Azok közt a költők között, kik századunk első évtizedeiben lankadatlan kitartással, nemes, dicséretet, hálát érdemlő buzgósággal munkálkodtak féltve őrzött nemzeti kincsünk, irodalmunk javára, fejlesztésére, Kisfaludy Sándor is megérdemli tiszteletünket, s azt, hogy műveivel behatóbban foglalkozzunk. Ki ne ismerné „Himfy szerelmei”-t, ki ne érdeklődnék a magyar előidőkből, a hősi bátorság, vitézség fényes korszakából merített „Regék” iránt?
Mi, a késő kornak szabad gyermekei is érdeklődéssel, nemzeti múltunkon lelkesülve, az ősök hősi tettein felbuzdulva olvassuk a „Regék”-et, mennyivel inkább gyönyörködhettek, s találhattak vigaszt az elnyomatás nehéz napjaiban a hazájukat forrón szerető honfiak e költeményekben, melyek a jelen sivárságából elvezették őket a múlt virágos mezejére, a vitézség, a magyar dicsőség ragyogó korszakába?
Igen, a „Regék” nagy tetszést, elismerést arattak Kisfaludy Sándor kortársainál. Hogy miért, mi alapon? Röviden fejtegetni fogjuk.
A „Regék” kedvező fogadtatását nagyban előmozdították a Himfy-dalok. A közönség melegen érdeklődött Himfy iránt; e költemény-füzérben nyilvánuló meleg érzés, egyszerűség, de mindamellett megkapó hév teljesen meghódították a nagyközönséget Kisfaludy Sándor számára.
Természetes tehát, hogy a Himfy koszorús szerzőjétől, Kisfaludy Sándortól minden szívesen fogadott a közönség. Érdeklődéssel fogadta, elragadtatással olvasta a „Regéket” is. Kisfaludy népszerűsége a Himfy-dalok után sokkal nagyobb volt,m intsem hogy a közönség elhidegülhetett volna a „Regék” iránt, még ha ezek maguk nem lettek volna is oly nagy hatással, mint a Himfy-dalok.
De a „Regék”-ben magukban is volt elég vonzóerő, melegség, lelkesedő hév, mely a közönség érdeklődését leköthette.
Az e körülmény is nagyon előmozdította a „Regék” kedvező fogadtatását, hogy a század elején kiválóbb epikai mű nem jelenvén meg, a közönség nagy hiányát érezte a történetnek, elbeszélőkölteményeknek. Kisfaludy Sándor tehát, midőn regéit megírta, a közönség óhajának, várakozásának tett eleget.
De tulajdonképpen mik is azok a „Regék”?
A „Regék” érzelmes történetek, nem epikai nyugalommal, hanem lírai színezéssel előadva. A költő tárgyát a középkorból, a fényes lovagkorból meríti, belefűzi a történetbe a keresztes hadakat, a lovagvilág fényes dicsőségét, a török háború kalandjait. Az eltörpült utód elé odaállítja a vitéz, erényes őst, a vonzó példával bátorít, lelkesít. A hazaszeretet nemes erényét hirdeti, magasztalja, dicsőíti, midőn történeteinek hőseit török háborúba, a haza ellenségei ellen vezeti.
Regéinek hősei mind a Balaton mellett fekvő várakból indulnak ki mert hajdan a büszke magyar tenger, pompázó, regényes vidékén lovagvárak emelkedtek. Az idő vasfoga elpusztította, romba döntötte őket. De megmaradt a széthányt omladék, a repkénnyel befutott falak, bedűlt kapuk, feljárók s a regényes, a képzeletre nagy hatást gyakorló hegyvidék.
S ez elég volt Kisfaludynak. Képzelme megalkotta a regés történeteket, hiszen mintha az omladékok, szertehányt kövek is mind az ősök hősi tetteiről s egy-egy szomorú történetről zengettek volna éneket!
Kisfaludy lelkülete hajlott is a képzelődésre. Hiszen ifjú korában sokáig időzött, mint hadifogoly Provence-ban, melynek regényessége, fenséges tájai, s régi váromladékai képzelődését nagyon felizgatták.
Mikor hazajött Magyarországba, a Balaton-parti várak omladékainak látása felébresztette lelkében a régi emlékeket s provence-i váromladékok édes történeteit. Visszaképzelte magát a lovagias középkor fényes napjaiba, felidézte az ősök, a vitéz harcias ősök képeit s ihletett lélekkel, lángoló szívvel megalkotta a „Regék”-et az ő si dicsőségről…
Így keletkeztek a „Regék”.
Így jött létre Csobánc, Tátika s Szigliget is, és ezeken kívül még több más.
Mind a háromnak: Csobáncnak, Tátikának és Szigligetnek tárgyai vonzók s lekötik az olvasó figyelmét.
Csobáncnak ez a szomorú története:
Forrón szerette egymást két nemes szív: Gyulafy Rózsa és Szentgyörgyi László. Boldogságukhoz már jóformán mi sem hiányzott, csak az esküvő volt hátra, mely a két szerető szívet örökre összeköti. De a sors változó!
Rózsának s Lászlónak boldogsága eltűnt, mint futó felleg. El kellett válniok. A török az ország határán állott, Mátyás udvara tele volt már sok jó vitézzel: Szentgyörgyi csaknem maradhatott el? Fájt szívének, keservesen fájt, hogy Rózsát ott kellett hagynia, de nemes keblében honfiúi, igaz magyar szív dobogott, mely nemcsak Rózsáért égett, hanem hazájáért is.
Szívében megszólalt hazaszeretet?
„S én ne mennék? A ki nem megy,
Nem nemes, nem magyar a!”
A viszontlátás édes reményével biztatja Rózsát, de feltámad lelkében a keserű sejtelem is, a halál keserű sejtelme. De megnyugszik sorsában:
„De ha az Úr oly sorsot vet,
Hogy Szentgyörgyi egy fia
Vérét ontsa – érted foly az,
Édes haza, Hunnia! -
Akkor Rózsám, Gyulafy faj,
Kesergvén a mátkáért,
Vigasztaljon a gondolat
Szép halmi a hazáért!”
Így győzött a honszeretet a szív érzelmei fölött!
Szentgyörgyi elment a háborúba. Kesergett, bánkódott utána a szép Gyulafy Rózsa. Csak az édes reménye vigasztalta, hogy viszont fogja látni Lászlót. De szép reményében csakhamar csalódott. Gonosz hír érkezett a táborból Szentgyörgyiről.
Súlyosan megsebesült a csatában s meghalt. Szegény Rózsa szíve össze volt zúzva!
Pedig a hír álnok, hazug hír volt. A rossz lelkű Varjas András koholta, ki Gyulafy Rózsa kezére vágyott. Gonosz író deákjával eszelte ki a kegyetlen tervet, mely a szerencsétlen Rózsának korai halálát okozta.
Rózsa folytonosan hervadt, hervadt… A bánat, a fájdalom megtörte életerejét… Csaknem a halál karjai között volt már… Pedig László győzelmi babérral sietett már haza. Égett szívében a vágy, hogy Rózsát megláthassa. De hajh! Csak a temetési harangszóra érkezett meg! Rózsa halva volt!
Ez a Csobáncnak rövid története.
De lássuk Tátikát is.
Tátika várában a vár egykori urának, Szánthó Gáspárnak gonosz özvegye, Czudar Judith parancsolt. Rossz, lelketlen asszony, ki Gáspár úrnak leányát, aki neki mostohagyermeke volt, a legrosszabb bánásmódban részesítette. Szegény Mancinak volt mit szenvednie! Inkább szeretett volna kedves atyja mellett halva feküdni, mint ily viszontagságos életet élni! De valami mégis az élethez kötötte, vonzotta őt! Atyja temetésén mint felserdült ifjút látta meg gyermekkori játszótársát: Rezy Sándort. Attól kezdve csak ez ifjúnak képét őrizte lelkében; érette élt, érette lángolt.
Borostyánnal ékesítve jött vissza Sándor a török ellen vívott csatából. Boldogoknak, igen, igen boldogoknak érezték már magukat. Hajh! Korán örültek boldogságuknak. Sándornak a király parancsára Budára kellett menni. Oh, mi keserű volt a megválás!
Szegény Sándor kelepcébe ment Budára, Borbála királyné gonosz kelepcéjébe. Megtetszett a szép ifjú a gonosz királynénak s elcsábította.
Sándor lelke össze volt zúzva. Bánta bűnét, hűtlenségét, de késő volt a megbánás. Belátta, hogy nem méltó már Manczira. Meg is írta a jó leánynak… fájó szívvel, vérző szívvel…
Szomorú, keserves napok következtek szegény Manczira. A gonosz mostoha is forralta ellene átkos terveit a cseh pribékkel, Hermán diákkal együtt. Manczi csak hervadt, hervadt…
Sándort, mint dühödt fúria, üldözte lelkiismerete. Elbujdosott a Bakony vad erdeibe, hol ember sohasem járt; a hajdani daliás ifjú csak csont és bőr volt már! Élete fájdalom, szaggat fájdalom volt…
Czudar Judith s Hermán diák pedig már megszámlálták Manczi hátralévő napjait. A lelketlen szörnyetegek elhatározták, hogy karácsony éjjelén kicsalják a közeli kápolnába s a mélybe vetik. Véget vetnek ifjú életének, mint véget vetettek a jó öreg Lázárénak, Manczi hű gyámolítójának, kinek lelke éjjelenként sóhajtva és nyögve megjelenik. Pongráczra, e gonosz csatlósra bízták a szörnyű terv kivitelét.
Pongráczot előre elküldték a kápolnához. Lelkiismeretétől furdaltatva haladt a csatlós, minden kis zörejre megrémült, míg végre a kápolnához ért. De itt izmos kezek ragadták meg s a szűk cellába becsukták. A holtra rémült csatlós mindent bevallott a kérdezősködő remetének. Mint torzultak el a remete vonásai a szörnyű vallomás hallatára! Keservesen feljajdult.
„Oh gonoszok, oh gyilkosok!
Oh tolvajok, zsiványok!
Oh tigrisek, oh hiénák!
Oh viperák! Sárkányok!”
Manczi, Hermán s a gonosz mostoha is megérkeztek eközben a kápolnához. A remete már várt reájok. Megragadta a két gonosztevőt, s a mélységbe zúdította. Manczi meg volt mentve… Együtt voltak újra: Manczi és Rezy Sándor, mert hiszen ő volt a remete. De nem lehettek egymáséi. Manczi eliszonyodva fordult el a gyilkostól, míg végre Sándor felvilágosította őt. Megtudta Manczi, hogy életét köszönheti Sándornak. De azért elváltak; mindegyiknek volt oka. Sándor bűnösnek érezte magát, Manczinak meg „rég elhamvadt szíve” szerelmében.
Sándor elment a török ellen, keresve kereste a halált. Meg is találta: csatatéren, dicső halállal halt meg.
Manczi apáca lett s a zárda rideg falai között élte le szerencsétlen életének hátralevő napjait.
Térjünk át Szigligetre.
„Siralmasan kong a harang Szigligetvár tornyában.” A vár urát, a jó Szentgyörgyi Pált temetik. Szép szőke leány sír, zokog keservesen a koporsó mellett, a vár kisasszonya, a galamblelkű Ilka. Ilka távoli rokona volt az öreg Pálnak, de azért ez mint édes leányát szerette s nevelte. Volt az öreg Szentgyörgyinek még egy rokona, testvérének unokája: Gábor úrfi. A jó öreg szerette mindkettőt, Ilkát és Gábort is s már el is jegyezte őket egymásnak. Azonban ekkor kiütött az oláh háború s Gábornak el kellett mennie királya hatalmas seregével a háborúba. Távolléte alatt történt a szomorú esemény, mely a vár urának, a két árva édesatyjának halálát okozta.
Így történt a dolog. Dersfy Zsigmond, Kapos várának ura megérkezett olaszországi útjából. Ellátogatott az öreg Szentgyörgyihez s amint a szép Ilkát meglátta, heves vonzalomra gyulladt iránta. Látogatásai mind sűrűbbek lőnek s alkalmatlan érzelmeivel egyre ostromolta Ilkát, úgy, hogy végre a szegény leány elpanaszolta baját jó öreg atyjának. Az öreg Szentgyörgyi szemére lobbantotta Dersfynek aljasságát s haragjában botját hozzávágta. Dersfy, mint bőszült oroszlán rohant az öregre, főbe ütötte; a szegény öreg lehanyatlott s kiadta nemes lelkét. Ilka zokogva borult a holttestre… Egyedül maradt a világon… Gábor oda volt a háborúban s ki tudja hazatér-e többé?
Kong a harang, siralmasan kong, kong… Temetik az öreg Szentgyörgyit… sok nép gyűlt össze Somogyból, Zalából, hiszen mindenki szerette, tisztelte az öreg Szentgyörgyit. Megérkezett Gábor úrfi is egész kíséretével. Mennyire siratta a jó öreget! Hát még mikor megtudta a szomorú történetet! Mint forrott a vére, mily nagy esküt tőn a koporsó felett a sok nép hallatára:
„Esküszöm az Istenre!
Ezen jámbor holttetemre,
Égre, földre, mindenre!
Hogy megtorlom ezt a halált,
S ezt semmi ne mentse ki.
Egyikünknek meg kell halni;
Vagy nekem, vagy őneki!”
Ki is hívatta Dersfyt viadalra. Dersfy hetykélkedve fogadta el a kihívást, hiszen jól begyakorolta magát olaszföldön a vívás forfélyaiba.
Elérkezett a nagy nap, a megtorlás nagy napja.
Összecsapott a két vitéz. Sokáig küzdöttek, Dersfy már meg is sebesítette Gábort, midőn ez roppant vágást mért Dersfy jobb kezére s leszelte keze fejét, úgy, hogy a kard messze kirepült Dersfy kezéből. Dersfy testét elborította a sűrűn omló vér s a nagy vérvesztés következtében földre hanyatlott az előbb még hetykélkedő lovag.
Győzött hát az igazság, győzött Gábor. Most már mi sem álla útját Gábor és Ilka boldogságának. Dersfy egész életére szerencsétlenné, nyomorékká volt téve; meg volt bosszulva a jó gyámapa.
Lakodalmi örömzajtól zengtek Szigligetvár falai, egymásé lőn a két szerető szív, s a boldogság tündérnapjai következtek. Ilkára és Gáborra.
*
Ez röviden Csobáncnak, Tátikának s Szigligetnek tartalma.
Egyszerű, vonzó történetek e regék, lírai színezéssel kidolgozva. S habár mint valódi epikai művek a sok lírai áradozásnál fogva nem is állhatnak meg, mindazonáltal a közönségre gyakorolt hatásuk könnyen érthető.
Csobáncban s Tátikában a szereplő h ősöknek tragikus sorsa, Szigligetben az igazság és erény méltó megjutalmazása volt nagy hatással a közönségre.
Mindhárom regében a magyar vitézség s hősiség is magasztalva van. A régi magyar nemest mutatja be Kisfaludy e regékben, a hőst, ki előtt mindenekelőtt első a haza. S hogy jobban föltüntesse az ős magyar nemesnek hazája iránt érzett forró szeretetét, hőseit mindig a jegyes, a mátka ölelő karjai közül ragadja a vészes háborúba. Kicsillog műveiből a lelkes szózat: a haza minden előtt!
S a hazaszeretetnek ily lángoló szavakkal való hirdetése természetes, hogy nagy hatást gyakorolt a közönségre. Hiszen mire volt a magyarnak abban az időben legnagyobb szüksége? Lángoló hazaszeretetre.
S ha az elmondottakhoz hozzá tesszük még azt, hogy a költő nyelve szép, érzéssel telt, versezete könnyen folyó, bizonyára be fogjuk látni, hogy Kisfaludy Sándor „Regéi” méltán tetszettek a nagy közönségnek addig, míg az elbeszélő költészetnek igazi nagy mesterei Vörösmarty,Arany nem állottak elő.
Kun Béla
Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. Mutatványszám,1. szám, 1897. dec. 24., 1898. jan. 2.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése