Vargha Gyula (1853-1929): Tinódi Sebestyén halála

 

Sebők, a lantos, a mint poroszkált
Eger felé fakóján,
Portyázó spáhik ütöttek rajta
Egy domb kapaszkodóján.
Irgalmas pórok fölhalva lelték,
S bevitték durva kólyán.

„Magas part üsse udvarbirákat,
Üsse, a hol csak vannak;
Miért nem adnak magamnak jó bort,
Szénát, zabot lovamnak.
Lám úri rendek reám figyelnek,
Nagy becse van szavamnak.

Rossz szalmaágyon hánykódik lázban,
Enyhet az éj se hoz rá;
Agyában árnyak zsibongva járnak,
El-elváltozva torzzá,
S verseket mormol s kezével mintha
Lantot pengetne hozzá:

„Jaj szegény ország, bús Magyarország
Van szörnyű siralomban.
Pogánynak préda. Bolond keres csak
Galambot a solyomban…
Villámló kardok… Hej, mit akartok?
Nincs pénz a tarsolyomban…

„Én jó uramnak, Török Bálintnak
Vagyok lantos deákja;
Hőst, nála jobbat és bajnokabbat
Anya nem szült világra;
Sötétben fénylő szép csillagunk ő,
A daliák virága…

„Sirhatsz Fejérvár, Lajost, szegényt, már
Viszik nyugvó helyére.
Király a vajda, nevetnek rajta,
Száz kéz mutat feléje:
A koronája, nézd csak, hogy billeg,
Nem termett a fejére.

„Magyar magyarra mért törsz agyargva
A két király kegyéért?
Csókolja János király a szultán
Ruhájának szegélyét;
Dúl a tatárhad… De várhatd, várhatd
Vendég király segélyét.

„Füst, láng csap égre, elsápad fénye
A félénk csillagoknak;
Rémes világgal, vérszinű lánggal
Égő falvak lobognak;
Halók hörgése hallik s nyögése
Pányván hajtott raboknak!

„Hős volt, erős volt Török Bálintot
Erő nem ejtheté meg.
Most özvegy, árva siratja vesztét,
Meg ez az árva ének.
Csel tőrbe vitte. Magyar, ne higyj te,
Hitetlenek hitének.

Félre viszályunk! Mind harczra szálljunk,
Hazánkért halni készek.
Kopjára, kardra, csak rajta, rajta,
Végvári jó vitézek!
Itt a pogány ni, aprítni, vágni
Beh szörnyű kedvet érzek!” -

Sebők, a lantos, felszökken félig,
Vad lángtól átnyilalva,
Fakó szemével meredten bámúl
A holdsütötte falra;
De vére buggyan, egyet hörög még,
És hátra csuklik – halva.

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 26. szám, 1898. jún. 26.

Láng József (19. sz.): Garay János szobránál

 

Kanyargó Sárviz habja ma vidámabb,
Örömtől ifjúl az ős Bartina,*
Betelt a vágya: itt a várva-várt nap:
Itthon van s itt marad Garaya!
„A dalnok ő, ki keblét meghasitá,
S nektek dalát szivestül kiszakítá!”

Királyi örökét,** jogát becsülvén
Szegzárd nagy igazságot oszt ma itt:
Mit a nemes maga szerzett szerelmén,
Koszorúban hozzuk babérait.
A honfiszívnek honfiszív kötötte,
Szerelme hirdetőjének örökre!

Mert nem tudott a lelke, csak szeretni!
Szeretni hitvest s vére magzatát;
S minél nem volt drágább szivének semmi:
Szerette ezt az árva, szép hazát!
Nap csókja szép vonásait fürössze,
Szaván magasztosúlni jertek össze!

Alig susogta el Sárviz csodáit,
Ifját betölté titkos sejtelem…
S vitte, ragadta vágya messze tájig…
Tettekre vágyva s dallva szüntelen!
De „énekértő” lányka jött mosolygva
S a győzni vágyó ifjú lett a foglya…

S „szabad halálra” Kontot míg kisérte,
Új hang varázsa hatja át dalát;
Mikor megáldatott e földi élte
S áldása lett mosolygó, kis család…
Apa-öröm ragyogta tűzhelyét be
S ez egyszer boldogságát énekelte!

De hajh! A költő sorsa érte őt is,
Lelkén hamar fogant a fájdalom!
S a minél férfi-lelket égetőbb nincs,
„Beteghalványan” jött a „drága hon”.
S nem félt, habár önlelket törje össze,
A mély sebet álmatlan’ is kötözte!

S ki első balzsamot hozzon honának,
Nagy lelke orvosára rátalál:
Tehozzád esdett. Vondd fiad’ szivedre
S tanítsd meg őt, hogy a hazát szeresse!

S a honleányszív megdobbant szavára
S mikor „Ütött az óra”, vész kitört:
Egy szív ragadta a magyart csatára
S zúgta: „kié, ha nem miénk e föld?!”
Zászlónak adta mátka szép ruháját,
Fehér kezével varrta rá: „Szabadság!”

Nemes lélek! Óh, csakhogy itt vagy újra!
Óh! kezdd el ismt kérő szózatod’,
Közöttünk annyi már feledni tudta,
Szelíd szavad mire is oktatott!
Beteg e hon megint! Nagy bűnnek rabja,
A test, hiúság lelkünk’ fogva tartja!

Tanítsd tovább szivünk a büszke multra,
Hogy az „Árpádok” népe hősi nép!
Hogy a „Harmincz nemes” fejét odaadta,
De honfiszívet konczon nem cserélt!
Hirdesd: e nép hazát, erényt imádjon
S meg nem töri őt semmi a világon!

(* Legjobb bortermő hegy Szegzárdon.)
(** A szegzárdi hét személyes táblán III. Béla királyunk gyakran személyesen szolgáltatott igazságot.) – Szerző.

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 23. szám, 1898. jún. 5.