Hégésippe Moreau
Coutan-Montorgueil-né szobra után
Petőfi
Ünnepet
ülni gyültünk egybe, a gyász és öröm ünnepét. Gyászünnepet azért, mert
félszázad év előtt e napon veszíté el Magyarország egyik legféltettebb kincsét,
a lánglelkű dalnokot, kinek elhullta a magyar szabadság leáldozását is maga
után vonta, - örömünnepet azért, mert hálát kell adnunk a Gondviselésnek, hogy
e nemzetnek ajándékozta a világ legnagyobb lantosát: Petőfi Sándort. Győzelem-ünnepet, mert midőn ő elhullt a magyar
szabadságért, ez a leányzó sem halt meg, hanem élt, föltámadott és most
félszázad mulva egészségesebb és erősebb, mint valaha volt. Dicsőség ünnepét
ülni gyültünk egybe, mert a félszázad előtt elhullt ifjú dalnok nagy hire, nagy
neve ma már betölté a földtekét, minden népek elsői között az első helyre tette
őt az emberiség s egy-egy dalát ma annyi nyelven éneklik, ahány év előtt ő a
fehéregyházi csatatéren elhullt. És végül hálaünnepet a Gondviselésnek azért,
amiért neki olyan halált adott, amilyet ő maga kívánt, félistenként az Égbe
ragadva őt, hogy senki se lássa holttetemét s megkimélte a zsarnokság
bitófájától, vagy a bujdosás keserveitől s az elnyomatás korának tébolyitó
kínjaitól. Csodás tüneményként jött és úgyis ment el, rövid ragyogása vakitó
fényét hagyva az emberiségnek, szeretetét nemzetének, szelleme kincseit
nyelvünknek, emlékezetét mindnyájunknak. S a hit megnyugvásával mondatjuk róla:
Az Úr adta, az Úr elvette, áldassék érte az Urnak szent neve.
I.
A
lángész keletkezésének csodás törvényét emberi véges elme soha ki nem
fürkészheti. Foglalkoztatta ez a mi lángelméjű költőnket, Petőfit is, ki Shakespeare III. Richárdjáról irt
birálatában (1847) szintén felveti a kérdést, anélkül, hogy meg tudna rá
felelni. Hogy jut ahhoz a stratfordi gyapjukereskedő, hogy a házas nyoszolyája
mellett áll bölcsőbe a világ legnagyobb drámairóját helyezzék belé a komoly
muzsák s neki, ki fiából jóravaló üzletembert remélt, meg kellett érnie azt,
hogy fia, Shakespeare Vilmos ifjukorában világgá menvén,
vándorszinész-társulatoknál hányódik-vetődik, majd megnyilatkozik lángszelleme
és egymásután tárja föl lelke gyöngykagylójának legnagyobb ékességeit, Romeot,
Hamletet, Macbethet, Leart, Othellot, Coriolanust és azt a sok csoda-alkotást,
melyekkel a világot megajándékozta. Csoda-e, ha ujabban, midőn
filiszter-gondolkozás mindenütt, még a szellem tulajdonságaiban is a felmenő
ősök hagyatékát nyomozza, semmiképpen sem akarja a stratfordi gyapjukereskedő
fiának azt a dicsőséget átengedi, hgoy saját drámáit ő irta legyen.Előveszik
tehát a kor legnagyobb gondolkozóját és legjellemtelenebb emberét, Verulami
Bacont s inkább annak tulajdonitjuk Shakespeare darabjait, mint magának
Shakespearenek. Mert hiszen a nagy költőnek felmenő atyafiságában nincs meg a
kellő támasz arra, hogy ekkor lángszellem juthasson abba a családba.
S
ha most ugyanez eljárást alkalmazzuk Petőfire, azt mondhatnók: miként jutott
Petrovics István kiskőrösi mészáros ahhoz, hogy lánglelkű költő fia legyen.
Hiszen „a jó öreg kocsmáros” csak husvágáshoz értett (fia bizonysága szerint) s
becsületes, de végtelenül prózai lelkétől távol is állott minden rajongás s
minden árnyalata a költészetnek. A szerelemnek bizonyára csak a legalantibb
fajtája élt gondolkozásában, mely a fészket rakó madárban is meg van, a
szabadságvágyat pedig, mint szegény jobbágy-ember, sohasem ösmerte. És mégis
neki és szegény egyszerű szolgálóból lett feleségének jutott gyermekül a
szerelem leglángolóbb dalnoka és a szabadság fanatikusa. S emellett senkinek
sem jut eszébe, hogy ezt mondja: „E dalokat nem irhatta Petőfi Sándor, a
mészáros fia, mert a családban felmenőleg sohasem volt lángész, sőt még csak
közönségesebb elméjű költő sem; hanem keressük ki a kornak legkiválóbb
szabadsághősét, ez Kossuth Lajos, ennélfogva Kossuth írta Petőfi költeményeit.”
Ime ilyen képtelen következtetésekre viszi az embereket a testiségnek kultusza,
mely mindent csirából protoplazmából és sejtekből akar kimagyarázni. Az
elaggult kor górcsővel keresi a lángészt is s megütődik azon, hogy a lángész
agyszöveteit épp olyan anyagból állóknak találja, mint a gyapjukereskedőét. És
nem értik meg a földönjáró gondolkozásnak, hogy midőn az idők nagy eszmékkel
terhesek, akkor megszülik azon rendkivüli embereket is, kik a nagy eszméket
megtestesítik.
Sok
ilyen nagy korszaka volt az emberiségnek, midőn a maga nagy embereit létre is
hozta. A világtörténelem nagy üdvleldéje százával mutatja meg nekünk azokat az
alakokat, kik az emberiség megváltására születtek. S a megváltás műve az emberi
szellem szabadságának visszavivása. A megváltás czélja az, hogy a lenyügőzött
szellemnek visszaadja szabadságát, legyen ez vallásszabadság, lelkiismereti,
gondolkozási vagy politikai szabadság s ezzel visszaadja az emberiségnek hitét,
hogy folyton haladhat a tökélyesbülés felé, melynek elérése isteni parancs.
Minden
megváltás nehéz munka és drágán vásárolható meg: a megváltó életén. Aki magában
a megváltók szellemét érzi, annak oda kell az eszméért adnia a legdrágább
kincsét, amije van, - ha egyebe nincs, életét. Ezt érezte a mi jós költőnk, a
magyar szabadság egyik megváltója is, Petőfi, midőn szerelmeért életét igérte
oda, a szabadságért pedig szerelmét is föláldozta, melyben már odaadott élete
is benne volt. Mindene ez volt: szerelme és élete; mindezt odatette a
világszabadság nagy oltárára égő áldozatul, épp úgy, mint ahogy a Golgothán
odatette végtelen emberszeretetét és életét a lelkiismereti szabadság nagy
megváltója, Jézus. S bár mindkettő igen jól tudta, hogy valódi hasznot az ő
nemes áldozatukból a buták huznak, kiknek sorsa földi éden, a hitványak, kik
aztán az ő áldozatuk nemes mezébe öltözködnek, de haszna lesz ebből az egész
emberiségnek is,mert elvesző hitét ujból visszanyeri s erőt nyer arra, hogy
küzdjön és bizva bizzék. S azt mondom az Irással: „Akinek füle van, hallja!” és
ne botránykozzék meg azon, hogy párhuzamot vonok az Ember fia és Petőfi között,
midőn a hite két nagy bajnokát, e két nagy szabadsághőst együtt ünnepelem.
II.
Szegény
s alacsony volt az Üdvözitő származása:
„- sem királyi házban,
Sem Friss-palotában” –
nem
ringatták bölcsőjét, mert hiszen még csak bölcsője se volt: a boldogságos anya
jászolba fekteté szive magzatját. Ime ujra a lángész keletkezésének örök titka,
mely testi alakot a világ legszerényebb kis falvában, Bethlehemben ölt, egy
istálló jászla lesz azon oltár, mely elé három király térdel áhitattal, a
napkeleti bölcsek, kiket oda csillag vezérel.
S
vajjon sokkal külömb hajlék volt-e az, melyben Petőfi Sándor látott először
napvilágot, azon Petőfi, kinek szelleme előtt ma királyok áldoznak, önmagukat
tisztelvén meg azon koronás fők, kik némi költői tehetséggel dicsekedhetnek,
hogy saját népük előtt Petőfi lángszellemének tolmácsai lehetnek. Csillag
vezeti e bölcseket is Petőfi felé, a lángszellem sugárzó csillaga, mely azonban
sohase mutat királyi házra és Friss-palotára, hanem legtöbbször csak kis
kunyhó, vagy éppen egy jászol felett áll meg. S az irástudók fejedelmei
leborulnak a jászol előtt is, ha abban a lángész földi hüvelye, a megigért
Messiás fekszik.
Minő
volt társaság az Ember fiának? Simon Péter, ki leborult az Úr előtt és mondá
neki: „Távozzál én tőlem, mert én bünös ember vagyok”, hasonlag Jakab és János,
a Zebedeus fiai, a nép legalsó rétegéből való, tudatlan halászok voltak. De
ezek hite nagy vala s e kősziklára épité fel egyházát az Úr. Más része tanitványainak
publikánus volt, ami a mai fináncznak felel meg; vámszedő, tehát gyülölt,
megvetett egyén. Ezek voltak az ő tanitványai, saru nélkül járó szegény
emberek, kik, midőn utána menének, néha csak a vetések közt leszaggatott
buzafejeket morzsolgatták el tenyerükben és a kidörzsölt magvakkal csillapiták
éhségüket. De vele mentek, mert az igét ő hirdette s lelkük üdvösségét
remélhették a Mestertől. S ő megvetette az előkelők társaságát, pedig ha
szolgálatukba áll és megtagadja az Igazságot, övé lett volna az ország, annak
minden városa és minden gazdagsága, De ő elutasitá magától a kisértőt s
megvetette a gazdagságot és nem állott szóba papi fejedelmekkel, sem a
hatalmasokkal, kiktől élete függött.
S
ki volt a költő társasága? Egy szegény közvitéz, ki a sótalan kenyér utolsó
falatját jelezte meg vele s kinek nevét két költeményében örökité meg, néhány
vándorszinész, néhány épp oly éhező iró és jókedvű bohéme, ki bizott e lángész
szerencse csillagában s esküdött nevére és néhány katonapajtás, egy mindenütt
üldözött lángeszű hadvezér, kinek gyögne agg teste száz sebből vérzett s végül
egy fiatal nő,ki kalandos sorsát összeköté a költőével, de aki midőn támasza
elveszett és gyermekével koldulni nem mehetett, kezét nyujtá egy másik ifjunak
s érette elhagyta a költő nevét, de szivét sohase birta a második. Fényben
folyhatott volna le a költő élete, ha eszményét megtagadja s lealázza magát
arra, hogy fejedelmek szolgája legyen és azok dicsőségét zengje; kapott volna
bizonyára fényes állást, kényelmet és gazdagságot, - de őt a sátán meg se merte
kisérteni, neki nem merte az országot, a hatalmat és a dicsőséget megigérni.
Az
Ember fiát nagyon szerették, akikkel jót tett és nagyon gyülölték azok, kiknek
erre okot nem adott. Olvassátok el az Evangéliumokat
s meglátjátok, hogy rajonganak érte, különösen a nők, kiket nem külső szépsége,
hanem bűbájos szép lelke vonz hozzá. De meglátjátok azt is, miként üldözik ki a
városokból s miként fakad ki keserüen: „Egy próféta sem kedves az ő hazájában.”
(Lukács, IV. 24.) S üldözik azért, amiért a szeretet prédikálja, midőn
meggyógyitja a tört szivüeket, szabadulást hirdet a raboknak, megnyilását a
vakok szemeinek és szabadon bocsátja a megrontottakat. S ezért gyülölik őt,
mert a hatalmasoknak és gonoszoknak nemcsak a saját jóllétük, de a mások
romlása is kell; nemsak a maguk szabadsága, de a mások rabsága is örömük,
nemcsak a maguklátó szemeiben van gyönyörüségük, de abban is, hogy másokat
vakoknak tudjanak; nemcsak az kell, hogy ők büszkék, kevélyek, épek legyenek
szivükben, de hogy másokat tört szivüeknek lássanak, nemcsak az az élvezetük,
hogy ők maguk minden jó birhassanak, de az is, hogy másokat megronthassanak. S
aki őket e kedvtelésükben megzavarja, ki ez élvezetüket elrontja, ki e
kevélységüket megalázza, gyülölik és üldözik s életére törnek.
a
költő pedig ugyanazt cselekszi, amit az Ember fia tett: megnyitá a vakok
szemeit, hogy a szabadság napját láthassák, szabadulást hirdetett a raboknak s
meg is szabaditá tettleg azt, ki ártatlanul raboskodott, meggyógyítá a tört
szivüeket és szabadon bocsátá a megrontottakat, megvigasztalva őket. Hogyne
gyülölték volna életében, hogyne kicsinyitették volna, hogyne helyezték volna
föléje Barrabbast, - hiszen az
Üdvözitővel is ez történt. De megint voltak olyanok is, kik őt nagyon szerették,
nem testi szépségeért, hanem bübájos szép lelkeért. És ezek száma mindinkább nő
és azoké kevesbedik. Ő se volt próféta a saját hazájában, épp úgy, mint az
Ember fia. S midőn kiküzdeni segitett a föld népének az alkotmányos jogokat és
saját földiei között lépett fel, hogy a nép ügyének legyen ékesszóló védője az
országgyülésen, megköpdösték, a hálátlanság töviskoronájával koronázták meg, a
haza árulójának nevezték és életére törtek. A szegény nép jogaiért,
szabadságáért harczoltak s egyiküket e nép ölte meg, a másikat pedig azért nem
ölhették meg saját földiei, mert élete még a világszabadság nagy áldozatára
volt föntartva. Észak baromcsordája, egy rabszolganépe gyügyű fiai dárdájának
döfésére, hogy e két nemzetet örökre elválaszsza egymástól. A kis zsidó nép
fiát, a világuralmat biró római öli meg, a kis magyar nemzetét a világuralomra
törő orosz…
És
jós volt mind a kettő, ki a világ sorsát s a maga végzetét csodás tisztán
látja. Az egyik megjósolja, hogy a büszke Jeruzsálem le fog omlani és kő kövön
nem marad… Megjósolja, hogy azok a városok, melyek az ő beszédét be nem veszik,
Sodoma és Gomora sorsára jutnak.
Megjósolja,
hogy az ő igéjeért az atyafi az ő atyafiát halálra adja és az atya az ő fiát,
és támadnak a magzatok az ő szüleikre és azokat megöletik. Gyülölségesek
lesznek tanitványai az ő neveért mindenek előtt, de aki végiglen megáll,
megtartatik, és megjósolja saját sorsát, saját halálát, amint az csodálatosan
be is következék. S megjósolja, hogy az ő tanitása nem veszhet el, mert ég és
föld elmulhatik, de az ő beszéde nem… És mind e jóslatok rövid időn, és az idők
teljességében be is következtek.
Petőfi
is a régi értelemben vett jós, vates
volt; költő, ki belát a jövőbe s megjósolja a bekövetkezendőket. Két évvel az
Európát felforgató szabadságharcz előtt,véres napokról álmodik, „mik a világot
romba döntik s az ó-világnak romjain az uj világot megteremtik.” Ugyanakkor
megjósolja saját halálát, miként esik majd el a harcz mezején, hol kifolyik az
ifjui vér szivéből és ajka utolsó sohaját elnyelte az aczéli zörej, a trombita
hangja s az ágyudörej; holttestén át pedig futó paripák száguldottak a kivivott
diadalra és otthagyták őt összetiporva. A világszabadságért halt meg, amint
előre megjósolta, de e szent eszményért a küzdelem még mindig folyik és folyni
fog, amig e földön két ember lesz: elnyomó és elnyomott.
Megjósolja
saját sorsát boldogsága teljében, midőn előre látja, hogy imádott neje elhagyja
majd az ő nevét más ifjuért. Megjósolja a büszke birodalom Jeruzsálemének
ledőltét és végül a szabadságmámor teljében, midőn mindenki azt hitte, hogy
elérhetünk mindent, megjósolja az Apostolban
a jövendő képet, a szabadság rajongójának sorsát:
„Néhány nap mulva vérpad állt a téren,
És egy ősz ember fönn a vérpadon,
Midőn melléje lépett a bakó, a
Sötét halálnak fényes pallosával,
Az ősz ember végig tekinte a
Kárörvendő szilaj tömeg során és
Sajnálkozó könny reszketett szemében;
Sajnálta, akik őt megrugdosák.
S akik gyönyörrel nézik most halálát.
Suhant a pallos, rémesen suhant
S a fej legördült, Sylvester feje,
A nép rivallta: „Éljen a király!”
És a hallottat a hóhérlegények
Eltemeték az akasztófa mellett…”
S
midőn eljön a későbbi kor, a szabadság ideje, hiába keresik ott a vértanuk
szent hamvait, mint az aradi bitófák alatt és a vár árkában a tizenhárom közül
hétét…
III.
Szeretet
és gyülölet, - ez a két sarka a világnak, mely körül,mint a tengely két pontja
körül, forog a természet által alkotott mindennemű lét. A delej és villany
tevőleges és nemleges árama mi más, mint a természetben megnyilatkozó őserő
szeretete és gyülölete, mely vonzza az egyiket és eltaszitja a másikat;
egyesülni óhajt az egyikkel és eltávolodni a másiktól. A fény és árny, éj és
nap, hőség és fagy, tél és nyár s a természet minden dualisztikus tüneménye
előttünk az örök szeretet és örök gyülölet harczát, de egyuttal összetartozását
és azonosságát is jelzik.
Minden
nép hitregéiben föltaláljuk a szeretet és gyülölet eszményeit jelentő isteni
lényeket s az örök harczot a jó és rossz között. A monotheistikus népek
isten-fogalmában mindkét tulajdonság a legteljesebb mértékben egyesül az egy
isten lényében s a vallási rendszert a szerint tartjuk tökéletesebbnek, amint
az istenségben a szeretet elve túlnyomó-e, vagy a gyülöleté. A zsidó vallás
hatalmas Jehovája erős bosszuálló isten, kinek kezében ott van a büntetés
korbácsa s minden kis vétket irtózatosan torol meg, ártatlan gyermekeken is
heted iziglen. Csak parancsol és türelmetlen az engedetlenekkel szemben,a
szeretet szavát ritkán halljuk ajkairól. A mohammedán Allah harczos, haragos
isten, ki tüzzel-vassal irtja a hitetleneket, a hiveknek pedig csak érzéki
gyönyöröket nyújt jutalmul. E nagy szellemben is alig van szeretet, inkább a
gazda méltányossága az, ki hű cselédeit a végzett munka után jutalomban
részesiti.
Jézus
atyja, a mindnyájunk szerető jó Atyja, a szeretet istene. Lényéből szelidség,
megbocsátás és üdvösség árad. De azért a gyülölet épp úgy meg van benne, mint a
szeretet. Akik gonoszak, azokat érdemük szerint bünteti, utálja a bűnt és
gyülöli a megátalkodottat. Örök kárhozatra veti azokat, kik az ő hivó szava
elől elzárták fülüket és csökönyösen gonosz életet folytattak. Ime a tökéletes
isteni lényben is meg kell lennie a szeretet mellett a gonoszok gyülöletének,
mert külömben nem lehet igazságos.
S
az ember fia végtelen szeretete mellett végtelen gyülöletet hordott felséges
szívében. Halljátok miként hivja magához a nyomorultakat, zaklatottakat,
elnyomottakat, szenvedőket, vigasztalanokat és nagy szivében helyet ád
mindegyiküknek. Halljátok, miként hirdeti az örök szeretetet és üdvösséget a
lelki szegényeknek, a siróknak, az alázatosaknak, az éhezőknek, az
irgalmasoknak, a tiszta szivüeknek, a békességre igyekvőknek, az igazságért
zaklatottaknak, kiknek mind bőséges jutalmat igér a mennyben e földi
szenvedésekért.
De
halljátok egyuttal a gonoszak ellen táplált gyülöletének lángszavait is. Mert,
aki szereti az igazakat, annak gyülölnie kell az igazak ellenségeit. Aki
szereti a jámborokat és tiszta szivüeket, annak gyülölnie kell a képmutatókat
és romlottakat.
„Jaj
nektek, képmutató irástudók és farizeusok, mert a mennyeknek országát
bezárjátok az emberek előtt, mert ti nem mentek be és akikbe akarnak menni,
azokat be nem bocsátjátok.
„Jaj
nektek, képmutató irástudók és farizeusok,mert a szegény özvegyeknek házokat
megemésztitek hosszú könyörgésnek szine alatt, annak okáért sulyosabb legyen a
ti büntetéstek.
„Jaj
nektek, képmutató irástudók és farizeusok, mert megdézsmáljátok a mentát, a
kaprot, a köményt, de elhagyjátok, ami a törvényben fő dolog volna, az
ítéletet, az irgalmasságot és a tökéletességet…
„Vak
vezérek, kik megszüritek a szunyogot, a tevét pedig lenyelitek.
„Jaj
tinektek, mert hasonlatosak vagytok a fehérre festett koporsókhoz, melyek kívül
ugyan szépeknek tetszenek, belül pedig rakvák holtaknak tetemeivel és minden
undoksággal.
„Ezenképen
ti is kívül ugyan láttattok az embereknek, igazaknak, de belül rakvák vagytok
képmutatással és minden isten törvénye ellen való bűnnel.
„Kigyók,
mérges kigyóknak nemzetségei, mi módon távoztathatjátok el a gyehennának
büntetését?
„Szálljon
ti rátok minden igaz vér, mely kiontatott e földön, az igaz Ábelnek vérétől
fogva mind a Zakariásnak, Barakiás fiának véréig, kit megöltetek a templom
között és az oltár között…” (Máté: XXIII. r.)
Minő
iszonyú átkok az isten-ember ajkáról, pedig ő a szeretet apostola volt, ugy-e
bár? De csak aki nagyon tudja a gonoszokat gyülölni, az tud nagyon szeretni
egyuttal,- csak a valódi gyülölet apostola lehet egyuttal a szeretet apostola
is.
És
nézzétek szent haragra lobbant arcza kipirulását, midőn látja, hogy az isten
házában pénzváltók, üzérek és árusok üték fel tanyájukat és üzletekkel
szentségtelenitik meg az Úr szeplőtlen csarnokát. Korbácsot ragad és azzal üzi
ki onnan az üzéreket, ezt mondván: „Meg vagyon irva: Az én házam imádságnak
háza, ti pedig tettétek azt latrok barlangjává.”
S
midőn a gonoszokat megostorozta, átváltozik arcza és tanitványaihoz fordulva,
szeliden igy szól: „Ujból megparancsolom nektek, hogy egymást szeressétek.
Amint én titeket szeretlek, úgy szeressétek egymást.” A jogos harag után az örök
szeretet parancsa, mint a tél után a kikelet, a sötétség után a fény, a fagy
után az engesztelő nyájas melegség.
Ha
tehát az Isten-ember se tudott uralkodni haragján és kiönté a gonoszokra
gyülöletét oly súlyos átkokban és szidalmakban, melyektől megborzadunk, - akkor
ne mentegessétek Petőfit, hogy haragjának kitöréseit nem fékezte meg s nem
mindig csak a szeretetet, a szerelmet énekelte. Ő nagyhitű ember volt, mint
minden valódi költő, hitt az örök szeretetben, az igazság diadalában, az emberi
szellem szabadságának diadalában, nemzete jövőjében szentséges elveiért atyai
barátjára, jóltevőjére is követ dobott, bár nem ő tépte le a nagy költőnek
homlokáról a babért, hanem az maga, midőn a lázas időkben fontolgatott és
alkudozott ahelyett, hogy Petőfiként a legszélsőbb határozottsággal rohant
volna a forradalom örvényébe. Ez elvekért, e nagy hitért tűr, nélkülöz, szenved
évekig, tartja fönn magát csodás szivóssággal hihetetlen inség közepette, mert
tudja, hogy oly idők következnek, midőn rá nagy szükség leend.
S
midőn eljött az elhatározó óra, a szabadság kivivásának döntő pillanata, akkor
életét és családi boldogságát bátran koczkára teszi.
„Sehonnai, bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete…”
Lesujtja
haragjával azokat, kik haboznak akkor,midőn a szabadság kivivásáról van szó.
Mert a szabadság az ő hitvallása, az ő istensége és jaj az istentagadóknak! S
amint Jézus mondá, hogy csak a szentlélek ellen való káromlás nem bocsáttatik
meg az embernek (Máté: XII. 31.) úgy Petőfi is mindent megbocsát, csak a
szabadság káromlását nem. A haza üdve, az egyes boldogsága és minden emberi lét
élőforrása előtte a szabadság és jaj annak, ki ez ellen vét. Ebben benne van
minden szentség, - aki ez ellen vétkezik,az hazaáruló, istenkáromló és
szentségtörő.
Mért
gyülöli a németet? – mert szabadságunkra tört. Mért ostorozza a maradi nemest?
– mert a nép jogainak megadását, az egyenlőség elismerését ellenzi. Mért sujtja
haragjával a hóhért? – mert a zsarnokság eszköze, mint a bilincs, mint az
udvaroncz. Mért gyülöli a királyokat? – mert milliókat arra kényszeritenek,
hogy egy miatt dolgozzanak.
A
világirodalom összes lirai költői között is Petőfi tudott a gyülöletnek is
legerősebb hangot adni, pedig ő nem volt embergyülölő, mint a legnagyobb angol
irók, kiknek élete sötét embergyülöletben végződik. Ő a haza, a nép, a magyar
nemzet, az emberiség és a világszabadság ellenségeit gyülölte s adott ez
érzésének olyan megárzó, csodaerejű hangokat, melyekhez hasonlót soha senki le
nem irt még.
Milyen
erőtlen, jórészt velőtlen mindaz, amit e téren a világirodalom felmutat a
Petőfi éktelen gyülöletéhez képest. Hugo
Viktor eléggé gyülölte „A kis Napoleon”-t
s midőn e czimű könyvében leirja a hamis gonosztevő rémtetteit, esküszegését,
vérontásait és iszonyú gonoszságait, e koronás haramiáról folyton mint
„Bonaparte úr”-ról beszél s a franczia udvariasságot itt se feledi. Udvarias,
illedelmes gyülölet! – mily ellentmondás önmagában. Freiligrath, a németek leggyülölködőbb szabadságharczi költője
hallat néhány erőteljes hangot, de ezek komoly nemessége távol áll attól, hogy
feneketlen gyülölséget lehelljen. Még Petőfi franczia előfutára, Hégésippe Moreau, kitől ő nagy királygyülöletét
tanulja, e mezitlábas csavargó, volt szedőköltő se feledkezik meg arról, hogy a
nagy urak iránt tisztelettel tartozunk minden gyülöletünk mellett is.
legerősebb hangjait, miket férfias lantja megzendit, itt adom, összehasonlitás
végett:
„A nép, megértve végre, rá mi vár,
Igy szólt: „Rút árulói szent ügyemnek!
Inségemen ott hizik egy
király
A Louvreban, mit
véremből emeltek;
Ki az aranyt mezitlábbal tapostam,
Amig egy trónt tört szét erős karom,
Alamizsnáért nyúljak azzal mostan,
Amig a harczot birom s akarom?”
Ez
Moreau legerősebb hangja Lajos Fülöp ellen 1832. június 5. és 6-áért, midőn a
szabadsághősöket rakásra gyilkoltatta Páris utczáin. Elvetemült szolgái ellen
pedig igy dörög a költő:
„De nem! A nép az, ami volt, nemes,
Külön rekeszt titeket, ellenségek,
A gyáva szkláv s a polgár, a jeles,
Nyer még majd tőle szégyent s tisztességet.
- - - - - - - -
Gyalázat rátok, fényes inasok,
Készüljetek a nagy harag napjára,
Hogy fölperzselje diplomáitok’,
Eljő s lesujt a népharag villáma.”*
(* Moreauról lásd
tanulmányomat a „Petőfi-Album” 19-209. lapjain.)
Legerősebb
hangokat a gyülöletnek a Petőfi előtt élt lirai költők között még Chénier
André, az 1794-iki rémuralom utolsó előtti napján lefejezett nagy lantos adott,
ki különösen legutolsó dalában, melyet halála előtt alig egy órával fejezett
be, így tör ki gyilkosai ellen:
Ha hódolok törvényinek,
Meddő lesz életem, vagy verjem magam át
Tőrömmel mellemet. S minek?
Igy nem maradna ajk, hűn elbeszélni majd
A sok Igaz miként veszett,
Vigasztalván a nőt, fiút ha sir, sóhajt;
S hogy e sok undok szörnyeteg
Saját képmásától borzadjon meg s legyen
Ki megjárván a mély pokolt,
A már rájuk emelt bosszukorbács-hegyen
Kössön hármas, csipős bogot!
Leköpve nevüket, kínzásuk nevetem, -
Menjünk! Némuljatok, jajok;
Szenvedj, te jogsóvár, gyülölködő szivem, -
Te sirj, Erény, ha meghalok!
(Comme un dernier
rayon…)
S
ezek mellett halljátok Petőfit, mily kegyetlen hangokat hallat, midőn szivének
igaz gyülölete minden féket lerombolva kitör. Milyenek a királyok!
Szivöknek minden porczikája rossz,
Már anyja méhéből gazságot hoz,
Vétek, gyalázat teljes élete,
Szemétől a levegő fekete,
S megromlik a föld, melyben elrohad, -
Akasszátok föl a királyokat!
Az
ó-testamentum legszörnyebb zsidó átkai jutnak eszünkbe e szavakra. Csak annak
az elnyomott, viharos szenvedélyű népnek fiai tudtak ennyire gyülölni, mint a
szintén viharos szenvedélyü magyar nép fia, Petőfi, midőn a népszabadság
ellenségeiről beszél:
Kolduljatok, miként
Koldultak milliók, miattatok!
Koldulni fogtok és
Nem nyertek alamizsnát,
Mert akihez fordultok, az mind
Gazságitoknak áldozatja volt,
Rátok köp, elrúg bennetek
És undorodva fordul el!
S ha ekkép éhen vesztetek,
Dögtestetekre hollók szálljanak,
Mert nem lesz és ne legyen ember, az
Utálat miatt, aki eltemessen;
A hollók gyomra lesz majd sirotok
És szemfedőtök a népeknek átka!
Ép
ily szörnyű gyülöletet lehell a forradalom teljében irt, szenvedélyes „Apostol”,
mely tele van a szeretet gyöngykagylójának legfénylőbb szemeivel, a
legragyogóbb lírai sorokkal, melyekhez hasonlót megint csak Petőfi irhatott.
S
e roppant szenvedélyének magyarázata az, hogy olyan nagyon tudott szereti. Az ő
szivébe is belefért az egész emberiség és mindenkit képes volt szeretni, ki az
ő istensége, a szabadság oltárán oly őszintén áldoz, mint ő.
Hol
van az a költő, ki a fiui szeretetnek oly édesen csengő hangokat tudott volna
adni, mint Petőfi? A legszeretőbb anya emlékét halhatatlan dalok dicsőitik,
pedig e szegény jó asszony mást sem tudott, mint szeretni szive magzatát.
„S anyánkat, ezt az édes jó anyát,
Oh Pistikám, szeresd, tiszteld, imádd!
Mi ő nekünk? azt el se mondhatom,
Mert nincs rá szó, nincsen rá fogalom,
De megmutatná a nagy veszteség,
Ha elszólítná tőlünk őt az ég…”
S
ott van a „Kis lak a nagy Duna mentében…”, melynek végén arra kéri a
hazamenőket, hogy csak mondják anyjának, hogy ne busuljon, mert fiának kedvez a
szerencse, jó módban van…még a hazugságot is megengedi, ki pedig utálja a
hazugságot, mert szegény anyja –
„- Ha tudná, mily nyomorban élek,
Megrepedne a szive szegénynek.”
Tudta-e
valaki barátait oly igaz ragaszkodással szeretni, mint ő? A Kuppis Vilmoshoz s
ugyancsak neki szóló „Katona barátomhoz” intézett költői levelek az igaz
barátság oltárán a legönzetlenebb áldozatot mutatják be s azért fáj leginkább
neki a szivét veszett ebként megmaró elpártolt barát hütlensége, mert szivét
egészen neki adta.
Van-e
még egy olyan költő, ki a magyar szabadság hőseit oly lángoló szavakkal tudta
volna dicsőiteni, mint Petőfi. Rákóczit félistenül tartotta, Martinovics,
Hajnóczy, Szentmarjay, Sigray, Laczkovics, Hunyady László, Héderváry Kont s a
többi vértanú hű dicsőitőjét találta Petőfiben, ki pedig lángesze öntudatában
embereket nem tömjénezett. Előtte nem volt más, mint szellemi nagyság s ezt
csak a szabadsághősök között ösmerte el. S ezért aki csak isten előtt hajt
térdet, egy nagy szabadsághős előtt térdre borul, mert az a magyar szabadságért
csodás lángészszel, küzd:
„Oh Bem, vitéz vezérem,
Dicső tábornokom,
Lelked nagyságát könnyes
Szemekkel bámulom…
Ha volna ember, kit mint
Istent imádanék,
Meghajlanék előtted
Térdem, meghajlanék.”
Bem
a Világszabadságnak, Petőfi istenségének valódi főpapja s ő, mint hivő, térdet
hajt előtte, hogy áldását elvegye…
S
van-e költő, ki a hazaszeretetnek lángolóbb szavakat tudott volna szentelni s
ki e szavaknak megfelelő tetteket is hajtott végre? Száz költeménye dicsőiti a
magyarok hazáját oly szenvedélylyel, mint előtte senki s mint utána senki.
Van-e ki a népnek, az elnyomott népnek jogaiért oly bátran emelt volna szót,
kiben a magyar föld népének eszméje oly tisztán, oly hamisitatlanul nyilatkozott
volna meg, mint benne. Hisz csontjából való csont, husából való hus, véréből
való vér volt ő is, s ha magát szerette, még inkább szerette a népet, melyből
való volt maga is.
És
van-e költő, ki a szabadságszeretetének oly láva-perzselő, izzó szenvedélyét mutatta
volna valaha, mint ő.
„Haza és szabadság, ez a két szó, melyet
Először tanuljon dajkától a gyermek,
És ha a csatában a halál eléri,
Utólszor e két szót mondja ki a férfi!”
A
legelső és legutolsó szó, az első, mit dadogni megtanul, a szabadság igéje
legyen, az utolsó, midőn a halál lezárja ajkát, a szabadság… A kis fiu, kit
alig vettek ki bölcsőjéből s máris koporsóba tettek,nem élt hiába a márcziusi
napokban, volt haszna rövid életének:
Te megérted kurta életedben
A magyar nemzet föltámadását;
Te hallottad e szent zajt s magad is
Kiáltottad: éljen a szabadság.
S
bár ő republikánus testestől-lelkestől, amióta eszmél és az lesz véglehelletéig
mert megvesztegethetetlen jellem és szilárd becsületesség a respublika alapja…
(beh jó, hogy meg nem érte a panamás respublikák megalakulását!) respublikánus
vallásosságból is, mert a világszellem fejlődését látja a respublikában s annak
haladását meggátolni. Istentagadás, - ezért egy felség előtt leborul, ezt
elismeri királyának s ezért vérét ontja: a szabadságért.
Oh szabadság, hadd nézzünk szemedbe,
Oly sokáig vártunk rád epedve,
Annyi éjen által, mint kisértet
Bolygott lelkünk e világban érted…
Te vagy a mi törvényes királyunk,
Trónusodnál ünnepelve állunk,
Körülötted milljom s milljom fáklya
Meggyult sziveink lobogó lángja.
Oh tekints ránk fenséges szabadság,
Vess reánk egy éltető pillantást,
Hogy erőnk, mely fogy az örömláztól,
Szaporodjék szemed sugarától.
De szabadság, mért halvány az orczád?
Szenvedésid emléke szállt hozzád:
Vagy nem tettünk még eleget érted?
Koronádat a jövőtül félted?
Ne félj semmit, megvédünk… csak egy szót,
Csak emeld föl, csak mozditsd meg zászlód!
S lesz sereged ezer és ezernyi,
Kész meghalni, vagy diadalt nyerni.
S ha elesünk egy szálig mindnyájan,
Feljövünk a sirbul éjféltájban,
S győztes ellenségednek megint kell
Küzdeni – kisértő lelkeinkkel.
Még
meghalni sem akar máskép,m int a világszabadságért, hát élni hogy szeretne
máskép,m int szabadon. Nem kell neki dísztemetés, sirkő és pantheon, hanem
közös sir azokkal, kik a világszabadságért vele együtt haltak.
De
szerette a természetet, közös nagy és szent anyánkat oly gyöngédséggel és mély
érzéssel, mint más költő alig. Csodálatos természeti leirásai, éles
megfigyelés, gondossága minden piczi részlet iránt mind arra a végtelen szeretetre
vall, melylyel iránta viseltetik. A ragyogó, égető, érlelő, áldást adó napot, a
szelid holdat, az éj vándorát, a sugárzó csillagokat, a titokzatos felhőket, melyek
őt annyi mély gondolatra birják, a tiszta kék eget a benne csattogó pacsirtával, a nagy folyókat, a zsombikot a
gólyával,a büszke paripát, mely az Alföldön végigszáguld, az ezernyi növényt,
virágot, a telet zuzmarájával, a tavaszt virágaival, a nyarat kalászaival mind,
mind oly igen szerette. S midőn őszszel aludni tér a természet egy kis időre,
lantját ujja hegyével halkan penditi meg és altató dal gyanánt zeng méla
csendes éneke.
Kedvesem, te ülj le mellém,
Ülj itt addig szótlanul,
Míg dalom, mint tó fölött a
Suttogó szél, elvonul.
Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne költsük álmából a
Szendergő természetet.
IV.
A
magyar költészet szerencséje volt az, hogy Petőfi igazán szerelmes csak
1846-ban lett, midőn utazásaiban véletlenül Nagykárolyba érkezett és Szendrey
Júliát megösmerte. Ekkor érezte csak igazán, hogy mindaz mit ő addig
szerelemnek hitt, csak költői ábránd volt, de nem szerelem. Azért mondottam
szerencsének, hogy első szerelme az utolsó is volt egyuttal, mert költői
pályáján szive kincseit így másra is pazarolhatta s nem csupán a szerelemre s
az erre következett házas élet boldogságára. A szerelem oly kizárólagos,
zsarnoki érzés, hogy egy egész embert követel magának, ha hatalmába keriti azt
s Petőfinek sem adott más Isten imádására engedélyt, mint a haza és a szabadság
bálványozására. Ezeken kívül aztán elfoglalta keblét egészen és saját szent
ligetévé tette azt.
S
ime, midőn ez első, ez utolsó, ez egyetlen és végtelen szerelem megragadja őt,
szentegyház lesz keble belseje. Most már nincs egyetlen szentségtelen gondolata
sem, csak az, hogy oltár elé vezethesse azt a leányt, kinek kis kezébe teszi le
életét. Mint a felhő, titkos sejtelemből, napkeletre vándorolt ő is, ott
megfürdött a piros tengerben, a hajnalnak sugártengerében, ifjuságát
visszaálmodá és minden pajzán gondolata szellőként tovaröppent. Most érzé
Mózessel, hogy az Úr szine előtt áll és le kell vetnie poros saruit az égő
bokornál. A szegény ifju költő megtalálja azt a lányt, kit keresett s ki a
szathmár-megyei kis faluban Rolandné, a vértanu girondista-asszony sorsát
álmodta magának s a magyar Tyrteusról ábrándozott. A villanyáram megtalálta azt
az elemet, mely őt vonzotta s most már egyesülésre tört.
Mindaz
az akadály, mely eléjük gördült, csak fokozta a vágyat s megtisztitá azt a
pillanatnyi, az ideiglenes fellobbanás sarától. Egész életre szóló szent
szövetség előkészitői voltak ezek, melyet a költő lelke egész komolyságával
kötött meg s a halhatatlan dalok százával pecsétel meg. A legmagasztosabb
érzelem e himnuszai teszik Petőfit a lirikusok között legmagasabb helyre, mert
e dalaiban az ó-testamentumbeli Énekek éneke büvös és lángoló szerelmi
zsoltárai zengenek felénk. Szilaj képzelete megszelidülve suttog az imádott
lányka körül, mindig nála jár gondolata, akár felhőt lásson, arra küldi, majd
dalos madárként repül oda, a lányka árnyékává szegődik és mellette van folyton.
S
midőn végre kivivja magának az imádottat s bár szülői áldás nélkül lép a leány
az oltár elé, s a költő magát eszményképe férjének, hites urának nevezheti,
minő szentélylyé válik a szerény kis lakás, melyben végre egymásnak élhetnek. A
prózainak nevezett sokak által gunyolt házas élet a kedélynek minő gazdag
tápláló forrásává lesz és mily édes dalokat csal ki a költőből. A boldogság
szivárványa, napfénye, aranysugara mind ott ragyog felhőtlen életük egén. Hisz
„a szerelem mindent pótol, a szerelmet semmi”. A költő óriásának érzi magát, ki
az egész mennyországot ölében tartja s kedvesének szive dobogása imádsággá
válik az ő szivében. Mit törődik ő most azzal, hogy másnak mennyi a vagyona, s
hogy körötte a szegénység ásit, - a milliomosokkal nem cserél most igazi
boldogságában. S a szerelem himnuszai közül egymás után zengi el a
legszebbeket, mikhez hasonlókat csak az ibolyafürtű Szaffó, az önlángjában
elégett görög költő-lány énekelhetett.
Szerelemnek
rózsafája…
Árnyékában
heverek,
Hulldogálnak
homlokomra
Illatozó
levelek.
Szerelemnek
fülmiléje
Csattog
a fejem fölött,
Képzetemnek
minden hangja
Egy-egy
isten-álmot költ.
Szerelemnek
poharában
Ajkamat
fürösztgetem,
Nem
oly édes másból a méz,
Mint
ebből a gyötrelem.
Szerelem
fehér felhői
Erre
felé lengenek,
Mintha
engem látogatni
Jönne
egy angyalsereg.
Szerelemnek
holdvilága
Rám
aranypalástot vet,
Eltakarja,
felejteti
Velem
szegénységemet.
A
világirodalom szerelmi költészete nem mutat fel ehhez hasonló szépségű
dalt,melynek minden gondolata egy-egy hálaima a nem remélt boldogságért. S
midőn a mulandóság gondolata megragadja s a költő érzi, hogy önlángjában elégő
életnek szükségképpen rövidnek kell lennie, midőn csodálatos jóstehetsége
megsugja neki, hogy ez életből kevés éve van már hátra, ekkor is feleségének
mondja el balsejtelme sötét titkát, a végső szerelmi vallomással,mely már az
örökkévalóságba vezeti át őt. Érzi, hogy neki csakhamar mennie kell, de nejét
arra kéri, hogy maradjon hű hozzája halála után is, mert az ő szerelme azontul
is él.
Ha eldobod egykor z özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén s oda leviszem azt;
Letörleni véle könnyüimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet
S e sziv sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret.
Ez
az igazi, halhatatlan szerelem, a mulandó érzelmek között is az örökkévalóságba
átcsapódó olthatlan láng, mely csak egy nagy költő szivében éghet e mennyei
tisztaságában. Mily istenfélő lehetett ez a költő, hogy ezt a szerelmet áldozta
fel istensége, a Világszabadság oltárán.
V.
A
jós, ki a jövőbe lát, ne idézze fel jóslatával a balsors haragját,mert
irtózatosan teljesedik az be s vihara elsöpri magával a végzetét felidéző jóst
is. A mi költőnk, e csodálatos jós, közvetlenül az előtt, hogy eszményképét
megösmerte, szörnyü átkával folyamodott a végzethez, az elfajult nemzetre méltó
büntetést kérve:
Mily szolgaság, milyen hizelgés!
S mindig tovább mennek, tovább,
S ki legszebben hízelg, az boldog,-
Ha már kutyákká aljasodtok,
Miért nem jártok négykézláb?
Isten, küldd e helóta-népre
Földed legszörnyübb
zsarnokát,
Hadd kapjon érdeme díjába
Kezére bilincset, nyakába
Jármot, hátára
kancsukát!
S
az Isten meghallgatta a költő 1846-iki imádságát és elküldte a magyar népre
Európa legszörnyűbb zsarnokát, a lengyelek 1831-iki és 1846-iki hóhérát, I.
Miklós czárt, ki a magyar határig vezette bilincseket, jármot és kancsukát hozó
seregét s kozákjai letaposták a magyar nemzet virágát, ifjuságát és a végzetet
fölidézett költőt magát is. 1849. július 31-ikén történt meg, hogy Petőfi
kozáklándzsa döfésétől megölve elhullt a fehéregyházi csatatéren s Magyarország
szeme ma arra a nagy temetőre irányul, hol ezer társával együtt a költő
aluszsza örök álmát.
Mily
gyöngéd volt iránta a sors, hogy ily szép halált adott neki akkor, midőn a
szabadság ügye is elveszett. Nem kellett megérnie rabságunkat s ami ennél
ezerszer rosszabb: elaljasodásunkat. Ő, ki mindent a magyar népért akart
tenni,megérte, hogy a magyar nép őt, felszabadittatása hajnalán, agyon akarta
verni és muszka kémnek szidta; ki szerelmeért életét áldozta volna fel,megérte
volna a szörnyű csalódást; ki barátaiban annyira gyermeteg kedélylyel bizott,
megérte legszeretettebb barátai elpártolását; ő, ki a kor bélyegének a jellemtelenséget
mondotta s legutálatosabbnak ezt tartotta, - megérte volna nemzetének
eljellemtelenedését!... Mily szörnyű
sors várt volna rája s mennyivel jobb, enyhébb volt akkor hullani el, midőn még
némi remény volt a magyar szabadság megmaradására s mennyivel édesebb: az
ösmeretlen sírban örökre szendergés…
De
ha ott alszik is a költő, lelke itt él közöttünk. A halhatatlanságra egyetlen
magyar ember se szolgált annyira rá, mint ő és az ő emlékezte túléli hazáját
is. Petőfi lángszelleme fölemelkedett az emberiség nagy géniuszai közé s ha a
négy folyam és hármas bércz partján valaha más nemzet lakik is majd, mint az ő
imádott nemzete, ha az utolsó magyar jeltelen sirjába dől is és Árpád nyelve
érthetetlenné válik, Petőfi akkor is él majd,mert minden művelt nemzet nyelvén
olvassák ma már halhatatlan dalait, tőle tanulnak szeretni és gyülölni,
gyülölni a rosszat, a zsarnokot, a jellemtelenséget, szeretni a női eszményt, a
hazát és a világszabadságot!
Kacziány Géza: Petőfi
franczia előfutára (Hégésippe Moreau)
A
nagy franczia forradalom hatása még harmincz év mulva is érezhető volt s
véghullámai csak 1849-ben, az általános leveretéssel és a reakcziónak teljes
győzelmével egész Európában enyésztek el. De míg a világ vezére, Francziaország,
már 1789-ben küzdött a népjogokért, nálunk 1848-ban vérzenek ugyanazon
eszmékért, a szabadság, egyenlőség és testvériségért, ez eszméknek képviselőit
tiporta el észak barbár hatalma, az osztrák kommandóra. E harczban hullott el,
a haza és irodalom számára oly igen korán, gazdag lelke teljes virágában,
Magyarország legnagyobb lantosa, Petőfi Sándor, a világ legnagyobb forradalmi
dalnoka a Tyrtäusok óta.
Petőfi
szelleme teljesen eredeti, de a fejlődés törvényeit ismerve, tudjuk, hogy csak
elődök vállain emelkedett oda, ahol áll. Az a népdal-költő, ki teljesen
tanulatlan s csak abban a szellemi körben mozog, nagyjából, melyben elődje,
csakis erős áramokat érez meg, a művelt költő elődeitől tanul s ha nem is
utánoz mást szolgailag, tanul azoktól. Petőfi csak a 40-es években volt
lehetséges, midőn Közép-Európában a népszabadság eszméje első lendületét
nyerte, - sem előbb, sem utóbb nem érvényesülhetett volna.
Előbb
azért nem, mert a magyar nemzet tudatában nem élt még a népszabadság eszméje,
összes szellemi áramlatai csak a rendi alkotmány megvédése köré csoportosultak:
politikus, iró, költő csak a rendi Magyarországot ösmerte, amaz a sérelmi
politikát űzte, ez az európai szabadelvűség halvány árnyéka gyanánt a
centralisatiót, közigazgatás államositását és a felelős minisztérium
behozatalát sürgette, míg a költő a régi dicsőségről álmodozott nemzeti
királyok alatt. Egyetlen radikális hang a magyar költészetben (Fazekas Ludas Matyi-ján kívül) a Kisfaludy
Károly „Stibor vajdá”-jában előforduló jelenet a vajda és szolgája között,
melyen már a nagy franczia forradalom hatása érezhető. Azonban se Vörösmarty,
se társai nem lépnek túl költői álmaikban a rendi Magyarországon, a nemes-ember
költők előtt a testvéri egyenlőség eszméje meg nem értett fogalom.
Hogy
a negyvenes évek után az általános elnyomatás korában nem érvényesülhetett
volna egy akkor támadó Petőfi-féle szellem, ezt bizonyitgatnunk is felesleges.
Az egész európai irodalomban az egyetlen önkénytes száműzött Hugo Viktor az, ki
a 48-iki hagyományoknak törhetlen költői harczosa továbbra is, a többi költő
felénk csicsergővé sülyed le, vagy elhallgat, jobb időkre várva. Mint egy
daczos titán egymaga áll Hugo az általános elszolgaiasodásban egy kopár kis
szigeten s onnan szórja szörnyű villámait az uj isten, „a kis Napoleon” ellen.
S bebizonyitotta tényleg Madách daczos Lucziferjének szavait, hogy egy
talpalatnyi föld neki elég, hol a tagadás lábát megveti; világát majd meg fogja
dönteni. Meg is dőlt a hamis gonosztevő erkölcstelen uralma Sedannál s a sokáig
harczolt és várt költő előtt 90-ik születésnapján kétmillió ember tartott
díszmenetet másfél évtized mulva.
Ugy
Hugónak, mint Petőfinknek egy érdekes előfutára volt a franczia irodalomban,
egy ma már nem kedvelt, nem olvasott, inségben elpusztult nagy költő, kinek
nevét is alig ösmerik már. A nagyképű irodalomtörténészek nevét sem tartják
méltónak arra, hogy könyvükbe fölvegyék, igy többi közt a legösmertebb
irodalomtörténész, Demogeot könyvében is hiába keresnők Hégésippe Moreau nevét.
Még az a mindent feltúró és átültető, szorgalmas német irodalom se tartotta
érdemesnek Moreaut arra, hogy bármit lefordítson tőle s e szerint bizonyosra
vehető, hogy a világirodalomban egyedül a magyar vett róla tudomást – Petőfi
útján. „Egy emlék a kórházban” czímű dala, ha egyebet sem ösmernénk is tőle,
kiváló lirikust árulna el, nekünk pedig elárulja azt, hogy Petőfi ösmerte
Moreau költészetét s a költőben felösmerte a rokonszellemet, s e lánglelkű
költő tanulmányozása nem maradt nyom nélkül az ő költészetében.
A
franczia költő élete csupa nyomor, csupa nélkülözés, csupa sötétség, melybe
némi sugárt, napfényt csak két nemes nő alakja juttat. Már származása is olyan,
mely neki életpályájául a nyomorgás útját jelöli ki: szerelem-gyermek, egy
cselédlány gyermeke, ki azonban csakhamar elhal s az alig cseperedni kezdő
gyermek teljesen árván futja végig azontúl inségben gazdag életét.
Moreau
Egezippus 1810.április 9-én született Provinsben, egy vidéki kis városkában,
mely Páristól nem messze, délkelet felé fekszik. E városkát Dubois Lajos
barátom, a párisi művészakadémia igazgatójának fia, fölkérésemre a következőleg
irta le:
„Provinst
igen jól ösmerem, mert atyám szülővárosa s magam is sokszor időztem ott. Nagyon
csinos városka, egy kis emelkedésen épült, melynek lábainál a Voulzie nevű
patak folyik. A talaja krétás, mint az egész Champagne-vidék; dombjai és
lankásai tele vannak zöld erdőkkel. A város valamikor erősség volt, s ez ódon
falazat képe, amint a merőlegesen aláomló meredek sziklák fölött megjelenik,
igen festői. Közülök égbe nyúlik a St. Ayoul székesegyház ódon tornya. A város
környéke csupa virágmező, nyájas, mosolygó, derült táj. Provins szülővárosa
Gervais tengernagynak, ki Kronstadtnál tette nevét hiressé!”
E
tájon született tehát Moreau, mint egy ottani tanár törvénytelen fia. Ugy apja,
mint anyja csakhamar a kórházban végezte be életét. A kórház előre veti árnyát
a későbbi költő egész életére. az árva gyermeket annak a nyomdásznak a családja
fogja föl, melynél anya utoljára szolgál: a nyomdász neje lesz valódi anyja,
lánya Camilla az ő kedves nővére, kinek egyetlen, még éltében megjelent
kötetét, a „Myosotis”-t is ajánlja. Lírai költeményeinek legnagyobb része
Camilláról szól, élete utolsó perczéig híven ápolja e két nemes nő emlékét s
midőn a nyomor folytán el is sülyed, testben-lélekben, s érzi, hogy többé nem
méltó hozzájuk, lantjának hangjai visszasirnak az elvesztett kedvesek után.
Midőn
először megy Párisba, önálló kenyérkereset után látni s csekély javadalmazású
állásban nyomorog, így ir Camillához: „Szobám kicsiny, de nyakamat az a kendő
takarja be, mely a tieden pihent egykor s nem fázom.” Legszebb elégiái, A Voulie, Tasosnővére, Elhagyatottság,
Lelkemhez stb. Camilla emlékének szentelvék s a szabadság rajongó imádata
mellett e húrja a legnemesebb Moreau lantjának.
Hasonlag
neki szól nehány prózában irott költeménye, köztük főleg a szegény gyönge
Ixusról irt elbeszélés A tölgyág
czímű. Herakles legkisebbik fia, a finom szervezetű Ixus, maga a költő, nővére
Macaria pedig költőnk Camillája. A két nőt együtt ünnepli Légy áldva czimű költeménye, melyben a „grande armée”-ban
katonáskodott bátyjáról is említést tesz. A rendelkezésemre állott fogyatékos
életrajzi vázlatokból e fiatal emberről mitsem tudhattam meg.
Egezippus
e család jóváltából végezi el a meauxi seminariumban az algymnasiumot, azután a
nyomdába áll be, mint korrektor. Irói vágya kitör belőle és Párisba vonzza;
első költeményeit 1828-ban irja, alig egy év mulva már Európa fővárosában
koplal. Igen rossz gazda volt, nem csoda, ha csekély dijazásból, melyet a
Firmin Didot-féle nyomdában mint szedő kapott,nem tudott kijönni s többször
éhezett, mint jóllakott. Lelkében azonban égigcsapódó láng égett: a
világszabadság eszméje, mely az akkor elnyomott egész Európa kiváló szellemeit
foglalkoztatta.
Érdekes
korra esett Moreau fiatalsága. Hazájában teljes virágzásba élt I. Napoleon
kultusza, szemben azzal a buta reactióval, mely a visszatért Bourbonok uralmát
jellemezte. Amit Napoleon vesztett is népszerüségéből, visszanyerte XVIII.
Lajos s még inkább X. Károly alatt, kik a szellemi korlátoltságot határtalan
zsarnoksággal párositák. Történészek mutatták ki, hogy a XVIII. Lajos alatti
„fehér rém2-nek több élet esett áldozatul, mint Roberspierrék rémuralmának s
gyülöltté még inkább az idegen segitség tette a restauratio urait, mely őket
Francziaország nyakára tolta s ott meg is tartotta.
De
Francziaországon kívül a többi európai ország is mozgott és hullámzott folyton.
Piemontban I. Victor Emmanuel ellen, Nápolyban a Bourbonok, Troppauban,
Laibachban a Habsburg dynastia elleni lázongások mint egyre bizonyitották, hogy
a szent szövetséggel szemben, a népek tettleg tüntetnek. A spanyol forradalomra
a görög forradalom következett, mely Európa költőit egyszerre lelkesitette s
Moreaut is megérinti, mint azt Tizennyolcz
évvel czimű költeményében látjuk, míg Byron 1824-ben Missolounghinál
hagyja nemes életét. Angliában csak Irland mozog, de ott van a királyi párnak
óriási botrányt előidézett viszonya; mely a monarchikus elvet teljes
lejáratással fenyegeti: a kicsapongó Karolina királynőt a templom ajtajából
üzeti el férje és vezeti ki az országából,- szóval a népek szabadsági
mozgalmait maguk az uralkodó házak botrányai támogatják. Csakhamar jő a
török-orosz háború s utána X. Károly hallatlan ostobasága folytán a juliusi
forradalom, mely a Bourbonokat örökre kiüzi Francziaországból.
Az
oly viharmadár-lelket, milyen Moreaué volt, élénken ragadta meg ez a kor.
Biztosra vette, hogy ha most elüzik a királyt, egész Európa nagy eszménye, a
köztársaság bevonul diadalmasan birodalmába s a szabadság és egyenlőség igéje
testté válik. Oly rajongással üdvözli a köztársaságot, mint másfél évtizeddel
később Petőfi „Respublica” czimű költeményében:
Mert győzni fogsz, dicső respublica,
Bár vessen ég és föld elédbe gátot,
Miként egy uj, de szent Napoleon
Elfoglalod majd a kerek világot.
Francziaországban
a köztársaságiak jelszava szintén Napoleon volt, mert a bourbon-uralom alatt
benne látták azt a nagy egyenlőséget, mely a porból emelte föl azokat a
névteleneket, kiket a született nagyon fölé tolt: Napoleon egész környezete,
saját családjától kezdve, csupa alacsony rangból fölemelkedett emberből állott.
Béranger, a franczia szabadság nagy dalnoka, a napoleoni trikolor ünneplése
miatt kerül börtönbe, Delavigne és Hugo szintén nyiltan ünnepelik Napoleont, ha
nem is csukják el őket. Moreau is telivér franczia, ki a Nagy Napoleont
bámulja, de minden uralkodót megvet és tiszta köztársasági, s jogosult
lelkesedése tárgyául csak nemzetét ösmeri el:
Dicső hazám! Szabadság! Milyen álom,
Ha egykor ennyi fegyver villan át
Ügyed megvédni a szentelt határon,
Nagy franczia Köztársaság!
(A juniusi halottak)
A
királyok iránti éktelen gyülölete épp oly erős, mint Petőfié. Ösmeretesek
Petőfi hatalmas kitörései a királyok ellen általában; ezekben is mestere Moreau
volt, ki ugyancsak A junius halottak
czimű költeményében így ir a királyról:
A nép megértve végre, rá mi vár,
Igy szólt: „Rút árulói szent ügyemnek!
Inségemen ott hizik egy király
A Louvreban, mit véremből emeltek.
Ki az aranyt mezitlábbal tapostam,
Amint egy trónt tört szét erőskarom,
Alamizsnáért nyúljak azzal mostan,
Amig a harczot birom s akarom!
Tizennyolcz
éves korában már kitör belőle királygyülölete; második költeménye, melyet irt
„Éljen a király!” cizmű s tárgya az, hogy körötte harsogó király-éljenzésre
megtevén keserű megjegyzéseit, e refrainnel végzi minden versszakát: „Éljen a
szabadság!” Utolsó előtti versszaka a legkeserűbb s egyuttal mutatja, mily
rendkivüli erővel irt e gyermek-költő tizennyolcz éves korában:
Éljen a király!” Az ó toronyból
Gyakran bontá meg e szó a békét,
Míg alant gyilkos bandája tombol,
a király nevében ölve népét;
S a romok közt, hol vérszennyes gyilkuk
Harczos árnyaik még villogtatják;
Vándorok mi, ott a porba irjuk:
- „Éljen a szabadság!”
(Vive le roi!)
Még
midőn tréfás dalt ir is, s Béranger hangján enyeleg, akkor is vegyül egy-egy
keserű íz gyöngyöző kelyhébe. „A
herczegnő” czimű költeményében elmondja, hogy ezentúl ő is legitimista
lesz, mert látott egy szép herczegnőt, kiért szivesen föláldozza elveit. Milyen
szép volt e magasrangú hölgy, amint hintaja függönyei mögül szőke feje
kikandikált s a járókelőkre mosolygott; ily lényektől körülvéve „mily boldog
lennék, mint király!” sóhajt fel a költő. De keserűsége ez enyelgő hangba is
vegyít egy-egy éles füttyöt:
A paloták alatt, mint vulkán
A Szabadság háborg, morog,
Hol árverésen kél a sok
Kis és nagy trón,- királya buktán
Egy üres trón nekem is jut tán?
Oly hunczut én is tudnék lenni,
Jól járna a törvény s a nép,
Uralkodnám úgy, mint a többi…
- Királynak lenni, ah, mi szép
(La princesse)
Ez
azonban későbbi költemény, 1832-ből való. Csak az angol Chattertonban volt
tizennyolcz éves korában s a mi Petőfinkben huszonkét éves korában annyi igazi
és fenséges pathosz, mint az ugyane korban levő Moreauban. Mindhárom kiváló
lángész volt, kiket nagy tehetségük mellett a nyomor, nélkülözés, testi-lelki
szenvedés tett ily ékesszóló költőkké. Azonban a három közül egyiknek se jutott
ki annyi a mindenféle nyomorból, mint Moreaunak. A fényes, a ragyogó, önző,
erkölcstelen, szivtelen Párisban, melyet Heine is oly megrázó igazsággal ir le
utolsó költeményei egyikében s melynek e korbeli képét oly csodás sötét
szinekkel festi Eötvös „Karthauzi”-jában,
- egy kis padlásszobában nyomorog a nyomdász-legény költő, kinek agya a nagy
forradalom jeleneteivel van tele.
Jókai
irja Petőfiről, hogy ez szobája falait a nagy franczia forradalom legvérmesebb
alakjainak arczképeivel töltötte meg. Egyetlen életrajz irója nem emliti meg
azt az időpontot, mikor ösmerkedik meg Moreau költészetével s Petőfi könyveinek
jegyzéke között is hiába keresnők Moreau
verses-kötetét. Pedig hogy Petőfi e franczia forradalmi kultusza
egyenese Moreau hatása, alig tagadható, mert Lamartine langyos és mesterkélt Girondistái sohase terelték volna őt e
szélső radikális irányba. Hogy Moreautól azonban nemcsak az általa forditott
költeményt ösmerte, hanem valószinűleg egész kötetét, bizonyitja az a jegyzet,
melyben a forditás kapcsán Moreaut a legkiválóbb költők sorába iktatja. Pedig
Petőfi nem egyhamar adta meg bárkinek is az elismerését, különösen ha költőről
volt szó. E rokonlelket azonban nemcsak megértette, de öntudatosan és
öntudatlanul utánozza is, amint fennebb részben igazoltam és alább bővebben
kimutatom.
X.
Károly uralkodása rövid ideig tartott, de erőszakoskodásokban igen gazdag volt.
Ezek koronáját akkor teszi föl, midőn 1829-ben augusztus havában kinevezett uj
miniszteriumát részint becstelenekből, részint nevetséges gúnyalakokból állitja
össze. Ez u.n. „lehetetlen miniszterium” vezértagjai a következők voltak:
Bourmont tábornok, ki Waterloonál átszökött a szövetségesekhez, cserben hagyán
császárát, ki őt a porból emelte föl, Polignac herczeg (miniszterelnök) a
Napoleon ellen szőtt összeesküvés vezérének fia, általánosan megvetett,
tudatlan főúr; Monthel, egy igazán nevetségesen ostoba ember, a megbukott
Villéle miniszterelnök vak eszköze, Labourdonnage a gyülölet és bosszuállás
apostola. A többi miniszter jelentéktelen volt.
Az
egész országon az elszörnyedés moraja futott végig e kormány kinevezésére. A
községek elhatározták némely vidéken, hgoy az adószolgáltatást megtagadják,
ezenkivül a népjogok védelmére az egész országra kiterjedő titkos társaság
keletkezett „Segits magadon, az Ég is megsegit!” czím alatt. Az ellenzéket
mindenfelől feliratokkal üdvözölték, a körutat tevő vén Lafayettet és az
ellenzéki képviselőket ünnepelték. A sajtó dühös támadásokat intézett a kormány
ellen, mely azt megvető közönnyel tűrte. A király pedig nyiltan kijelenté:
„Semmi engedményt! Ugy cselekszem s nem szünöm meg cselekedni, amint azt a
vallás és a királyság érdeke kivánja.”
Végre
1830. márczius 2-ára, a csaknem egy évig szünetelt kamarát össze kellett hivni.
A kormánynak ebben kisebbsége volt, mi rögtön az elnökválasztásnál kitűnt,
midőn a király elé csupa ellenzéki embert terjesztettek jelöltek gyanánt.
Károly kénytelen volt a legnépszerűbb ellenzéki vezért, Royer Colard-t
kinevezi. A nagy többséggel elfogadott feliratban az ellenzék követelte, hogy a
király a többség soraiból válassza kormányát. Még a felsőházban is kormány- és
királyellenes hangok vitték a vezérszerepet. Chateaubriand a költő, Fitz-James
herczeg, a király személyes kegyencze, élesen támadták a „lehetetlen
miniszterium”-ot, s ezek mögött pedig a Bourbonokat eddig támogatott orosz
nagykövet állott. A pairek felirata tehát épp oly harczias volt, mint az
alsóházé.
Okos
király erre engedett volna, X. Károlyra azonban senki se foghatta rá, hogy a
bölcsességnek csak bármely halvány árnyalatával is birna. Midőn Royer Collard a
rendi küldöttség élén megjelent előtte s az alsóház feliratát felolvasta, a
király mereven azt felelte, hogy ő ugyan a kamarák közreműködésére számított,
de ha azok megtagadják ezt, ez út utjáról le nem tériti. Ez nyilt hadüzenet
volt; másnap a kamara ülése elnapoltatott.
A
helyzet annyira feszült volt már, hogy a kitörés minden perczben
megtörténhetett. Hogy a belpolitikai bajokról a figyelmet elterelje a kormány,
Algierban idézett elő viszályt, mit Algier deyjének, Hussein bégnek sértő
ostobasága nyilt háborúra élesitett ki, Károly fővezérré a rendkivül
népszerütlen Bourmont tábornokot nevezte ki, egyuttal ugyanaz nap, midőn a
franczia hadsereg Toulonból elindult, egy rendelettel feloszlatta az alsóházat
és augusztus 3-ikára hivta össze az ujat. Ugyanekkor a franczia néphez intézett
manifestiumában a művelt kisebbség ellen a műveletlen többséghez appellál s az
ellenzékelnyomására hivja föl a népet. A választások azonban balul ütöttek ki,
mert jóval nagyobb ellenzék lőn ujra megválasztva, mint amekkorát a király
feloszlatott.
Ezalatt
Algierban a franczia csapatok győztek: a dey foglyúl esett, összes kincsei a
francziák zsákmányává lettek. A győzelmektől várt nagy hatás azonban elmaradt:
a fővezérnek marsallá kinevezése pedig csak ingerültséget keltett. A király és
kormánya belátta, hogy túltöbbségben levő ellenzéki kamarával kormányozni nem
lehet, tehát az alkotmánylevél 14. §-ára támaszkodva, mely a királynak megadja
a jogot fenyegető szükség esetében az állam biztonságára czélzó szükséges
rendeletek kibocsátására, a még össze sem ült kamrát feloszlatta, az ujnak
választását elrendelte s azt szeptember 28-ára hivta egybe, egyuttal a
sajtószabadságot felfüggesztette, szigorú czenzurát hozott be és a
tekintélyesebb ellenzéki lapokat betiltotta, egyuttal a választási törvényt
megváltoztatván a közvetlen választásokat közvetettekké változtatta át és a
czenzust fölemelte.
E
királyi rendeletek julius 26-án jelentek meg, 28-án fölkelt egész Páris és X.
Károly 29-én nem volt többé király.
Julius
26-án Moreau búcsút mondott nyomdájának s valahol egy puskát szerezvén, a népet
lázitgatta. Nem volt nagy szükség rá, a nép úgyis forrongott. A királyi
biróságok is támogatták a mozgalmat, amennyiben a hivatalos lapban megjelent
rendeleteket a sajtóra nézve nem ösmerték el érvényeseknek, amig a
törvénytárban ki nem adatnak s így se czenzura se lapbetiltás nem volt
érvényes. A kormány azonban csendőrökkel akart érvényt szerezni rendeleteinek,
27-én a „Temps” nyomdáját elfoglalták, sajtóját összezúzták. Ugyanekkor a
katonaság megszállotta az utczákat. A nép téglával dobálta meg a katonákat. A
kormány 28-án ostromállapotba helyezte Párist, mire a forradalom kitört. A
csapatok megbizhatatlanoknak bizonyultak, mert a néppel egyetértőleg jártak el,
erre a rend helyreállitására a svájczi gárdát mozgositotta a király. E hontalan
bérenczek kegyetlenül haladtak előre, letiporva a népet. A gyülölet irántuk oly
éktelen volt, hogy a nép minden megkaparított svájczit felakasztott, vagy
kegyetlenül ölt meg.
A
mi költőnk itt se tagadhatta meg magát.Mint egy nép csoportvezére, egy csomó
svájczit megszoritott az utczán és visszavonulásra kényszeritett. Ez alkalommal
egy gárdista sebesülten elmaradt s a nép kezébe esett, mely ki akarta a
nyomorultat végezni. Moreau azonban, midőn a svájcziról letépték egyenruháját,
saját egyetlen kabátját adta rá s igy sikerült e szerencsétlen ember életét
megmentenie. A legyőzött ellenséget saját élete koczkáztatásával mentette meg,
mert a nép dühe ellene fordult, s maga is csak a nagyobb veszély fenyegetése
folytán menekült meg.
Julius
29-én a nép elfoglalta a Louvret és a Tuilleriákat, a trónt összetörte, de
mindent nemzeti vagyonnak jelentve ki, egy rajtakapott tolvajt rögtön
felakasztottak. E jelenetre vonatkozik Moreau költeményében az a hely, hogy a
nép az aranyat mezitlábbal taposta; tényleg rátaposott, de föl nem vette senki,
zsebre nem dugta az éhező proletár sem.
X.
Károly julius 29-én estére már nem volt király: 700 holttesten vette meg a nép
rövid szabadságát. A politikusok előbuktak rejtekeikből: a kis Thiers
visszajött Párisba, Guizot, Odillon-Barrot és társai előállottak s minden
igyekezésük arra irányult, hogy valahogy köztársasággá ne legyen
Francziaország. Ott volt Lajos Fülöp, ki az egész restauratio alatt kétszinű
szerepet vitt, ennek érdekében indultak meg az ármányok, mik vége a
polgárkirályság kikiáltása lett.
Költő-viharmadarunk
az egész idő alatt hol ide, hol oda röpködött. Csekély ember volt még arra,
hogy szavának súlya legyen, de nyilatkozatai és hevessége eléggé rászolgáltak
arra, hogy Didot nyomdász többé vissza ne fogadja műhelyébe. Egyetlen kabátján
kívül minden egyebét is elvesztette és szomorú sors várt rá. Lakásából kitette
szürét házi ura, mert azt a pár frankot se tudta fizetni,m i ezért a kis
padlásszobáért járt. Nevelőséget szeretne vállalni, de ki bizná gyermekét egy
szegény csavargóra, ki hol fákon, hol híd lába alatt alszik és éhen kuncsorog
mindenfelé. Forradalmár-szerepe örökre lejárt, ezenkivül csak verset tudott
irni, az pedig senkinek se kellett. Életének ez legsötétebb része: imádott
„nővérének” képe is elhalványul előtte, az éhség minden aljasságra rákényszeriti
a huszonegy éves költőt. A tél iszonyuan fenyegető réme rátör; néha egy-egy
rendőr-őrjárat beviszi a tanyára, mint hajléktalan csavargót s a költő
szégyenli nevét megmondani, inkább leül pár napot a börtönben álnév alatt. „Ah mért
is hagytalak el téged? – irja anyai barátnőjének haza, - mért hagytatok eljönni
ide?”
Az
Éhséghez! intézett ódája megrázó hangokat zendit meg, a
nyomornak nem volt még ékesebben szóló dalnoka. Végre is leesik lábáról, az
utczán szedik föl s az 1831-ben nálunk is dult cholera ellen alapitott
járvány-kórházba, a Charitéba viszik, hol az ágy és mindennapi rendes ebéd rég
nem érzett fényüzésében részesült. A halál ott járt naponta ágya körül, hol
egyik, hol másik szomszédját kapta el mellőle, s a költő is lemondással telt
szivvel várja fölszabadulását, de az irgalmas halál most még elkerüli. Keveset
tett még a halhatatlanságra az alig huszonkét éves gyermek, még rá néhány év
szenvedése várt, hogy fényes géniusza kibonthassa ragyogó szárnyait.
A
gyógyulás tétlensége közepette a jóltevő muzsa nem feledkezik meg hű fiáról:
meglátogatja őt „végvonaglásától forró vaczkán”,mint maga irja a
Petőfi-forditotta költeménye első sorában s bús meséket sug neki a XVIII.
század egyikkiváló költőjéről Gilbertről,
ki szintén kórházban végezte volna be életét. Moreau legalább szentül hitte s e
legendát bele is vitte több költeményében a köztudalomba, hogy „A XVIII. század
szatirája” czimű nevezetes mű szerzője kórházban halt meg, a legnagyobb
inségben (1780-ban huszonkilencz éves korában). Az ujabb kutatások
kideritették, hogy még rosszabb sors várt a fiatal költőre, mert habár a
nyomoruság ölte meg, de ne a kórház irgalmas fedele alatt, hanem úgy pusztult
el, hajléktalanul, miután megható „Búcsúját az élettől” elzengte. Moreau agyába
befészkeli magát e név és nem tud tőle szabadulni. Előre látja, mind valódi
jós-költő, hogy ő itt e kórházban végezi be életét s ez be is teljesül, ha ma
nem, de hat év mulva igen. Több költeményében mutatja be magát mint Gilbert
nyomorának egyenes örökösét, legszebb ezek közül Kórházi emlék czimű
elégiája, mely egészen Gilbertnek van szentelve:
E durva ágyon, végvonaglásomban
Még szánakozó könnyeket lelek,
Mert a dicsőség és lángész illatja
Árasztja el e fájdalom-helyet.
Ott énekelt ő, itt imádkozott és
Halt meg, reményeinek özvegye,
S én ismétlem, számlálva szenvedésim
- Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede!
A
kórház csendjébe junius 5-én délben puskaropogás hatol be: a vergődő költő
fölegyenesedik vaczkán és kérdi az ápolóktól: „mi az?” „Forradalom van
odakünn”, - mondják közömbösen. „Hogyan, egész Páris fölkelt, elüzendő a
polgármezbe bujt zsarnok-királyt?” kérdi elragadtatva. „Ah, nem; pár száz diák
kiáltott ki a köztársaságot s most a nemzetőrség végez velük.”
A
költő föl akar kelni, hogy a helyét elfoglalja a küzdők sorában, de lábai
megtagadták a szolgálatot. Visszarogy fekhelyére és keserű könnyekben tör ki.
Neki akkor kell vonaglania, midőn barátai a szabadságért vérzenek el. De hiába:
a természet erősebb, mint a kimerült test akaratereje s hiába hallja még másnap
is az ágyúdörgést, hiába hozzák a hirt, hogy junius 5-én és 6-án Lamarque
tábornok temetésekor kitört forradalomnak hatszáz fiataltanuló élete esett
áldozatúl, hiába látja, mint viszik el ablaka előtt a koporsók végtelen sorát a
temetőbe, ő csak sirni tud.
Ti vértanúk, haldokló dalotok
Én hallgatom sováran, elepedve;
Elhulltatok és sorotokban ott
Egy hely hiába várt testvéretekre.
De szent hazánkért élni-halni vágyván,
Egygyé olvad tiétekkel dalom.-
Kórházban én, Gilbert halálos ágyán,
Ti vértanuk – a vérpadon.
(Les 5. et 6. juin 1832)
Végre
föllábad és elbocsátják. Rongyosan, kopottan, egy fillér nélkül támolyog ki az
utczára. Legelső tekintete egy közrendőrre esik, kinek mellét a
becsületrend-keresztje ékiti, a „nagy” Napoléon által alapitott kitüntetés,
melyet oly ritka ember kaphatott meg. Odább megy s egy ösmert rendőrkém
gomblyukában látja a rendjelet jelentő piros gombot. Mért kapták ezek e ritka
kitüntetést, mért kapta az a durva nemzetőr-tiszt, ki külömben gyalázatos életéről
hires? kérdi. „A forradalom elnyomása körül szerzett érdemeiért”, válaszolják.
A hajléktalan költőt elönti a düh s a legelső darab tiszta papirra ráveti
haragtól lángoló költeményét A
becsületrend keresztjé-ről:
Agg hős, te annyi harczon vére-vesztett,
Rejtsd rongyaid alá a rend-kereszted.
- - - - - - - -
Gyalázat rátok, fényes inasok,
Készüljetek a nagy harag napjára,
hogy fölperzselje diplomáitok,
Eljő s lesujt a népharag villáma!
Megundorodva
Páristól, fölkerekedik s gyalog haza vándorol szülővárosába, Provinsba. Ott
azonban nagy változások fogadták: „anyja” azóta meghalt, Camilla él még, de ő
maga teljesen idegenné lett otthon. Azonban néhány jó embere mégis akad. Ezek
lehetővé teszik, hogy Barthelémy akkor hires párisi költő „Nemesis”-ének mintájára
szintén alapithasson egy verses ujságot Provins számára. A lerongyollott költő
eszményképéül a czinikus Diogenest választja s lapjának czime is Le Diogéne lesz.
Gyermekkora
rég letünt boldog napjai után alig van elégedetebb pár hete, mint ez most. Eleinte
egy majorban él, hol gondos ápolásban és szeretetben részesül egy fiatal nő
részéről, kit „A majorosné” czimű költeményében énekel meg, majd megjelenik
lapjának első száma, melyben Provinst ékesszólóan magasztalja remek versekben.
Maga a verses bevezetés, a „Diogenes”
czimű költemény, a legszebb költői programmbeszéd, melyet valaha irtak; ebben
mondja el költői hitvallását, melyet Petőfi is magáévá tett utána:
S versem, komoly vagy vig, s bármily gyorsan terem,
Ezt zengi csak: „Isten, Szabadság,
Szerelem!”
Szabadságot főként! E szent név fogadom.
Sohsem lesz gúnytárgygyá ihlett tűzajkamon,
Mert hitvallásom
ez, s nem zárt ajtók mögött
Nagy halkan suttogom, siket falak között,
Nem mint a jóllakott lakoma-szónokok,
Akikben a harag a puncs után lobog,
Vagy mint a klub-bolond, diszünnepén, - nem, nem,
De térdig vérben bár s az ágyuval szemben…
(Diogéne)
Kinek
ne jutna itt eszébe Petőfi hires jelmondata, melyet vérével pecsételt meg, mint
valódi hitvallását, a szabadság vértanúja:
Szabadság, szerelem;
E kettő kell nekem.
Szerelmemért föláldozom
Az életet,
Szabadságért föláldozom
Szerelmemet.
A
mi költőnk életét tette föl szerelmére, de a szabadság hivó szavára odahagyta
szerelme tárgyát s elment, hogy ifjú életét és még ifjabb szerelmét habozás
nélkül áldozza föl. Moreau nem volt ily szerencsés: mikor életét odadobhatta
volna a szabadság oltárára, akkor a kórház kötötte le a „végvonaglásától forró”
ágyra, oly szerelme pedig sohasem volt, melyet föláldozhatott volna a
szabadságért.
Lapja,
a Diogenes 1833 elején kezdett megjelenni, de csakhamar ez ábrándjának is vége
lett. Pár helyi nagyságot kezdett szatirája fullánkjával csipkedni, mit
szülővárosa nem bocsátott meg neki. Párbaj lett a dologból s az a nehány
pártfogója is elfordult; a lap, nehány számának megjelenése után, részvét
hiányából elsorvadt. Pedig ebben adta költőnk a legjobbat, amit lánglelke csak
nyujthatott: nehány szatirikus versét és szerelmi dalát, melyek itt jelentek
meg először, sokszorosan fölülmulják hatalmas ódái és csodaszép elégiái, melyek
elsejében a pathosz Chénier André megrázó erejét éri el, de eszmékben
gazdagabb, mint a vérpadon halt előd, emezekben pedig oly csodálatos
gyöngédség, oly édes lemondás hangja zendül meg, milyet szinte hihetetlennek
tartunk a szatirikus ódairónál. Mesterei közül Barthélemyt és Gilbert-t
túlhaladja, dalaiban azonban elmarad a nagy Béranger mögött, kinek
bohém-dalaira neki nem volt eléggé boldog élete, dalba öntött maró szatiráira
pedig eléggé könnyü vére. Sohasem élt egy rendezett viszonyok között, mint a
már tizennyolcz éves korában nyárspolgáris Béranger, kit kis hivatala megvédett
a csavargó élet kicsapongásaitól.
A
Diogenes-ben megjelent politikai szatirák egyaránt ostorozzák a bonapartistákat
és Bourbonokat: Bonaparte József, a gyatra spanyol király, ki az első
ágyúdörgésre megugrik öcscse által neki ajándékozott trónjáról,épp úgy megkapja
a maga korbácsütéseit, mint az V. Henrik név alatt franczia királylyá
kikiáltott gyermek külföldön ármánykodó vakondok-pártja. Legszebb e nemű
költeményei közül Merlin de Thionville
czimű ódája, melyben a rémuralom alatt a szólás-szabadságért küzdő férfit
ünnepelt, megrázó rajzat adva egy conventi ülésnek, hol minden szónak folyton
életével játszik s rárajzolva erre Merlin alakját, kit a hadi- és néptribun
kettős koszorúja ékesit. Tömörebb, eszmékben gazdagabb franczia verseket alig
képzelhetünk, mint e költemény páros sorai, úgy e tekintetben, mint nyelvezeti
erőben csak Chénier André „Jambusai” érik utól Moreau ódáit.
Petőfi
Beaurepaire-je határozottan a
költemény visszhangja, épp úgy mint 1848-iki királygúnyoló költeményei (Bánk bán, Dobzse László, Kun László
kronikája stb.) Moreau hasonló tartalmú verseinek, melyekre fennebb
hivatkoztam. Azt kell ezekből következtetnem, hogy Petőfi 1848 elején
ösmerkedett meg Moreau költészetével, mert hatásának ily erős nyomai csak
ekkortól kezdve érezhetők az ő liráján. Egyuttal azt is látom, hogy Petőfi A királyok ellen czimű költeményét, melyet
egy jegyzetben mint 1844-ben irottat mutat be, tényleg e jegyzete daczára is
csak 1848-ban irta, többi hasonló költeményével egyidejüleg s csupán
megbocsátható hiuságból keltezte négy évvel előbbre bájos népdalai, szeszélyes
bordalai és akkor ártatlan csicsergései közé sorozván, melyekkel semmi
rokonságban nem áll* (* E föltevésemet
még egy lélektani bizonyiték támogatja. Az 1845-ben irt Védegyleti dal-ban a királyról, mint a jó honnak atyjáról
szól, ki karjait kiterjeszti és megáldja nemzetét. E két költemény egyidőben
irva nagy jellemtelenség lett volna, pedig Petőfi egész élete az ellenkezőnek
ékes bizonyitéka.) Csak 1848-ban foglalkozik a franczia forradalommal és
emlegeti azt s a Páris piaczán lecsapott király-fej, s az a vad gondolat, hogy
a föld kereksége nagy rengeteg, melyben a királyok az üldözött vadak lesznek,
kikre szilaj gyönyörrel vadászunk, - egészen az 1848-iki Petőfi gondolatai és
Moreau egyenes hatásának nyomai. Hasonlag az a hóhérnak oly tömérdek szereplése
a magyar szabadságharcz első felében, midőn még e rémes alaknak semmi szerepe
sincs, - ez egyenesen Moreau hatása, kinek minden szabadságdalában, ódájában,
szatirájában ott szerepel a hóhér.
A
Diogenes-ben jelent még meg egy
költeménye, mely elfeledteté ellenségeivel többi összes szép és fenséges versét
s ez volt a Kanai menyegző. Moreau
ebben Krisztust oly módon állitja pellengérre, hogy ezen még a leghitetlenebb
ember is megbotránkozott. A jó isten
ugyanis, miről nem emlékezik meg az irás, de melyet a költő – mint irja – egy
vén „salabakter”-ben megtalált, becsipett a kánai menyegzőn s oly dolgokat
engedett meg magának, melyeken Judás kegyetlenül megbotránkozott:
Keresztet vet minden apostol,
Judás pedig bosszusan mormol:
„Barátim, láthatjátok itt,
Az Úr milyen szégyenbe vitt.”
(Les Noces de Cana)
A
költemény csúcspontja, midőn Krisztus Magdolnának tesz szeméremsértő ajánlatot
s végül Horatiusnak a falerni bort és a szerelmet dicsőitő hymnusát kezdi
énekelni.
E
vers után hiába volt A tél czimű
örökszép elégia, hiába a „Kórházi emlék”, Moreaunak nem volt szülővárosában
maradása. Mindenki elfordult tőle s végül ő is elfordult Provinstől, hogy többé
soha haza ne térjen. Úgy menekül el szülővárosából, mint Mohammed Mekkából,
ezzel is bizonyitván, hogy otthon nem méltányolják a prófétákat.
Négy
éve jő ezután a leirhatlan nyomornak, 1834-től 1838-ig, haláláig. Megpróbálkozik
minden lapnál, mely verseket ad ki, vidám dalokat ir, mig a nyomortól
vaczognak fogai, mert látja, hogy az elerkölcstelenedett, könnyövérű, mulató
Páris a költőtől csak léhaságot vár, egy percznyi szórakoztatót, majd
átkozódást, bánatos dalt és fenséges ódát, - nincs vevője. Úgy jár, mint Murger
„bohémejei”, kiknek olykor sikerül néhány sou-árú verset elhelyezniök s pár
napig mentve vannak az éhenhalástól; majd ismét előlkezdik a végtelen
koplalást. Hol káromkodik verseiben, hol imádkozik, de akár gyöngéd, akár
durva, nem kell senkinek. „Hacsak nincs a vers alá Lamartine vagy Hugó
neve irva, nem kell senkinek”, - irja
Camillának. Hogy egy-egy nyomdában dolgozik, mint szedő, hol egy-egy
szerkesztőségben, mint munkatárs, de onnan is, innen is csakhamar elcsapják,
mert teljesen elkorhelyedve, a rendes munkát nem birja. Nincs maradása sehol,
helyzetének ferdesége, lánglelkének öntudata és ezzel ellentétben saját
koldus-volta folyton bántják s csak a mámorban van egyedüli mentsége.
Champagne-vidékének fia nem tagadhatja meg magát, a szeszes italok fölemésztik
erejét egészen.
Néhány
mélyen megható költeménye belső világába vet fénysugarakat. Egyik, a megrázóbb
fajtájú a Lacenaire, a költő czimű.
Egy közönséges orgyilkos, Lacenaire nevű, midőn kivégztetése előtti napját
tölté, néhány erőteljes verset kalapált össze, mint ahogy a magyar
rabló-romantika idejében Patkó hurokrakerült társai, Sobri Jóska elfogott
czinkosai a siralomházban irtak néhány szomorú rigmust. Páris előtt ez teljes
ujság volt: gyilkos-költő.
A
nap legemlegetettebb embere lőn Lacenaire; versei ezernyi példányban forogtak
közkézen, nem volt szükség arra, hogy e versek alatt Lamartine, Hugó, Musset,
Vigny, Béranger vagy Barbier neve legyen, kapkodták a gyilkos-költő verses
elmeszüleményeit.
Mily
keserüen fakad ki erre Moreau: a szent költészet így lealacsonyitva, bálványa
sárbarántva! Hogy valaki olvasott, divatos költővé lehessen, ahhoz nem a múzsa
csókja kell, mely az ő homlokán ott ég, hanem a gyilkosság Kain-bélyege, vagy
rablás legalább is. Képzelhető, mily keserű csapásokat osztogat itt a költő
gúnykorbácsa, különösen a nőknek, kik rajonganak a gyilkos-költőért, kik
A csendőrök között kaczér ruhában jönnek,
A gyilkosnak hozván egy alamizsna-könnyet.
Oh Páris női ti, kiknek egy mosolya
Hitvány vaczkán Gilbert-t megmentheté vala!
(Lacenaire poéte)
Pedig
Gilbertnek költő-fiai élnek még és itt nyomorognak, épp úgy mint ősük. Ezek
iránt azonban, kik nem gyilkoltak, nem raboltak soha,nemérdeklődnek,
ezek éhenhalhatnak tőlük.
Másik,
csodaszép kis elégiája: Az én várt madaram, - nem a sas, mely a fellegeket
hasítja, nem a parti fecske, mely az azurhabokon ringatózik, ne a csalogány,
mely az örök szerelmet dalolja, míg csak kis szive meg nem szakad, hanem a
kenyeret hozó holló:
Oh jöjj már, esdek, isten-küldte
Fekete holló, hű cseléd,
Mely a pusztán, nyomán repülve
Illyésnek hordtad kenyerét;
Oh hozd, mit Isten nékem szána,
Ideje már, - jöjj!... hasztalan!
A prófétával bizonyára
Meghalt az én várt madaram.
(L’oiseau, que
j’attends)
Benne
már csak az inség tartja az életet. Félő, hogy
mihelyt jobb sorsa lesz, nem birja ki, belehal. Utolsó költeménye, a Lelkemhez czimű, mely bizarr
bevégzésével rendkivül meglep, szintén az éhhalál és nyomor apotheosisa.
Élte
utolsó hónapjában mosolyg rá a váratlan szerencse.Egy pajtása vállalkozik arra,
hogy műveit kiadja: igér érte száz frankot és nyolczvan példányt a kiadásból.
Ah, akár ingyen is odaadná a szerencsétlen költő, csak nyomtatásban lássa már
műveit. Pazar kiállitásban jelenik meg, nagy alakban, óriási margóval a kötet,
Defessart kiadásában 1838-ban. „Nővéremnek” – szól az ajánlás, elől néhány
prózai költemény, utána a versek. A könyv czime Le Myosotis (A nefelejcs). Szegényjeligéje Bölcs Salamon mondása:
„Parvulos ne despicias!” (Ne vesd meg a csekélységeket sem.)
A
szép kötet nagy hatású volt: Moreau neve végigharsog a hirlapokon,
Francziaország egy igazi nagy költővel gazdagabb. Róla igazán el lehetett
mondani, mit Byron mondott „Childe Harold”-ja után magáról: „Arra ébredtem föl
reggel, hogy hires ember vagyok.” A „National”-ban Pyat Félix valódi
dithyrambusokat zengett a nagy költőről, Latouche pedig Bérangerval találkozva
az utczán, ezzel köszönté az ünnepelt lantost:
-
Barátom, olyan ficzkóra bukkantam, ki külömb költő önnál!* (* Moreau maga más véleményben volt Bérangerről, mert a róla irt
költeményében a legnagyobb magasztalással dicsőiti s refrainja is e sóhaj: „Oh
ég, ha én Béranger volnék!”)
Az
utczán csavargó, mezitlábos költőre fénysugarat vet a dicsőség: a sors
szeszélyes istennője kezd rá mosolyogni, de csak azért, hogy végleg sárba
tiporja. A költő egész belszervezete roncs volt már, megmenthetetlen, az eddigi
nyomor fölemésztette minden erejét. A tél közeledik: ő ösmeri a Charitéba
vezető utat, bevánszorog ujra oda, hol a most már hires irót gondosan ápolják;
folyton reménykedik, hogy tavaszszal kijő onnan, megerősödve, helyreállva,
ragyogó költői pályát kezdeni el az eddigi elhibázott élet helyett, hiába
minden ápolás, a természet levette kezét róla s 1838. deczember 10-én kimulik
Gilbertnek végvonaglásától forró ágyán. Amit hat év előtt előre látott és
megjósolt, most beteljesedett.
Halála
a sajnálkozás, magasztalás, részvét és szemrehányások özönét keltette fel:
mindenki felebarátját okozta, mért nem mentette meg az Francziaország számára
az alig huszonnyolcz éves költőt. Aztán fényesen eltemették s még hamarább
elfeledték. Egyedül a párisi szedők körében él még Hégésippe Moreau emléke. A
fölvilágosodás e lelkes harczosai büszkék e kiváló kollegájukra, ki világhirre
jutott közülök. Évekig gyüjtöttek siremlékére maguk között, míg végre sikerült
pár év előtt, a költő születésnapján, a Montparnasse temetőben levő sirt rendbe
hozatniok és a Henri Guillaume épitész által készitett síremléket leleplezniök.
A síremlék középső oszlopát Mme Contan-Montorgenil szobrásznő műve dísziti, a
költő relief-arczképe, nefelejcs- (myosotis) keretben. E kis ünnepély
feleleveniti egy napra Moreau emlékét, hogy aztán ismét elhalványuljon.
Azonban
1848-ban a Duna partján megtalálta az ő, akkorra már az elemekbe olvadt lángszelleme
azt a rokonlelket, ki őt teljes mértékében megértette. Egy nálánál nagyobb
lantos, a világ legelső lirikusa nyert ihletet az ő szellemétől. A Charitéban
meghalt rongyos csavargó volt az a Keresztelő János, kinek tanitványául jött a
világszabadság nagy dalnoka, a fejéregyházi csatatéren örök álmát alvó magyar
Tyrteus – Petőfi Sándor.
Hégésippe Moreau
költeményeiből
I.
TIZENNYOLCZ ÉVVEL
Tizennyolcz évvel! Bájoló remény
Kézen vezet e helyről messze el;
Ez egy nap még, ezt elszenvedem én,
S a boldogság „majd holnap”-pal felel.
Már koszorúmra láttam a babért
Sarjadzva a tavasz virág-mezében, -
Mily őrület! Mentségem mi azért?
Tizennyolcz évem!
Falum imádom s horpadt sírjait
Hol gyakran lelt a szerelem tanyát,
Váromladékit, hol galamb lakik,
S a léptemre megingó rom falát;
Hol álmodozva azúr-ég alatt,
Mi szépnek festé a felhőt a légben,
Szálló madárt s a nőt, ki áthaladt,
Tizennyolcz évem!
Ringassatok, bűbájos álmaim,
Szerelmes álmok… Ám mi zajt repit
Felém a tenger, szélvész-szárnyain?...
Göröghon rázza nyűtt bilincseit!
El e város zajából… Istenek!
Egy kis időt e fényes, szép vidéken,
Hogy Thermopylét vérrel fesse meg
Tizennyolcz évem!
Mi dőre vágy! Hisz ifjú, hős honom
Bús tétlenségtől aggultan hever,
S megindulva imán és nyomoron,
A Szabadság fölöttünk lebben el;
Láthatlan villám, engem már vakít,
Tegnap fogoly még, barna föllegében,
S ma érzi, hogy: „készülj, az óra itt!”
Tizennyolcz évem.
(1828)