Tomor Ferenc (1827-1902): 1894. Husvétkor

 
- Feleségemnek -

Feltámadott az Isten-ember,
Örül az ég, a föl, a tenger,
Hálát rebegve ünnepel,
Vig allelúját énekel.

Boldog családok összegyülve,
Szép tiszta asztalt körben ülve
Áldják az Urnak szent nevét,
A sok jó szentelt holmiért.

Mi itt kettecskén szemben ülve
Egy gondolatban elmerülve
Azt vesszük észre, könyeztünk;
Ma ahusvét is gyász nekünk.

Egy éve, még itt hárman ültünk,
A nagy leány itt volt körültünk,
Ép test, ép lélek ép erő
S szerény, de kellemes jövő.

És mostan árván, elhagyatva,
Mint lombja-hagyta két öreg fa,
Itt ültünk ketten egyedül,
Mig a sor ránk is nem kerül.

Ugy-e e fájó gondolatra
Szorult el lelked hangulatja?
Ez csal szemedbe harmatot?
Igy üljük ezt a szent napot!

Forrás: Tomor Ferenc: Fájdalom könyve. Emlék szeretteim sirjára. Nyomatott a Hunyady Mátyás-Intézetben Budapest, 1898. 

Tomor Ferenc (1827-1902): Kalitkámból kirepült…

- 1894. febr. -

Kalitkámból kirepült a kis madár,
Ki mondja meg, merre szállong, merre jár?
Túl a hegyen, túl a magas felhőkön,
Ahonnan már vissza többé soh’sem jön.

Hej azóta elcsendesült vig tanyám,
Dala nincsen nap keltén, nincs alkonyán;
Elnémult a kis kalitka dalárja,
Kis tanyám a szomoruság tanyára.

Forrás: Tomor Ferenc: Fájdalom könyve. Emlék szeretteim sirjára. Nyomatott a Hunyady Mátyás-Intézetben Budapest, 1898. 

Tomor Ferenc (1827-1902): Ha kinézek ablakomból…

- 1894. febr. -

Ha kinézek ablakomból
Látom azt a magas hegyet,
Mely koszorus sirhalmodra
Nap keltekor verőfényt vet.

Alkonyatkor ha kinézek,
Látok ott egy másik hegyet,
Amelyről a bucsuzó nap
Neked is jó éjt integet.

Majd alászáll a néma éj,
Sötét leplét rá takarja
A ti csendes várostokra,
Arra a sok sirhalomra.

Ha érzed, hogy koporsódig
Szivárog az éji harmat,
Tudd meg, hogy az keserü köny
Melyet szülőd szeme hullat.

Forrás: Tomor Ferenc: Fájdalom könyve. Emlék szeretteim sirjára. Nyomatott a Hunyady Mátyás-Intézetben Budapest, 1898. 

Tomor Ferenc (1827-1902): Elveszett nap

 
- 1894. febr. -

Hajdan egy jó császár elveszettnek tartott
Minden olyan napot,
Amelyen valamely emberséges tettet
Nem gyakorolhatott.

Én gazdag nem vagyok, sok jót nem tehetek,
De az olyan napom
Elveszett, amelyen gyermekem elhunytát
Meg nem sirathatom.

Ha nevét említik, feltünik elmémben
Arcának hű mása,
És elszorul szívem, amíg föl nem fakad
Könyeim forrása.

Ha nem szólnak róla, ágyára tekintek,
Ahol kiszenvedett
S ahonnan zokogó szüleire végső
Szempillantást vetett.

Mily pillantás volt az! Oh ha rá gondolok
Fejem szédül bele!
Lehetséges-e az hogy ilyet elbirhat
A szülő kebele?

Ott álltam a gyászos ágynál, mint a szobor,
Megdermedve, némán,
Föl nem birván fogni a szörnyü rejtelmet,
Szemeimmel látván.

Lehetséges-e az, hogy a két szende szem
Örökre lezárul?
Hogy az „édes apa, édes anya” többé
Nem hangzik ajkárul?

Ha szép fehér nyakán azt a finom nyilást
Nem látom vérezni,
El nem hiszem, hogy oly testben a sziv megszűnt
Örökre érezni.

Lehet-e az, hogy oly duzzadozó erő
Egy pillanat alatt
Megzsibbad, kialszik, int egy gyenge kis láng
Melyre vihar szakadt?

Ama nyilással tett a földi tudomány
Végső kisérletet;
De a lélekhagyta tetembe új éltet
Azon nem önthetett.

Majd kisded holmiján akad meg a szemem;
Minden oly rendében
Mint mikor itthon volt, nem a sötét sirban,
A Sashegy tövében.

Itt annak ruhái, ah, nem látom bennök
Szép sugár termetét!
Ott vannak könyvei, - nem szegzi már rájok
Komoly tekintetét.

Itt gondos rajzai, ott csinos irása,
Jellemének tükre,
Amelyben lelkének szikráit nyomta rá
A finom betükre.

Ott derék hangszere, melynek zengelmével
A kisded családot
Fel-felvillanyozta s ünneppé tette a
Mindennapiságot.

Bárhová fordulok, bárhová tekintek,
Mindenütt ott látom,
És elszorul szívem a megfoghatatlan
Elhagyatottságon.

Hát már nem tér vissza, soha-soha többé
Szülei ölébe,
Mint máskor, ha elszállt uj világot látni
Rokonok körébe?

Oh e soha! Soha! Mázsányi teherként
Nyomja a szívemet,
Míg zokogás közben könyeim patakja
Ujra meg nem ered.

S hálásan emelem könyező szememet
Az egek egére,
Hogy könyeket adott gyógyító ír gyanánt
A szívek sebére.

Forrás: Tomor Ferenc: Fájdalom könyve. Emlék szeretteim sirjára. Nyomatott a Hunyady Mátyás-Intézetben Budapest, 1898. 

Tomor Ferenc (1827-1902): Erzsébet Mária főhercegnőnek

 
- 1894. jan. 28. -

Nagy király kis unokája,
Szép anyának jó leánya
Verset kiván, magyar verset;
Irok, de, hajh, keserveset.

Szomoru a szívem nagyon
Kalapomon gyászjel vagyon,
Sötét árnyat vet éltemre,
Könyüket csal két szememre.

Volt nekem még egy jó lányom,
Aki ma már csak szép álom;
El-elhozza képzeletem,
Hajh, de meg nem ölelhetem!

Képe itt az emlékkönyvben,
Teste lenn az anyaföldben,
Lelke fönn a magas mennyben,
Örök gyásza a lelkemben!

N sirjunk a kedves után,
- Mondja a kis királyi lány:
„Ő már angyal, ég angyala,
Ott nincs neki semmi baja.”

Isten áldd meg a kis angyalt,
Aki engem így vigasztalt,
Adj neki sok boldog napot,
Soh’se lásson búbánatot.

Forrás: Tomor Ferenc: Fájdalom könyve. Emlék szeretteim sirjára. Nyomatott a Hunyady Mátyás-Intézetben Budapest, 1898. 

Tomor Ferenc (1827-1902): Vigasztalóimhoz

 - 1894. jan. 23. - 

Ne vigasztaljatok, jószivü emberek,
Látván bő könyemet;
Eme könyek nélkül a forró fájdalom
Szétvetné szívemet.

Oh e fájdalommal tartozom én annak
A kedves gyermeknek,
Ki megaranyozta alkonyatra hajló
Napjait éltemnek.

Ő volt a vén törzsnek utolsó hajtása,
Legtelibb bimbója,
Akit oly hirtelen elválasztott tőle
A halál sarlója.

Büszke voltam reá, midőn oldalamon
Ifju kellemében
Szerény komolysággal haladt az uri nép
Cifra tömegében.

Büszke voltam reá, hogy három idősebb 
Testvére nyomában
Nemes versenyt futott isteni erényben,
Földi tudományban.

Megifjodtam, midőn mellettem iramlott
A csillogó jegen,
S kellemmel lebegve nagy köröket szegett
Mint sas a kék egen.

Balaton habjait mint a sebes delfin,
Úgy szelte mellettem.
Ki mondhatta rólam, hogy, magas kort érvén,
Meg is öregedtem.

Most már vége! Vége! Megalázott az Úr
- Elismerem – méltán;
Boldogabb embernek nem tartottam senkit,
Senkit a föld hátán.

Oh nem a kérkedés, hanem a legbensőbb
Hála szólt belőlem.
Hogy nagyobb szerencse nem boldog embere
Tanuljon éntőlem.

De minek is kérdem, mivel érdemeltem
Az Úr keze súlyát?
Ki fürkészheti ki a mennyei biró
Titkainak utját?

Hisz a kegyes biró, ki a szörnyü csapást
Vállaimra mérte,
Enyhítő balzsamát sem vonta meg tőlem,
Áldott legyen érte!

Drága gyermekemet megkimélte a zord
Halál látásától,
Ereje teljében oly fájdalom néklül
Vált meg a világtól.

S mikor az én szívem elszorul megnyitja
Könyeim forrását,
Hogy eltürhetőbbé tegye a drága lény
Távol maradását.

Ne vigasztaljatok hát, jó barátaim,
Látván bő könyemet,
Eme könyek nélkül az égő fájdalom
Szétvetné szivemet.

Forrás: Tomor Ferenc: Fájdalom könyve. Emlék szeretteim sirjára. Nyomatott a Hunyady Mátyás-Intézetben Budapest, 1898. 

Tomor Ferenc (1827-1902): Virágok

 
M a r i s k a  l e á n y o m  s i r j á r a.
1876. jun. 6. – 1803. dec. 17.
„Itt nyugszik az én világi vigságom.”


Mariska leányom halála
- 1893 dec. 17. -

Sötét, borongós volt egész hét,
Nappal nem láttuk a napot;
Éjjel köd és felhő takarta
A milliárdnyi csillagot.

Heted nap éjféltájban a köd
A mélységekbe üllepék,
Kék, csillagos palástot öltve
Várá az Úr napját az ég.

A csillagokbul egy kiválva
Nyilként a föld felé repül,
Ezüst sugárin fényes angyal,
Az Úr serény követje ül.

S megáll Budának ősi vára
Fölött, ott, - ott, hol én lakom;
Nem gátolhatta senki semmi,
Benn termett a zárt ablakon.

Ott ültem a drága gyermek
Kórágyán átölelve őt,
Erős karomból kölcsönözve
A lankadónak új erőt.

És ő bizott az én erőmben,
Mely ifjusága éveit
Hiven megóvta a bukástól,
Mint egykor zsenge lépteit.

Ketten küzdöttünk érte: én, a
Kétségb’esett szegény atya,
S az a váratlan szellem-ifjú,
Az égnek ékes angyala.

S mily küzdelem volt az! Halandó
És halhatatlan lény között,
A gyarló föld az éggel, a test,
A szellemekkel ütközött!

De hajh nem tarthatott sokáig.
Az egyenlőtlen küzdelem!
Mig én a drága gyermeket hőn
Verő szivemhez ölelem:

A szellem-ifju tiszta lelkét
Szárnyára véve eltünék!
S levetvén csillagos ruháját,
Biborpalástot vőn az ég.

Ugy várta a tüzek tüzét, a
Már régen nem látott napot,
Mely égre, földre felhozá a
Mosolygó szép vasárnapot.

Ilyent kívánt a drága gyermek,
Midőn Isten házába ment,
Hogy tiszta mezben tiszta szivvel
Imádja ott a végtelent.

Ily szép vasárnap szállt az égbe
Az angyal tünde szárnyain
Lebegve fel – fel, végtelen fel
Napunk aranysugárain!

S én meg-megállva ablakomban
Föl-föltekintek, ha talán
Megláthatnám a drága lelket
A kedves angyal oldalán.

Forrás: Tomor Ferenc: Fájdalom könyve. Emlék szeretteim sirjára. Nyomatott a Hunyady Mátyás-Intézetben Budapest, 1898. 

Tomor Ferenc (1827-1902): Ima

- A fájdalom könyvéből. -

Uram! Megfoghatatlan
Hatalmad és utad,
Ki nem fürkészi elménk,
Bármily mélyen kutat.

Világokat teremtesz,
S egy pillantás alatt
Porrá törsz nagy kezeddel
Korhadt világokat.

És a mérhetlen ürbe
Veted, mint uj magot,
A melyből uj világ és
Uj élet támad ott.

Talán ez  uj, e szebb, jobb
Világba tetted át
Szerelmem rózsafája
Utolsó bimbaját.

Hogy e korhadt világot
Ne kelljen látnia,
Ha majd reája zudul
Karod boszu-nyila.

Oh, majd ha én bevégzem
E földi életet:
Engedd ott feltalálnom
A drága gyermeket!

Hogy egyesülve zengjük
Dicsőséged dalát,
És egyesülve zengjünk
Nevednek glóriát!

Forrás: Magyar Szemle Emlék-albuma 1888-1898. Kiadta Kaczvinszky Lajos. Bp. 1898.