Mint vészmadár a viharok zajában,
Midőn fáradtan ollykor elpihen:
Ugy érez lelkem néha nyúgodalmat,
Kedves leány ha rád emlékezem!
Ki tudja hol vagy, ki tudja melly vidéken
Ejtesz könyet e vérző hon felett?
Mindegy a már: a multak emlékében
Körüllebegni érzem lelkedet.
Együtt ültünk a bérczek szép honában,
Elrejtett völgyek virányos ölén.
Együtt néztük a hajnal támadását
A természet s hazánk borús egén.
És álmodoztunk a kettős tavaszban...
Ah mennyit nem s miről nem álmodánk?!
Fényképeit a szabadság s dicsőség
Szent ihletésben árasztá reánk.
Elhervadott a tavasz zöld viránya,
Hidegen fú a fagyos őszi szél;
Erdő és bércz gyászfátyolt vőn magára,
S mögötte a nap vérfelhőbe’ kél.
Elesett Erdély...
bujdosók levénk mi
És martalék a drága
ősi hon.
Zászlónk eltépve s
az elárult népen
Vérbiró már a
boszus hatalom.
De mért tépjem föl
fájó sebeinket?...
Ne sirj leány!... e
köny ugy fáj nekem.
Irigylem tőled,
vagy ha nem irigylem,
Folyt könyeimre
megemlékezem.
Ugy érzi lelkem: mi
még látjuk egymást.
Nem látod-e a
zászló merre leng?
A kard hüvelyben,
de majd a bérczen túl
Véres csatákon ujra
összepeng.
Előmbe jössz s a
már talán haldoklót
Megölelik reszkető
karjaid,
S átálmodom még
egyszer szerelmedben
A szabadság s
dicsőség álmait.
Forrás: Magyar Emléklapok 1848-49-ből. I. kötet 1850.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése