![]()
Hatalmas nagy úr, irgalmatlan végzet,
Csak föfd be mélyen, döfd szivembe késed’,
Csak sujts a porba, sujts könyörtelen,
Hatalmadat csak éreztesd velem.
Im itt hánykódom lázban, megtörötten,
Karom oly gyönge, agyam oly tehetlen.
Mi lett ez ifju testből? Satnya váz.
Minden tagomban a halál tanyáz!
Ha fekszem csendben mozdulatlanul,
Egész bensőmben izzó láva dúl,
Ha mozdulok, szivemen átnyilal,
Ha szólok, hangom fuldoklásba hal.
S én tűröm ezt, nem ontok könnyeket,
Nem szitkozódom végzetem felett,
Imára nem nyitom fel ajkamat,
Vérző szivemből átok nem fakad.
Legyőztél, végzet, eltiport kezed
S én mégis, mégis daczolok veled.
Van, mi vigaszt önt életembe még,
A gyűlölet, mely tört szivemben ég.
Legyen bár kínom örök, végtelen,
Kárhozzak el bár pokol mélyiben,
Porom ne leljen soha nyugodalmat,
Gyűlöllek zsarnok, gyűlölöm hatalmad’.
Forrás: Koszoru – A Petőfi-Társaság Heti Közlönye. Szerkeszti Ábrányi Emil. 7. évf. 1. kötet, 17.szám,1885.
Jó szórakozást, töprengő, elmélkedő, ösztönző, vigasztaló, megnyugtató perceket kívánok az Irodalom-birodalomban! - Csicsada
2026. nov. 22.
Palágyi Lajos (1866-1933): A végzethez
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése