Vargha Gyula (1853-1929): Tinódi Sebestyén halála

 

Sebők, a lantos, a mint poroszkált
Eger felé fakóján,
Portyázó spáhik ütöttek rajta
Egy domb kapaszkodóján.
Irgalmas pórok fölhalva lelték,
S bevitték durva kólyán.

„Magas part üsse udvarbirákat,
Üsse, a hol csak vannak;
Miért nem adnak magamnak jó bort,
Szénát, zabot lovamnak.
Lám úri rendek reám figyelnek,
Nagy becse van szavamnak.

Rossz szalmaágyon hánykódik lázban,
Enyhet az éj se hoz rá;
Agyában árnyak zsibongva járnak,
El-elváltozva torzzá,
S verseket mormol s kezével mintha
Lantot pengetne hozzá:

„Jaj szegény ország, bús Magyarország
Van szörnyű siralomban.
Pogánynak préda. Bolond keres csak
Galambot a solyomban…
Villámló kardok… Hej, mit akartok?
Nincs pénz a tarsolyomban…

„Én jó uramnak, Török Bálintnak
Vagyok lantos deákja;
Hőst, nála jobbat és bajnokabbat
Anya nem szült világra;
Sötétben fénylő szép csillagunk ő,
A daliák virága…

„Sirhatsz Fejérvár, Lajost, szegényt, már
Viszik nyugvó helyére.
Király a vajda, nevetnek rajta,
Száz kéz mutat feléje:
A koronája, nézd csak, hogy billeg,
Nem termett a fejére.

„Magyar magyarra mért törsz agyargva
A két király kegyéért?
Csókolja János király a szultán
Ruhájának szegélyét;
Dúl a tatárhad… De várhatd, várhatd
Vendég király segélyét.

„Füst, láng csap égre, elsápad fénye
A félénk csillagoknak;
Rémes világgal, vérszinű lánggal
Égő falvak lobognak;
Halók hörgése hallik s nyögése
Pányván hajtott raboknak!

„Hős volt, erős volt Török Bálintot
Erő nem ejtheté meg.
Most özvegy, árva siratja vesztét,
Meg ez az árva ének.
Csel tőrbe vitte. Magyar, ne higyj te,
Hitetlenek hitének.

Félre viszályunk! Mind harczra szálljunk,
Hazánkért halni készek.
Kopjára, kardra, csak rajta, rajta,
Végvári jó vitézek!
Itt a pogány ni, aprítni, vágni
Beh szörnyű kedvet érzek!” -

Sebők, a lantos, felszökken félig,
Vad lángtól átnyilalva,
Fakó szemével meredten bámúl
A holdsütötte falra;
De vére buggyan, egyet hörög még,
És hátra csuklik – halva.

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 26. szám, 1898. jún. 26.