Váradi Antal (1854-1923): A gályarabok

 

Kis templom áll kunyhók körében,
Csillag van tornya tetejében.
Bár egyszerü, szegény a népe
Az Ur nem kérdi: dús-e? Szép-e?
A kincse: aranyszáju papja
Kitől az Úr igéit kapja.
S fölzúg az ének, élő hitben:
„Erős várunk nekünk az Isten.”

S nyugalmas éjjel rája törnek
Botrányul Isten és embernek;
Hiába a család keserve,
Viszik papját lánczokba verve.
S vakbuzgón romlásukra törvén
Hóhérkezekben kész a törvény.
S zeng árván, bár nem árvult hitben:
„Erőt várunk nékünk az Isten.”

Haragvó tenger puszta partján
Komoly gályák sorvasztó padján
Csörgő bilincsben ott szenvednek
Rabbá tett szolgái Istennek
Nincs enyhülésre bizodalmok,
Csak feltörő szárnyán a dalnak,
Mely még az égbe fölsegitsen:
„Erős várunk nékünk az Isten.”

S a tenger és az évek árja
A partot s gályát végigjárja
Fövenyt, időt s rabot söpör le…
S a mint kemény deszkára kötve,
Lábán nehéz golyó – aláhull
A nedves sírba: gyászdanául
Mind kevesebb ajkról zeng itt fenn
„Erős várunk nékünk az Isten.”

S mikor már egy bilincs se csörren.
Az élő sirban, gályaközben,
Mikor mind, mind ott pihennek
Korall mélyén nagy tengereknek
Viharos éjjel, zúgó habban
Felzúg, seregnél hangosabban
Az örök himnus mélyeikben:
„Erős várunk nékünk az Isten.”

… Hiszen: jön még egy boldogabb kor,
A szeretet – hitté lesz akkor,
S nem marjuk egymást ellenképen
A megcsúfolt Jézus nevében.
S a hármas bérczek messzesége
E szent szót visszhangozza: béke!
Hogy ez igében megsegitsen -
„Erős várunk nékünk az Isten.”

Forrás: Tanulók Lapja 3. évad, 5. szám, 1896. febr. 2.