Petőfi család. Grimm Vince (?–1872) litográfiája 1861.
(* Felolvasta Márczius
15. hatvanadik évfordulóján a Petőfi-Társaság diszülésén.)
I.
A
legutolsó korosztály vonul a sírba. Hatvan és óriási idő a vas- és vér hatalmas
nemzedékének is. A névtelen félistenek is csak emberek valának, kiknek a
természet adóját le kell fizetniök. Az utolsók egyike, talán éppen a legutolsó,
ki Petőfivel barátságba állott, az én jó atyám, Kacziány Nándor, megérte még a
szabadság hónapjának hatvanadik évfordulóját, de annak kapujából, márczius 2-án
hajnali három órakor átlépett az örökkévalóságba.
Szerényen
élt, szerényen halt meg. Ha megalkuszik vala a korral, talán mint a királyi kuria
másodelnöke vagy legalább is tanácselnöke fényes diszsirhelybe vonul a nemzeti
pantheonban. Nem alkudott meg, - mint nyugdijas törvényszéki biró halt meg. Nem
panaszlom fel, sőt e díszes gyülekezetben, melyben vendégként jelenek ma meg,
meg sem emliteném, ha Petőfinek barátja, ismerőse s olyan nem lett volna, ki
nekem több izben emlitette, hogy a segesvári gyásznap után három hónappal még
látta Petőfit és beszélt is vele. E körülmény teszi érdekessé őt a
Petőfi-Társaság előtt s az, hogy 1846-ban, mielőtt a bécsi egyetemre ment volna
magántanárnak, igen számos alkalommal érintkezett Petőfivel, sokszor
billiárdozott és politizált vele a Pilvaxban s haláláig mindig lelkesült
Petőfiért, kit mint költőt és embert mindenek fölött becsült.
A
szó teljes értelmében kortársak voltak. Petőfi a félegyháziak állitása szerint
1822. deczember utolsó vagy utolsó előtti apján született Félegyházán s midőn
ez alkalommal Petőfiről ott felolvasást tartottam, megmutatták a házat is, mely
annak a lebontottnak helyén áll, hová Petrovicsék betértek, midőn valami
kalákára hivatalosak levén, Petrovicsné érezte, hogy a szülés pillanatához
közel áll. A házaspár betért valami koma vagy sógor házába, Sándor ott
született s pár óra mulva hazaindultak Kis-Kőrösre, hol állandó lakásuk volt.
Ketten indultak ki hazulról, hárman tértek haza. Nem szokatlan dolog az alsó
néposztálynál,melynek tagjai nincsenek elkényeztetve, hogy az anya még délelőtt
kapál künn a kukoricza-földön, délre hazamegy, a kis poronty megszületik s a
szegény asszony délután már megint künn van a mezőn. Nem akarom elvitatni
Kis-Kőröstől a szülőhely érdemét, de Petőfi maga irta Félegyházáról, hogy ez a város
születése helye. Egyszerűen tehát adom a dolgot úgy, ahogy hallottam s a
félegyháziak ez adatot egykorúak tanuskodásából meritették.
Petőfi
most elhunyt kortársa 1822 október 15-én született Mernyiken, Zemplénmegyében,
hol édes atyját, az igazán kiváló észtehetségű lelkészt 1831-ben a
kolera-lázadás alkalmával verték agyon hálátlan hivei. Kilencz éves korától
kezdve tehát maga kereste meg kenyerét s igazán önerejéből küzdötte föl magát.
Elvégezte a theologiát, a jogot, volt táblai gyakornok Pesten 1846-ban, majd ez
év őszén Bécsbe ment, hol amig az egyetemen mint lector tartott előadásokat a hegeli
bölcsészetről és a bölcsészet történetéről, mellékesen a polytechnikumra is
járt. Itt érte 1847-ben a nagyenyedi Bethlen-kollegium meghivása, hogy jöjjön
Erdélybe a német nyelv tanárának. Elfogadta a meghivást és elfoglalta állását.
Igy ösmerkedett meg az erdélyi református egyház akkori fejeivel: Antal János
püspökkel, Bodola Sámuel egyházi főjegyzével s a nagyenyedi theologiai
seminarium igazgatójával, kinek később Mária nevű leányát nőül is vette, idősb
Szász Károlylyal, a nagy jogászszal és szónokkal; Herepeivel, Péterfivel, Vajnával,
a kollegium megannyi jeles tanárával.
A
forradalom kitört és Nagyenyed ifjusága megalkotta a nemzetúr-hadat. A fiatal
tanár beállott a nemzetőrségbe, melyet nemsokára elrendeltek Enyedről. Bem
alatt szolgáltak egy darabig, aztán átjutottak Magyarországba Dembinszky alá,
hol atyám tiszti rangot nyert. Egy darabig a hadügyminisztériumban is szolgált,
majd Debreczenből ismét a hadseregbe ment. Gyorsan haladt előre és századossá
lett: Ez időből maradt róla az a kis dal, melyet honvédei énekeltek, midőn a
lerongyosodott, mezitlábos század számára Miskolczon másfélszáz pár csizmát
vásárolt össze:
Ezredünkben kapitány
Nincs olyan, mint Kacziány,
Ha nincs bakkancs, csizmát ad,
Mindig előre halad…
Utána gyerünk!
Az
út Világosra vezetett. Előttem fekszik 1848 augusztus 14-ről kelt levele,
melyben a többi között azt irja: „Világos alatt pengő huszason vett
muszkakenyeret áztattunk a válúban, mert a vendéglőben nem kaptunk semmit. A
Bóhus-kastélylyal szemben lévő vendéglőben találkoztam id. Szász Károlylyal,
kétségbeesve fel s alá járt. Ő mondta meg nekem, hogy meneküljünk, mert
különben besoroznak az osztrák hadseregbe…”
És
ő menekült egy hirtelen megfogadott parasztszekeren, mely egy százpengős
Kossuth-bankóért vitte Sarkadig. Útközben két kozák vette üldözőbe a szekeret s
rajta a honvédtisztet, csakhogy éppen beértek a faluba, ott kidőlt az egyik ló,
de a magyar tiszt beugorhatott az első házba, ott végigfutott a kerten,
átugrott a keritésen s eltünt az üldözők elől. Forradalmi okmánygyűjteményemben
megvan 1849 augusztus 21-éről kelt útlevele,melyet a biharmegyei alispán
állitott ki számára,már ekkor mint polgári ruhában levő tanitó utazik Erdélybe s
ott Marosvásárhelyre, hová az enyedi püspöki család menekült. Itt aztán
beállott gyakornoknak az újonnan felállitott törvényszékhez, hol a magyarul,
németül és románul egyenlő tökéletesen beszélő és író, gyönyörű kézirású ifjú
jogászembernek nagy hasznát vették.
De
nemcsak a hivatal vette hasznát, hanem a bujdosók és kompromittált hazafiak is.
A nyomozó levelek, idézések az ő és a két Kakucsy-testvérek, szintén volt
honvédtisztek kezén mentek keresztül. Csudálatos dolog, hogy amig ők voltak
ott, alig lehetett egy-egy följelentett embert ott megtalálni, ahol a sok
spitzli bejelentette. Vagy sohasem ott keresték, vagy valaki előre értesitette
a följelentetteket, vagy meg éppen az történt velük, ami az ákosfalvi
székelylyel és a gerendi pappal, Nagy Lajossal, hogy mikor a kétfejü sasos
idézőlevéllel beállitott a vásárhelyi hivatalba, onnan egy igen goromba úr
elkergette, hogy itt ne alkalmatlankodjék; - az egésznek az volt a vége, hogy
1850-51-ben Marosvásárhelyt nem igen volt szerencséje a följelentőknek és
hurokra nem került bujdosó, pedig a környék hemzsegett tőlük.
1849
október közepe tájt Kacziány Nándor a nagy piaczon ment fölfelé hivatalába.
Reggeli idő volt és heti vásár. A fehérharisnyás székelyek ott állottak
szekereik mellett, ki szúszékot, ki kukoriczát, ki lencsét, ki egyebet árult. A
lassan ballagó hivatalnok egyszerre csak megdöbben és erősen szemügyre vesz egy
fiatal székelyparasztot. A vele egyidős székely is szembe néz vele. A
hivatalnok lehajol a zsákok mellé s belemarkol a kukoriczába, mintha azt
próbálgatná, majd halk, de sürgető hangon igy szól hozzá:
-
Sándor! Az Isten áldja meg, meneküljön innen, hiszen tudja, hogy keresik.
-
Keresnek? – kérdi az nyugtalankodva.
-
Hozzánk már jött följelentés, hogy… grófnénál rejtőzködik, de nem hittük el. S
ha akárkivel beszél, ne mondja meg, hogy Petőfi inkább használja a Petrovics
nevet, amely nem oly ösmerős.
A
Petőfi névre a székely megdöbbent és megfordult.
-
Az Isten áldja meg! – mondotta és gyorsan elment onnan.
A
hivatalnok utána nézett s látta, amint az a Szentgyörgy-utczán végighaladt s
aztán befordult egy mellékutczába.
Midőn
ez elbeszélést először hallottam
atyámtól, megkérdeztem tőle, biztos-e abban, hogy a látott ember tényleg Petőfi
volt.
-
Fiam – mondá minden kétséget kizáró komolysággal -, igen jól ismertem Petőfit,
1846-ban jóformán mindennap beszéltem vele, mikor Pesten volt, a szemeiről
megismertem s nem tévedhettem. Később hallottam, hogy ott a környékén az oláhok
egy olyanforma embert vertek agyon, valami nyomozás is volt ez ügyben, ha az
iratok meg volnának még ott, konstatálni lehetne, de aztán elaludt az egész.
Nemsokára a találkozásunk után történt a gyilkosság is.
E
beszélgetésünket elmondottam a mi lelkes Petőfi-ereklye gyüjtőnknek, Kéry Gyula
tisztelt barátomnak is, tehát ő is tanú lehet rá, hogy megtörtént. Az atyámmal
koronként folytatott levelezésemben (midőn a fővárosból távol voltam) van is
nyoma; mindig igérte, hogy leirja az egészet sajátkezüleg, de nem jutott hozzá.
Hogy
atyám Petőfit személyesen jól ismerte s nem arczképei után itélt, egy tény
bizonyitja még. Ifj. Horvát Árpád, Szendrey Júlia fia, 1873 őszén lett elválhatatlan
jó barátommá s azontúl egész haláláig mindennap együtt voltunk, ha mindketten
Budapesten tartózkodtunk. Ismeretségünk első idejében egy izben atyám így
szólitá meg Árpádot:
-
Mondja csak, Árpád öcsém, honnan veszi maga ezt a Petőfi arczot? Ha nem szőke
lenne, hanem barna, megesküdném, hogy legalább is testvére Petőfinek.
A
kis Árpád szeliden elmosolyodott:
-
Én Petőfiné utolsó fia vagyok, három fia közül az egyetlen életbenlevő.
Soha
senkinek e hasonlatosság föl nem tünt eddig s magam is csak aztán kezdettem az
összehasonlitást, mely igazán meglepő, ha Petőfinek a Petőfi-Albumban levő
daguerreotypjével hasonlitjuk össze Horvát Árpád arczképeit. Ugyanaz a sovány,
hosszukás ábrázat, a hosszú, kissé hegyes orr, a felül elszélesedő homlok, a
dús hajnövés, a szemöldökök állása, az igen kiálló ajkak s alattuk a gyors
bemélyedés, az egy csomóban növő pamacsszakáll, mig két oldalt teljesen
csupasz, az orr alatt gyöngenövésű, de vége felé erősbödő bajusz – mely vonások
sem idősb Horvát Árpádra, sem Szendrey Júliára nem ütöttek. Érdekes tünemény,
hogy 1855 tájt Szendrey Júlia ismét erősen foglalkozott Petőfi emlékével,
ekkorról megmaradt leveleinek jóformán minden lapján ott él újra Petőfi s a
teremtésnek a nőben megnyilvánuló örök titka magyarázza meg e sajátságos
tüneményt. Kéry Gyula t. barátomat többször figyelmeztettem e sajátságos
dologra s a hasonlóságot az arczképek alapján ő is megdöbbentőnek találta,
különösen Horvátnak azon korabeli arczképén, mely a Petőfi 1849-iki életkorának
felel meg.
Árpáddal
engem, volt osztálytársam és benső barátom, Orlay Gyula hozott össze. Az
Orlay-családot tizennégy éves korom óta ismertem, az öreg Orlay-Petrics Somát,
a kiváló történelmi festőt, kedves nejét Nevery Annát, bájos lánykájukat, a
kedves Mariskát, a korán letört fehér
liliomot és Gyulát, az eszményi szép barna fiut, igen gyakran láttam, sokszor
voltam náluk Stáczió-utcza 4. számú lakásukban. E család története külön
tragédiája. Egyes részeiben megírtam régen tárczákban. Boldogabb családi életet
alig lehetett képzelnünk, mint Orlayéké volt a hatvanas évek végén. De megindult
a csapások özöne: Mariska 1875-ben tüdővészben halt meg, Gyula,mint szigorló
orvos, 1878-ban ugyanabban, Orlayné az élete örömétől megfosztott fájdalmas
anya még egy szörnyű megprobáltatáson megy át halála előtt: a szobában elesik,
lába eltörik, azt amputálni kell, közben az örökös fejgörcsöktől kínozott
művész végleg eldobta ecsetét és csak bánatának élt, az operáczió nem sikerült,
Orlayné kiszenvedett. A hű férj még eltemette nejét, hogy rögtön utána menjen.
A két házastársat alig négy nap választotta el egymástól a halálban. A szegény
művész, hogy a házi szükségletek napi kiadásait fedezze, legbecsesebb
ereklyéitől vált meg: én közvetitettem Petőfi „Lehel vezér”-ének külön selyemkötésű
emlékkönyvbe irt gyöngyörű kézirata eladását Csukássi József lapszerkesztőnek,
ki ezért 35 forintot adott. Ma tízszer annyit megadnának e kéziratért, mely
Csukássiné halála óta lappang valahol, pedig elsőrangú ereklyéje volna a
Petőfi-Muzeumnak. A 35 forint Orlayné temetési költségeinek egy részét fedezte,
mert épp aznap délelőttjén vittem oda a szegény művésznek, mikor már neje a
ravatalon feküdt.
Sokat
cseveghetnék az én feledhetetlen kedves barátomról, ifj. Horvát Árpádról,
atyjáról, a nagy tudós egyetemi tanárról, ki különösen fia öngyilkossága után
saját fiáúl tekintett s kivel igazán bizalmas viszonyban voltam, Orlayékről és
a Petőfiné második családjáról általában, de ezek távol vezetének voltaképi
tárgyamtól, mely a czimben jelezve van. A „Szerelem átka” hogy áll mindezzel
összefüggésben? Megmondom hát.
II.
Nem
tünt-e föl a Petőfi-kutatóknak, hogy a Júlia házasságát oly konokúl ellenző
Szendrey Ignácznak feleségéről semmi emlékezés nincsen. Nem igen emlékezem rá,
hogy családi neve is föl volna jegyezve valahol. Az irodalomtörténetben két
emlékezés van róla – tudtommal – mindössze: egyik Szana Tamásé, ki Szendrey
Júliáról irt könyvében azt mondja, hogy Szendreyné sirt, midőn Szendrey kiadta
az utat vejének és lányának,a másik Petőfié, ki Debreczenből 1948 január 7-én
ezt irja anyósáról aranyhoz irt levelében:”Napam is haza fog menni, mert tennap
úgy összevesztünk, hogy csaknem pofozásra került a dolog, sőt ennél is többre.”
Ha
Júlia lelki tulajdonságainak eredetét keressük, okvetlenül anyjára kell pedig
mennünk. Szendrey Ignáczot, a megtestesült gyakorlati, prózai lényt igen sokan
ismertük, - ő tökéletes ellentéte volt mindennek, ami költői, aminek a
képzelettel csak némi összeköttetése is volt. Júlia tehát költői lelkét, képzeletét,
romanticismusát nem örökölhette tőle, sem olvasmányaiból nem merithette. Az
absolut prózai nő képtelen bármiféle magasabb szárnyalásra, sőt az ilyenféle
olvasmányok iránt nem is érdeklődik. Ki volt tehát e nő, kitől Júliának
örökölnie kellett szép lelke fényes tulajdonságainak egy részét?
A
kulcsot e talányhoz én olyan valakitől nyertem, ki Szendreynét igen jól ismerte,
ki őt Mágócson párszor meglátogatta, ki közvetlen szemléletből ismerte Júliát
is azon korában, midőn férje elvesztésekor vad fájdalmában fékevesztett
szenvedélye háborgó kitöréseiben kéjelgett s Mágocson férfiruhában járt,
férfiasan lovagolt, erős szivarokat szítt s a legdurvább férfi-társaságban
szórakozott, hogy feledjen. E korszakáról Lauka Gusztávhoz irt, de mai napig
még ki nem adott leveleiben találhatók megdöbbentő revelácziók.
Szendrey
Ignáczné vérébe czigány-elem is vegyült valamely őséből és Szendrey gazdatiszt
korában ismerkedett meg vele a gazdasági udvarban, hol a lány feltünő szépsége
és szilaj temperamentuma a hideg férfit is heves lángra gyujtá. E lobogó vér, e
szélsőségekre hajló természet magyarázza meg nekünk Júlia excentritásait is, s
ezuttal azt is,miért irtózott Szendrey attól, hogy gondosan nevelt lányát egy
másik, bár vérére nézve nem czigány-eredetű, de gondolkozására nézve teljesen
bohém Petőfinek adja. Érdekes volna, ha föl lehetne találni a Szendrey-pár
házasságlevelét, melynek dátuma körülbelül 1828 nyarára eshetik.
Szendreyné,
a kasznárnévá feljutott tekitetes asszony talán még jobban lenézte Petőfit,
mint férje. Azonban, mikor az első unoka, Zoltán, 1848 deczember 15-én
megszületik és Petőfi honvédszázados, tehát külsőleg is tekintélyes társadalmi
állásu egyén, Szendreyné bekiséri őket Erdődről Debreczenbe, azonban a két éles
kard, Petőfi és anyósa nem férnek össze egy hüvelyben s három hét mulva Zoltán
születése után már – mint a öltő őszintén megirja – majdnem pofozkodásra került
a sor közöttük. Hiába akarják a jó viszonyt valahogy összedrótozni, a szerelem átka elkezdődik a szülői
átokkal és ivadékokon át tart félszázad esztendeig.
Petőfi,
e csodálatos „vates” (Jós), ki „Egy gondolat bánt engemet” czimü költeményéből
ugy megjósolta halála módját, így ir Koltóról mézes hetei alatt Kerényihez
(1847 október 14-én): „Ah, az idő halad, oly vén házas vagyok már! (öt hetes)
maholnap talán már bölcső jön a házba s
utána nem sokára koporsó.” Ez utóbbi mondatnál elmaradt a „talán” szó s
csakugyan úgy is lett: a bölcső után félévre koporsó nélküli temetés, de éppen
az övé, az általa megjósolt módon. S ő mégis,mint egy antik tragédia hőse,
daczolva szembeszáll a sorssal és végzetes szerelmével kihívja a sorsot, mely
két nemzedéken át sujtja mindazokat,kik Petőfi végzetes szerelmével hasonló
összeköttetésbe jutottak.
Két
évtized mulva e jóslatra, Júlia nyitja meg a sort: 1868 őszén, hosszas szellemi
haldoklás után elköltözik. Két évre rá Petőfi Zoltán száll sirjába nem egészen
huszonkét éves korában 1870-ben. A második fiú, a kész kis tudós, Horvát
Atilla, mint szintén huszonkét éves ifjú hal meg ujra két év mulva. Megmarad
Árpád és Ilona.
Szendrey
Júlia özvegyen maradt férje, az egyetemi tanár, megnősül másodszor, rangján
alul, egy czukrászboltból vevé el egy szép árusitónőt. Ezt a nászéjjelen
sökteti meg a bástya-utczai „hét bagoly” épületből, a Szendrey-házból gr.
Zichy-Ferraris Victor, ki nemsokára gr. Károlyi István golyója által leteritve
hal meg. Ifj. Horvát Árpád megnősül, elveszi a szép Egan Maryt, ki két év
mulva, hosszas hervadás után korai sírjába roskad. Egyetlen fiukat sógornője,
Mary egyik nővére neveli, ki egy óvatlan pillanatban revolverrel önmagára lő, mert
férjével meghasonlik. Ezt megelőzőleg kevéssel teszi első öngyilkossági kisérletét
sógora, ifj. Horvát Árpád, a Szendrey Júlia fia, s midőn megmentettük és egy
szerető feleség kezére biztuk, első nászának évfordulóján 1887 február 5-én
végleg kioltja életét saját kezével. Özvegye férjhez megy Miskovszky Géza
kiváló tehetségű festőművészhez, ki a tébolydában hal meg. Ennek ifjú nővére
gyermekágyban hal el igen korán.
Látszólag
semmi összefüggés sincs e dolgok között, hiszen ezek talán úgyis elhaltak
volna, de nem sajátságos találkozása-e ez gyászos véletlennek, hogy ez mind
Petőfi végzetes szerelmének részeseivel, Júlia eldobott özvegyi fátyolának
árnyékában történnek meg?
De
Júlia egyetlen leányát sem kimélte meg a sors. Ilonka 1887-ben férjhez egy dr.
Hamvas Károly nagyműveltségű aradi ügyvédhez, ki másfél év mulva Görbersdorfba
megy mint beteg (ugyanoda, hová Árpád vitte beteg Maryját) s amely éjjel
megérkezik az idegen fürdőre, azon éjjel meg is hal ott. Dr. Hamvas
testvéröcscse, egy igazán virágzó, fiatal aradi kereskedő 1889-ben megnősül,
nászútra megy ifjú nejével Párisba, ott felmennek az Eiffel-toronyba, Emil
áthül, hogy, hogy nem, skorbutot kap s
hazaszalad meghalni. A nászágyból a sírba lépett, fiatalon.
1846
szeptember 8-án gyulladt ki a végzetes szerelem lángja Petőfi szivében Júliája
iránt. A félszázados évfordulón kialudt a végzet villáma. A kedves Ilona
férjhez ment Machek Gusztáv m. kir. honvéd-főhadnagyhoz s a derék katona és
Júlia egyetlen leányának szerelme daczolt a végzettel. Machek ma őrnagy, Ilona
boldog feleség s egy gyönyörű gyermek anyja. A párbaj a végzettel véget ért, a
szerelem átka áldásra fordult át. Petőfi jeltelen sirjában, Júlia a negyven év
előtt megásott nyugvóhelyen megpihenhetnek örökre.
Forrás: Kacziány Géza:
Petőfiről és mestereiről – Petőfi-Könyvtár. Szerkesztik: Endrődi Sándor és dr.
Ferenczi Zoltán. XVIII. füzet. – Kunossy, Szilágyi és Társa kiadása Budapesten,
1910.
