölelte a derekát. Lili szelíden hozzásimult:
- Látod, édes Lilim, mégis érdemes élni! Én a menü révén már régen kibékültem az élettel!
- Én is! - mondta halkan Lili, és aztán megölelték egymást.
- Vadászunk holnap? - kérdezte élénken Lili.
Géza nevetve az ablakra mutatott, és mondta:
- Hallod?
A hideg, őszi eső pedig egyhangú locsogással csak esett, csak esett tovább...
Forrás: A Hét 1892., III. évf.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése