![]()
Mikor Arany János annak idején kimondta volt, hogy költészetünkben túltengő a lírai elem és ezen belül a dalszerű hang, nem annyira azt a hatvanezer lantpengetést tarthatta szem előtt, kik lírai költészetünket a közönség előtt diskreditálják, mint inkább a komoly és történetileg is számba vezető irodalmat, melyben ő a Petőfi-utánzáson kívül semmi egyebet sem vélt fölfedezhetni. Azért hangsúlyozta, hogy új utakat kell törni úgy a líra, mint az eposz terén. Ő maga természetesen főleg az utóbbira, az eposzra gondolt és talán erre akarta a közfigyelmet irányítani, amikor a lírai költészet túltengését fejtegette.
Magyar műeposz és ballada létrejötte után ismét beállott az „új utak törésének” szüksége, de úgy látszott, hogy a tehetségek kiapadtak és a költészet korának egyelőre vére. Az újabb nemzedéknek ugyan megvoltak saját alkotási vágyai ámde szemben találta magát az irodalom ama tekintélyes képviselőivel, kik Arany után az irodalomtörténet könyvét lezártnak tekintették és annak lapján még csak a maguk számára tartottak fenn tiszta helyet melyet azóta szépen be is töltettek.
A haladás és maradás ellentétéből fejlődött ki aztán ama hosszas küzdelem, melynél terméketlenebbet irodalomtörténetünk nem mutathat fel, mert a jól fegyelmezett és szervezett tehetlenség maga részére hódítván az iskolát, egyetemes és akadémiát, diadalmat aratott az önálló és szervezkedésre nem hajlandó egyéniségek fölött. Még ma is az a nehány maradi ember áll irodalmunk élén, akik azt nemcsak hogy új eszmékkel megtermékenyíteni nem tudták, de a múlttal szemben is ferde állást foglalnak el, sőt saját mesterük költészetének beható esztétikai méltatására is képteleneknek bizonyultak. A jövő pedig reájuk nézve egyáltalán nem is létezik.
Arany iskolájával csak egyetlen egy önálló, izmos nagy tehetség állott kapcsolatban és ez at egy elegendő lett volna arra, hogy egész irodalmunknak új lendületet adjon és új erőt, lelket öntsön beléje. Tolnai Lajost nagy alkotó ereje, széles és mély tudományossága, nemzeti irányzata, valamint önzetlen nemes jelleme arra képesítették volna, hogy a tehetségeket maga köré csoportosítva, irodalmunkat újabb virágzásra emelje. Igen, de Tolnai nem illet az érdekszövetkezetbe, nem mint ember és nem is mind költő, aki a maga útján jár. Azok tehát, kik Arany köré csak azért csoportosultak, hogy a költő dicsfényében fürödjenek és így maguk között eredeti, a középszerűség fölé emelkedő tehetséget nem tűrhettek meg, Tolnait csakhamar mellőzték, majd meg üldöző hadjáratot indítottak ellene, melynek eszközeiben nemigen válogatósak.
Tolnai mellőzésével az Arany-iskola emberei világosan kimutatták, hogy nekik irodalmi jövő nem kell, mert ha van manap író, aki Arannyal rokon és mégis új epocha megnyitója, az csak Tolnai lehet. Ha majd a közvélemény ennek tudatára épp úgy ébred, mint az íróknak máris nagy része, akkor beállhat az újabb fordulat.
Egyelőre azonban a fonál itt megszakad és vissza kell nyúlni egy régebbihez, melyet maga Arany metszett el. Mert nem áll az, hogy a forradalom utáni költészet merő Petőfi utánzás volt. Tanú rá vajda János költészete, melyben, mint ezt most ellenfelei is kénytelenek bevallani, semmi nyoma az utánzásnak nincs. Sőt ma már utat tör magának az a meggyőződés, hogy Vajda nemcsak korunk legnagyobb lírai költője, de egyáltalán irodalmunk egyik tüneményszerű jelensége.
Régebb ez másképp állott és Vajda költészetének nem volt annyi tisztelője, mint ma. Akik ugyanis Arany szavát a lírai költészetről ismételték – és hány ezer volt ilyen! – már lírai vértódulást, petőfieskedést, fenegyerekességet és több ily zseniális jelszót vágtak a lírai költő fejéhez. Majd átvették Aranytól a „kozmopolita” jelszót, mely a „hazaárulónak” esztétikai analogonja, hogy egész biztosan ölhessenek.
El is érték, hogy az eredeti tehetség nevetségessé kezdett válni a közönség szemében. A természetesség durvának, az erőteljes hang sértőnek, a szenvedély, a pátosz pedig éppenséggel kiállhatatlannak tetszett. Az elnyomatás korában lírai költészetünk sötét, érthetlen allegóriákba burkolódzott és hangja tompa, fátyolozott maradt még az újabb érában is, holott a szilárd alapon bámulatos gyorsasággal fejlődő közélet erőt és bizalmat önthetett volna a lelkekbe. Míg minden téren örvendetes lendület érezhető, addig a líra az élet színpadáról leszállva, az iskola falai közé szorult és professzorok meg iskolás fiúk prédája lett. A társadalom átalakul, a műveltség emelkedik, a nemzeti erő segédforrásai szaporodnak, az öntudatosság növekedőben és az uralkodó akadémiai líra és kritika ez alatt tettetett népies naivságban, álszerény csöndes mélaságban tetszeleg magának, tudákos gyerekességével a közízlést megrontja, az eredeti, önálló tehetségeket a nagyközönségtől mintegy elszakítani és közbefurakodó tekintélye által a költők hatását korukra lehetetlenné tenni iparkodik.
A viszonyok ma már ugyan lassacskán javulnak, de a közelmúlt korszakban önérzetes költőnek lenni mártíromság volt. Ez a sors jutott pedig Vajad osztályrészéül. És miért? Azért mert igazi költő volt, aki hivatását érzi és komolyan veszi. Mert önálló volt és nem akarta föladni önnönmagát. Mert követte szívének sugallatát és hű maradt magához és múzsájához. Mert nem hajtotta nyakát a konvencionalizmus igájába és természetes, törzsökös lényét nem tagadta meg a vásári dicsőség kedvéért.
***
Hogy Vajda költészetének egyszerre középpontjába helyezkedjünk, olvassuk el „Gina emléke” című versciklusát. Ez egy visszautasított, de lemondani nem tudó szerelem benső történetének nagy emlékoszlopa, melyhez a költő évtizedek múltán is vissza-visszatér, hogy azt mintegy egyéniségének növekedéséhez képest mind magasabbra és magasabbra emelje.
Vajda szerelme a természetes és erős érzékiség talajában gyökeredzik, onnan hajt a magasba és a tökéletes szép eszményében tisztul meg. A bevejezett szépség ideálja után való sóvárgás a szerelemmel összeolvadva sajátságos módon vonul végig Vajda egész költészetén. A szépség általános eszménye a női szépségbe megy át és Ginában ült testet, a szépnek imádata szerelemmé válik és a művészi lélek fájdalma, hogy az eszményhez közeledve, azt mégis mind nagyobb távolságban látja maga előtt, a visszautasított szerelem gyötrelmeivel olvad egybe. Ezt kiérezni „A kiállhatatlan szépről” című töredékből és még inkább „A jávorfa regéjé”-ből, melyben Dalima királyleány, ki oly szép, „aminő csak egyszer lett és soha, soha többé nem lesz”, tulajdonképp nem egyéb, mint a szépség eszményének allegorikus képviselője.
A „Gina emléke” című ciklusban is foglaltatik egy a szépségre írt himnusz. A himnusz megjelölés csak azért nem egészen találó, mert a költő a szépség dicsőítését az elmúlása fölötti gyász eszméjéhez kapcsolja. Te szép, dicső, egyetlen zsarnok vagy – mondja Ginának – egy nézésedre hódol neked minden, de ha elmerengek látásodon:
Mint fáklyaillat temetőből,
Egy gondolat mély gyászba von;
Megered a köny szememből,
s én szánni kezdelek nagyon.
Mert semmi sem múl el a földön, a jónak, rossznak egyaránt nyoma marad:
Örökre, végkép, menthetetlen
Te mulsz el egyedül magad,
A halhatatlan egyetemben,
Mindent fölérő áldozat!
Tán mert irigyed e tárgy limlom.
A nap legforróbb sugarát,
Fehér arczát a szende liljom,
a rózsa tündérillatát,
Mind követelik vissza tőled,
és vissza kell adnod nekik;
Az ellened lázongó földnek
Zsákmányul trónod elesik.
Hódító szépséged csodája
Még rajtad élőn elenyész,
Arczod tündöklő szinpompája
Végkép, örökre odavész.
Hóhér idő ádáz kezével
Letörli ajkad biborát,
Bepókhálózza csúf redővel
Fölséges arczod himporát.
Azért csak tépd a virágot és tipord el, hiszen mi kárpótolhatna téged veszteségedért:
Ne szánd e korcs önző világot,
Marczangolj embersziveket!
Nevetik a mulandóságot,
hervadni látván tégedet.
Minden bűnös, hibás e földön,
És semmi sem lakol meg itt.
Mert hogy te elmulsz mindörökkön
Eltörlöd e lét bűneit.
Az egész költemény tele a szebbnél szebb, ragyogó nagy gondolatokkal. Már itt megjegyezhetem, hogy a magasabb eszmék világát Vajda hódította meg a magyar lírának. A bölcseleti elem minden más költőnknél száraz tanköltészetet termett volna, de Vajda sajátos egyénisége, mely a szárnyaló gondolkodást, a képzelet erejével és a szenvedély hevével egyesíti, éppen arra látszott hivatottnak, hogy líránkat a paraszt gondolkodás süppedékeiből kiemelje.
Vajda kedélye eredetileg csupa fény és tűzláng volt. Izzó vérmérsékletéhez, erős és mégis finom érzékiségéhez közvetlenül csak a szépség, gyönyör és kéj tudott férkőzni; a bú, fájdalom és kétségbeesés csak kerülő utakon törhettek szívébe. Neki az élet tündöklő nyári fényben pompázott,m ert ő maga körül mindenre saját bensejének naphevét árasztotta szét. Amily határtalan azonban kéjérzete, mikor szerelmének világába tekint, épp oly mértéktelen fájdalma, midőn szenvedélyét viszonzatlannak látja. Kétségbeesése olyan, mint Kainé, kit a kerubok tüzes lángpallossal űznek el a paradicsom bejáratától. A visszautasított és megcsalt szerelem fájdalma, haragja, szégyene lávaszerűen tör elé költeményeiben. Olykor természetesen a vulkanikus kitörést hamueső is kíséri.
A megrázó szenvedély kifejezésében Vajda költeményei között a legkimagaslóbb „A kárhozat helyén”. Ide iktatom két középső versszakát, melyekben a pátosz oly magasságig emelkedik, hogy az többé nem fokozható.
Itt, eme függöny éjjelében,
Mint egy-egy villogó gyilok.
Röpkednek, fuldokolva kéjben
Tüzet lehelő sohajok.
Megelevenül tőlük itten
S remeg minden butordarab;
Árulkodik, suttog szememben,
Hátam mögött föl-föl kaczag:
"hogy gyalázatfolt ég a napban,
Virágkehelyben ronda pók;
Nincs szemérem a csillagokban,
zsibáru lett a szűzi csók.
Hogy koldussá szegényült a lét,
Leélte tündöklő nyarát;
üres a végetlen mindenség,
Ki van rabolva a világ.”
Ha mintegy egyetlen pillantással át akarjuk tekinteni Vajda egész lírai költészetét és minden jellemző vonásának alapvonását keressük, akkor ezt abban a sajátosságban találhatnók fel, hogy Vajda a saját szenvedélyeit és általában egész lelkületét a tragikus képében fogja föl és így egész költészetét, kiválóképp pedig a „Gina emlékét” úgyszólván monodrámává teszi. Hangjai oly erősek, hogy a gyönge lírai hangszerből ilyeket kicsalni nem lehet, vagy legalább lehetetlennek hittük. Innen származik Vajda költészetének minden más lírikusunkétól elütő egyéni jellege. Költészete olyszerű benyomást tesz mintha valamely drámának lírai részét szűrték volna le. Egyes verseinek hangja kitör a líra megszokott korlátaiból és szinte a dráma skálájába csap át.
Vajdában tehát olyan kiváló költőt kell tisztelnünk, aki – mint mondtam – a magyar lírának a magasabb eszmék világát hódította meg és aki ezen felül húrjait – az érzelemskála tekintetében – újabbakkal és erősebbekkel bővítette ki.
II.
Vajda költészetét – mint előbbi cikkemben mondottam volt – úgyszólván monodrámának tekinthetjük, melynek közepén úgy áll ő maga, mint a hős a dráma középpontjában. Költészetének szálai szorosan egyéniségébe futnak össze: minden versében ott van ő maga, ott él lelke, ott lüktet férfias, erős szíve. Már egyéniségének ilyetén erős kidomborítása által különálló eredeti jelenséggé válik az uralkodó konvencionális iskolai lírával szemben, melynek fagyos geometriai verselésén igaz egyéni érzés soha át nem tör. Minél jobban törülte le magáról ez utóbbi az egyéni színt, annál erősebben érvényesítette egyéniségét Vajda a maga költészetében, mintha csak egymaga ellensúlyozni akarná mind azt az erőszakot, amit a konvencionalizmus lírai költészetünkön elkövetett. Midőn a líra az Arany-epigonok kezében puszta ritmus és rímjátékká süllyedt, akkor az igazi emberi szenvedély a maga természetes mivoltában csak Vajda lantján talált kifejezést. Nehéz volt az egyéniséget sorvasztó ár ellen úszni, de Vajda ezt évtizedeken át következetesen megtette.
Ebbeli küzdelmének politikai háttere, vagy jobban mondva előjátéka volt. Két politikai költeményét kell is kiemelnem. „A virrasztók” (Vajda legismertebb verse), az elnyomatás korából származik és a költő egyéniségének megfelelően az allegóriának nagyon áttetsző, könnyed fátyolába van burkolva, mi által előnyösen különbözik az egykorú sötét szimbolizáló (Tompa-féle) versektől. A fájdalom benne bizonyos férfias erély és keserűség hangjával egyesül; a kétség és reményből összetett közhangulat mesterien van festve. Vajda e költeményéből megítélhetni, hogy mire lett volna képes, ha hangulata mindig a közérzületből merít tápot s erőt; míg a „Luzitán dal” azt a Vajdát ismerteti meg velünk, ki az uralkodó politikai áramlattal ellenkezésbe jut. A „Luzitán dal” még a viruló férfikor erélyével van megírva és a legmerészebb, amit irodalmunk e nemben fölmutathat. Petőfi szólalt volna meg ilyen hangból, ha a kiegyezés létrejöttekor még él. Csak ő merte volna kérdezni:
Hazám, hazám, minő uton jársz?
Mit tartsak immár felüled?
Szeresselek-e ezután is,
Megengedi a becsület?
És csak ő szólott volna hazájához ilyformán:
És elcserélted özvegy fátylad,
Mit tisztelet, dics övezett,
A mennyezettel haj! A honnan
Elköltözött a becsület.
E költeménynek ma már politikai szempontból jelentősége nincs és csak azért hozom fel, mert legtisztább fényben mutatja Vajdának páratlanul álló egyenes lelkű, férfias szókimondását. Ami a politikában idealizmusnak tetszhetik, az a szenvedélyek festésében elragadó realizmussá válik. Valóban lírai költő a szenvedélyeket természetesebben és erősebb vonásokkal nálunk még nem festette, mint Vajda. De az uralkodó költői iskola esztétikusai azt hitték, hogy, mert a politikai alap, melyen ma állunk, bölcs megalkuvás által jött létre. Hát ezt a szellemet a lírai költészetbe is át kell plántálni és az emberi érzelmekkel diplomata módjára meg-megalkudozni. Ami a politikában helyes volt, azt a kislelkűség az esztétikába és költészetbe vitte át és a közízlésben uralkodóvá is tette. Vajda törzsökös egyéni költészete tehát visszhangra nem talált és szava a pusztában kiáltó szava volt. Innen támadt életének legnagyobb fájdalma, mely a legkülönbözőbb hangokban jut kifejezésre és belevegyül természeti, szerelmi és bölcseleti költészetébe is. Végül az egyedül állás átkának képében jelen meg és belőle származnak Vajda legszebb költeményei. Első helyen említem a „Megnyugvás”-t, mely esztétikai szempontból azért fölötte érdekes, mert Vajda benne megpendít minden húrt, mely fölött lantja rendelkezik. Féktelen harag, szilaj fájdalom, megindító panasz, lágy epedés, fényes ábránd, emelkedő bizalom, föllengző remény s bölcseleti megnyugvás majdnem teljes összhangban egyesülnek benne.
De a költő tulajdonképpen „Megnyugvás”-ának „Az üstökös” című versét kell tekintenünk, mert benne a költő fenséges és nyugodt öntudata szólal meg. E költeményből ismerhetni meg Vajdának a végtelen hasító fényes képzeletét. Ide iktatom:
Az égen fényes üstökös;
Az ég felétől le a földre ér.
Mondják ez ama „nagy”, melynek pályája
Egyenes; vissza hát soha se tér.
Csillagvilágok fénylő táborán át
A végtelenséggel versenyt rohan.
Forogni körbe nem tud, nem akar, hát
örökké társtalan, boldogtalan.
Imádja más a változékony holdat,
A kaczéros keringő csillagot;
Fenséges Niobéja az égboltnak,
Lobogó gyász, és neked hódolok.
Szomoru csillag, életátkom képe,
Sugár ecset, mely festi végzetem;
Akárhová mégysz a mérhetlen égbe,
Te mindenütt egyetlen, idegen! …
A fenséges kifejezésében e költeménnyel még csak a „Húsz év mulva” című versenyez, mely a Gina-ciklusba tartozik. Hagyjuk el a „Kárhozat helyén” már idézett versből a szenvedély hevét és helyezzük tárgyát a múltba úgy, hogy a költő csak mint emlékre tekint rá vissza, akkor eléáll a „Húsz év mulva”, melyben a kiégett fenséges szenvedélyre már a melankólia borítja árnyát, mi által a költő egyénisége még a közönségesebb szívnek is rokonszenvessé válik. Ahol Vajda a szenvedélyt a maga félemletességében tünteti föl, ott a közönséges szívek tőle elriadnak, de visszatérnek hozzá, mikor valamely gyöngédebb érzelem kapcsán ismét visszahajlik hozzájuk. Nem veszik észre, hogy a félemletes és rokonszenves elem mint tételezik föl egymást Vajda költészetében, és nem bírnak érzékkel a fenséges iránt, ha az véletlenül a lírában olyformán jelentkezik, amint ezt különben csak a tragédiában szoktuk meg.
Eddig Vajda költészetében főleg a fenséges elemet tartottuk szem előtt. Most már az általa kifejezett érzelmek skáláján lejjebb kell szállanunk. Számos költeménye, főleg „A szerelem átka” majdnem mindenik és a Gina-ciklus utolsó darabjai, középfokon maradnak az elégia és óda hangja között. A megolvadott fájdalmat széles áradatban önti ki, ámbár ilyenkor is helyenként -ki-ki tör a szilaj hajthatatlan indulat. Végül egészen megtörni látszik és eléállnak hangulatversei, melyek a legtöbb változatosságot hozzák költészetébe. Ezek nélkül Vajda egész költészete nagyon is egyhangú és egyszínű maradna.
A „Sirámok” többnyire ily hangulatdalokból állanak. Ezekben a fájdalom már szelíd alakjában lép fel; nehéz ború, sötét melankólia terjed el rajtuk. Olykor pesszimista gondolatok kerülnek felszínre, mint például: „Száll a hegyre barna felhő” bekezdésében, mely a ciklus legszebb darabja. Hasonló hangú versek vannak különben a Gina-ciklusban is, sőt ezek közt egy-két olyan is található, mely egészen a népies költészet szebb termékeire emlékezetet.
A pesszimizmus, a világfájdalom csak mint átmeneti hangulat, és nem mint világnézet lép fel Vajda költészetében, ámbár van egy olyan verse is – és ez a Vajda szebb költeményeinek egyike – melyben igen erős kifejezésre jut. A „Tavasz felé” (II)-ben a kiábrándulás mély keserűséggel párosulva jut kifejezésre:
Én már kijártam, elvégeztem
Az egész életiskolát,
Komédia csak már előttem
Maga a zord valódiság.
A nagy természet csak diszitmény
És zenekar – az elemek.
Az élők benne szerepelvén,
a hogy szerzék az istenek.
Nem ismert más világ lakói -
Ezek a tisztelt publikum,
egy-egy halál a bemenetdij -
Örökre – nem sok: bum bum bum!
De ez is mily harmonikusan végződik:
Ah mert ha járok a tavaszban,
És látom hegy-völgy mint virul;
Szűz rózsabimbó szép hajnalban
Hogyan nyílik ki, hogy pirul,
Eltörpül szégyenkedve minden
Hijábavaló bölcselet;
Mint aeolhárfa, emlékemben
Zsendül bűbájos énekel -
Tündérvilág, bezárult éden:
Gyermekkor, első szerelem!
S egyszerre csak fáj, fáj a szívem,
És könybe lábad a szemem.
E versben Vajda különben mg nem áll filozófiai költészetének magaslatán. A pesszimizmus egyáltalán nem tartozik lényegéhez, sőt mondhatnók, egyenes ellentétben áll vele. Már előbbi cikkemben volt alkalmam rá utalni, hogy Vajda kedélye, eredetileg csupa fény és tűzláng. Erős érzéki természete merően pozitív és a lemondásnak nyoma sincs benne. A tagadás szelleme csak környezetében volt meg, de ő maga nem egyéb, mint a megtestesült igenlés az élet minden szépségével és gyönyörével szemben. Épp ebből az ellentétből fejlődik ki egész költészete. Aki Vajdát világfájdalmas költőnek tartaná, az teljesen félreismerné törzsökös egyéniségét, sőt egyáltalán megtagadná eredetiségének alapján. Mert eredetisége éppen lényének úgyszólván abszolút igenlegességben sarkall.
A pesszimisztikus hangulat Vajdának csak átmenetül szolgál, hogy a természet ölén enyhülést keresve, oda térjen vissza, ahonnan költészete származott. Vajdának a természet iránti mély érzéke – úgy látszik – családi örökség. (Vajda Péter!) Költészetének valódi kulminációját természet-költészetében kell fölismernünk. Ebből akadnak bölcseleti színezetű versei is.
Az élő természet buja gazdagsága, fénye, pompája ragadta meg legerősebben Vajda képzeletét. Egyes költeményeiben szétszórt természet-festései fényben, színgazdagságban és érzékítő erőben felülmúlhatatlanok.
Költői beszélyeinek („A jávorfa regéje”, „Alfréd regénye”, „Találkozások”, „Ábel és Aranka”) ezek képezik legfőbb szépségét. Helyesen nevezete őt egyik fiatal írónk az erdő költőjének, mert ennek rejtelmes, misztikus világa elevenedik meg leírásaiban épp úgy, mint hangulat-költeményeiben. Vajda nyelvének bámulatos képgazdagsága éppen a természetnek mély szemléletéből származik.
Egy-egy nyolcsoros versszakban („Találkozások”) Vajda egy egész bájos ki idillt fest. Majd az erdő millióm életét, mely egy nagy életbe látszik olvadni, támasztja fel előttünk. Lelkének a természettel számtalan érintkezési pontja van; minden érzelméhez megtalálja a megfelelő természeti képet, és minden természeti kép a megfelelő hangulatot kelt benne. A növény-, az állatvilág, a napnak és évnek minden szaka: mind külön sajátos jelleggel bírnak előtte. Mindeniknek fiziognomiája iránt erős festői érzékkel bír. De legjobban szereti a nyári delet; ezt akarná ő úgy festeni, hogy a napnak heve szinte ott égjen soraiban. A tündöklő fény versenyre kelti, hogy a nyelv pompájával túl tegyen a természeten. Szereti a nyári éjt, mikor az alvó és álmodozó természet védtelen kéjben úszni látszik. Ennek festésében kifáradhatatlan („A jávorfa regéje”). Merész, szokatlan szóösszetételei mutatják, hogy utánozza ő magát a természetet. A nyár iránti előszeretet egyszersmind rá vall Vajda egész költői egyéniségére, mert a szenvedélyeket is a kulmináció pontján festi. Erős érzéke van a félemletes iránt a természetben, mint ezt például a vadonnak festése mutatja vihar alkalmával. („Találkozások”). Ennek aztán megfelel az a tulajdona, hogy a szenvedélyek félemletes oldalát szereti feltüntetni (mint ezt túlozva az „Ártor és Idá”-ban vagy az „Alfréd regényé”-ben teszi).
Szóval Vajda költői lényegének egész alapja már természetköltészetében letéve található. Itt csírázik mindaz, amit élményei oly fenséges alakban fejlesztettek ki.
Természetköltészetének sejtelmes eleméből fejlődik költészetének metafizikai oldala. Csodálatos, hogy törzsökös természetes lényege mennyire tud itt finomulni. Szinte hihetetlen, hogy mily végletes ellentéteket egyesít magában, mert a telhetetlen érzékiségen kezdi és a legmagasabb bölcseleti eszmékig emelkedik. A „Hajón”, a „Jelenetek”, a „Balaton mellett”, a „Bikoli fák alatt” lírai költészetünk gyöngyei és nemükben egyedül állanak. Mind megannyian arról az igazi mély szemlélődésről és intuícióról tesznek tanúságot, mely a lángelméknek jellemző vonása.
Vajda legújabb versei abból a hangból indulnak, melyben a „Váli erdő” van írva. Ilyenek például az „Otthon”, a „Váli völgyhöz” stb. Ezekben Vajda művészetének tetőpontját érte el, mert az átlátszó, tiszta és mégis tengermélységű érzelmeket a képzelhető legegyszerűbb eszközökkel oly megindítóan, a szívet oly megkapóan fejezi ki, amint ez neki viruló férfikorának delelő pontján, a nyelvnek minden ciklopsi erejével, a színezésnek minden ragyogó pompájával sem sikerült.
Vajdát elsőrangú költőinkkel egy sorba kell helyeznünk. Ha visszatekintünk irodalmunk múltjára, csodálkozunk kell, hogy viszonyaink közt oly lángelme fejlődhetett ki, mint a Petőfié. A jövendő kor hasonlóan nem fogja megérteni, hogy a korban, melyben most élünk és amely ezt közvetlenül megelőzte, olyan őserejű költői egyéniség létezhetett, mint a Vajdáé.
Forrás: Koszoru – A Petőfi-Társaság Heti Közlönye. Szerkeszti Ábrányi Emil.
7. évf. 1. kötet, 20-21. szám, 1885.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése