2018. jún. 1.

Kacziány Géza (1856-1939): Szerelem átka*


Petőfi család. Grimm Vince (?–1872) litográfiája 1861.



(* Felolvasta Márczius 15. hatvanadik évfordulóján a Petőfi-Társaság diszülésén.)

I.
A legutolsó korosztály vonul a sírba. Hatvan és óriási idő a vas- és vér hatalmas nemzedékének is. A névtelen félistenek is csak emberek valának, kiknek a természet adóját le kell fizetniök. Az utolsók egyike, talán éppen a legutolsó, ki Petőfivel barátságba állott, az én jó atyám, Kacziány Nándor, megérte még a szabadság hónapjának hatvanadik évfordulóját, de annak kapujából, márczius 2-án hajnali három órakor átlépett az örökkévalóságba.

Szerényen élt, szerényen halt meg. Ha megalkuszik vala a korral, talán mint a királyi kuria másodelnöke vagy legalább is tanácselnöke fényes diszsirhelybe vonul a nemzeti pantheonban. Nem alkudott meg, - mint nyugdijas törvényszéki biró halt meg. Nem panaszlom fel, sőt e díszes gyülekezetben, melyben vendégként jelenek ma meg, meg sem emliteném, ha Petőfinek barátja, ismerőse s olyan nem lett volna, ki nekem több izben emlitette, hogy a segesvári gyásznap után három hónappal még látta Petőfit és beszélt is vele. E körülmény teszi érdekessé őt a Petőfi-Társaság előtt s az, hogy 1846-ban, mielőtt a bécsi egyetemre ment volna magántanárnak, igen számos alkalommal érintkezett Petőfivel, sokszor billiárdozott és politizált vele a Pilvaxban s haláláig mindig lelkesült Petőfiért, kit mint költőt és embert mindenek fölött becsült.

A szó teljes értelmében kortársak voltak. Petőfi a félegyháziak állitása szerint 1822. deczember utolsó vagy utolsó előtti apján született Félegyházán s midőn ez alkalommal Petőfiről ott felolvasást tartottam, megmutatták a házat is, mely annak a lebontottnak helyén áll, hová Petrovicsék betértek, midőn valami kalákára hivatalosak levén, Petrovicsné érezte, hogy a szülés pillanatához közel áll. A házaspár betért valami koma vagy sógor házába, Sándor ott született s pár óra mulva hazaindultak Kis-Kőrösre, hol állandó lakásuk volt. Ketten indultak ki hazulról, hárman tértek haza. Nem szokatlan dolog az alsó néposztálynál,melynek tagjai nincsenek elkényeztetve, hogy az anya még délelőtt kapál künn a kukoricza-földön, délre hazamegy, a kis poronty megszületik s a szegény asszony délután már megint künn van a mezőn. Nem akarom elvitatni Kis-Kőröstől a szülőhely érdemét, de Petőfi maga irta Félegyházáról, hogy ez a város születése helye. Egyszerűen tehát adom a dolgot úgy, ahogy hallottam s a félegyháziak ez adatot egykorúak tanuskodásából meritették.

Petőfi most elhunyt kortársa 1822 október 15-én született Mernyiken, Zemplénmegyében, hol édes atyját, az igazán kiváló észtehetségű lelkészt 1831-ben a kolera-lázadás alkalmával verték agyon hálátlan hivei. Kilencz éves korától kezdve tehát maga kereste meg kenyerét s igazán önerejéből küzdötte föl magát. Elvégezte a theologiát, a jogot, volt táblai gyakornok Pesten 1846-ban, majd ez év őszén Bécsbe ment, hol amig az egyetemen mint lector tartott előadásokat a hegeli bölcsészetről és a bölcsészet történetéről, mellékesen a polytechnikumra is járt. Itt érte 1847-ben a nagyenyedi Bethlen-kollegium meghivása, hogy jöjjön Erdélybe a német nyelv tanárának. Elfogadta a meghivást és elfoglalta állását. Igy ösmerkedett meg az erdélyi református egyház akkori fejeivel: Antal János püspökkel, Bodola Sámuel egyházi főjegyzével s a nagyenyedi theologiai seminarium igazgatójával, kinek később Mária nevű leányát nőül is vette, idősb Szász Károlylyal, a nagy jogászszal és szónokkal; Herepeivel, Péterfivel, Vajnával, a kollegium megannyi jeles tanárával.

A forradalom kitört és Nagyenyed ifjusága megalkotta a nemzetúr-hadat. A fiatal tanár beállott a nemzetőrségbe, melyet nemsokára elrendeltek Enyedről. Bem alatt szolgáltak egy darabig, aztán átjutottak Magyarországba Dembinszky alá, hol atyám tiszti rangot nyert. Egy darabig a hadügyminisztériumban is szolgált, majd Debreczenből ismét a hadseregbe ment. Gyorsan haladt előre és századossá lett: Ez időből maradt róla az a kis dal, melyet honvédei énekeltek, midőn a lerongyosodott, mezitlábos század számára Miskolczon másfélszáz pár csizmát vásárolt össze:

Ezredünkben kapitány
Nincs olyan, mint Kacziány,
Ha nincs bakkancs, csizmát ad,
Mindig előre halad…
Utána gyerünk!

Az út Világosra vezetett. Előttem fekszik 1848 augusztus 14-ről kelt levele, melyben a többi között azt irja: „Világos alatt pengő huszason vett muszkakenyeret áztattunk a válúban, mert a vendéglőben nem kaptunk semmit. A Bóhus-kastélylyal szemben lévő vendéglőben találkoztam id. Szász Károlylyal, kétségbeesve fel s alá járt. Ő mondta meg nekem, hogy meneküljünk, mert különben besoroznak az osztrák hadseregbe…”

És ő menekült egy hirtelen megfogadott parasztszekeren, mely egy százpengős Kossuth-bankóért vitte Sarkadig. Útközben két kozák vette üldözőbe a szekeret s rajta a honvédtisztet, csakhogy éppen beértek a faluba, ott kidőlt az egyik ló, de a magyar tiszt beugorhatott az első házba, ott végigfutott a kerten, átugrott a keritésen s eltünt az üldözők elől. Forradalmi okmánygyűjteményemben megvan 1849 augusztus 21-éről kelt útlevele,melyet a biharmegyei alispán állitott ki számára,már ekkor mint polgári ruhában levő tanitó utazik Erdélybe s ott Marosvásárhelyre, hová az enyedi püspöki család menekült. Itt aztán beállott gyakornoknak az újonnan felállitott törvényszékhez, hol a magyarul, németül és románul egyenlő tökéletesen beszélő és író, gyönyörű kézirású ifjú jogászembernek nagy hasznát vették.

De nemcsak a hivatal vette hasznát, hanem a bujdosók és kompromittált hazafiak is. A nyomozó levelek, idézések az ő és a két Kakucsy-testvérek, szintén volt honvédtisztek kezén mentek keresztül. Csudálatos dolog, hogy amig ők voltak ott, alig lehetett egy-egy följelentett embert ott megtalálni, ahol a sok spitzli bejelentette. Vagy sohasem ott keresték, vagy valaki előre értesitette a följelentetteket, vagy meg éppen az történt velük, ami az ákosfalvi székelylyel és a gerendi pappal, Nagy Lajossal, hogy mikor a kétfejü sasos idézőlevéllel beállitott a vásárhelyi hivatalba, onnan egy igen goromba úr elkergette, hogy itt ne alkalmatlankodjék; - az egésznek az volt a vége, hogy 1850-51-ben Marosvásárhelyt nem igen volt szerencséje a följelentőknek és hurokra nem került bujdosó, pedig a környék hemzsegett tőlük.

1849 október közepe tájt Kacziány Nándor a nagy piaczon ment fölfelé hivatalába. Reggeli idő volt és heti vásár. A fehérharisnyás székelyek ott állottak szekereik mellett, ki szúszékot, ki kukoriczát, ki lencsét, ki egyebet árult. A lassan ballagó hivatalnok egyszerre csak megdöbben és erősen szemügyre vesz egy fiatal székelyparasztot. A vele egyidős székely is szembe néz vele. A hivatalnok lehajol a zsákok mellé s belemarkol a kukoriczába, mintha azt próbálgatná, majd halk, de sürgető hangon igy szól hozzá:

- Sándor! Az Isten áldja meg, meneküljön innen, hiszen tudja, hogy keresik.

- Keresnek? – kérdi az nyugtalankodva.

- Hozzánk már jött följelentés, hogy… grófnénál rejtőzködik, de nem hittük el. S ha akárkivel beszél, ne mondja meg, hogy Petőfi inkább használja a Petrovics nevet, amely nem oly ösmerős.

A Petőfi névre a székely megdöbbent és megfordult.

- Az Isten áldja meg! – mondotta és gyorsan elment onnan.

A hivatalnok utána nézett s látta, amint az a Szentgyörgy-utczán végighaladt s aztán befordult egy mellékutczába.

Midőn  ez elbeszélést először hallottam atyámtól, megkérdeztem tőle, biztos-e abban, hogy a látott ember tényleg Petőfi volt.

- Fiam – mondá minden kétséget kizáró komolysággal -, igen jól ismertem Petőfit, 1846-ban jóformán mindennap beszéltem vele, mikor Pesten volt, a szemeiről megismertem s nem tévedhettem. Később hallottam, hogy ott a környékén az oláhok egy olyanforma embert vertek agyon, valami nyomozás is volt ez ügyben, ha az iratok meg volnának még ott, konstatálni lehetne, de aztán elaludt az egész. Nemsokára a találkozásunk után történt a gyilkosság is.

E beszélgetésünket elmondottam a mi lelkes Petőfi-ereklye gyüjtőnknek, Kéry Gyula tisztelt barátomnak is, tehát ő is tanú lehet rá, hogy megtörtént. Az atyámmal koronként folytatott levelezésemben (midőn a fővárosból távol voltam) van is nyoma; mindig igérte, hogy leirja az egészet sajátkezüleg, de nem jutott hozzá.

Hogy atyám Petőfit személyesen jól ismerte s nem arczképei után itélt, egy tény bizonyitja még. Ifj. Horvát Árpád, Szendrey Júlia fia, 1873 őszén lett elválhatatlan jó barátommá s azontúl egész haláláig mindennap együtt voltunk, ha mindketten Budapesten tartózkodtunk. Ismeretségünk első idejében egy izben atyám így szólitá meg Árpádot:

- Mondja csak, Árpád öcsém, honnan veszi maga ezt a Petőfi arczot? Ha nem szőke lenne, hanem barna, megesküdném, hogy legalább is testvére Petőfinek.

A kis Árpád szeliden elmosolyodott:

- Én Petőfiné utolsó fia vagyok, három fia közül az egyetlen életbenlevő.

Soha senkinek e hasonlatosság föl nem tünt eddig s magam is csak aztán kezdettem az összehasonlitást, mely igazán meglepő, ha Petőfinek a Petőfi-Albumban levő daguerreotypjével hasonlitjuk össze Horvát Árpád arczképeit. Ugyanaz a sovány, hosszukás ábrázat, a hosszú, kissé hegyes orr, a felül elszélesedő homlok, a dús hajnövés, a szemöldökök állása, az igen kiálló ajkak s alattuk a gyors bemélyedés, az egy csomóban növő pamacsszakáll, mig két oldalt teljesen csupasz, az orr alatt gyöngenövésű, de vége felé erősbödő bajusz – mely vonások sem idősb Horvát Árpádra, sem Szendrey Júliára nem ütöttek. Érdekes tünemény, hogy 1855 tájt Szendrey Júlia ismét erősen foglalkozott Petőfi emlékével, ekkorról megmaradt leveleinek jóformán minden lapján ott él újra Petőfi s a teremtésnek a nőben megnyilvánuló örök titka magyarázza meg e sajátságos tüneményt. Kéry Gyula t. barátomat többször figyelmeztettem e sajátságos dologra s a hasonlóságot az arczképek alapján ő is megdöbbentőnek találta, különösen Horvátnak azon korabeli arczképén, mely a Petőfi 1849-iki életkorának felel meg.

Árpáddal engem, volt osztálytársam és benső barátom, Orlay Gyula hozott össze. Az Orlay-családot tizennégy éves korom óta ismertem, az öreg Orlay-Petrics Somát, a kiváló történelmi festőt, kedves nejét Nevery Annát, bájos lánykájukat, a kedves  Mariskát, a korán letört fehér liliomot és Gyulát, az eszményi szép barna fiut, igen gyakran láttam, sokszor voltam náluk Stáczió-utcza 4. számú lakásukban. E család története külön tragédiája. Egyes részeiben megírtam régen tárczákban. Boldogabb családi életet alig lehetett képzelnünk, mint Orlayéké volt a hatvanas évek végén. De megindult a csapások özöne: Mariska 1875-ben tüdővészben halt meg, Gyula,mint szigorló orvos, 1878-ban ugyanabban, Orlayné az élete örömétől megfosztott fájdalmas anya még egy szörnyű megprobáltatáson megy át halála előtt: a szobában elesik, lába eltörik, azt amputálni kell, közben az örökös fejgörcsöktől kínozott művész végleg eldobta ecsetét és csak bánatának élt, az operáczió nem sikerült, Orlayné kiszenvedett. A hű férj még eltemette nejét, hogy rögtön utána menjen. A két házastársat alig négy nap választotta el egymástól a halálban. A szegény művész, hogy a házi szükségletek napi kiadásait fedezze, legbecsesebb ereklyéitől vált meg: én közvetitettem Petőfi „Lehel vezér”-ének külön selyemkötésű emlékkönyvbe irt gyöngyörű kézirata eladását Csukássi József lapszerkesztőnek, ki ezért 35 forintot adott. Ma tízszer annyit megadnának e kéziratért, mely Csukássiné halála óta lappang valahol, pedig elsőrangú ereklyéje volna a Petőfi-Muzeumnak. A 35 forint Orlayné temetési költségeinek egy részét fedezte, mert épp aznap délelőttjén vittem oda a szegény művésznek, mikor már neje a ravatalon feküdt.

Sokat cseveghetnék az én feledhetetlen kedves barátomról, ifj. Horvát Árpádról, atyjáról, a nagy tudós egyetemi tanárról, ki különösen fia öngyilkossága után saját fiáúl tekintett s kivel igazán bizalmas viszonyban voltam, Orlayékről és a Petőfiné második családjáról általában, de ezek távol vezetének voltaképi tárgyamtól, mely a czimben jelezve van. A „Szerelem átka” hogy áll mindezzel összefüggésben? Megmondom hát.

II.
Nem tünt-e föl a Petőfi-kutatóknak, hogy a Júlia házasságát oly konokúl ellenző Szendrey Ignácznak feleségéről semmi emlékezés nincsen. Nem igen emlékezem rá, hogy családi neve is föl volna jegyezve valahol. Az irodalomtörténetben két emlékezés van róla – tudtommal – mindössze: egyik Szana Tamásé, ki Szendrey Júliáról irt könyvében azt mondja, hogy Szendreyné sirt, midőn Szendrey kiadta az utat vejének és lányának,a másik Petőfié, ki Debreczenből 1948 január 7-én ezt irja anyósáról aranyhoz irt levelében:”Napam is haza fog menni, mert tennap úgy összevesztünk, hogy csaknem pofozásra került a dolog, sőt ennél is többre.”

Ha Júlia lelki tulajdonságainak eredetét keressük, okvetlenül anyjára kell pedig mennünk. Szendrey Ignáczot, a megtestesült gyakorlati, prózai lényt igen sokan ismertük, - ő tökéletes ellentéte volt mindennek, ami költői, aminek a képzelettel csak némi összeköttetése is volt. Júlia tehát költői lelkét, képzeletét, romanticismusát nem örökölhette tőle, sem olvasmányaiból nem merithette. Az absolut prózai nő képtelen bármiféle magasabb szárnyalásra, sőt az ilyenféle olvasmányok iránt nem is érdeklődik. Ki volt tehát e nő, kitől Júliának örökölnie kellett szép lelke fényes tulajdonságainak egy részét?

A kulcsot e talányhoz én olyan valakitől nyertem, ki Szendreynét igen jól ismerte, ki őt Mágócson párszor meglátogatta, ki közvetlen szemléletből ismerte Júliát is azon korában, midőn férje elvesztésekor vad fájdalmában fékevesztett szenvedélye háborgó kitöréseiben kéjelgett s Mágocson férfiruhában járt, férfiasan lovagolt, erős szivarokat szítt s a legdurvább férfi-társaságban szórakozott, hogy feledjen. E korszakáról Lauka Gusztávhoz irt, de mai napig még ki nem adott leveleiben találhatók megdöbbentő revelácziók.

Szendrey Ignáczné vérébe czigány-elem is vegyült valamely őséből és Szendrey gazdatiszt korában ismerkedett meg vele a gazdasági udvarban, hol a lány feltünő szépsége és szilaj temperamentuma a hideg férfit is heves lángra gyujtá. E lobogó vér, e szélsőségekre hajló természet magyarázza meg nekünk Júlia excentritásait is, s ezuttal azt is,miért irtózott Szendrey attól, hogy gondosan nevelt lányát egy másik, bár vérére nézve nem czigány-eredetű, de gondolkozására nézve teljesen bohém Petőfinek adja. Érdekes volna, ha föl lehetne találni a Szendrey-pár házasságlevelét, melynek dátuma körülbelül 1828 nyarára eshetik.

Szendreyné, a kasznárnévá feljutott tekitetes asszony talán még jobban lenézte Petőfit, mint férje. Azonban, mikor az első unoka, Zoltán, 1848 deczember 15-én megszületik és Petőfi honvédszázados, tehát külsőleg is tekintélyes társadalmi állásu egyén, Szendreyné bekiséri őket Erdődről Debreczenbe, azonban a két éles kard, Petőfi és anyósa nem férnek össze egy hüvelyben s három hét mulva Zoltán születése után már – mint a öltő őszintén megirja – majdnem pofozkodásra került a sor közöttük. Hiába akarják a jó viszonyt valahogy összedrótozni, a szerelem átka elkezdődik a szülői átokkal és ivadékokon át tart félszázad esztendeig.

Petőfi, e csodálatos „vates” (Jós), ki „Egy gondolat bánt engemet” czimü költeményéből ugy megjósolta halála módját, így ir Koltóról mézes hetei alatt Kerényihez (1847 október 14-én): „Ah, az idő halad, oly vén házas vagyok már! (öt hetes) maholnap talán már bölcső jön a házba s utána nem sokára koporsó.” Ez utóbbi mondatnál elmaradt a „talán” szó s csakugyan úgy is lett: a bölcső után félévre koporsó nélküli temetés, de éppen az övé, az általa megjósolt módon. S ő mégis,mint egy antik tragédia hőse, daczolva szembeszáll a sorssal és végzetes szerelmével kihívja a sorsot, mely két nemzedéken át sujtja mindazokat,kik Petőfi végzetes szerelmével hasonló összeköttetésbe jutottak.

Két évtized mulva e jóslatra, Júlia nyitja meg a sort: 1868 őszén, hosszas szellemi haldoklás után elköltözik. Két évre rá Petőfi Zoltán száll sirjába nem egészen huszonkét éves korában 1870-ben. A második fiú, a kész kis tudós, Horvát Atilla, mint szintén huszonkét éves ifjú hal meg ujra két év mulva. Megmarad Árpád és Ilona.

Szendrey Júlia özvegyen maradt férje, az egyetemi tanár, megnősül másodszor, rangján alul, egy czukrászboltból vevé el egy szép árusitónőt. Ezt a nászéjjelen sökteti meg a bástya-utczai „hét bagoly” épületből, a Szendrey-házból gr. Zichy-Ferraris Victor, ki nemsokára gr. Károlyi István golyója által leteritve hal meg. Ifj. Horvát Árpád megnősül, elveszi a szép Egan Maryt, ki két év mulva, hosszas hervadás után korai sírjába roskad. Egyetlen fiukat sógornője, Mary egyik nővére neveli, ki egy óvatlan pillanatban revolverrel önmagára lő, mert férjével meghasonlik. Ezt megelőzőleg kevéssel teszi első öngyilkossági kisérletét sógora, ifj. Horvát Árpád, a Szendrey Júlia fia, s midőn megmentettük és egy szerető feleség kezére biztuk, első nászának évfordulóján 1887 február 5-én végleg kioltja életét saját kezével. Özvegye férjhez megy Miskovszky Géza kiváló tehetségű festőművészhez, ki a tébolydában hal meg. Ennek ifjú nővére gyermekágyban hal el igen korán.

Látszólag semmi összefüggés sincs e dolgok között, hiszen ezek talán úgyis elhaltak volna, de nem sajátságos találkozása-e ez gyászos véletlennek, hogy ez mind Petőfi végzetes szerelmének részeseivel, Júlia eldobott özvegyi fátyolának árnyékában történnek meg?

De Júlia egyetlen leányát sem kimélte meg a sors. Ilonka 1887-ben férjhez egy dr. Hamvas Károly nagyműveltségű aradi ügyvédhez, ki másfél év mulva Görbersdorfba megy mint beteg (ugyanoda, hová Árpád vitte beteg Maryját) s amely éjjel megérkezik az idegen fürdőre, azon éjjel meg is hal ott. Dr. Hamvas testvéröcscse, egy igazán virágzó, fiatal aradi kereskedő 1889-ben megnősül, nászútra megy ifjú nejével Párisba, ott felmennek az Eiffel-toronyba, Emil áthül,  hogy, hogy nem, skorbutot kap s hazaszalad meghalni. A nászágyból a sírba lépett, fiatalon.

1846 szeptember 8-án gyulladt ki a végzetes szerelem lángja Petőfi szivében Júliája iránt. A félszázados évfordulón kialudt a végzet villáma. A kedves Ilona férjhez ment Machek Gusztáv m. kir. honvéd-főhadnagyhoz s a derék katona és Júlia egyetlen leányának szerelme daczolt a végzettel. Machek ma őrnagy, Ilona boldog feleség s egy gyönyörű gyermek anyja. A párbaj a végzettel véget ért, a szerelem átka áldásra fordult át. Petőfi jeltelen sirjában, Júlia a negyven év előtt megásott nyugvóhelyen megpihenhetnek örökre.

Forrás: Kacziány Géza: Petőfiről és mestereiről – Petőfi-Könyvtár. Szerkesztik: Endrődi Sándor és dr. Ferenczi Zoltán. XVIII. füzet. – Kunossy, Szilágyi és Társa kiadása Budapesten, 1910.