Gyermek
még mind a kettő. Az egyik még alig
tizennyolc éves, a másik talán még a
tizenhatot sem töltötte be.
Kéz-kézben,
csevegve és nevetgélve jönnek.
Olykor
meg-megállnak; fejüket lehajtva tekintetükkel fürkészve kutatják a bársonynál
puhább, harmattal csillogó pázsitot; majd egyik, majd meg a másik hajlik le,
és minden lehajlás után gyarapodik egy-egy szállal a friss, illatos csokor,
melyet a lányka gondosan tartogat kezében.
Az
ifjú minden egyes szálat külön-külön nyújt át társának; ujjaik minden
átvételnél könnyedén érintkeznek, ami annyira természetes, hogy egyikük sem
veszi észre.
A
rét – mintha gyémánt permeteg omlott volna rá – ragyog, csillog, kápráztat a
tavaszi napsugarak fénytengerében; a lég üde, balzsammal terhes; a közeli erdő
elől olykor friss fuvallat áramlik, a rigó incselkedő füttyét hozva szárnyán, s
az ibolyaillatba alig fakadó rügyek mámorító, szívet-agyat bódító illatát
vegyítve.
Tán
a fűszál sem hajlik meg lábuk alatt. Lebegnek,csapongnak, mintha pillangó
szárnya vinné őket. – Sietniök is kell. Otthon a kastélyban még mindenki
alszik; a reggeliről nem szabad elkésni, a mama megharagudnék! Természetesen
csak Margitra, mert hisz a „cousin” – az vendég.
„No,
még csak ezt a szálat… csak ezt az egyetlenen egyet!... még ezt… és ezt… ez már
igazán az utolsó; oh, Istenem, de hogy lehessen itt hagyni, mikor olyan
gyönyörűek, édes-kedvesek ezek a félig nyíltak itt!”
Végre
mégiscsak elég lesz… azaz, hogy dehogy elég! Valamennyi sem volna sok a
telhetetleneknek, de az idő halad, a fűzért még rendezni, kötözni is kell.
Újból
kézen fogják s kölcsönösen vezetik egymást a töltés meredek oldalan; még ott is
akad egy-két szál, azt is le kell szakítani… Aztán leülnek a híd rozzant
karfájára. Az ifjú leveszi kalapját; sötét, hullámos haja szabadon omlik
homlokára; Margit mind a kalapba teszi az ibolyát, aztán kötni kezdi a fűzért.
Fölöttük
a mosolygó kék egen a tavaszi napfény ontja sugarait; körülöttük zöld rét,
madárdal, illatár; alattuk a tajtékzó, tomboló szilaj patak és egy keskeny,
korhadt karfa.
