(„Az árnyak kertje” c. verseskötetből)
Borzong, lehajlik a fenyő;
rejtekhelyén a karcsu őz fél,
kis szive kétszeresre nő,
mert nincsen rémítőbb az ősznél;
a tér roppant fekete lyuk;
sáros vizben usznak a csertők
és elzokogják bánatuk
minden éjjel az őszi erdők.
Az ürben denevér kering és
dermeszt, bűvöl az éji óra,
a fákban áll a nedvkeringés,
ha felsikolt a mandragóra,
mikor szellemkezek kiássák,
lila körmök, sárgán tekergő
ujjak és most a jajkiáltást
visszhangozza az őszi erdő.
Halvány udvara van a holdnak,
sötétek a felhők alatta
és alakjuk fekete macska.
Fent boszorkányok lovagolnak.
Vérszinű nyelvét mind kiölti,
mögöttük hosszan illan el rőt
hajuk s vijjogásuk betölti
éjfél tájban az őszi erdőt.
Ajánlás:
Lelkem üres térben lebeg;
kinyujtott kezek el nem érnek;
lentről csaholnak az ebek,
de mézes hangok is dicsérnek.
Egyetlen szavukat se hidd,
amelyben élek, nézd e fertőt;
sird tele értem könnyeid
vadvizével az őszi erdőt.
Forrás: Hevesvármegye 9. évf. 15. sz. Hatvan, 1938. december hó 22.
