A pusztán, hol heves nap éget,
Egy testhalom áll egyedül,
Egy régidőben élt vitéznek
Szolgál az ott nyugvó helyül.
Három napig küzdött a' helyt még
Hős serge - gyász-torul - tovább...
S a táltosok mellé temették
Minden nejét s kedves lovát.
Hogy aztán az elhúnyt vitéznek
Sírján a zaj elhallgatott,
A hegedősök eljövének
S arany guszlán dalt mondtak ott:
„Te hős, a te nagy tetteiddel
Büszkélkedik nagy nemzeted,
Századok múlva sem vesz itt el
A te vitéz, dicső neved.
S ha tán sírod majd ellapúlna
S egyenlő lenne, mint e tér,
Emléked el még úgy se múlna,
Mert a te híred égig ér.”
És jöttek évek, múltak évek,
Elfolytanak a századok,
Megváltoztak a nemzedékek
A föld is új képet kapott.
S a testhalom, a mely a hősnek
Szolgál örök nyugvó helyül,
Nem mállott el, tán még erősebb,
Áll büszkén, érintetlenül.
Hanem neve a régi hősnek
Napjainkig el nem jutott...
Ki volt ő? és mi volt a hőstett?
Nem tudja a késő utód.
Kinek vérét ontotta kardja?
Mely várakat pusztíta el?
Hogy halt meg? a sír, mely takarja,
E kérdésekre nem felel.
A sír s a puszta nem felelnek,
Feledve bennök rég a hős,
S a halomnál nem énekelget
Arany guszlán a hegedős.
Nagy néha-néha arra téved
Egy-egy vadkecske s fut tovább
Vagy egy-egy tücsök-czirpelésnek
Hallhatni mélázó zaját...
Véletlenül, délszakra tartva,
Jön egy vándor daru-sereg,
A testhalomra száll suhanva
És pihenőt tart a felett.
Majd, hogyha nő az est árnyéka,
Egy-egy nyúl is közelbe jön,
Majd egy lovas ugratja néha
Kényes lovát a dombtetőn;
De könyet legfeljebb a felhő
Sir rá, leontva záporát,
És látogatni csak a szél jő
A hősnek elfeledt porát.
Forrás: Orosz költők – Fordította Szabó Endre – Bp.
Szépirodalmi Könyvtár Kiadóhivatala 1891.
