2018. jún. 24.

Kacziány Géza: Petőfiről és mestereiről.



 Hégésippe Moreau


Coutan-Montorgueil-né szobra után




Petőfi

Ünnepet ülni gyültünk egybe, a gyász és öröm ünnepét. Gyászünnepet azért, mert félszázad év előtt e napon veszíté el Magyarország egyik legféltettebb kincsét, a lánglelkű dalnokot, kinek elhullta a magyar szabadság leáldozását is maga után vonta, - örömünnepet azért, mert hálát kell adnunk a Gondviselésnek, hogy e nemzetnek ajándékozta a világ legnagyobb lantosát: Petőfi Sándort. Győzelem-ünnepet, mert midőn ő elhullt a magyar szabadságért, ez a leányzó sem halt meg, hanem élt, föltámadott és most félszázad mulva egészségesebb és erősebb, mint valaha volt. Dicsőség ünnepét ülni gyültünk egybe, mert a félszázad előtt elhullt ifjú dalnok nagy hire, nagy neve ma már betölté a földtekét, minden népek elsői között az első helyre tette őt az emberiség s egy-egy dalát ma annyi nyelven éneklik, ahány év előtt ő a fehéregyházi csatatéren elhullt. És végül hálaünnepet a Gondviselésnek azért, amiért neki olyan halált adott, amilyet ő maga kívánt, félistenként az Égbe ragadva őt, hogy senki se lássa holttetemét s megkimélte a zsarnokság bitófájától, vagy a bujdosás keserveitől s az elnyomatás korának tébolyitó kínjaitól. Csodás tüneményként jött és úgyis ment el, rövid ragyogása vakitó fényét hagyva az emberiségnek, szeretetét nemzetének, szelleme kincseit nyelvünknek, emlékezetét mindnyájunknak. S a hit megnyugvásával mondatjuk róla: Az Úr adta, az Úr elvette, áldassék érte az Urnak szent neve.

I.

A lángész keletkezésének csodás törvényét emberi véges elme soha ki nem fürkészheti. Foglalkoztatta ez a mi lángelméjű költőnket, Petőfit is, ki Shakespeare III. Richárdjáról irt birálatában (1847) szintén felveti a kérdést, anélkül, hogy meg tudna rá felelni. Hogy jut ahhoz a stratfordi gyapjukereskedő, hogy a házas nyoszolyája mellett áll bölcsőbe a világ legnagyobb drámairóját helyezzék belé a komoly muzsák s neki, ki fiából jóravaló üzletembert remélt, meg kellett érnie azt, hogy fia, Shakespeare Vilmos ifjukorában világgá menvén, vándorszinész-társulatoknál hányódik-vetődik, majd megnyilatkozik lángszelleme és egymásután tárja föl lelke gyöngykagylójának legnagyobb ékességeit, Romeot, Hamletet, Macbethet, Leart, Othellot, Coriolanust és azt a sok csoda-alkotást, melyekkel a világot megajándékozta. Csoda-e, ha ujabban, midőn filiszter-gondolkozás mindenütt, még a szellem tulajdonságaiban is a felmenő ősök hagyatékát nyomozza, semmiképpen sem akarja a stratfordi gyapjukereskedő fiának azt a dicsőséget átengedi, hgoy saját drámáit ő irta legyen.Előveszik tehát a kor legnagyobb gondolkozóját és legjellemtelenebb emberét, Verulami Bacont s inkább annak tulajdonitjuk Shakespeare darabjait, mint magának Shakespearenek. Mert hiszen a nagy költőnek felmenő atyafiságában nincs meg a kellő támasz arra, hogy ekkor lángszellem juthasson abba a családba.

S ha most ugyanez eljárást alkalmazzuk Petőfire, azt mondhatnók: miként jutott Petrovics István kiskőrösi mészáros ahhoz, hogy lánglelkű költő fia legyen. Hiszen „a jó öreg kocsmáros” csak husvágáshoz értett (fia bizonysága szerint) s becsületes, de végtelenül prózai lelkétől távol is állott minden rajongás s minden árnyalata a költészetnek. A szerelemnek bizonyára csak a legalantibb fajtája élt gondolkozásában, mely a fészket rakó madárban is meg van, a szabadságvágyat pedig, mint szegény jobbágy-ember, sohasem ösmerte. És mégis neki és szegény egyszerű szolgálóból lett feleségének jutott gyermekül a szerelem leglángolóbb dalnoka és a szabadság fanatikusa. S emellett senkinek sem jut eszébe, hogy ezt mondja: „E dalokat nem irhatta Petőfi Sándor, a mészáros fia, mert a családban felmenőleg sohasem volt lángész, sőt még csak közönségesebb elméjű költő sem; hanem keressük ki a kornak legkiválóbb szabadsághősét, ez Kossuth Lajos, ennélfogva Kossuth írta Petőfi költeményeit.” Ime ilyen képtelen következtetésekre viszi az embereket a testiségnek kultusza, mely mindent csirából protoplazmából és sejtekből akar kimagyarázni. Az elaggult kor górcsővel keresi a lángészt is s megütődik azon, hogy a lángész agyszöveteit épp olyan anyagból állóknak találja, mint a gyapjukereskedőét. És nem értik meg a földönjáró gondolkozásnak, hogy midőn az idők nagy eszmékkel terhesek, akkor megszülik azon rendkivüli embereket is, kik a nagy eszméket megtestesítik.

Sok ilyen nagy korszaka volt az emberiségnek, midőn a maga nagy embereit létre is hozta. A világtörténelem nagy üdvleldéje százával mutatja meg nekünk azokat az alakokat, kik az emberiség megváltására születtek. S a megváltás műve az emberi szellem szabadságának visszavivása. A megváltás czélja az, hogy a lenyügőzött szellemnek visszaadja szabadságát, legyen ez vallásszabadság, lelkiismereti, gondolkozási vagy politikai szabadság s ezzel visszaadja az emberiségnek hitét, hogy folyton haladhat a tökélyesbülés felé, melynek elérése isteni parancs.

Minden megváltás nehéz munka és drágán vásárolható meg: a megváltó életén. Aki magában a megváltók szellemét érzi, annak oda kell az eszméért adnia a legdrágább kincsét, amije van, - ha egyebe nincs, életét. Ezt érezte a mi jós költőnk, a magyar szabadság egyik megváltója is, Petőfi, midőn szerelmeért életét igérte oda, a szabadságért pedig szerelmét is föláldozta, melyben már odaadott élete is benne volt. Mindene ez volt: szerelme és élete; mindezt odatette a világszabadság nagy oltárára égő áldozatul, épp úgy, mint ahogy a Golgothán odatette végtelen emberszeretetét és életét a lelkiismereti szabadság nagy megváltója, Jézus. S bár mindkettő igen jól tudta, hogy valódi hasznot az ő nemes áldozatukból a buták huznak, kiknek sorsa földi éden, a hitványak, kik aztán az ő áldozatuk nemes mezébe öltözködnek, de haszna lesz ebből az egész emberiségnek is,mert elvesző hitét ujból visszanyeri s erőt nyer arra, hogy küzdjön és bizva bizzék. S azt mondom az Irással: „Akinek füle van, hallja!” és ne botránykozzék meg azon, hogy párhuzamot vonok az Ember fia és Petőfi között, midőn a hite két nagy bajnokát, e két nagy szabadsághőst együtt ünnepelem.


II.

Szegény s alacsony volt az Üdvözitő származása:

„- sem királyi házban,
Sem Friss-palotában” –

nem ringatták bölcsőjét, mert hiszen még csak bölcsője se volt: a boldogságos anya jászolba fekteté szive magzatját. Ime ujra a lángész keletkezésének örök titka, mely testi alakot a világ legszerényebb kis falvában, Bethlehemben ölt, egy istálló jászla lesz azon oltár, mely elé három király térdel áhitattal, a napkeleti bölcsek, kiket oda csillag vezérel.

S vajjon sokkal külömb hajlék volt-e az, melyben Petőfi Sándor látott először napvilágot, azon Petőfi, kinek szelleme előtt ma királyok áldoznak, önmagukat tisztelvén meg azon koronás fők, kik némi költői tehetséggel dicsekedhetnek, hogy saját népük előtt Petőfi lángszellemének tolmácsai lehetnek. Csillag vezeti e bölcseket is Petőfi felé, a lángszellem sugárzó csillaga, mely azonban sohase mutat királyi házra és Friss-palotára, hanem legtöbbször csak kis kunyhó, vagy éppen egy jászol felett áll meg. S az irástudók fejedelmei leborulnak a jászol előtt is, ha abban a lángész földi hüvelye, a megigért Messiás fekszik.

Minő volt társaság az Ember fiának? Simon Péter, ki leborult az Úr előtt és mondá neki: „Távozzál én tőlem, mert én bünös ember vagyok”, hasonlag Jakab és János, a Zebedeus fiai, a nép legalsó rétegéből való, tudatlan halászok voltak. De ezek hite nagy vala s e kősziklára épité fel egyházát az Úr. Más része tanitványainak publikánus volt, ami a mai fináncznak felel meg; vámszedő, tehát gyülölt, megvetett egyén. Ezek voltak az ő tanitványai, saru nélkül járó szegény emberek, kik, midőn utána menének, néha csak a vetések közt leszaggatott buzafejeket morzsolgatták el tenyerükben és a kidörzsölt magvakkal csillapiták éhségüket. De vele mentek, mert az igét ő hirdette s lelkük üdvösségét remélhették a Mestertől. S ő megvetette az előkelők társaságát, pedig ha szolgálatukba áll és megtagadja az Igazságot, övé lett volna az ország, annak minden városa és minden gazdagsága, De ő elutasitá magától a kisértőt s megvetette a gazdagságot és nem állott szóba papi fejedelmekkel, sem a hatalmasokkal, kiktől élete függött.

S ki volt a költő társasága? Egy szegény közvitéz, ki a sótalan kenyér utolsó falatját jelezte meg vele s kinek nevét két költeményében örökité meg, néhány vándorszinész, néhány épp oly éhező iró és jókedvű bohéme, ki bizott e lángész szerencse csillagában s esküdött nevére és néhány katonapajtás, egy mindenütt üldözött lángeszű hadvezér, kinek gyögne agg teste száz sebből vérzett s végül egy fiatal nő,ki kalandos sorsát összeköté a költőével, de aki midőn támasza elveszett és gyermekével koldulni nem mehetett, kezét nyujtá egy másik ifjunak s érette elhagyta a költő nevét, de szivét sohase birta a második. Fényben folyhatott volna le a költő élete, ha eszményét megtagadja s lealázza magát arra, hogy fejedelmek szolgája legyen és azok dicsőségét zengje; kapott volna bizonyára fényes állást, kényelmet és gazdagságot, - de őt a sátán meg se merte kisérteni, neki nem merte az országot, a hatalmat és a dicsőséget megigérni.

Az Ember fiát nagyon szerették, akikkel jót tett és nagyon gyülölték azok, kiknek erre okot nem adott. Olvassátok el az Evangéliumokat s meglátjátok, hogy rajonganak érte, különösen a nők, kiket nem külső szépsége, hanem bűbájos szép lelke vonz hozzá. De meglátjátok azt is, miként üldözik ki a városokból s miként fakad ki keserüen: „Egy próféta sem kedves az ő hazájában.” (Lukács, IV. 24.) S üldözik azért, amiért a szeretet prédikálja, midőn meggyógyitja a tört szivüeket, szabadulást hirdet a raboknak, megnyilását a vakok szemeinek és szabadon bocsátja a megrontottakat. S ezért gyülölik őt, mert a hatalmasoknak és gonoszoknak nemcsak a saját jóllétük, de a mások romlása is kell; nemsak a maguk szabadsága, de a mások rabsága is örömük, nemcsak a maguklátó szemeiben van gyönyörüségük, de abban is, hogy másokat vakoknak tudjanak; nemcsak az kell, hogy ők büszkék, kevélyek, épek legyenek szivükben, de hogy másokat tört szivüeknek lássanak, nemcsak az az élvezetük, hogy ők maguk minden jó birhassanak, de az is, hogy másokat megronthassanak. S aki őket e kedvtelésükben megzavarja, ki ez élvezetüket elrontja, ki e kevélységüket megalázza, gyülölik és üldözik s életére törnek.

a költő pedig ugyanazt cselekszi, amit az Ember fia tett: megnyitá a vakok szemeit, hogy a szabadság napját láthassák, szabadulást hirdetett a raboknak s meg is szabaditá tettleg azt, ki ártatlanul raboskodott, meggyógyítá a tört szivüeket és szabadon bocsátá a megrontottakat, megvigasztalva őket. Hogyne gyülölték volna életében, hogyne kicsinyitették volna, hogyne helyezték volna föléje Barrabbast, -  hiszen az Üdvözitővel is ez történt. De megint voltak olyanok is, kik őt nagyon szerették, nem testi szépségeért, hanem bübájos szép lelkeért. És ezek száma mindinkább nő és azoké kevesbedik. Ő se volt próféta a saját hazájában, épp úgy, mint az Ember fia. S midőn kiküzdeni segitett a föld népének az alkotmányos jogokat és saját földiei között lépett fel, hogy a nép ügyének legyen ékesszóló védője az országgyülésen, megköpdösték, a hálátlanság töviskoronájával koronázták meg, a haza árulójának nevezték és életére törtek. A szegény nép jogaiért, szabadságáért harczoltak s egyiküket e nép ölte meg, a másikat pedig azért nem ölhették meg saját földiei, mert élete még a világszabadság nagy áldozatára volt föntartva. Észak baromcsordája, egy rabszolganépe gyügyű fiai dárdájának döfésére, hogy e két nemzetet örökre elválaszsza egymástól. A kis zsidó nép fiát, a világuralmat biró római öli meg, a kis magyar nemzetét a világuralomra törő orosz…

És jós volt mind a kettő, ki a világ sorsát s a maga végzetét csodás tisztán látja. Az egyik megjósolja, hogy a büszke Jeruzsálem le fog omlani és kő kövön nem marad… Megjósolja, hogy azok a városok, melyek az ő beszédét be nem veszik, Sodoma és Gomora sorsára jutnak.

Megjósolja, hogy az ő igéjeért az atyafi az ő atyafiát halálra adja és az atya az ő fiát, és támadnak a magzatok az ő szüleikre és azokat megöletik. Gyülölségesek lesznek tanitványai az ő neveért mindenek előtt, de aki végiglen megáll, megtartatik, és megjósolja saját sorsát, saját halálát, amint az csodálatosan be is következék. S megjósolja, hogy az ő tanitása nem veszhet el, mert ég és föld elmulhatik, de az ő beszéde nem… És mind e jóslatok rövid időn, és az idők teljességében be is következtek.

Petőfi is a régi értelemben vett jós, vates volt; költő, ki belát a jövőbe s megjósolja a bekövetkezendőket. Két évvel az Európát felforgató szabadságharcz előtt,véres napokról álmodik, „mik a világot romba döntik s az ó-világnak romjain az uj világot megteremtik.” Ugyanakkor megjósolja saját halálát, miként esik majd el a harcz mezején, hol kifolyik az ifjui vér szivéből és ajka utolsó sohaját elnyelte az aczéli zörej, a trombita hangja s az ágyudörej; holttestén át pedig futó paripák száguldottak a kivivott diadalra és otthagyták őt összetiporva. A világszabadságért halt meg, amint előre megjósolta, de e szent eszményért a küzdelem még mindig folyik és folyni fog, amig e földön két ember lesz: elnyomó és elnyomott.

Megjósolja saját sorsát boldogsága teljében, midőn előre látja, hogy imádott neje elhagyja majd az ő nevét más ifjuért. Megjósolja a büszke birodalom Jeruzsálemének ledőltét és végül a szabadságmámor teljében, midőn mindenki azt hitte, hogy elérhetünk mindent, megjósolja az Apostolban a jövendő képet, a szabadság rajongójának sorsát:

„Néhány nap mulva vérpad állt a téren,
És egy ősz ember fönn a vérpadon,
Midőn melléje lépett a bakó, a
Sötét halálnak fényes pallosával,
Az ősz ember végig tekinte a
Kárörvendő szilaj tömeg során és
Sajnálkozó könny reszketett szemében;
Sajnálta, akik őt megrugdosák.
S akik gyönyörrel nézik most halálát.
Suhant a pallos, rémesen suhant
S a fej legördült, Sylvester feje,
A nép rivallta: „Éljen a király!”
És a hallottat a hóhérlegények
Eltemeték az akasztófa mellett…”

S midőn eljön a későbbi kor, a szabadság ideje, hiába keresik ott a vértanuk szent hamvait, mint az aradi bitófák alatt és a vár árkában a tizenhárom közül hétét…


III.

Szeretet és gyülölet, - ez a két sarka a világnak, mely körül,mint a tengely két pontja körül, forog a természet által alkotott mindennemű lét. A delej és villany tevőleges és nemleges árama mi más, mint a természetben megnyilatkozó őserő szeretete és gyülölete, mely vonzza az egyiket és eltaszitja a másikat; egyesülni óhajt az egyikkel és eltávolodni a másiktól. A fény és árny, éj és nap, hőség és fagy, tél és nyár s a természet minden dualisztikus tüneménye előttünk az örök szeretet és örök gyülölet harczát, de egyuttal összetartozását és azonosságát is jelzik.

Minden nép hitregéiben föltaláljuk a szeretet és gyülölet eszményeit jelentő isteni lényeket s az örök harczot a jó és rossz között. A monotheistikus népek isten-fogalmában mindkét tulajdonság a legteljesebb mértékben egyesül az egy isten lényében s a vallási rendszert a szerint tartjuk tökéletesebbnek, amint az istenségben a szeretet elve túlnyomó-e, vagy a gyülöleté. A zsidó vallás hatalmas Jehovája erős bosszuálló isten, kinek kezében ott van a büntetés korbácsa s minden kis vétket irtózatosan torol meg, ártatlan gyermekeken is heted iziglen. Csak parancsol és türelmetlen az engedetlenekkel szemben,a szeretet szavát ritkán halljuk ajkairól. A mohammedán Allah harczos, haragos isten, ki tüzzel-vassal irtja a hitetleneket, a hiveknek pedig csak érzéki gyönyöröket nyújt jutalmul. E nagy szellemben is alig van szeretet, inkább a gazda méltányossága az, ki hű cselédeit a végzett munka után jutalomban részesiti.

Jézus atyja, a mindnyájunk szerető jó Atyja, a szeretet istene. Lényéből szelidség, megbocsátás és üdvösség árad. De azért a gyülölet épp úgy meg van benne, mint a szeretet. Akik gonoszak, azokat érdemük szerint bünteti, utálja a bűnt és gyülöli a megátalkodottat. Örök kárhozatra veti azokat, kik az ő hivó szava elől elzárták fülüket és csökönyösen gonosz életet folytattak. Ime a tökéletes isteni lényben is meg kell lennie a szeretet mellett a gonoszok gyülöletének, mert külömben nem lehet igazságos.

S az ember fia végtelen szeretete mellett végtelen gyülöletet hordott felséges szívében. Halljátok miként hivja magához a nyomorultakat, zaklatottakat, elnyomottakat, szenvedőket, vigasztalanokat és nagy szivében helyet ád mindegyiküknek. Halljátok, miként hirdeti az örök szeretetet és üdvösséget a lelki szegényeknek, a siróknak, az alázatosaknak, az éhezőknek, az irgalmasoknak, a tiszta szivüeknek, a békességre igyekvőknek, az igazságért zaklatottaknak, kiknek mind bőséges jutalmat igér a mennyben e földi szenvedésekért.

De halljátok egyuttal a gonoszak ellen táplált gyülöletének lángszavait is. Mert, aki szereti az igazakat, annak gyülölnie kell az igazak ellenségeit. Aki szereti a jámborokat és tiszta szivüeket, annak gyülölnie kell a képmutatókat és romlottakat.

„Jaj nektek, képmutató irástudók és farizeusok, mert a mennyeknek országát bezárjátok az emberek előtt, mert ti nem mentek be és akikbe akarnak menni, azokat be nem bocsátjátok.

„Jaj nektek, képmutató irástudók és farizeusok,mert a szegény özvegyeknek házokat megemésztitek hosszú könyörgésnek szine alatt, annak okáért sulyosabb legyen a ti büntetéstek.

„Jaj nektek, képmutató irástudók és farizeusok, mert megdézsmáljátok a mentát, a kaprot, a köményt, de elhagyjátok, ami a törvényben fő dolog volna, az ítéletet, az irgalmasságot és a tökéletességet…

„Vak vezérek, kik megszüritek a szunyogot, a tevét pedig lenyelitek.

„Jaj tinektek, mert hasonlatosak vagytok a fehérre festett koporsókhoz, melyek kívül ugyan szépeknek tetszenek, belül pedig rakvák holtaknak tetemeivel és minden undoksággal.

„Ezenképen ti is kívül ugyan láttattok az embereknek, igazaknak, de belül rakvák vagytok képmutatással és minden isten törvénye ellen való bűnnel.

„Kigyók, mérges kigyóknak nemzetségei, mi módon távoztathatjátok el a gyehennának büntetését?

„Szálljon ti rátok minden igaz vér, mely kiontatott e földön, az igaz Ábelnek vérétől fogva mind a Zakariásnak, Barakiás fiának véréig, kit megöltetek a templom között és az oltár között…” (Máté: XXIII. r.)

Minő iszonyú átkok az isten-ember ajkáról, pedig ő a szeretet apostola volt, ugy-e bár? De csak aki nagyon tudja a gonoszokat gyülölni, az tud nagyon szeretni egyuttal,- csak a valódi gyülölet apostola lehet egyuttal a szeretet apostola is.

És nézzétek szent haragra lobbant arcza kipirulását, midőn látja, hogy az isten házában pénzváltók, üzérek és árusok üték fel tanyájukat és üzletekkel szentségtelenitik meg az Úr szeplőtlen csarnokát. Korbácsot ragad és azzal üzi ki onnan az üzéreket, ezt mondván: „Meg vagyon irva: Az én házam imádságnak háza, ti pedig tettétek azt latrok barlangjává.”

S midőn a gonoszokat megostorozta, átváltozik arcza és tanitványaihoz fordulva, szeliden igy szól: „Ujból megparancsolom nektek, hogy egymást szeressétek. Amint én titeket szeretlek, úgy szeressétek egymást.” A jogos harag után az örök szeretet parancsa, mint a tél után a kikelet, a sötétség után a fény, a fagy után az engesztelő nyájas melegség.

Ha tehát az Isten-ember se tudott uralkodni haragján és kiönté a gonoszokra gyülöletét oly súlyos átkokban és szidalmakban, melyektől megborzadunk, - akkor ne mentegessétek Petőfit, hogy haragjának kitöréseit nem fékezte meg s nem mindig csak a szeretetet, a szerelmet énekelte. Ő nagyhitű ember volt, mint minden valódi költő, hitt az örök szeretetben, az igazság diadalában, az emberi szellem szabadságának diadalában, nemzete jövőjében szentséges elveiért atyai barátjára, jóltevőjére is követ dobott, bár nem ő tépte le a nagy költőnek homlokáról a babért, hanem az maga, midőn a lázas időkben fontolgatott és alkudozott ahelyett, hogy Petőfiként a legszélsőbb határozottsággal rohant volna a forradalom örvényébe. Ez elvekért, e nagy hitért tűr, nélkülöz, szenved évekig, tartja fönn magát csodás szivóssággal hihetetlen inség közepette, mert tudja, hogy oly idők következnek, midőn rá nagy szükség leend.

S midőn eljött az elhatározó óra, a szabadság kivivásának döntő pillanata, akkor életét és családi boldogságát bátran koczkára teszi.

„Sehonnai, bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete…”

Lesujtja haragjával azokat, kik haboznak akkor,midőn a szabadság kivivásáról van szó. Mert a szabadság az ő hitvallása, az ő istensége és jaj az istentagadóknak! S amint Jézus mondá, hogy csak a szentlélek ellen való káromlás nem bocsáttatik meg az embernek (Máté: XII. 31.) úgy Petőfi is mindent megbocsát, csak a szabadság káromlását nem. A haza üdve, az egyes boldogsága és minden emberi lét élőforrása előtte a szabadság és jaj annak, ki ez ellen vét. Ebben benne van minden szentség, - aki ez ellen vétkezik,az hazaáruló, istenkáromló és szentségtörő.

Mért gyülöli a németet? – mert szabadságunkra tört. Mért ostorozza a maradi nemest? – mert a nép jogainak megadását, az egyenlőség elismerését ellenzi. Mért sujtja haragjával a hóhért? – mert a zsarnokság eszköze, mint a bilincs, mint az udvaroncz. Mért gyülöli a királyokat? – mert milliókat arra kényszeritenek, hogy egy miatt dolgozzanak.

A világirodalom összes lirai költői között is Petőfi tudott a gyülöletnek is legerősebb hangot adni, pedig ő nem volt embergyülölő, mint a legnagyobb angol irók, kiknek élete sötét embergyülöletben végződik. Ő a haza, a nép, a magyar nemzet, az emberiség és a világszabadság ellenségeit gyülölte s adott ez érzésének olyan megárzó, csodaerejű hangokat, melyekhez hasonlót soha senki le nem irt még.

Milyen erőtlen, jórészt velőtlen mindaz, amit e téren a világirodalom felmutat a Petőfi éktelen gyülöletéhez képest. Hugo Viktor eléggé gyülölte „A kis Napoleon”-t s midőn e czimű könyvében leirja a hamis gonosztevő rémtetteit, esküszegését, vérontásait és iszonyú gonoszságait, e koronás haramiáról folyton mint „Bonaparte úr”-ról beszél s a franczia udvariasságot itt se feledi. Udvarias, illedelmes gyülölet! – mily ellentmondás önmagában. Freiligrath, a németek leggyülölködőbb szabadságharczi költője hallat néhány erőteljes hangot, de ezek komoly nemessége távol áll attól, hogy feneketlen gyülölséget lehelljen. Még Petőfi franczia előfutára, Hégésippe Moreau, kitől ő nagy királygyülöletét tanulja, e mezitlábas csavargó, volt szedőköltő se feledkezik meg arról, hogy a nagy urak iránt tisztelettel tartozunk minden gyülöletünk mellett is. legerősebb hangjait, miket férfias lantja megzendit, itt adom, összehasonlitás végett:

„A nép, megértve végre, rá mi vár,
Igy szólt: „Rút árulói szent ügyemnek!
Inségemen ott hizik egy király
A Louvreban, mit véremből emeltek;
Ki az aranyt mezitlábbal tapostam,
Amig egy trónt tört szét erős karom,
Alamizsnáért nyúljak azzal mostan,
Amig a harczot birom s akarom?”

Ez Moreau legerősebb hangja Lajos Fülöp ellen 1832. június 5. és 6-áért, midőn a szabadsághősöket rakásra gyilkoltatta Páris utczáin. Elvetemült szolgái ellen pedig igy dörög a költő:

„De nem! A nép az, ami volt, nemes,
Külön rekeszt titeket, ellenségek,
A gyáva szkláv s a polgár, a jeles,
Nyer még majd tőle szégyent s tisztességet.
-        -        -        -        -        -        -        -
Gyalázat rátok, fényes inasok,
Készüljetek a nagy harag napjára,
Hogy fölperzselje diplomáitok’,
Eljő s lesujt a népharag villáma.”*

(* Moreauról lásd tanulmányomat a „Petőfi-Album” 19-209. lapjain.)

Legerősebb hangokat a gyülöletnek a Petőfi előtt élt lirai költők között még Chénier André, az 1794-iki rémuralom utolsó előtti napján lefejezett nagy lantos adott, ki különösen legutolsó dalában, melyet halála előtt alig egy órával fejezett be, így tör ki gyilkosai ellen:

Ha hódolok törvényinek,
Meddő lesz életem, vagy verjem magam át
Tőrömmel mellemet. S minek?
Igy nem maradna ajk, hűn elbeszélni majd
A sok Igaz miként veszett,
Vigasztalván a nőt, fiút ha sir, sóhajt;
S hogy e sok undok szörnyeteg
Saját képmásától borzadjon meg s legyen
Ki megjárván a mély pokolt,
A már rájuk emelt bosszukorbács-hegyen
Kössön hármas, csipős bogot!
Leköpve nevüket, kínzásuk nevetem, -
Menjünk! Némuljatok, jajok;
Szenvedj, te jogsóvár, gyülölködő szivem, -
Te sirj, Erény, ha meghalok!
(Comme un dernier rayon…)

S ezek mellett halljátok Petőfit, mily kegyetlen hangokat hallat, midőn szivének igaz gyülölete minden féket lerombolva kitör. Milyenek a királyok!

Szivöknek minden porczikája rossz,
Már anyja méhéből gazságot hoz,
Vétek, gyalázat teljes élete,
Szemétől a levegő fekete,
S megromlik a föld, melyben elrohad, -
Akasszátok föl a királyokat!

Az ó-testamentum legszörnyebb zsidó átkai jutnak eszünkbe e szavakra. Csak annak az elnyomott, viharos szenvedélyű népnek fiai tudtak ennyire gyülölni, mint a szintén viharos szenvedélyü magyar nép fia, Petőfi, midőn a népszabadság ellenségeiről beszél:

Kolduljatok, miként
Koldultak milliók, miattatok!
Koldulni fogtok és
Nem nyertek alamizsnát,
Mert akihez fordultok, az mind
Gazságitoknak áldozatja volt,
Rátok köp, elrúg bennetek
És undorodva fordul el!
S ha ekkép éhen vesztetek,
Dögtestetekre hollók szálljanak,
Mert nem lesz és ne legyen ember, az
Utálat miatt, aki eltemessen;
A hollók gyomra lesz majd sirotok
És szemfedőtök a népeknek átka!

Ép ily szörnyű gyülöletet lehell a forradalom teljében irt, szenvedélyes „Apostol”, mely tele van a szeretet gyöngykagylójának legfénylőbb szemeivel, a legragyogóbb lírai sorokkal, melyekhez hasonlót megint csak Petőfi irhatott.

S e roppant szenvedélyének magyarázata az, hogy olyan nagyon tudott szereti. Az ő szivébe is belefért az egész emberiség és mindenkit képes volt szeretni, ki az ő istensége, a szabadság oltárán oly őszintén áldoz, mint ő.

Hol van az a költő, ki a fiui szeretetnek oly édesen csengő hangokat tudott volna adni, mint Petőfi? A legszeretőbb anya emlékét halhatatlan dalok dicsőitik, pedig e szegény jó asszony mást sem tudott, mint szeretni szive magzatát.

„S anyánkat, ezt az édes jó anyát,
Oh Pistikám, szeresd, tiszteld, imádd!
Mi ő nekünk? azt el se mondhatom,
Mert nincs rá szó, nincsen rá fogalom,
De megmutatná a nagy veszteség,
Ha elszólítná tőlünk őt az ég…”

S ott van a „Kis lak a nagy Duna mentében…”, melynek végén arra kéri a hazamenőket, hogy csak mondják anyjának, hogy ne busuljon, mert fiának kedvez a szerencse, jó módban van…még a hazugságot is megengedi, ki pedig utálja a hazugságot, mert szegény anyja –

„- Ha tudná, mily nyomorban élek,
Megrepedne a szive szegénynek.”

Tudta-e valaki barátait oly igaz ragaszkodással szeretni, mint ő? A Kuppis Vilmoshoz s ugyancsak neki szóló „Katona barátomhoz” intézett költői levelek az igaz barátság oltárán a legönzetlenebb áldozatot mutatják be s azért fáj leginkább neki a szivét veszett ebként megmaró elpártolt barát hütlensége, mert szivét egészen neki adta.

Van-e még egy olyan költő, ki a magyar szabadság hőseit oly lángoló szavakkal tudta volna dicsőiteni, mint Petőfi. Rákóczit félistenül tartotta, Martinovics, Hajnóczy, Szentmarjay, Sigray, Laczkovics, Hunyady László, Héderváry Kont s a többi vértanú hű dicsőitőjét találta Petőfiben, ki pedig lángesze öntudatában embereket nem tömjénezett. Előtte nem volt más, mint szellemi nagyság s ezt csak a szabadsághősök között ösmerte el. S ezért aki csak isten előtt hajt térdet, egy nagy szabadsághős előtt térdre borul, mert az a magyar szabadságért csodás lángészszel, küzd:

„Oh Bem, vitéz vezérem,
Dicső tábornokom,
Lelked nagyságát könnyes
Szemekkel bámulom…

Ha volna ember, kit mint
Istent imádanék,
Meghajlanék előtted
Térdem, meghajlanék.”

Bem a Világszabadságnak, Petőfi istenségének valódi főpapja s ő, mint hivő, térdet hajt előtte, hogy áldását elvegye…

S van-e költő, ki a hazaszeretetnek lángolóbb szavakat tudott volna szentelni s ki e szavaknak megfelelő tetteket is hajtott végre? Száz költeménye dicsőiti a magyarok hazáját oly szenvedélylyel, mint előtte senki s mint utána senki. Van-e ki a népnek, az elnyomott népnek jogaiért oly bátran emelt volna szót, kiben a magyar föld népének eszméje oly tisztán, oly hamisitatlanul nyilatkozott volna meg, mint benne. Hisz csontjából való csont, husából való hus, véréből való vér volt ő is, s ha magát szerette, még inkább szerette a népet, melyből való volt maga is.

És van-e költő, ki a szabadságszeretetének oly láva-perzselő, izzó szenvedélyét mutatta volna valaha, mint ő.

„Haza és szabadság, ez a két szó, melyet
Először tanuljon dajkától a gyermek,
És ha a csatában a halál eléri,
Utólszor e két szót mondja ki a férfi!”

A legelső és legutolsó szó, az első, mit dadogni megtanul, a szabadság igéje legyen, az utolsó, midőn a halál lezárja ajkát, a szabadság… A kis fiu, kit alig vettek ki bölcsőjéből s máris koporsóba tettek,nem élt hiába a márcziusi napokban, volt haszna rövid életének:

Te megérted kurta életedben
A magyar nemzet föltámadását;
Te hallottad e szent zajt s magad is
Kiáltottad: éljen a szabadság.

S bár ő republikánus testestől-lelkestől, amióta eszmél és az lesz véglehelletéig mert megvesztegethetetlen jellem és szilárd becsületesség a respublika alapja… (beh jó, hogy meg nem érte a panamás respublikák megalakulását!) respublikánus vallásosságból is, mert a világszellem fejlődését látja a respublikában s annak haladását meggátolni. Istentagadás, - ezért egy felség előtt leborul, ezt elismeri királyának s ezért vérét ontja: a szabadságért.

Oh szabadság, hadd nézzünk szemedbe,
Oly sokáig vártunk rád epedve,
Annyi éjen által, mint kisértet
Bolygott lelkünk e világban érted…

Te vagy a mi törvényes királyunk,
Trónusodnál ünnepelve állunk,
Körülötted milljom s milljom fáklya
Meggyult sziveink lobogó lángja.

Oh tekints ránk fenséges szabadság,
Vess reánk egy éltető pillantást,
Hogy erőnk, mely fogy az örömláztól,
Szaporodjék szemed sugarától.

De szabadság, mért halvány az orczád?
Szenvedésid emléke szállt hozzád:
Vagy nem tettünk még eleget érted?
Koronádat a jövőtül félted?

Ne félj semmit, megvédünk… csak egy szót,
Csak emeld föl, csak mozditsd meg zászlód!
S lesz sereged ezer és ezernyi,
Kész meghalni, vagy diadalt nyerni.

S ha elesünk egy szálig mindnyájan,
Feljövünk a sirbul éjféltájban,
S győztes ellenségednek megint kell
Küzdeni – kisértő lelkeinkkel.

Még meghalni sem akar máskép,m int a világszabadságért, hát élni hogy szeretne máskép,m int szabadon. Nem kell neki dísztemetés, sirkő és pantheon, hanem közös sir azokkal, kik a világszabadságért vele együtt haltak.

De szerette a természetet, közös nagy és szent anyánkat oly gyöngédséggel és mély érzéssel, mint más költő alig. Csodálatos természeti leirásai, éles megfigyelés, gondossága minden piczi részlet iránt mind arra a végtelen szeretetre vall, melylyel iránta viseltetik. A ragyogó, égető, érlelő, áldást adó napot, a szelid holdat, az éj vándorát, a sugárzó csillagokat, a titokzatos felhőket, melyek őt annyi mély gondolatra birják, a tiszta kék eget a benne csattogó  pacsirtával, a nagy folyókat, a zsombikot a gólyával,a büszke paripát, mely az Alföldön végigszáguld, az ezernyi növényt, virágot, a telet zuzmarájával, a tavaszt virágaival, a nyarat kalászaival mind, mind oly igen szerette. S midőn őszszel aludni tér a természet egy kis időre, lantját ujja hegyével halkan penditi meg és altató dal gyanánt zeng méla csendes éneke.

Kedvesem, te ülj le mellém,
Ülj itt addig szótlanul,
Míg dalom, mint tó fölött a
Suttogó szél, elvonul.

Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne költsük álmából a
Szendergő természetet.


IV.

A magyar költészet szerencséje volt az, hogy Petőfi igazán szerelmes csak 1846-ban lett, midőn utazásaiban véletlenül Nagykárolyba érkezett és Szendrey Júliát megösmerte. Ekkor érezte csak igazán, hogy mindaz mit ő addig szerelemnek hitt, csak költői ábránd volt, de nem szerelem. Azért mondottam szerencsének, hogy első szerelme az utolsó is volt egyuttal, mert költői pályáján szive kincseit így másra is pazarolhatta s nem csupán a szerelemre s az erre következett házas élet boldogságára. A szerelem oly kizárólagos, zsarnoki érzés, hogy egy egész embert követel magának, ha hatalmába keriti azt s Petőfinek sem adott más Isten imádására engedélyt, mint a haza és a szabadság bálványozására. Ezeken kívül aztán elfoglalta keblét egészen és saját szent ligetévé tette azt.

S ime, midőn ez első, ez utolsó, ez egyetlen és végtelen szerelem megragadja őt, szentegyház lesz keble belseje. Most már nincs egyetlen szentségtelen gondolata sem, csak az, hogy oltár elé vezethesse azt a leányt, kinek kis kezébe teszi le életét. Mint a felhő, titkos sejtelemből, napkeletre vándorolt ő is, ott megfürdött a piros tengerben, a hajnalnak sugártengerében, ifjuságát visszaálmodá és minden pajzán gondolata szellőként tovaröppent. Most érzé Mózessel, hogy az Úr szine előtt áll és le kell vetnie poros saruit az égő bokornál. A szegény ifju költő megtalálja azt a lányt, kit keresett s ki a szathmár-megyei kis faluban Rolandné, a vértanu girondista-asszony sorsát álmodta magának s a magyar Tyrteusról ábrándozott. A villanyáram megtalálta azt az elemet, mely őt vonzotta s most már egyesülésre tört.

Mindaz az akadály, mely eléjük gördült, csak fokozta a vágyat s megtisztitá azt a pillanatnyi, az ideiglenes fellobbanás sarától. Egész életre szóló szent szövetség előkészitői voltak ezek, melyet a költő lelke egész komolyságával kötött meg s a halhatatlan dalok százával pecsétel meg. A legmagasztosabb érzelem e himnuszai teszik Petőfit a lirikusok között legmagasabb helyre, mert e dalaiban az ó-testamentumbeli Énekek éneke büvös és lángoló szerelmi zsoltárai zengenek felénk. Szilaj képzelete megszelidülve suttog az imádott lányka körül, mindig nála jár gondolata, akár felhőt lásson, arra küldi, majd dalos madárként repül oda, a lányka árnyékává szegődik és mellette van folyton.

S midőn végre kivivja magának az imádottat s bár szülői áldás nélkül lép a leány az oltár elé, s a költő magát eszményképe férjének, hites urának nevezheti, minő szentélylyé válik a szerény kis lakás, melyben végre egymásnak élhetnek. A prózainak nevezett sokak által gunyolt házas élet a kedélynek minő gazdag tápláló forrásává lesz és mily édes dalokat csal ki a költőből. A boldogság szivárványa, napfénye, aranysugara mind ott ragyog felhőtlen életük egén. Hisz „a szerelem mindent pótol, a szerelmet semmi”. A költő óriásának érzi magát, ki az egész mennyországot ölében tartja s kedvesének szive dobogása imádsággá válik az ő szivében. Mit törődik ő most azzal, hogy másnak mennyi a vagyona, s hogy körötte a szegénység ásit, - a milliomosokkal nem cserél most igazi boldogságában. S a szerelem himnuszai közül egymás után zengi el a legszebbeket, mikhez hasonlókat csak az ibolyafürtű Szaffó, az önlángjában elégett görög költő-lány énekelhetett.

Szerelemnek rózsafája…
Árnyékában heverek,
Hulldogálnak homlokomra
Illatozó levelek.

Szerelemnek fülmiléje
Csattog a fejem fölött,
Képzetemnek minden hangja
Egy-egy isten-álmot költ.

Szerelemnek poharában
Ajkamat fürösztgetem,
Nem oly édes másból a méz,
Mint ebből a gyötrelem.

Szerelem fehér felhői
Erre felé lengenek,
Mintha engem látogatni
Jönne egy angyalsereg.

Szerelemnek holdvilága
Rám aranypalástot vet,
Eltakarja, felejteti
Velem szegénységemet.

A világirodalom szerelmi költészete nem mutat fel ehhez hasonló szépségű dalt,melynek minden gondolata egy-egy hálaima a nem remélt boldogságért. S midőn a mulandóság gondolata megragadja s a költő érzi, hogy önlángjában elégő életnek szükségképpen rövidnek kell lennie, midőn csodálatos jóstehetsége megsugja neki, hogy ez életből kevés éve van már hátra, ekkor is feleségének mondja el balsejtelme sötét titkát, a végső szerelmi vallomással,mely már az örökkévalóságba vezeti át őt. Érzi, hogy neki csakhamar mennie kell, de nejét arra kéri, hogy maradjon hű hozzája halála után is, mert az ő szerelme azontul is él.

Ha eldobod egykor z özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén s oda leviszem azt;
Letörleni véle könnyüimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet
S e sziv sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret.

Ez az igazi, halhatatlan szerelem, a mulandó érzelmek között is az örökkévalóságba átcsapódó olthatlan láng, mely csak egy nagy költő szivében éghet e mennyei tisztaságában. Mily istenfélő lehetett ez a költő, hogy ezt a szerelmet áldozta fel istensége, a Világszabadság oltárán.


V.

A jós, ki a jövőbe lát, ne idézze fel jóslatával a balsors haragját,mert irtózatosan teljesedik az be s vihara elsöpri magával a végzetét felidéző jóst is. A mi költőnk, e csodálatos jós, közvetlenül az előtt, hogy eszményképét megösmerte, szörnyü átkával folyamodott a végzethez, az elfajult nemzetre méltó büntetést kérve:

Mily szolgaság, milyen hizelgés!
S mindig tovább mennek, tovább,
S ki legszebben hízelg, az boldog,-
Ha már kutyákká aljasodtok,
Miért nem jártok négykézláb?

Isten, küldd e helóta-népre
Földed legszörnyübb zsarnokát,
Hadd kapjon érdeme díjába
Kezére bilincset, nyakába
Jármot, hátára kancsukát!

S az Isten meghallgatta a költő 1846-iki imádságát és elküldte a magyar népre Európa legszörnyűbb zsarnokát, a lengyelek 1831-iki és 1846-iki hóhérát, I. Miklós czárt, ki a magyar határig vezette bilincseket, jármot és kancsukát hozó seregét s kozákjai letaposták a magyar nemzet virágát, ifjuságát és a végzetet fölidézett költőt magát is. 1849. július 31-ikén történt meg, hogy Petőfi kozáklándzsa döfésétől megölve elhullt a fehéregyházi csatatéren s Magyarország szeme ma arra a nagy temetőre irányul, hol ezer társával együtt a költő aluszsza örök álmát.

Mily gyöngéd volt iránta a sors, hogy ily szép halált adott neki akkor, midőn a szabadság ügye is elveszett. Nem kellett megérnie rabságunkat s ami ennél ezerszer rosszabb: elaljasodásunkat. Ő, ki mindent a magyar népért akart tenni,megérte, hogy a magyar nép őt, felszabadittatása hajnalán, agyon akarta verni és muszka kémnek szidta; ki szerelmeért életét áldozta volna fel,megérte volna a szörnyű csalódást; ki barátaiban annyira gyermeteg kedélylyel bizott, megérte legszeretettebb barátai elpártolását; ő, ki a kor bélyegének a jellemtelenséget mondotta s legutálatosabbnak ezt tartotta, - megérte volna nemzetének eljellemtelenedését!...  Mily szörnyű sors várt volna rája s mennyivel jobb, enyhébb volt akkor hullani el, midőn még némi remény volt a magyar szabadság megmaradására s mennyivel édesebb: az ösmeretlen sírban örökre szendergés…

De ha ott alszik is a költő, lelke itt él közöttünk. A halhatatlanságra egyetlen magyar ember se szolgált annyira rá, mint ő és az ő emlékezte túléli hazáját is. Petőfi lángszelleme fölemelkedett az emberiség nagy géniuszai közé s ha a négy folyam és hármas bércz partján valaha más nemzet lakik is majd, mint az ő imádott nemzete, ha az utolsó magyar jeltelen sirjába dől is és Árpád nyelve érthetetlenné válik, Petőfi akkor is él majd,mert minden művelt nemzet nyelvén olvassák ma már halhatatlan dalait, tőle tanulnak szeretni és gyülölni, gyülölni a rosszat, a zsarnokot, a jellemtelenséget, szeretni a női eszményt, a hazát és a világszabadságot!



Kacziány Géza: Petőfi franczia előfutára (Hégésippe Moreau)


A nagy franczia forradalom hatása még harmincz év mulva is érezhető volt s véghullámai csak 1849-ben, az általános leveretéssel és a reakcziónak teljes győzelmével egész Európában enyésztek el. De míg a világ vezére, Francziaország, már 1789-ben küzdött a népjogokért, nálunk 1848-ban vérzenek ugyanazon eszmékért, a szabadság, egyenlőség és testvériségért, ez eszméknek képviselőit tiporta el észak barbár hatalma, az osztrák kommandóra. E harczban hullott el, a haza és irodalom számára oly igen korán, gazdag lelke teljes virágában, Magyarország legnagyobb lantosa, Petőfi Sándor, a világ legnagyobb forradalmi dalnoka a Tyrtäusok óta.

Petőfi szelleme teljesen eredeti, de a fejlődés törvényeit ismerve, tudjuk, hogy csak elődök vállain emelkedett oda, ahol áll. Az a népdal-költő, ki teljesen tanulatlan s csak abban a szellemi körben mozog, nagyjából, melyben elődje, csakis erős áramokat érez meg, a művelt költő elődeitől tanul s ha nem is utánoz mást szolgailag, tanul azoktól. Petőfi csak a 40-es években volt lehetséges, midőn Közép-Európában a népszabadság eszméje első lendületét nyerte, - sem előbb, sem utóbb nem érvényesülhetett volna.

Előbb azért nem, mert a magyar nemzet tudatában nem élt még a népszabadság eszméje, összes szellemi áramlatai csak a rendi alkotmány megvédése köré csoportosultak: politikus, iró, költő csak a rendi Magyarországot ösmerte, amaz a sérelmi politikát űzte, ez az európai szabadelvűség halvány árnyéka gyanánt a centralisatiót, közigazgatás államositását és a felelős minisztérium behozatalát sürgette, míg a költő a régi dicsőségről álmodozott nemzeti királyok alatt. Egyetlen radikális hang a magyar költészetben (Fazekas Ludas Matyi-ján kívül) a Kisfaludy Károly „Stibor vajdá”-jában előforduló jelenet a vajda és szolgája között, melyen már a nagy franczia forradalom hatása érezhető. Azonban se Vörösmarty, se társai nem lépnek túl költői álmaikban a rendi Magyarországon, a nemes-ember költők előtt a testvéri egyenlőség eszméje meg nem értett fogalom.

Hogy a negyvenes évek után az általános elnyomatás korában nem érvényesülhetett volna egy akkor támadó Petőfi-féle szellem, ezt bizonyitgatnunk is felesleges. Az egész európai irodalomban az egyetlen önkénytes száműzött Hugo Viktor az, ki a 48-iki hagyományoknak törhetlen költői harczosa továbbra is, a többi költő felénk csicsergővé sülyed le, vagy elhallgat, jobb időkre várva. Mint egy daczos titán egymaga áll Hugo az általános elszolgaiasodásban egy kopár kis szigeten s onnan szórja szörnyű villámait az uj isten, „a kis Napoleon” ellen. S bebizonyitotta tényleg Madách daczos Lucziferjének szavait, hogy egy talpalatnyi föld neki elég, hol a tagadás lábát megveti; világát majd meg fogja dönteni. Meg is dőlt a hamis gonosztevő erkölcstelen uralma Sedannál s a sokáig harczolt és várt költő előtt 90-ik születésnapján kétmillió ember tartott díszmenetet másfél évtized mulva.

Ugy Hugónak, mint Petőfinknek egy érdekes előfutára volt a franczia irodalomban, egy ma már nem kedvelt, nem olvasott, inségben elpusztult nagy költő, kinek nevét is alig ösmerik már. A nagyképű irodalomtörténészek nevét sem tartják méltónak arra, hogy könyvükbe fölvegyék, igy többi közt a legösmertebb irodalomtörténész, Demogeot könyvében is hiába keresnők Hégésippe Moreau nevét. Még az a mindent feltúró és átültető, szorgalmas német irodalom se tartotta érdemesnek Moreaut arra, hogy bármit lefordítson tőle s e szerint bizonyosra vehető, hogy a világirodalomban egyedül a magyar vett róla tudomást – Petőfi útján. „Egy emlék a kórházban” czímű dala, ha egyebet sem ösmernénk is tőle, kiváló lirikust árulna el, nekünk pedig elárulja azt, hogy Petőfi ösmerte Moreau költészetét s a költőben felösmerte a rokonszellemet, s e lánglelkű költő tanulmányozása nem maradt nyom nélkül az ő költészetében.

A franczia költő élete csupa nyomor, csupa nélkülözés, csupa sötétség, melybe némi sugárt, napfényt csak két nemes nő alakja juttat. Már származása is olyan, mely neki életpályájául a nyomorgás útját jelöli ki: szerelem-gyermek, egy cselédlány gyermeke, ki azonban csakhamar elhal s az alig cseperedni kezdő gyermek teljesen árván futja végig azontúl inségben gazdag életét.

Moreau Egezippus 1810.április 9-én született Provinsben, egy vidéki kis városkában, mely Páristól nem messze, délkelet felé fekszik. E városkát Dubois Lajos barátom, a párisi művészakadémia igazgatójának fia, fölkérésemre a következőleg irta le:

„Provinst igen jól ösmerem, mert atyám szülővárosa s magam is sokszor időztem ott. Nagyon csinos városka, egy kis emelkedésen épült, melynek lábainál a Voulzie nevű patak folyik. A talaja krétás, mint az egész Champagne-vidék; dombjai és lankásai tele vannak zöld erdőkkel. A város valamikor erősség volt, s ez ódon falazat képe, amint a merőlegesen aláomló meredek sziklák fölött megjelenik, igen festői. Közülök égbe nyúlik a St. Ayoul székesegyház ódon tornya. A város környéke csupa virágmező, nyájas, mosolygó, derült táj. Provins szülővárosa Gervais tengernagynak, ki Kronstadtnál tette nevét hiressé!”

E tájon született tehát Moreau, mint egy ottani tanár törvénytelen fia. Ugy apja, mint anyja csakhamar a kórházban végezte be életét. A kórház előre veti árnyát a későbbi költő egész életére. az árva gyermeket annak a nyomdásznak a családja fogja föl, melynél anya utoljára szolgál: a nyomdász neje lesz valódi anyja, lánya Camilla az ő kedves nővére, kinek egyetlen, még éltében megjelent kötetét, a „Myosotis”-t is ajánlja. Lírai költeményeinek legnagyobb része Camilláról szól, élete utolsó perczéig híven ápolja e két nemes nő emlékét s midőn a nyomor folytán el is sülyed, testben-lélekben, s érzi, hogy többé nem méltó hozzájuk, lantjának hangjai visszasirnak az elvesztett kedvesek után.

Midőn először megy Párisba, önálló kenyérkereset után látni s csekély javadalmazású állásban nyomorog, így ir Camillához: „Szobám kicsiny, de nyakamat az a kendő takarja be, mely a tieden pihent egykor s nem fázom.” Legszebb elégiái, A Voulie, Tasosnővére, Elhagyatottság, Lelkemhez stb. Camilla emlékének szentelvék s a szabadság rajongó imádata mellett e húrja a legnemesebb Moreau lantjának.

Hasonlag neki szól nehány prózában irott költeménye, köztük főleg a szegény gyönge Ixusról irt elbeszélés A tölgyág czímű. Herakles legkisebbik fia, a finom szervezetű Ixus, maga a költő, nővére Macaria pedig költőnk Camillája. A két nőt együtt ünnepli Légy áldva czimű költeménye, melyben a „grande armée”-ban katonáskodott bátyjáról is említést tesz. A rendelkezésemre állott fogyatékos életrajzi vázlatokból e fiatal emberről mitsem tudhattam meg.

Egezippus e család jóváltából végezi el a meauxi seminariumban az algymnasiumot, azután a nyomdába áll be, mint korrektor. Irói vágya kitör belőle és Párisba vonzza; első költeményeit 1828-ban irja, alig egy év mulva már Európa fővárosában koplal. Igen rossz gazda volt, nem csoda, ha csekély dijazásból, melyet a Firmin Didot-féle nyomdában mint szedő kapott,nem tudott kijönni s többször éhezett, mint jóllakott. Lelkében azonban égigcsapódó láng égett: a világszabadság eszméje, mely az akkor elnyomott egész Európa kiváló szellemeit foglalkoztatta.

Érdekes korra esett Moreau fiatalsága. Hazájában teljes virágzásba élt I. Napoleon kultusza, szemben azzal a buta reactióval, mely a visszatért Bourbonok uralmát jellemezte. Amit Napoleon vesztett is népszerüségéből, visszanyerte XVIII. Lajos s még inkább X. Károly alatt, kik a szellemi korlátoltságot határtalan zsarnoksággal párositák. Történészek mutatták ki, hogy a XVIII. Lajos alatti „fehér rém2-nek több élet esett áldozatul, mint Roberspierrék rémuralmának s gyülöltté még inkább az idegen segitség tette a restauratio urait, mely őket Francziaország nyakára tolta s ott meg is tartotta.

De Francziaországon kívül a többi európai ország is mozgott és hullámzott folyton. Piemontban I. Victor Emmanuel ellen, Nápolyban a Bourbonok, Troppauban, Laibachban a Habsburg dynastia elleni lázongások mint egyre bizonyitották, hogy a szent szövetséggel szemben, a népek tettleg tüntetnek. A spanyol forradalomra a görög forradalom következett, mely Európa költőit egyszerre lelkesitette s Moreaut is megérinti, mint azt Tizennyolcz évvel czimű költeményében látjuk, míg Byron 1824-ben Missolounghinál hagyja nemes életét. Angliában csak Irland mozog, de ott van a királyi párnak óriási botrányt előidézett viszonya; mely a monarchikus elvet teljes lejáratással fenyegeti: a kicsapongó Karolina királynőt a templom ajtajából üzeti el férje és vezeti ki az országából,- szóval a népek szabadsági mozgalmait maguk az uralkodó házak botrányai támogatják. Csakhamar jő a török-orosz háború s utána X. Károly hallatlan ostobasága folytán a juliusi forradalom, mely a Bourbonokat örökre kiüzi Francziaországból.

Az oly viharmadár-lelket, milyen Moreaué volt, élénken ragadta meg ez a kor. Biztosra vette, hogy ha most elüzik a királyt, egész Európa nagy eszménye, a köztársaság bevonul diadalmasan birodalmába s a szabadság és egyenlőség igéje testté válik. Oly rajongással üdvözli a köztársaságot, mint másfél évtizeddel később Petőfi „Respublica” czimű költeményében:

Mert győzni fogsz, dicső respublica,
Bár vessen ég és föld elédbe gátot,
Miként egy uj, de szent Napoleon
Elfoglalod majd a kerek világot.

Francziaországban a köztársaságiak jelszava szintén Napoleon volt, mert a bourbon-uralom alatt benne látták azt a nagy egyenlőséget, mely a porból emelte föl azokat a névteleneket, kiket a született nagyon fölé tolt: Napoleon egész környezete, saját családjától kezdve, csupa alacsony rangból fölemelkedett emberből állott. Béranger, a franczia szabadság nagy dalnoka, a napoleoni trikolor ünneplése miatt kerül börtönbe, Delavigne és Hugo szintén nyiltan ünnepelik Napoleont, ha nem is csukják el őket. Moreau is telivér franczia, ki a Nagy Napoleont bámulja, de minden uralkodót megvet és tiszta köztársasági, s jogosult lelkesedése tárgyául csak nemzetét ösmeri el:

Dicső hazám! Szabadság! Milyen álom,
Ha egykor ennyi fegyver villan át
Ügyed megvédni a szentelt határon,
Nagy franczia Köztársaság!
(A juniusi halottak)

A királyok iránti éktelen gyülölete épp oly erős, mint Petőfié. Ösmeretesek Petőfi hatalmas kitörései a királyok ellen általában; ezekben is mestere Moreau volt, ki ugyancsak A junius halottak czimű költeményében így ir a királyról:

A nép megértve végre, rá mi vár,
Igy szólt: „Rút árulói szent ügyemnek!
Inségemen ott hizik egy király
A Louvreban, mit véremből emeltek.
Ki az aranyt mezitlábbal tapostam,
Amint egy trónt tört szét erőskarom,
Alamizsnáért nyúljak azzal mostan,
Amig a harczot birom s akarom!

Tizennyolcz éves korában már kitör belőle királygyülölete; második költeménye, melyet irt „Éljen a király!” cizmű s tárgya az, hogy körötte harsogó király-éljenzésre megtevén keserű megjegyzéseit, e refrainnel végzi minden versszakát: „Éljen a szabadság!” Utolsó előtti versszaka a legkeserűbb s egyuttal mutatja, mily rendkivüli erővel irt e gyermek-költő tizennyolcz éves korában:

Éljen a király!” Az ó toronyból
Gyakran bontá meg e szó a békét,
Míg alant gyilkos bandája tombol,
a király nevében ölve népét;
S a romok közt, hol vérszennyes gyilkuk
Harczos árnyaik még villogtatják;
Vándorok mi, ott a porba irjuk:
- „Éljen a szabadság!”
(Vive le roi!)

Még midőn tréfás dalt ir is, s Béranger hangján enyeleg, akkor is vegyül egy-egy keserű íz gyöngyöző kelyhébe. „A herczegnő” czimű költeményében elmondja, hogy ezentúl ő is legitimista lesz, mert látott egy szép herczegnőt, kiért szivesen föláldozza elveit. Milyen szép volt e magasrangú hölgy, amint hintaja függönyei mögül szőke feje kikandikált s a járókelőkre mosolygott; ily lényektől körülvéve „mily boldog lennék, mint király!” sóhajt fel a költő. De keserűsége ez enyelgő hangba is vegyít egy-egy éles füttyöt:

A paloták alatt, mint vulkán
A Szabadság háborg, morog,
Hol árverésen kél a sok
Kis és nagy trón,- királya buktán
Egy üres trón nekem is jut tán?
Oly hunczut én is tudnék lenni,
Jól járna a törvény s a nép,
Uralkodnám úgy, mint a többi…
- Királynak lenni, ah, mi szép
(La princesse)

Ez azonban későbbi költemény, 1832-ből való. Csak az angol Chattertonban volt tizennyolcz éves korában s a mi Petőfinkben huszonkét éves korában annyi igazi és fenséges pathosz, mint az ugyane korban levő Moreauban. Mindhárom kiváló lángész volt, kiket nagy tehetségük mellett a nyomor, nélkülözés, testi-lelki szenvedés tett ily ékesszóló költőkké. Azonban a három közül egyiknek se jutott ki annyi a mindenféle nyomorból, mint Moreaunak. A fényes, a ragyogó, önző, erkölcstelen, szivtelen Párisban, melyet Heine is oly megrázó igazsággal ir le utolsó költeményei egyikében s melynek e korbeli képét oly csodás sötét szinekkel festi Eötvös „Karthauzi”-jában, - egy kis padlásszobában nyomorog a nyomdász-legény költő, kinek agya a nagy forradalom jeleneteivel van tele.

Jókai irja Petőfiről, hogy ez szobája falait a nagy franczia forradalom legvérmesebb alakjainak arczképeivel töltötte meg. Egyetlen életrajz irója nem emliti meg azt az időpontot, mikor ösmerkedik meg Moreau költészetével s Petőfi könyveinek jegyzéke között is hiába keresnők Moreau  verses-kötetét. Pedig hogy Petőfi e franczia forradalmi kultusza egyenese Moreau hatása, alig tagadható, mert Lamartine langyos és mesterkélt Girondistái sohase terelték volna őt e szélső radikális irányba. Hogy Moreautól azonban nemcsak az általa forditott költeményt ösmerte, hanem valószinűleg egész kötetét, bizonyitja az a jegyzet, melyben a forditás kapcsán Moreaut a legkiválóbb költők sorába iktatja. Pedig Petőfi nem egyhamar adta meg bárkinek is az elismerését, különösen ha költőről volt szó. E rokonlelket azonban nemcsak megértette, de öntudatosan és öntudatlanul utánozza is, amint fennebb részben igazoltam és alább bővebben kimutatom.

X. Károly uralkodása rövid ideig tartott, de erőszakoskodásokban igen gazdag volt. Ezek koronáját akkor teszi föl, midőn 1829-ben augusztus havában kinevezett uj miniszteriumát részint becstelenekből, részint nevetséges gúnyalakokból állitja össze. Ez u.n. „lehetetlen miniszterium” vezértagjai a következők voltak: Bourmont tábornok, ki Waterloonál átszökött a szövetségesekhez, cserben hagyán császárát, ki őt a porból emelte föl, Polignac herczeg (miniszterelnök) a Napoleon ellen szőtt összeesküvés vezérének fia, általánosan megvetett, tudatlan főúr; Monthel, egy igazán nevetségesen ostoba ember, a megbukott Villéle miniszterelnök vak eszköze, Labourdonnage a gyülölet és bosszuállás apostola. A többi miniszter jelentéktelen volt.

Az egész országon az elszörnyedés moraja futott végig e kormány kinevezésére. A községek elhatározták némely vidéken, hgoy az adószolgáltatást megtagadják, ezenkivül a népjogok védelmére az egész országra kiterjedő titkos társaság keletkezett „Segits magadon, az Ég is megsegit!” czím alatt. Az ellenzéket mindenfelől feliratokkal üdvözölték, a körutat tevő vén Lafayettet és az ellenzéki képviselőket ünnepelték. A sajtó dühös támadásokat intézett a kormány ellen, mely azt megvető közönnyel tűrte. A király pedig nyiltan kijelenté: „Semmi engedményt! Ugy cselekszem s nem szünöm meg cselekedni, amint azt a vallás és a királyság érdeke kivánja.”

Végre 1830. márczius 2-ára, a csaknem egy évig szünetelt kamarát össze kellett hivni. A kormánynak ebben kisebbsége volt, mi rögtön az elnökválasztásnál kitűnt, midőn a király elé csupa ellenzéki embert terjesztettek jelöltek gyanánt. Károly kénytelen volt a legnépszerűbb ellenzéki vezért, Royer Colard-t kinevezi. A nagy többséggel elfogadott feliratban az ellenzék követelte, hogy a király a többség soraiból válassza kormányát. Még a felsőházban is kormány- és királyellenes hangok vitték a vezérszerepet. Chateaubriand a költő, Fitz-James herczeg, a király személyes kegyencze, élesen támadták a „lehetetlen miniszterium”-ot, s ezek mögött pedig a Bourbonokat eddig támogatott orosz nagykövet állott. A pairek felirata tehát épp oly harczias volt, mint az alsóházé.

Okos király erre engedett volna, X. Károlyra azonban senki se foghatta rá, hogy a bölcsességnek csak bármely halvány árnyalatával is birna. Midőn Royer Collard a rendi küldöttség élén megjelent előtte s az alsóház feliratát felolvasta, a király mereven azt felelte, hogy ő ugyan a kamarák közreműködésére számított, de ha azok megtagadják ezt, ez út utjáról le nem tériti. Ez nyilt hadüzenet volt; másnap a kamara ülése elnapoltatott.

A helyzet annyira feszült volt már, hogy a kitörés minden perczben megtörténhetett. Hogy a belpolitikai bajokról a figyelmet elterelje a kormány, Algierban idézett elő viszályt, mit Algier deyjének, Hussein bégnek sértő ostobasága nyilt háborúra élesitett ki, Károly fővezérré a rendkivül népszerütlen Bourmont tábornokot nevezte ki, egyuttal ugyanaz nap, midőn a franczia hadsereg Toulonból elindult, egy rendelettel feloszlatta az alsóházat és augusztus 3-ikára hivta össze az ujat. Ugyanekkor a franczia néphez intézett manifestiumában a művelt kisebbség ellen a műveletlen többséghez appellál s az ellenzékelnyomására hivja föl a népet. A választások azonban balul ütöttek ki, mert jóval nagyobb ellenzék lőn ujra megválasztva, mint amekkorát a király feloszlatott.

Ezalatt Algierban a franczia csapatok győztek: a dey foglyúl esett, összes kincsei a francziák zsákmányává lettek. A győzelmektől várt nagy hatás azonban elmaradt: a fővezérnek marsallá kinevezése pedig csak ingerültséget keltett. A király és kormánya belátta, hogy túltöbbségben levő ellenzéki kamarával kormányozni nem lehet, tehát az alkotmánylevél 14. §-ára támaszkodva, mely a királynak megadja a jogot fenyegető szükség esetében az állam biztonságára czélzó szükséges rendeletek kibocsátására, a még össze sem ült kamrát feloszlatta, az ujnak választását elrendelte s azt szeptember 28-ára hivta egybe, egyuttal a sajtószabadságot felfüggesztette, szigorú czenzurát hozott be és a tekintélyesebb ellenzéki lapokat betiltotta, egyuttal a választási törvényt megváltoztatván a közvetlen választásokat közvetettekké változtatta át és a czenzust fölemelte.

E királyi rendeletek julius 26-án jelentek meg, 28-án fölkelt egész Páris és X. Károly 29-én nem volt többé király.

Julius 26-án Moreau búcsút mondott nyomdájának s valahol egy puskát szerezvén, a népet lázitgatta. Nem volt nagy szükség rá, a nép úgyis forrongott. A királyi biróságok is támogatták a mozgalmat, amennyiben a hivatalos lapban megjelent rendeleteket a sajtóra nézve nem ösmerték el érvényeseknek, amig a törvénytárban ki nem adatnak s így se czenzura se lapbetiltás nem volt érvényes. A kormány azonban csendőrökkel akart érvényt szerezni rendeleteinek, 27-én a „Temps” nyomdáját elfoglalták, sajtóját összezúzták. Ugyanekkor a katonaság megszállotta az utczákat. A nép téglával dobálta meg a katonákat. A kormány 28-án ostromállapotba helyezte Párist, mire a forradalom kitört. A csapatok megbizhatatlanoknak bizonyultak, mert a néppel egyetértőleg jártak el, erre a rend helyreállitására a svájczi gárdát mozgositotta a király. E hontalan bérenczek kegyetlenül haladtak előre, letiporva a népet. A gyülölet irántuk oly éktelen volt, hogy a nép minden megkaparított svájczit felakasztott, vagy kegyetlenül ölt meg.

A mi költőnk itt se tagadhatta meg magát.Mint egy nép csoportvezére, egy csomó svájczit megszoritott az utczán és visszavonulásra kényszeritett. Ez alkalommal egy gárdista sebesülten elmaradt s a nép kezébe esett, mely ki akarta a nyomorultat végezni. Moreau azonban, midőn a svájcziról letépték egyenruháját, saját egyetlen kabátját adta rá s igy sikerült e szerencsétlen ember életét megmentenie. A legyőzött ellenséget saját élete koczkáztatásával mentette meg, mert a nép dühe ellene fordult, s maga is csak a nagyobb veszély fenyegetése folytán menekült meg.

Julius 29-én a nép elfoglalta a Louvret és a Tuilleriákat, a trónt összetörte, de mindent nemzeti vagyonnak jelentve ki, egy rajtakapott tolvajt rögtön felakasztottak. E jelenetre vonatkozik Moreau költeményében az a hely, hogy a nép az aranyat mezitlábbal taposta; tényleg rátaposott, de föl nem vette senki, zsebre nem dugta az éhező proletár sem.

X. Károly julius 29-én estére már nem volt király: 700 holttesten vette meg a nép rövid szabadságát. A politikusok előbuktak rejtekeikből: a kis Thiers visszajött Párisba, Guizot, Odillon-Barrot és társai előállottak s minden igyekezésük arra irányult, hogy valahogy köztársasággá ne legyen Francziaország. Ott volt Lajos Fülöp, ki az egész restauratio alatt kétszinű szerepet vitt, ennek érdekében indultak meg az ármányok, mik vége a polgárkirályság kikiáltása lett.

Költő-viharmadarunk az egész idő alatt hol ide, hol oda röpködött. Csekély ember volt még arra, hogy szavának súlya legyen, de nyilatkozatai és hevessége eléggé rászolgáltak arra, hogy Didot nyomdász többé vissza ne fogadja műhelyébe. Egyetlen kabátján kívül minden egyebét is elvesztette és szomorú sors várt rá. Lakásából kitette szürét házi ura, mert azt a pár frankot se tudta fizetni,m i ezért a kis padlásszobáért járt. Nevelőséget szeretne vállalni, de ki bizná gyermekét egy szegény csavargóra, ki hol fákon, hol híd lába alatt alszik és éhen kuncsorog mindenfelé. Forradalmár-szerepe örökre lejárt, ezenkivül csak verset tudott irni, az pedig senkinek se kellett. Életének ez legsötétebb része: imádott „nővérének” képe is elhalványul előtte, az éhség minden aljasságra rákényszeriti a huszonegy éves költőt. A tél iszonyuan fenyegető réme rátör; néha egy-egy rendőr-őrjárat beviszi a tanyára, mint hajléktalan csavargót s a költő szégyenli nevét megmondani, inkább leül pár napot a börtönben álnév alatt. „Ah mért is hagytalak el téged? – irja anyai barátnőjének haza, - mért hagytatok eljönni ide?”

Az Éhséghez!  intézett ódája megrázó hangokat zendit meg, a nyomornak nem volt még ékesebben szóló dalnoka. Végre is leesik lábáról, az utczán szedik föl s az 1831-ben nálunk is dult cholera ellen alapitott járvány-kórházba, a Charitéba viszik, hol az ágy és mindennapi rendes ebéd rég nem érzett fényüzésében részesült. A halál ott járt naponta ágya körül, hol egyik, hol másik szomszédját kapta el mellőle, s a költő is lemondással telt szivvel várja fölszabadulását, de az irgalmas halál most még elkerüli. Keveset tett még a halhatatlanságra az alig huszonkét éves gyermek, még rá néhány év szenvedése várt, hogy fényes géniusza kibonthassa ragyogó szárnyait.

A gyógyulás tétlensége közepette a jóltevő muzsa nem feledkezik meg hű fiáról: meglátogatja őt „végvonaglásától forró vaczkán”,mint maga irja a Petőfi-forditotta költeménye első sorában s bús meséket sug neki a XVIII. század egyikkiváló költőjéről Gilbertről, ki szintén kórházban végezte volna be életét. Moreau legalább szentül hitte s e legendát bele is vitte több költeményében a köztudalomba, hogy „A XVIII. század szatirája” czimű nevezetes mű szerzője kórházban halt meg, a legnagyobb inségben (1780-ban huszonkilencz éves korában). Az ujabb kutatások kideritették, hogy még rosszabb sors várt a fiatal költőre, mert habár a nyomoruság ölte meg, de ne a kórház irgalmas fedele alatt, hanem úgy pusztult el, hajléktalanul, miután megható „Búcsúját az élettől” elzengte. Moreau agyába befészkeli magát e név és nem tud tőle szabadulni. Előre látja, mind valódi jós-költő, hogy ő itt e kórházban végezi be életét s ez be is teljesül, ha ma nem, de hat év mulva igen. Több költeményében mutatja be magát mint Gilbert nyomorának egyenes örökösét, legszebb ezek közül Kórházi emlék czimű elégiája, mely egészen Gilbertnek van szentelve:

E durva ágyon, végvonaglásomban
Még szánakozó könnyeket lelek,
Mert a dicsőség és lángész illatja
Árasztja el e fájdalom-helyet.
Ott énekelt ő, itt imádkozott és
Halt meg, reményeinek özvegye,
S én ismétlem, számlálva szenvedésim
- Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede!

A kórház csendjébe junius 5-én délben puskaropogás hatol be: a vergődő költő fölegyenesedik vaczkán és kérdi az ápolóktól: „mi az?” „Forradalom van odakünn”, - mondják közömbösen. „Hogyan, egész Páris fölkelt, elüzendő a polgármezbe bujt zsarnok-királyt?” kérdi elragadtatva. „Ah, nem; pár száz diák kiáltott ki a köztársaságot s most a nemzetőrség végez velük.”

A költő föl akar kelni, hogy a helyét elfoglalja a küzdők sorában, de lábai megtagadták a szolgálatot. Visszarogy fekhelyére és keserű könnyekben tör ki. Neki akkor kell vonaglania, midőn barátai a szabadságért vérzenek el. De hiába: a természet erősebb, mint a kimerült test akaratereje s hiába hallja még másnap is az ágyúdörgést, hiába hozzák a hirt, hogy junius 5-én és 6-án Lamarque tábornok temetésekor kitört forradalomnak hatszáz fiataltanuló élete esett áldozatúl, hiába látja, mint viszik el ablaka előtt a koporsók végtelen sorát a temetőbe, ő csak sirni tud.

Ti vértanúk, haldokló dalotok
Én hallgatom sováran, elepedve;
Elhulltatok és sorotokban ott
Egy hely hiába várt testvéretekre.
De szent hazánkért élni-halni vágyván,
Egygyé olvad tiétekkel dalom.-
Kórházban én, Gilbert halálos ágyán,
Ti vértanuk – a vérpadon.
(Les 5. et 6. juin 1832)

Végre föllábad és elbocsátják. Rongyosan, kopottan, egy fillér nélkül támolyog ki az utczára. Legelső tekintete egy közrendőrre esik, kinek mellét a becsületrend-keresztje ékiti, a „nagy” Napoléon által alapitott kitüntetés, melyet oly ritka ember kaphatott meg. Odább megy s egy ösmert rendőrkém gomblyukában látja a rendjelet jelentő piros gombot. Mért kapták ezek e ritka kitüntetést, mért kapta az a durva nemzetőr-tiszt, ki külömben gyalázatos életéről hires? kérdi. „A forradalom elnyomása körül szerzett érdemeiért”, válaszolják. A hajléktalan költőt elönti a düh s a legelső darab tiszta papirra ráveti haragtól lángoló költeményét A becsületrend keresztjé-ről:

Agg hős, te annyi harczon vére-vesztett,
Rejtsd rongyaid alá a rend-kereszted.
-        -        -        -        -        -        -        -
Gyalázat rátok, fényes inasok,
Készüljetek a nagy harag napjára,
hogy fölperzselje diplomáitok,
Eljő s lesujt a népharag villáma!

Megundorodva Páristól, fölkerekedik s gyalog haza vándorol szülővárosába, Provinsba. Ott azonban nagy változások fogadták: „anyja” azóta meghalt, Camilla él még, de ő maga teljesen idegenné lett otthon. Azonban néhány jó embere mégis akad. Ezek lehetővé teszik, hogy Barthelémy akkor hires párisi költő „Nemesis”-ének mintájára szintén alapithasson egy verses ujságot Provins számára. A lerongyollott költő eszményképéül a czinikus Diogenest választja s lapjának czime is Le Diogéne lesz.

Gyermekkora rég letünt boldog napjai után alig van elégedetebb pár hete, mint ez most. Eleinte egy majorban él, hol gondos ápolásban és szeretetben részesül egy fiatal nő részéről, kit „A majorosné” czimű költeményében énekel meg, majd megjelenik lapjának első száma, melyben Provinst ékesszólóan magasztalja remek versekben. Maga a verses bevezetés, a „Diogenes” czimű költemény, a legszebb költői programmbeszéd, melyet valaha irtak; ebben mondja el költői hitvallását, melyet Petőfi is magáévá tett utána:

S versem, komoly vagy vig, s bármily gyorsan terem,
Ezt zengi csak: „Isten, Szabadság, Szerelem!”
Szabadságot főként! E szent név fogadom.
Sohsem lesz gúnytárgygyá ihlett tűzajkamon,
Mert hitvallásom ez, s nem zárt ajtók mögött
Nagy halkan suttogom, siket falak között,
Nem mint a jóllakott lakoma-szónokok,
Akikben a harag a puncs után lobog,
Vagy mint a klub-bolond, diszünnepén, - nem, nem,
De térdig vérben bár s az ágyuval szemben…
(Diogéne)

Kinek ne jutna itt eszébe Petőfi hires jelmondata, melyet vérével pecsételt meg, mint valódi hitvallását, a szabadság vértanúja:

Szabadság, szerelem;
E kettő kell nekem.
Szerelmemért föláldozom
Az életet,
Szabadságért föláldozom
Szerelmemet.

A mi költőnk életét tette föl szerelmére, de a szabadság hivó szavára odahagyta szerelme tárgyát s elment, hogy ifjú életét és még ifjabb szerelmét habozás nélkül áldozza föl. Moreau nem volt ily szerencsés: mikor életét odadobhatta volna a szabadság oltárára, akkor a kórház kötötte le a „végvonaglásától forró” ágyra, oly szerelme pedig sohasem volt, melyet föláldozhatott volna a szabadságért.

Lapja, a Diogenes 1833 elején kezdett megjelenni, de csakhamar ez ábrándjának is vége lett. Pár helyi nagyságot kezdett szatirája fullánkjával csipkedni, mit szülővárosa nem bocsátott meg neki. Párbaj lett a dologból s az a nehány pártfogója is elfordult; a lap, nehány számának megjelenése után, részvét hiányából elsorvadt. Pedig ebben adta költőnk a legjobbat, amit lánglelke csak nyujthatott: nehány szatirikus versét és szerelmi dalát, melyek itt jelentek meg először, sokszorosan fölülmulják hatalmas ódái és csodaszép elégiái, melyek elsejében a pathosz Chénier André megrázó erejét éri el, de eszmékben gazdagabb, mint a vérpadon halt előd, emezekben pedig oly csodálatos gyöngédség, oly édes lemondás hangja zendül meg, milyet szinte hihetetlennek tartunk a szatirikus ódairónál. Mesterei közül Barthélemyt és Gilbert-t túlhaladja, dalaiban azonban elmarad a nagy Béranger mögött, kinek bohém-dalaira neki nem volt eléggé boldog élete, dalba öntött maró szatiráira pedig eléggé könnyü vére. Sohasem élt egy rendezett viszonyok között, mint a már tizennyolcz éves korában nyárspolgáris Béranger, kit kis hivatala megvédett a csavargó élet kicsapongásaitól.

A Diogenes-ben megjelent politikai szatirák egyaránt ostorozzák a bonapartistákat és Bourbonokat: Bonaparte József, a gyatra spanyol király, ki az első ágyúdörgésre megugrik öcscse által neki ajándékozott trónjáról,épp úgy megkapja a maga korbácsütéseit, mint az V. Henrik név alatt franczia királylyá kikiáltott gyermek külföldön ármánykodó vakondok-pártja. Legszebb e nemű költeményei közül Merlin de Thionville czimű ódája, melyben a rémuralom alatt a szólás-szabadságért küzdő férfit ünnepelt, megrázó rajzat adva egy conventi ülésnek, hol minden szónak folyton életével játszik s rárajzolva erre Merlin alakját, kit a hadi- és néptribun kettős koszorúja ékesit. Tömörebb, eszmékben gazdagabb franczia verseket alig képzelhetünk, mint e költemény páros sorai, úgy e tekintetben, mint nyelvezeti erőben csak Chénier André „Jambusai” érik utól Moreau ódáit.

Petőfi Beaurepaire-je határozottan a költemény visszhangja, épp úgy mint 1848-iki királygúnyoló költeményei (Bánk bán, Dobzse László, Kun László kronikája stb.) Moreau hasonló tartalmú verseinek, melyekre fennebb hivatkoztam. Azt kell ezekből következtetnem, hogy Petőfi 1848 elején ösmerkedett meg Moreau költészetével, mert hatásának ily erős nyomai csak ekkortól kezdve érezhetők az ő liráján. Egyuttal azt is látom, hogy Petőfi A királyok ellen czimű költeményét, melyet egy jegyzetben mint 1844-ben irottat mutat be, tényleg e jegyzete daczára is csak 1848-ban irta, többi hasonló költeményével egyidejüleg s csupán megbocsátható hiuságból keltezte négy évvel előbbre bájos népdalai, szeszélyes bordalai és akkor ártatlan csicsergései közé sorozván, melyekkel semmi rokonságban nem áll* (* E föltevésemet még egy lélektani bizonyiték támogatja. Az 1845-ben irt Védegyleti dal-ban a királyról, mint a jó honnak atyjáról szól, ki karjait kiterjeszti és megáldja nemzetét. E két költemény egyidőben irva nagy jellemtelenség lett volna, pedig Petőfi egész élete az ellenkezőnek ékes bizonyitéka.) Csak 1848-ban foglalkozik a franczia forradalommal és emlegeti azt s a Páris piaczán lecsapott király-fej, s az a vad gondolat, hogy a föld kereksége nagy rengeteg, melyben a királyok az üldözött vadak lesznek, kikre szilaj gyönyörrel vadászunk, - egészen az 1848-iki Petőfi gondolatai és Moreau egyenes hatásának nyomai. Hasonlag az a hóhérnak oly tömérdek szereplése a magyar szabadságharcz első felében, midőn még e rémes alaknak semmi szerepe sincs, - ez egyenesen Moreau hatása, kinek minden szabadságdalában, ódájában, szatirájában ott szerepel a hóhér.

A Diogenes-ben jelent még meg egy költeménye, mely elfeledteté ellenségeivel többi összes szép és fenséges versét s ez volt a Kanai menyegző. Moreau ebben Krisztust oly módon állitja pellengérre, hogy ezen még a leghitetlenebb ember is megbotránkozott. A jó isten ugyanis, miről nem emlékezik meg az irás, de melyet a költő – mint irja – egy vén „salabakter”-ben megtalált, becsipett a kánai menyegzőn s oly dolgokat engedett meg magának, melyeken Judás kegyetlenül megbotránkozott:

Keresztet vet minden apostol,
Judás pedig bosszusan mormol:
„Barátim, láthatjátok itt,
Az Úr milyen szégyenbe vitt.”
(Les Noces de Cana)

A költemény csúcspontja, midőn Krisztus Magdolnának tesz szeméremsértő ajánlatot s végül Horatiusnak a falerni bort és a szerelmet dicsőitő hymnusát kezdi énekelni.

E vers után hiába volt A tél czimű örökszép elégia, hiába a „Kórházi emlék”, Moreaunak nem volt szülővárosában maradása. Mindenki elfordult tőle s végül ő is elfordult Provinstől, hogy többé soha haza ne térjen. Úgy menekül el szülővárosából, mint Mohammed Mekkából, ezzel is bizonyitván, hogy otthon nem méltányolják a prófétákat.

Négy éve jő ezután a leirhatlan nyomornak, 1834-től 1838-ig, haláláig. Megpróbálkozik minden lapnál, mely verseket ad ki, vidám dalokat ir, mig a nyomortól vaczognak fogai, mert látja, hogy az elerkölcstelenedett, könnyövérű, mulató Páris a költőtől csak léhaságot vár, egy percznyi szórakoztatót, majd átkozódást, bánatos dalt és fenséges ódát, - nincs vevője. Úgy jár, mint Murger „bohémejei”, kiknek olykor sikerül néhány sou-árú verset elhelyezniök s pár napig mentve vannak az éhenhalástól; majd ismét előlkezdik a végtelen koplalást. Hol káromkodik verseiben, hol imádkozik, de akár gyöngéd, akár durva, nem kell senkinek. „Hacsak nincs a vers alá Lamartine vagy Hugó neve  irva, nem kell senkinek”, - irja Camillának. Hogy egy-egy nyomdában dolgozik, mint szedő, hol egy-egy szerkesztőségben, mint munkatárs, de onnan is, innen is csakhamar elcsapják, mert teljesen elkorhelyedve, a rendes munkát nem birja. Nincs maradása sehol, helyzetének ferdesége, lánglelkének öntudata és ezzel ellentétben saját koldus-volta folyton bántják s csak a mámorban van egyedüli mentsége. Champagne-vidékének fia nem tagadhatja meg magát, a szeszes italok fölemésztik erejét egészen.

Néhány mélyen megható költeménye belső világába vet fénysugarakat. Egyik, a megrázóbb fajtájú a Lacenaire, a költő czimű. Egy közönséges orgyilkos, Lacenaire nevű, midőn kivégztetése előtti napját tölté, néhány erőteljes verset kalapált össze, mint ahogy a magyar rabló-romantika idejében Patkó hurokrakerült társai, Sobri Jóska elfogott czinkosai a siralomházban irtak néhány szomorú rigmust. Páris előtt ez teljes ujság volt: gyilkos-költő.

A nap legemlegetettebb embere lőn Lacenaire; versei ezernyi példányban forogtak közkézen, nem volt szükség arra, hogy e versek alatt Lamartine, Hugó, Musset, Vigny, Béranger vagy Barbier neve legyen, kapkodták a gyilkos-költő verses elmeszüleményeit.

Mily keserüen fakad ki erre Moreau: a szent költészet így lealacsonyitva, bálványa sárbarántva! Hogy valaki olvasott, divatos költővé lehessen, ahhoz nem a múzsa csókja kell, mely az ő homlokán ott ég, hanem a gyilkosság Kain-bélyege, vagy rablás legalább is. Képzelhető, mily keserű csapásokat osztogat itt a költő gúnykorbácsa, különösen a nőknek, kik rajonganak a gyilkos-költőért, kik

A csendőrök között kaczér ruhában jönnek,
A gyilkosnak hozván egy alamizsna-könnyet.
Oh Páris női ti, kiknek egy mosolya
Hitvány vaczkán Gilbert-t megmentheté vala!
(Lacenaire poéte)

Pedig Gilbertnek költő-fiai élnek még és itt nyomorognak, épp úgy mint ősük. Ezek iránt azonban, kik nem gyilkoltak, nem raboltak soha,nemérdeklődnek, ezek éhenhalhatnak tőlük.

Másik, csodaszép kis elégiája: Az én várt madaram, - nem a sas, mely a fellegeket hasítja, nem a parti fecske, mely az azurhabokon ringatózik, ne a csalogány, mely az örök szerelmet dalolja, míg csak kis szive meg nem szakad, hanem a kenyeret hozó holló:

Oh jöjj már, esdek, isten-küldte
Fekete holló, hű cseléd,
Mely a pusztán, nyomán repülve
Illyésnek hordtad kenyerét;
Oh hozd, mit Isten nékem szána,
Ideje már, - jöjj!... hasztalan!
A prófétával bizonyára
Meghalt az én várt madaram.
(L’oiseau, que j’attends)

Benne már csak az inség tartja az életet. Félő, hogy  mihelyt jobb sorsa lesz, nem birja ki, belehal. Utolsó költeménye, a Lelkemhez czimű, mely bizarr bevégzésével rendkivül meglep, szintén az éhhalál és nyomor apotheosisa.

Élte utolsó hónapjában mosolyg rá a váratlan szerencse.Egy pajtása vállalkozik arra, hogy műveit kiadja: igér érte száz frankot és nyolczvan példányt a kiadásból. Ah, akár ingyen is odaadná a szerencsétlen költő, csak nyomtatásban lássa már műveit. Pazar kiállitásban jelenik meg, nagy alakban, óriási margóval a kötet, Defessart kiadásában 1838-ban. „Nővéremnek” – szól az ajánlás, elől néhány prózai költemény, utána a versek. A könyv czime Le Myosotis (A nefelejcs). Szegényjeligéje Bölcs Salamon mondása: „Parvulos ne despicias!” (Ne vesd meg a csekélységeket sem.)

A szép kötet nagy hatású volt: Moreau neve végigharsog a hirlapokon, Francziaország egy igazi nagy költővel gazdagabb. Róla igazán el lehetett mondani, mit Byron mondott „Childe Harold”-ja után magáról: „Arra ébredtem föl reggel, hogy hires ember vagyok.” A „National”-ban Pyat Félix valódi dithyrambusokat zengett a nagy költőről, Latouche pedig Bérangerval találkozva az utczán, ezzel köszönté az ünnepelt lantost:

- Barátom, olyan ficzkóra bukkantam, ki külömb költő önnál!* (* Moreau maga más véleményben volt Bérangerről, mert a róla irt költeményében a legnagyobb magasztalással dicsőiti s refrainja is e sóhaj: „Oh ég, ha én Béranger volnék!”)

Az utczán csavargó, mezitlábos költőre fénysugarat vet a dicsőség: a sors szeszélyes istennője kezd rá mosolyogni, de csak azért, hogy végleg sárba tiporja. A költő egész belszervezete roncs volt már, megmenthetetlen, az eddigi nyomor fölemésztette minden erejét. A tél közeledik: ő ösmeri a Charitéba vezető utat, bevánszorog ujra oda, hol a most már hires irót gondosan ápolják; folyton reménykedik, hogy tavaszszal kijő onnan, megerősödve, helyreállva, ragyogó költői pályát kezdeni el az eddigi elhibázott élet helyett, hiába minden ápolás, a természet levette kezét róla s 1838. deczember 10-én kimulik Gilbertnek végvonaglásától forró ágyán. Amit hat év előtt előre látott és megjósolt, most beteljesedett.

Halála a sajnálkozás, magasztalás, részvét és szemrehányások özönét keltette fel: mindenki felebarátját okozta, mért nem mentette meg az Francziaország számára az alig huszonnyolcz éves költőt. Aztán fényesen eltemették s még hamarább elfeledték. Egyedül a párisi szedők körében él még Hégésippe Moreau emléke. A fölvilágosodás e lelkes harczosai büszkék e kiváló kollegájukra, ki világhirre jutott közülök. Évekig gyüjtöttek siremlékére maguk között, míg végre sikerült pár év előtt, a költő születésnapján, a Montparnasse temetőben levő sirt rendbe hozatniok és a Henri Guillaume épitész által készitett síremléket leleplezniök. A síremlék középső oszlopát Mme Contan-Montorgenil szobrásznő műve dísziti, a költő relief-arczképe, nefelejcs- (myosotis) keretben. E kis ünnepély feleleveniti egy napra Moreau emlékét, hogy aztán ismét elhalványuljon.

Azonban 1848-ban a Duna partján megtalálta az ő, akkorra már az elemekbe olvadt lángszelleme azt a rokonlelket, ki őt teljes mértékében megértette. Egy nálánál nagyobb lantos, a világ legelső lirikusa nyert ihletet az ő szellemétől. A Charitéban meghalt rongyos csavargó volt az a Keresztelő János, kinek tanitványául jött a világszabadság nagy dalnoka, a fejéregyházi csatatéren örök álmát alvó magyar Tyrteus – Petőfi Sándor.


Hégésippe Moreau költeményeiből

I.

TIZENNYOLCZ ÉVVEL

Tizennyolcz évvel! Bájoló remény
Kézen vezet e helyről messze el;
Ez egy nap még, ezt elszenvedem én,
S a boldogság „majd holnap”-pal felel.
Már koszorúmra láttam a babért
Sarjadzva a tavasz virág-mezében, -
Mily őrület! Mentségem mi azért?
Tizennyolcz évem!

Falum imádom s horpadt sírjait
Hol gyakran lelt a szerelem tanyát,
Váromladékit, hol galamb lakik,
S a léptemre megingó rom falát;
Hol álmodozva azúr-ég alatt,
Mi szépnek festé a felhőt a légben,
Szálló madárt s a nőt, ki áthaladt,
Tizennyolcz évem!

Ringassatok, bűbájos álmaim,
Szerelmes álmok… Ám mi zajt repit
Felém a tenger, szélvész-szárnyain?...
Göröghon rázza nyűtt bilincseit!
El e város zajából… Istenek!
Egy kis időt e fényes, szép vidéken,
Hogy Thermopylét vérrel fesse meg
Tizennyolcz évem!

Mi dőre vágy! Hisz ifjú, hős honom
Bús tétlenségtől aggultan hever,
S megindulva imán és nyomoron,
A Szabadság fölöttünk lebben el;
Láthatlan villám, engem már vakít,
Tegnap fogoly még, barna föllegében,
S ma érzi, hogy: „készülj, az óra itt!”
Tizennyolcz évem.
(1828)