2016. nov. 3.

Tolsztoj: A testhalom







A pusztán, hol heves nap éget,
Egy testhalom áll egyedül,
Egy régidőben élt vitéznek
Szolgál az ott nyugvó helyül.

Három napig küzdött a' helyt még
Hős serge - gyász-torul - tovább...
S a táltosok mellé temették
Minden nejét s kedves lovát.

Hogy aztán az elhúnyt vitéznek
Sírján a zaj elhallgatott,
A hegedősök eljövének
S arany guszlán dalt mondtak ott:

„Te hős, a te nagy tetteiddel
Büszkélkedik nagy nemzeted,
Századok múlva sem vesz itt el
A te vitéz, dicső neved.

S ha tán sírod majd ellapúlna
S egyenlő lenne, mint e tér,
Emléked el még úgy se múlna,
Mert a te híred égig ér.”

És jöttek évek, múltak évek,
Elfolytanak a századok,
Megváltoztak a nemzedékek
A föld is új képet kapott.

S a testhalom, a mely a hősnek
Szolgál örök nyugvó helyül,
Nem mállott el, tán még erősebb,
Áll büszkén, érintetlenül.

Hanem neve a régi hősnek
Napjainkig el nem jutott...
Ki volt ő? és mi volt a hőstett?
Nem tudja a késő utód.

Kinek vérét ontotta kardja?
Mely várakat pusztíta el?
Hogy halt meg? a sír, mely takarja,
E kérdésekre nem felel.

A sír s a puszta nem felelnek,
Feledve bennök rég a hős,
S a halomnál nem énekelget
Arany guszlán a hegedős.

Nagy néha-néha arra téved
Egy-egy vadkecske s fut tovább
Vagy egy-egy tücsök-czirpelésnek
Hallhatni mélázó zaját...

Véletlenül, délszakra tartva,
Jön egy vándor daru-sereg,
A testhalomra száll suhanva
És pihenőt tart a felett.

Majd, hogyha nő az est árnyéka,
Egy-egy nyúl is közelbe jön,
Majd egy lovas ugratja néha
Kényes lovát a dombtetőn;

De könyet legfeljebb a felhő
Sir rá, leontva záporát,
És látogatni csak a szél jő
A hősnek elfeledt porát.

Forrás: Orosz költők – Fordította Szabó Endre – Bp. Szépirodalmi Könyvtár Kiadóhivatala 1891.

Lermontov: Végrendelet





Négy szem között hadd beszéljek
Véled, jó barátom,
Mert azt mondják, hogy nem élek
Soká a világon.
Ha haza mégy... ej, de hiszen
Sok szót mire szőjjek!
Énvelem ott alig hiszem,
Hogy sokan törődnek.

Ha valaki mégis kérdez -
Nos, tegyük fel: hátha? -
Mondd: a mellem holtra véres,
Egy golyó találta.
Mondd: szívesen áldozám fel
Életem a czárnak,
Hogy doktorunk buta ember
S tisztelem hazámat.

Szüleimet már aligha
Életükben éred,
Hanem hiszen jobb is, mintha
Ezt tudnák, szegények.
De ha élnek, mondd: irásra
Nagy a restség bennem,
Hogy ezredünk jár csatákra
S ne várjanak engem.

Szomszédunkban van egy lányka,
- Most is látom innet -
Az nem kérdez engem, ám ha
Nem is, azért mindegy,
Neki mindent mondj el, aztán
Öntse híg szívét ki,
Sirjon egyet... úgy se használ,
Se nem árt a' néki.

Forrás: Orosz költők – Fordította Szabó Endre – Bp. Szépirodalmi Könyvtár Kiadóhivatala 1891.

Puskin: Az élet szekere





Bár sok teher van néha rajta,
Könnyű az élet szekere,
S a vén kocsis, az ősz Idő nagy
Ügyességgel bánik vele.

Felülünk a szekérre reggel
Nagy vígan és ujjongva, haj!
És rákiáltunk a kocsisra:
Előre no! hamar, hamar!

De délfelé kedvünk lohad már,
Mert összerázta völgy, halom
A csontjaink' - és azt kiáltjuk:
Lassan kocsis, ne hajts nagyon!

S tovább döczög, mig megszokatja
Estig a rázást is velünk -
S mi szundikálva hajtatunk, mig
Végre éjji szállást lelünk.

Forrás: Orosz költők – Fordította Szabó Endre – Bp. Szépirodalmi Könyvtár Kiadóhivatala 1891.

Bernát Gáspár: Alföldi népdalok





I.
Harmat csillog a rózsalevelen,
Bánat fekszik az én bus lelkemen,
Te tudod csak édes jó istenem,
Éjjel nappal hogy én mért könnyezem.

Reggel korán és hüs estalkonyon
Andalgok csak édes jó istenem,
Bé sirom a habokba könnyeim,
Hogy igy tán enyhülnek keserveim.

Honvéd! honvéd! lelkemnek mindene,
Te vagy szivem édes-bus gyötrelme,
Imáim közt érted szent hála kél,
Mert szeretett hazádért vérezél.

Ott hol vitéz őseidnek vére
Omlott a szabadság szent földére,
A virágzó völgyeken s halmokon,
Bus szellő leng a sírvirágokon.

Isten veled hősök unokája!
Legyen hazád nyugalom hazája,
Örökzöld viruljon sírhalmodon,
Hol érted s hazádért imádkozom.

II.
Ha megunom magam a pusztába,
Kapom magam megyek a csárdába,
Oda sugok a korcsmárosnénak,
Hogy hozzon bort jó borivójának.

Eszemadta barna menyecskéje,
Add át nekem szivedet cserébe,
Ha aztán megszeretsz, foglalóba
Nyomj egy csókot szomjas ajakamra.

Ha itten-tájt töltöm az éjszakát,
Ugy őrizlek mint szemem világát,
Nem kell nekem senki dicsősége,
Te vagy szivem nagy gyönyörüsége.

Ünnepnapon a messze pusztába
Ha béhallik a harang zúgása,
Elvágtatok ismét ide hozzád...
Most pedig adj’ isten jó éjszakát.

III.
Alkonyodik alkonyodik végtére,
Leszállt a nap nyugovó helyére,
Nem sokára feljő az én csillagom,
Ott hol értem eped az én galambom.

Szelid fénnyel ragyogó hold sugára,
Lövelj az én kedvesem ablakára,
Hintegesd bé tündér csókkal álmait,
Hogy álmában felejtse fájdalmait.

Hegyen, völgyön, patakon át messzire,
Repül repül a madárka fészkibe...
Szép kis madár, ha majd el fogsz pihenni,
Add át nekem a szárnyadat repülni.

Ha egy csókot lophattam a Rózsámra,
Visszaviszem szárnyacskádat hajnalra:
Te ismét elszállhatol a világba,
Hadd maradjak én egyedül magamba.

Forrás: Magyar Emléklapok 1848-49-ből. I. kötet 1850.