Kacziány Géza: Petőfiről és mestereiről.

 Hégésippe Moreau

Coutan-Montorgueil-né szobra után

Petőfi

Ünnepet ülni gyültünk egybe, a gyász és öröm ünnepét. Gyászünnepet azért, mert félszázad év előtt e napon veszíté el Magyarország egyik legféltettebb kincsét, a lánglelkű dalnokot, kinek elhullta a magyar szabadság leáldozását is maga után vonta, - örömünnepet azért, mert hálát kell adnunk a Gondviselésnek, hogy e nemzetnek ajándékozta a világ legnagyobb lantosát: Petőfi Sándort. Győzelem-ünnepet, mert midőn ő elhullt a magyar szabadságért, ez a leányzó sem halt meg, hanem élt, föltámadott és most félszázad mulva egészségesebb és erősebb, mint valaha volt. Dicsőség ünnepét ülni gyültünk egybe, mert a félszázad előtt elhullt ifjú dalnok nagy hire, nagy neve ma már betölté a földtekét, minden népek elsői között az első helyre tette őt az emberiség s egy-egy dalát ma annyi nyelven éneklik, ahány év előtt ő a fehéregyházi csatatéren elhullt. És végül hálaünnepet a Gondviselésnek azért, amiért neki olyan halált adott, amilyet ő maga kívánt, félistenként az Égbe ragadva őt, hogy senki se lássa holttetemét s megkimélte a zsarnokság bitófájától, vagy a bujdosás keserveitől s az elnyomatás korának tébolyitó kínjaitól. Csodás tüneményként jött és úgyis ment el, rövid ragyogása vakitó fényét hagyva az emberiségnek, szeretetét nemzetének, szelleme kincseit nyelvünknek, emlékezetét mindnyájunknak. S a hit megnyugvásával mondatjuk róla: Az Úr adta, az Úr elvette, áldassék érte az Urnak szent neve.

I.

A lángész keletkezésének csodás törvényét emberi véges elme soha ki nem fürkészheti. Foglalkoztatta ez a mi lángelméjű költőnket, Petőfit is, ki Shakespeare III. Richárdjáról irt birálatában (1847) szintén felveti a kérdést, anélkül, hogy meg tudna rá felelni. Hogy jut ahhoz a stratfordi gyapjukereskedő, hogy a házas nyoszolyája mellett áll bölcsőbe a világ legnagyobb drámairóját helyezzék belé a komoly muzsák s neki, ki fiából jóravaló üzletembert remélt, meg kellett érnie azt, hogy fia, Shakespeare Vilmos ifjukorában világgá menvén, vándorszinész-társulatoknál hányódik-vetődik, majd megnyilatkozik lángszelleme és egymásután tárja föl lelke gyöngykagylójának legnagyobb ékességeit, Romeot, Hamletet, Macbethet, Leart, Othellot, Coriolanust és azt a sok csoda-alkotást, melyekkel a világot megajándékozta. Csoda-e, ha ujabban, midőn filiszter-gondolkozás mindenütt, még a szellem tulajdonságaiban is a felmenő ősök hagyatékát nyomozza, semmiképpen sem akarja a stratfordi gyapjukereskedő fiának azt a dicsőséget átengedi, hgoy saját drámáit ő irta legyen.Előveszik tehát a kor legnagyobb gondolkozóját és legjellemtelenebb emberét, Verulami Bacont s inkább annak tulajdonitjuk Shakespeare darabjait, mint magának Shakespearenek. Mert hiszen a nagy költőnek felmenő atyafiságában nincs meg a kellő támasz arra, hogy ekkor lángszellem juthasson abba a családba.

S ha most ugyanez eljárást alkalmazzuk Petőfire, azt mondhatnók: miként jutott Petrovics István kiskőrösi mészáros ahhoz, hogy lánglelkű költő fia legyen. Hiszen „a jó öreg kocsmáros” csak husvágáshoz értett (fia bizonysága szerint) s becsületes, de végtelenül prózai lelkétől távol is állott minden rajongás s minden árnyalata a költészetnek. A szerelemnek bizonyára csak a legalantibb fajtája élt gondolkozásában, mely a fészket rakó madárban is meg van, a szabadságvágyat pedig, mint szegény jobbágy-ember, sohasem ösmerte. És mégis neki és szegény egyszerű szolgálóból lett feleségének jutott gyermekül a szerelem leglángolóbb dalnoka és a szabadság fanatikusa. S emellett senkinek sem jut eszébe, hogy ezt mondja: „E dalokat nem irhatta Petőfi Sándor, a mészáros fia, mert a családban felmenőleg sohasem volt lángész, sőt még csak közönségesebb elméjű költő sem; hanem keressük ki a kornak legkiválóbb szabadsághősét, ez Kossuth Lajos, ennélfogva Kossuth írta Petőfi költeményeit.” Ime ilyen képtelen következtetésekre viszi az embereket a testiségnek kultusza, mely mindent csirából protoplazmából és sejtekből akar kimagyarázni. Az elaggult kor górcsővel keresi a lángészt is s megütődik azon, hogy a lángész agyszöveteit épp olyan anyagból állóknak találja, mint a gyapjukereskedőét. És nem értik meg a földönjáró gondolkozásnak, hogy midőn az idők nagy eszmékkel terhesek, akkor megszülik azon rendkivüli embereket is, kik a nagy eszméket megtestesítik.

Sok ilyen nagy korszaka volt az emberiségnek, midőn a maga nagy embereit létre is hozta. A világtörténelem nagy üdvleldéje százával mutatja meg nekünk azokat az alakokat, kik az emberiség megváltására születtek. S a megváltás műve az emberi szellem szabadságának visszavivása. A megváltás czélja az, hogy a lenyügőzött szellemnek visszaadja szabadságát, legyen ez vallásszabadság, lelkiismereti, gondolkozási vagy politikai szabadság s ezzel visszaadja az emberiségnek hitét, hogy folyton haladhat a tökélyesbülés felé, melynek elérése isteni parancs.

Minden megváltás nehéz munka és drágán vásárolható meg: a megváltó életén. Aki magában a megváltók szellemét érzi, annak oda kell az eszméért adnia a legdrágább kincsét, amije van, - ha egyebe nincs, életét. Ezt érezte a mi jós költőnk, a magyar szabadság egyik megváltója is, Petőfi, midőn szerelmeért életét igérte oda, a szabadságért pedig szerelmét is föláldozta, melyben már odaadott élete is benne volt. Mindene ez volt: szerelme és élete; mindezt odatette a világszabadság nagy oltárára égő áldozatul, épp úgy, mint ahogy a Golgothán odatette végtelen emberszeretetét és életét a lelkiismereti szabadság nagy megváltója, Jézus. S bár mindkettő igen jól tudta, hogy valódi hasznot az ő nemes áldozatukból a buták huznak, kiknek sorsa földi éden, a hitványak, kik aztán az ő áldozatuk nemes mezébe öltözködnek, de haszna lesz ebből az egész emberiségnek is,mert elvesző hitét ujból visszanyeri s erőt nyer arra, hogy küzdjön és bizva bizzék. S azt mondom az Irással: „Akinek füle van, hallja!” és ne botránykozzék meg azon, hogy párhuzamot vonok az Ember fia és Petőfi között, midőn a hite két nagy bajnokát, e két nagy szabadsághőst együtt ünnepelem.

II.

Szegény s alacsony volt az Üdvözitő származása:

„- sem királyi házban,

Sem Friss-palotában” –

nem ringatták bölcsőjét, mert hiszen még csak bölcsője se volt: a boldogságos anya jászolba fekteté szive magzatját. Ime ujra a lángész keletkezésének örök titka, mely testi alakot a világ legszerényebb kis falvában, Bethlehemben ölt, egy istálló jászla lesz azon oltár, mely elé három király térdel áhitattal, a napkeleti bölcsek, kiket oda csillag vezérel.

S vajjon sokkal külömb hajlék volt-e az, melyben Petőfi Sándor látott először napvilágot, azon Petőfi, kinek szelleme előtt ma királyok áldoznak, önmagukat tisztelvén meg azon koronás fők, kik némi költői tehetséggel dicsekedhetnek, hogy saját népük előtt Petőfi lángszellemének tolmácsai lehetnek. Csillag vezeti e bölcseket is Petőfi felé, a lángszellem sugárzó csillaga, mely azonban sohase mutat királyi házra és Friss-palotára, hanem legtöbbször csak kis kunyhó, vagy éppen egy jászol felett áll meg. S az irástudók fejedelmei leborulnak a jászol előtt is, ha abban a lángész földi hüvelye, a megigért Messiás fekszik.

Minő volt társaság az Ember fiának? Simon Péter, ki leborult az Úr előtt és mondá neki: „Távozzál én tőlem, mert én bünös ember vagyok”, hasonlag Jakab és János, a Zebedeus fiai, a nép legalsó rétegéből való, tudatlan halászok voltak. De ezek hite nagy vala s e kősziklára épité fel egyházát az Úr. Más része tanitványainak publikánus volt, ami a mai fináncznak felel meg; vámszedő, tehát gyülölt, megvetett egyén. Ezek voltak az ő tanitványai, saru nélkül járó szegény emberek, kik, midőn utána menének, néha csak a vetések közt leszaggatott buzafejeket morzsolgatták el tenyerükben és a kidörzsölt magvakkal csillapiták éhségüket. De vele mentek, mert az igét ő hirdette s lelkük üdvösségét remélhették a Mestertől. S ő megvetette az előkelők társaságát, pedig ha szolgálatukba áll és megtagadja az Igazságot, övé lett volna az ország, annak minden városa és minden gazdagsága, De ő elutasitá magától a kisértőt s megvetette a gazdagságot és nem állott szóba papi fejedelmekkel, sem a hatalmasokkal, kiktől élete függött.

S ki volt a költő társasága? Egy szegény közvitéz, ki a sótalan kenyér utolsó falatját jelezte meg vele s kinek nevét két költeményében örökité meg, néhány vándorszinész, néhány épp oly éhező iró és jókedvű bohéme, ki bizott e lángész szerencse csillagában s esküdött nevére és néhány katonapajtás, egy mindenütt üldözött lángeszű hadvezér, kinek gyögne agg teste száz sebből vérzett s végül egy fiatal nő,ki kalandos sorsát összeköté a költőével, de aki midőn támasza elveszett és gyermekével koldulni nem mehetett, kezét nyujtá egy másik ifjunak s érette elhagyta a költő nevét, de szivét sohase birta a második. Fényben folyhatott volna le a költő élete, ha eszményét megtagadja s lealázza magát arra, hogy fejedelmek szolgája legyen és azok dicsőségét zengje; kapott volna bizonyára fényes állást, kényelmet és gazdagságot, - de őt a sátán meg se merte kisérteni, neki nem merte az országot, a hatalmat és a dicsőséget megigérni.

Az Ember fiát nagyon szerették, akikkel jót tett és nagyon gyülölték azok, kiknek erre okot nem adott. Olvassátok el az Evangéliumokat s meglátjátok, hogy rajonganak érte, különösen a nők, kiket nem külső szépsége, hanem bűbájos szép lelke vonz hozzá. De meglátjátok azt is, miként üldözik ki a városokból s miként fakad ki keserüen: „Egy próféta sem kedves az ő hazájában.” (Lukács, IV. 24.) S üldözik azért, amiért a szeretet prédikálja, midőn meggyógyitja a tört szivüeket, szabadulást hirdet a raboknak, megnyilását a vakok szemeinek és szabadon bocsátja a megrontottakat. S ezért gyülölik őt, mert a hatalmasoknak és gonoszoknak nemcsak a saját jóllétük, de a mások romlása is kell; nemsak a maguk szabadsága, de a mások rabsága is örömük, nemcsak a maguklátó szemeiben van gyönyörüségük, de abban is, hogy másokat vakoknak tudjanak; nemcsak az kell, hogy ők büszkék, kevélyek, épek legyenek szivükben, de hogy másokat tört szivüeknek lássanak, nemcsak az az élvezetük, hogy ők maguk minden jó birhassanak, de az is, hogy másokat megronthassanak. S aki őket e kedvtelésükben megzavarja, ki ez élvezetüket elrontja, ki e kevélységüket megalázza, gyülölik és üldözik s életére törnek.

a költő pedig ugyanazt cselekszi, amit az Ember fia tett: megnyitá a vakok szemeit, hogy a szabadság napját láthassák, szabadulást hirdetett a raboknak s meg is szabaditá tettleg azt, ki ártatlanul raboskodott, meggyógyítá a tört szivüeket és szabadon bocsátá a megrontottakat, megvigasztalva őket. Hogyne gyülölték volna életében, hogyne kicsinyitették volna, hogyne helyezték volna föléje Barrabbast, -  hiszen az Üdvözitővel is ez történt. De megint voltak olyanok is, kik őt nagyon szerették, nem testi szépségeért, hanem bübájos szép lelkeért. És ezek száma mindinkább nő és azoké kevesbedik. Ő se volt próféta a saját hazájában, épp úgy, mint az Ember fia. S midőn kiküzdeni segitett a föld népének az alkotmányos jogokat és saját földiei között lépett fel, hogy a nép ügyének legyen ékesszóló védője az országgyülésen, megköpdösték, a hálátlanság töviskoronájával koronázták meg, a haza árulójának nevezték és életére törtek. A szegény nép jogaiért, szabadságáért harczoltak s egyiküket e nép ölte meg, a másikat pedig azért nem ölhették meg saját földiei, mert élete még a világszabadság nagy áldozatára volt föntartva. Észak baromcsordája, egy rabszolganépe gyügyű fiai dárdájának döfésére, hogy e két nemzetet örökre elválaszsza egymástól. A kis zsidó nép fiát, a világuralmat biró római öli meg, a kis magyar nemzetét a világuralomra törő orosz…

És jós volt mind a kettő, ki a világ sorsát s a maga végzetét csodás tisztán látja. Az egyik megjósolja, hogy a büszke Jeruzsálem le fog omlani és kő kövön nem marad… Megjósolja, hogy azok a városok, melyek az ő beszédét be nem veszik, Sodoma és Gomora sorsára jutnak.

Megjósolja, hogy az ő igéjeért az atyafi az ő atyafiát halálra adja és az atya az ő fiát, és támadnak a magzatok az ő szüleikre és azokat megöletik. Gyülölségesek lesznek tanitványai az ő neveért mindenek előtt, de aki végiglen megáll, megtartatik, és megjósolja saját sorsát, saját halálát, amint az csodálatosan be is következék. S megjósolja, hogy az ő tanitása nem veszhet el, mert ég és föld elmulhatik, de az ő beszéde nem… És mind e jóslatok rövid időn, és az idők teljességében be is következtek.

Petőfi is a régi értelemben vett jós, vates volt; költő, ki belát a jövőbe s megjósolja a bekövetkezendőket. Két évvel az Európát felforgató szabadságharcz előtt,véres napokról álmodik, „mik a világot romba döntik s az ó-világnak romjain az uj világot megteremtik.” Ugyanakkor megjósolja saját halálát, miként esik majd el a harcz mezején, hol kifolyik az ifjui vér szivéből és ajka utolsó sohaját elnyelte az aczéli zörej, a trombita hangja s az ágyudörej; holttestén át pedig futó paripák száguldottak a kivivott diadalra és otthagyták őt összetiporva. A világszabadságért halt meg, amint előre megjósolta, de e szent eszményért a küzdelem még mindig folyik és folyni fog, amig e földön két ember lesz: elnyomó és elnyomott.

Megjósolja saját sorsát boldogsága teljében, midőn előre látja, hogy imádott neje elhagyja majd az ő nevét más ifjuért. Megjósolja a büszke birodalom Jeruzsálemének ledőltét és végül a szabadságmámor teljében, midőn mindenki azt hitte, hogy elérhetünk mindent, megjósolja az Apostolban a jövendő képet, a szabadság rajongójának sorsát:

„Néhány nap mulva vérpad állt a téren,

És egy ősz ember fönn a vérpadon,

Midőn melléje lépett a bakó, a

Sötét halálnak fényes pallosával,

Az ősz ember végig tekinte a

Kárörvendő szilaj tömeg során és

Sajnálkozó könny reszketett szemében;

Sajnálta, akik őt megrugdosák.

S akik gyönyörrel nézik most halálát.

Suhant a pallos, rémesen suhant

S a fej legördült, Sylvester feje,

A nép rivallta: „Éljen a király!”

És a hallottat a hóhérlegények

Eltemeték az akasztófa mellett…”

S midőn eljön a későbbi kor, a szabadság ideje, hiába keresik ott a vértanuk szent hamvait, mint az aradi bitófák alatt és a vár árkában a tizenhárom közül hétét…

III.

Szeretet és gyülölet, - ez a két sarka a világnak, mely körül,mint a tengely két pontja körül, forog a természet által alkotott mindennemű lét. A delej és villany tevőleges és nemleges árama mi más, mint a természetben megnyilatkozó őserő szeretete és gyülölete, mely vonzza az egyiket és eltaszitja a másikat; egyesülni óhajt az egyikkel és eltávolodni a másiktól. A fény és árny, éj és nap, hőség és fagy, tél és nyár s a természet minden dualisztikus tüneménye előttünk az örök szeretet és örök gyülölet harczát, de egyuttal összetartozását és azonosságát is jelzik.

Minden nép hitregéiben föltaláljuk a szeretet és gyülölet eszményeit jelentő isteni lényeket s az örök harczot a jó és rossz között. A monotheistikus népek isten-fogalmában mindkét tulajdonság a legteljesebb mértékben egyesül az egy isten lényében s a vallási rendszert a szerint tartjuk tökéletesebbnek, amint az istenségben a szeretet elve túlnyomó-e, vagy a gyülöleté. A zsidó vallás hatalmas Jehovája erős bosszuálló isten, kinek kezében ott van a büntetés korbácsa s minden kis vétket irtózatosan torol meg, ártatlan gyermekeken is heted iziglen. Csak parancsol és türelmetlen az engedetlenekkel szemben,a szeretet szavát ritkán halljuk ajkairól. A mohammedán Allah harczos, haragos isten, ki tüzzel-vassal irtja a hitetleneket, a hiveknek pedig csak érzéki gyönyöröket nyújt jutalmul. E nagy szellemben is alig van szeretet, inkább a gazda méltányossága az, ki hű cselédeit a végzett munka után jutalomban részesiti.

Jézus atyja, a mindnyájunk szerető jó Atyja, a szeretet istene. Lényéből szelidség, megbocsátás és üdvösség árad. De azért a gyülölet épp úgy meg van benne, mint a szeretet. Akik gonoszak, azokat érdemük szerint bünteti, utálja a bűnt és gyülöli a megátalkodottat. Örök kárhozatra veti azokat, kik az ő hivó szava elől elzárták fülüket és csökönyösen gonosz életet folytattak. Ime a tökéletes isteni lényben is meg kell lennie a szeretet mellett a gonoszok gyülöletének, mert külömben nem lehet igazságos.

S az ember fia végtelen szeretete mellett végtelen gyülöletet hordott felséges szívében. Halljátok miként hivja magához a nyomorultakat, zaklatottakat, elnyomottakat, szenvedőket, vigasztalanokat és nagy szivében helyet ád mindegyiküknek. Halljátok, miként hirdeti az örök szeretetet és üdvösséget a lelki szegényeknek, a siróknak, az alázatosaknak, az éhezőknek, az irgalmasoknak, a tiszta szivüeknek, a békességre igyekvőknek, az igazságért zaklatottaknak, kiknek mind bőséges jutalmat igér a mennyben e földi szenvedésekért.

De halljátok egyuttal a gonoszak ellen táplált gyülöletének lángszavait is. Mert, aki szereti az igazakat, annak gyülölnie kell az igazak ellenségeit. Aki szereti a jámborokat és tiszta szivüeket, annak gyülölnie kell a képmutatókat és romlottakat.

„Jaj nektek, képmutató irástudók és farizeusok, mert a mennyeknek országát bezárjátok az emberek előtt, mert ti nem mentek be és akikbe akarnak menni, azokat be nem bocsátjátok.

„Jaj nektek, képmutató irástudók és farizeusok,mert a szegény özvegyeknek házokat megemésztitek hosszú könyörgésnek szine alatt, annak okáért sulyosabb legyen a ti büntetéstek.

„Jaj nektek, képmutató irástudók és farizeusok, mert megdézsmáljátok a mentát, a kaprot, a köményt, de elhagyjátok, ami a törvényben fő dolog volna, az ítéletet, az irgalmasságot és a tökéletességet…

„Vak vezérek, kik megszüritek a szunyogot, a tevét pedig lenyelitek.

„Jaj tinektek, mert hasonlatosak vagytok a fehérre festett koporsókhoz, melyek kívül ugyan szépeknek tetszenek, belül pedig rakvák holtaknak tetemeivel és minden undoksággal.

„Ezenképen ti is kívül ugyan láttattok az embereknek, igazaknak, de belül rakvák vagytok képmutatással és minden isten törvénye ellen való bűnnel.

„Kigyók, mérges kigyóknak nemzetségei, mi módon távoztathatjátok el a gyehennának büntetését?

„Szálljon ti rátok minden igaz vér, mely kiontatott e földön, az igaz Ábelnek vérétől fogva mind a Zakariásnak, Barakiás fiának véréig, kit megöltetek a templom között és az oltár között…” (Máté: XXIII. r.)

Minő iszonyú átkok az isten-ember ajkáról, pedig ő a szeretet apostola volt, ugy-e bár? De csak aki nagyon tudja a gonoszokat gyülölni, az tud nagyon szeretni egyuttal,- csak a valódi gyülölet apostola lehet egyuttal a szeretet apostola is.

És nézzétek szent haragra lobbant arcza kipirulását, midőn látja, hogy az isten házában pénzváltók, üzérek és árusok üték fel tanyájukat és üzletekkel szentségtelenitik meg az Úr szeplőtlen csarnokát. Korbácsot ragad és azzal üzi ki onnan az üzéreket, ezt mondván: „Meg vagyon irva: Az én házam imádságnak háza, ti pedig tettétek azt latrok barlangjává.”

S midőn a gonoszokat megostorozta, átváltozik arcza és tanitványaihoz fordulva, szeliden igy szól: „Ujból megparancsolom nektek, hogy egymást szeressétek. Amint én titeket szeretlek, úgy szeressétek egymást.” A jogos harag után az örök szeretet parancsa, mint a tél után a kikelet, a sötétség után a fény, a fagy után az engesztelő nyájas melegség.

Ha tehát az Isten-ember se tudott uralkodni haragján és kiönté a gonoszokra gyülöletét oly súlyos átkokban és szidalmakban, melyektől megborzadunk, - akkor ne mentegessétek Petőfit, hogy haragjának kitöréseit nem fékezte meg s nem mindig csak a szeretetet, a szerelmet énekelte. Ő nagyhitű ember volt, mint minden valódi költő, hitt az örök szeretetben, az igazság diadalában, az emberi szellem szabadságának diadalában, nemzete jövőjében szentséges elveiért atyai barátjára, jóltevőjére is követ dobott, bár nem ő tépte le a nagy költőnek homlokáról a babért, hanem az maga, midőn a lázas időkben fontolgatott és alkudozott ahelyett, hogy Petőfiként a legszélsőbb határozottsággal rohant volna a forradalom örvényébe. Ez elvekért, e nagy hitért tűr, nélkülöz, szenved évekig, tartja fönn magát csodás szivóssággal hihetetlen inség közepette, mert tudja, hogy oly idők következnek, midőn rá nagy szükség leend.

S midőn eljött az elhatározó óra, a szabadság kivivásának döntő pillanata, akkor életét és családi boldogságát bátran koczkára teszi.

„Sehonnai, bitang ember,

Ki most, ha kell, halni nem mer,

Kinek drágább rongy élete,

Mint a haza becsülete…”

Lesujtja haragjával azokat, kik haboznak akkor,midőn a szabadság kivivásáról van szó. Mert a szabadság az ő hitvallása, az ő istensége és jaj az istentagadóknak! S amint Jézus mondá, hogy csak a szentlélek ellen való káromlás nem bocsáttatik meg az embernek (Máté: XII. 31.) úgy Petőfi is mindent megbocsát, csak a szabadság káromlását nem. A haza üdve, az egyes boldogsága és minden emberi lét élőforrása előtte a szabadság és jaj annak, ki ez ellen vét. Ebben benne van minden szentség, - aki ez ellen vétkezik,az hazaáruló, istenkáromló és szentségtörő.

Mért gyülöli a németet? – mert szabadságunkra tört. Mért ostorozza a maradi nemest? – mert a nép jogainak megadását, az egyenlőség elismerését ellenzi. Mért sujtja haragjával a hóhért? – mert a zsarnokság eszköze, mint a bilincs, mint az udvaroncz. Mért gyülöli a királyokat? – mert milliókat arra kényszeritenek, hogy egy miatt dolgozzanak.

A világirodalom összes lirai költői között is Petőfi tudott a gyülöletnek is legerősebb hangot adni, pedig ő nem volt embergyülölő, mint a legnagyobb angol irók, kiknek élete sötét embergyülöletben végződik. Ő a haza, a nép, a magyar nemzet, az emberiség és a világszabadság ellenségeit gyülölte s adott ez érzésének olyan megárzó, csodaerejű hangokat, melyekhez hasonlót soha senki le nem irt még.

Milyen erőtlen, jórészt velőtlen mindaz, amit e téren a világirodalom felmutat a Petőfi éktelen gyülöletéhez képest. Hugo Viktor eléggé gyülölte „A kis Napoleon”-t s midőn e czimű könyvében leirja a hamis gonosztevő rémtetteit, esküszegését, vérontásait és iszonyú gonoszságait, e koronás haramiáról folyton mint „Bonaparte úr”-ról beszél s a franczia udvariasságot itt se feledi. Udvarias, illedelmes gyülölet! – mily ellentmondás önmagában. Freiligrath, a németek leggyülölködőbb szabadságharczi költője hallat néhány erőteljes hangot, de ezek komoly nemessége távol áll attól, hogy feneketlen gyülölséget lehelljen. Még Petőfi franczia előfutára, Hégésippe Moreau, kitől ő nagy királygyülöletét tanulja, e mezitlábas csavargó, volt szedőköltő se feledkezik meg arról, hogy a nagy urak iránt tisztelettel tartozunk minden gyülöletünk mellett is. legerősebb hangjait, miket férfias lantja megzendit, itt adom, összehasonlitás végett:

„A nép, megértve végre, rá mi vár,

Igy szólt: „Rút árulói szent ügyemnek!

Inségemen ott hizik egy király

A Louvreban, mit véremből emeltek;

Ki az aranyt mezitlábbal tapostam,

Amig egy trónt tört szét erős karom,

Alamizsnáért nyúljak azzal mostan,

Amig a harczot birom s akarom?”

Ez Moreau legerősebb hangja Lajos Fülöp ellen 1832. június 5. és 6-áért, midőn a szabadsághősöket rakásra gyilkoltatta Páris utczáin. Elvetemült szolgái ellen pedig igy dörög a költő:

„De nem! A nép az, ami volt, nemes,

Külön rekeszt titeket, ellenségek,

A gyáva szkláv s a polgár, a jeles,

Nyer még majd tőle szégyent s tisztességet.

-        -        -        -        -        -        -        -

Gyalázat rátok, fényes inasok,

Készüljetek a nagy harag napjára,

Hogy fölperzselje diplomáitok’,

Eljő s lesujt a népharag villáma.”*

(* Moreauról lásd tanulmányomat a „Petőfi-Album” 19-209. lapjain.)

Legerősebb hangokat a gyülöletnek a Petőfi előtt élt lirai költők között még Chénier André, az 1794-iki rémuralom utolsó előtti napján lefejezett nagy lantos adott, ki különösen legutolsó dalában, melyet halála előtt alig egy órával fejezett be, így tör ki gyilkosai ellen:

Ha hódolok törvényinek,

Meddő lesz életem, vagy verjem magam át

Tőrömmel mellemet. S minek?

Igy nem maradna ajk, hűn elbeszélni majd

A sok Igaz miként veszett,

Vigasztalván a nőt, fiút ha sir, sóhajt;

S hogy e sok undok szörnyeteg

Saját képmásától borzadjon meg s legyen

Ki megjárván a mély pokolt,

A már rájuk emelt bosszukorbács-hegyen

Kössön hármas, csipős bogot!

Leköpve nevüket, kínzásuk nevetem, -

Menjünk! Némuljatok, jajok;

Szenvedj, te jogsóvár, gyülölködő szivem, -

Te sirj, Erény, ha meghalok!

(Comme un dernier rayon…)

S ezek mellett halljátok Petőfit, mily kegyetlen hangokat hallat, midőn szivének igaz gyülölete minden féket lerombolva kitör. Milyenek a királyok!

Szivöknek minden porczikája rossz,

Már anyja méhéből gazságot hoz,

Vétek, gyalázat teljes élete,

Szemétől a levegő fekete,

S megromlik a föld, melyben elrohad, -

Akasszátok föl a királyokat!

Az ó-testamentum legszörnyebb zsidó átkai jutnak eszünkbe e szavakra. Csak annak az elnyomott, viharos szenvedélyű népnek fiai tudtak ennyire gyülölni, mint a szintén viharos szenvedélyü magyar nép fia, Petőfi, midőn a népszabadság ellenségeiről beszél:

Kolduljatok, miként

Koldultak milliók, miattatok!

Koldulni fogtok és

Nem nyertek alamizsnát,

Mert akihez fordultok, az mind

Gazságitoknak áldozatja volt,

Rátok köp, elrúg bennetek

És undorodva fordul el!

S ha ekkép éhen vesztetek,

Dögtestetekre hollók szálljanak,

Mert nem lesz és ne legyen ember, az

Utálat miatt, aki eltemessen;

A hollók gyomra lesz majd sirotok

És szemfedőtök a népeknek átka!

Ép ily szörnyű gyülöletet lehell a forradalom teljében irt, szenvedélyes „Apostol”, mely tele van a szeretet gyöngykagylójának legfénylőbb szemeivel, a legragyogóbb lírai sorokkal, melyekhez hasonlót megint csak Petőfi irhatott.

S e roppant szenvedélyének magyarázata az, hogy olyan nagyon tudott szereti. Az ő szivébe is belefért az egész emberiség és mindenkit képes volt szeretni, ki az ő istensége, a szabadság oltárán oly őszintén áldoz, mint ő.

Hol van az a költő, ki a fiui szeretetnek oly édesen csengő hangokat tudott volna adni, mint Petőfi? A legszeretőbb anya emlékét halhatatlan dalok dicsőitik, pedig e szegény jó asszony mást sem tudott, mint szeretni szive magzatát.

„S anyánkat, ezt az édes jó anyát,

Oh Pistikám, szeresd, tiszteld, imádd!

Mi ő nekünk? azt el se mondhatom,

Mert nincs rá szó, nincsen rá fogalom,

De megmutatná a nagy veszteség,

Ha elszólítná tőlünk őt az ég…”

S ott van a „Kis lak a nagy Duna mentében…”, melynek végén arra kéri a hazamenőket, hogy csak mondják anyjának, hogy ne busuljon, mert fiának kedvez a szerencse, jó módban van…még a hazugságot is megengedi, ki pedig utálja a hazugságot, mert szegény anyja –

„- Ha tudná, mily nyomorban élek,

Megrepedne a szive szegénynek.”

Tudta-e valaki barátait oly igaz ragaszkodással szeretni, mint ő? A Kuppis Vilmoshoz s ugyancsak neki szóló „Katona barátomhoz” intézett költői levelek az igaz barátság oltárán a legönzetlenebb áldozatot mutatják be s azért fáj leginkább neki a szivét veszett ebként megmaró elpártolt barát hütlensége, mert szivét egészen neki adta.

Van-e még egy olyan költő, ki a magyar szabadság hőseit oly lángoló szavakkal tudta volna dicsőiteni, mint Petőfi. Rákóczit félistenül tartotta, Martinovics, Hajnóczy, Szentmarjay, Sigray, Laczkovics, Hunyady László, Héderváry Kont s a többi vértanú hű dicsőitőjét találta Petőfiben, ki pedig lángesze öntudatában embereket nem tömjénezett. Előtte nem volt más, mint szellemi nagyság s ezt csak a szabadsághősök között ösmerte el. S ezért aki csak isten előtt hajt térdet, egy nagy szabadsághős előtt térdre borul, mert az a magyar szabadságért csodás lángészszel, küzd:

„Oh Bem, vitéz vezérem,

Dicső tábornokom,

Lelked nagyságát könnyes

Szemekkel bámulom…

Ha volna ember, kit mint

Istent imádanék,

Meghajlanék előtted

Térdem, meghajlanék.”

Bem a Világszabadságnak, Petőfi istenségének valódi főpapja s ő, mint hivő, térdet hajt előtte, hogy áldását elvegye…

S van-e költő, ki a hazaszeretetnek lángolóbb szavakat tudott volna szentelni s ki e szavaknak megfelelő tetteket is hajtott végre? Száz költeménye dicsőiti a magyarok hazáját oly szenvedélylyel, mint előtte senki s mint utána senki. Van-e ki a népnek, az elnyomott népnek jogaiért oly bátran emelt volna szót, kiben a magyar föld népének eszméje oly tisztán, oly hamisitatlanul nyilatkozott volna meg, mint benne. Hisz csontjából való csont, husából való hus, véréből való vér volt ő is, s ha magát szerette, még inkább szerette a népet, melyből való volt maga is.

És van-e költő, ki a szabadságszeretetének oly láva-perzselő, izzó szenvedélyét mutatta volna valaha, mint ő.

„Haza és szabadság, ez a két szó, melyet

Először tanuljon dajkától a gyermek,

És ha a csatában a halál eléri,

Utólszor e két szót mondja ki a férfi!”

A legelső és legutolsó szó, az első, mit dadogni megtanul, a szabadság igéje legyen, az utolsó, midőn a halál lezárja ajkát, a szabadság… A kis fiu, kit alig vettek ki bölcsőjéből s máris koporsóba tettek,nem élt hiába a márcziusi napokban, volt haszna rövid életének:

Te megérted kurta életedben

A magyar nemzet föltámadását;

Te hallottad e szent zajt s magad is

Kiáltottad: éljen a szabadság.

S bár ő republikánus testestől-lelkestől, amióta eszmél és az lesz véglehelletéig mert megvesztegethetetlen jellem és szilárd becsületesség a respublika alapja… (beh jó, hogy meg nem érte a panamás respublikák megalakulását!) respublikánus vallásosságból is, mert a világszellem fejlődését látja a respublikában s annak haladását meggátolni. Istentagadás, - ezért egy felség előtt leborul, ezt elismeri királyának s ezért vérét ontja: a szabadságért.

Oh szabadság, hadd nézzünk szemedbe,

Oly sokáig vártunk rád epedve,

Annyi éjen által, mint kisértet

Bolygott lelkünk e világban érted…

Te vagy a mi törvényes királyunk,

Trónusodnál ünnepelve állunk,

Körülötted milljom s milljom fáklya

Meggyult sziveink lobogó lángja.

Oh tekints ránk fenséges szabadság,

Vess reánk egy éltető pillantást,

Hogy erőnk, mely fogy az örömláztól,

Szaporodjék szemed sugarától.

De szabadság, mért halvány az orczád?

Szenvedésid emléke szállt hozzád:

Vagy nem tettünk még eleget érted?

Koronádat a jövőtül félted?

Ne félj semmit, megvédünk… csak egy szót,

Csak emeld föl, csak mozditsd meg zászlód!

S lesz sereged ezer és ezernyi,

Kész meghalni, vagy diadalt nyerni.

S ha elesünk egy szálig mindnyájan,

Feljövünk a sirbul éjféltájban,

S győztes ellenségednek megint kell

Küzdeni – kisértő lelkeinkkel.

Még meghalni sem akar máskép,m int a világszabadságért, hát élni hogy szeretne máskép,m int szabadon. Nem kell neki dísztemetés, sirkő és pantheon, hanem közös sir azokkal, kik a világszabadságért vele együtt haltak.

De szerette a természetet, közös nagy és szent anyánkat oly gyöngédséggel és mély érzéssel, mint más költő alig. Csodálatos természeti leirásai, éles megfigyelés, gondossága minden piczi részlet iránt mind arra a végtelen szeretetre vall, melylyel iránta viseltetik. A ragyogó, égető, érlelő, áldást adó napot, a szelid holdat, az éj vándorát, a sugárzó csillagokat, a titokzatos felhőket, melyek őt annyi mély gondolatra birják, a tiszta kék eget a benne csattogó  pacsirtával, a nagy folyókat, a zsombikot a gólyával,a büszke paripát, mely az Alföldön végigszáguld, az ezernyi növényt, virágot, a telet zuzmarájával, a tavaszt virágaival, a nyarat kalászaival mind, mind oly igen szerette. S midőn őszszel aludni tér a természet egy kis időre, lantját ujja hegyével halkan penditi meg és altató dal gyanánt zeng méla csendes éneke.

Kedvesem, te ülj le mellém,

Ülj itt addig szótlanul,

Míg dalom, mint tó fölött a

Suttogó szél, elvonul.

Ha megcsókolsz, ajkaimra

Ajkadat szép lassan tedd,

Föl ne költsük álmából a

Szendergő természetet.

IV.

A magyar költészet szerencséje volt az, hogy Petőfi igazán szerelmes csak 1846-ban lett, midőn utazásaiban véletlenül Nagykárolyba érkezett és Szendrey Júliát megösmerte. Ekkor érezte csak igazán, hogy mindaz mit ő addig szerelemnek hitt, csak költői ábránd volt, de nem szerelem. Azért mondottam szerencsének, hogy első szerelme az utolsó is volt egyuttal, mert költői pályáján szive kincseit így másra is pazarolhatta s nem csupán a szerelemre s az erre következett házas élet boldogságára. A szerelem oly kizárólagos, zsarnoki érzés, hogy egy egész embert követel magának, ha hatalmába keriti azt s Petőfinek sem adott más Isten imádására engedélyt, mint a haza és a szabadság bálványozására. Ezeken kívül aztán elfoglalta keblét egészen és saját szent ligetévé tette azt.

S ime, midőn ez első, ez utolsó, ez egyetlen és végtelen szerelem megragadja őt, szentegyház lesz keble belseje. Most már nincs egyetlen szentségtelen gondolata sem, csak az, hogy oltár elé vezethesse azt a leányt, kinek kis kezébe teszi le életét. Mint a felhő, titkos sejtelemből, napkeletre vándorolt ő is, ott megfürdött a piros tengerben, a hajnalnak sugártengerében, ifjuságát visszaálmodá és minden pajzán gondolata szellőként tovaröppent. Most érzé Mózessel, hogy az Úr szine előtt áll és le kell vetnie poros saruit az égő bokornál. A szegény ifju költő megtalálja azt a lányt, kit keresett s ki a szathmár-megyei kis faluban Rolandné, a vértanu girondista-asszony sorsát álmodta magának s a magyar Tyrteusról ábrándozott. A villanyáram megtalálta azt az elemet, mely őt vonzotta s most már egyesülésre tört.

Mindaz az akadály, mely eléjük gördült, csak fokozta a vágyat s megtisztitá azt a pillanatnyi, az ideiglenes fellobbanás sarától. Egész életre szóló szent szövetség előkészitői voltak ezek, melyet a költő lelke egész komolyságával kötött meg s a halhatatlan dalok százával pecsétel meg. A legmagasztosabb érzelem e himnuszai teszik Petőfit a lirikusok között legmagasabb helyre, mert e dalaiban az ó-testamentumbeli Énekek éneke büvös és lángoló szerelmi zsoltárai zengenek felénk. Szilaj képzelete megszelidülve suttog az imádott lányka körül, mindig nála jár gondolata, akár felhőt lásson, arra küldi, majd dalos madárként repül oda, a lányka árnyékává szegődik és mellette van folyton.

S midőn végre kivivja magának az imádottat s bár szülői áldás nélkül lép a leány az oltár elé, s a költő magát eszményképe férjének, hites urának nevezheti, minő szentélylyé válik a szerény kis lakás, melyben végre egymásnak élhetnek. A prózainak nevezett sokak által gunyolt házas élet a kedélynek minő gazdag tápláló forrásává lesz és mily édes dalokat csal ki a költőből. A boldogság szivárványa, napfénye, aranysugara mind ott ragyog felhőtlen életük egén. Hisz „a szerelem mindent pótol, a szerelmet semmi”. A költő óriásának érzi magát, ki az egész mennyországot ölében tartja s kedvesének szive dobogása imádsággá válik az ő szivében. Mit törődik ő most azzal, hogy másnak mennyi a vagyona, s hogy körötte a szegénység ásit, - a milliomosokkal nem cserél most igazi boldogságában. S a szerelem himnuszai közül egymás után zengi el a legszebbeket, mikhez hasonlókat csak az ibolyafürtű Szaffó, az önlángjában elégett görög költő-lány énekelhetett.

Szerelemnek rózsafája…

Árnyékában heverek,

Hulldogálnak homlokomra

Illatozó levelek.

Szerelemnek fülmiléje

Csattog a fejem fölött,

Képzetemnek minden hangja

Egy-egy isten-álmot költ.

Szerelemnek poharában

Ajkamat fürösztgetem,

Nem oly édes másból a méz,

Mint ebből a gyötrelem.

Szerelem fehér felhői

Erre felé lengenek,

Mintha engem látogatni

Jönne egy angyalsereg.

Szerelemnek holdvilága

Rám aranypalástot vet,

Eltakarja, felejteti

Velem szegénységemet.

A világirodalom szerelmi költészete nem mutat fel ehhez hasonló szépségű dalt,melynek minden gondolata egy-egy hálaima a nem remélt boldogságért. S midőn a mulandóság gondolata megragadja s a költő érzi, hogy önlángjában elégő életnek szükségképpen rövidnek kell lennie, midőn csodálatos jóstehetsége megsugja neki, hogy ez életből kevés éve van már hátra, ekkor is feleségének mondja el balsejtelme sötét titkát, a végső szerelmi vallomással,mely már az örökkévalóságba vezeti át őt. Érzi, hogy neki csakhamar mennie kell, de nejét arra kéri, hogy maradjon hű hozzája halála után is, mert az ő szerelme azontul is él.

Ha eldobod egykor z özvegyi fátyolt,

Fejfámra sötét lobogóul akaszd,

Én feljövök érte a síri világból

Az éj közepén s oda leviszem azt;

Letörleni véle könnyüimet érted,

Ki könnyeden elfeledéd hivedet

S e sziv sebeit bekötözni, ki téged

Még akkor is, ott is, örökre szeret.

Ez az igazi, halhatatlan szerelem, a mulandó érzelmek között is az örökkévalóságba átcsapódó olthatlan láng, mely csak egy nagy költő szivében éghet e mennyei tisztaságában. Mily istenfélő lehetett ez a költő, hogy ezt a szerelmet áldozta fel istensége, a Világszabadság oltárán.

V.

A jós, ki a jövőbe lát, ne idézze fel jóslatával a balsors haragját,mert irtózatosan teljesedik az be s vihara elsöpri magával a végzetét felidéző jóst is. A mi költőnk, e csodálatos jós, közvetlenül az előtt, hogy eszményképét megösmerte, szörnyü átkával folyamodott a végzethez, az elfajult nemzetre méltó büntetést kérve:

Mily szolgaság, milyen hizelgés!

S mindig tovább mennek, tovább,

S ki legszebben hízelg, az boldog,-

Ha már kutyákká aljasodtok,

Miért nem jártok négykézláb?

Isten, küldd e helóta-népre

Földed legszörnyübb zsarnokát,

Hadd kapjon érdeme díjába

Kezére bilincset, nyakába

Jármot, hátára kancsukát!

S az Isten meghallgatta a költő 1846-iki imádságát és elküldte a magyar népre Európa legszörnyűbb zsarnokát, a lengyelek 1831-iki és 1846-iki hóhérát, I. Miklós czárt, ki a magyar határig vezette bilincseket, jármot és kancsukát hozó seregét s kozákjai letaposták a magyar nemzet virágát, ifjuságát és a végzetet fölidézett költőt magát is. 1849. július 31-ikén történt meg, hogy Petőfi kozáklándzsa döfésétől megölve elhullt a fehéregyházi csatatéren s Magyarország szeme ma arra a nagy temetőre irányul, hol ezer társával együtt a költő aluszsza örök álmát.

Mily gyöngéd volt iránta a sors, hogy ily szép halált adott neki akkor, midőn a szabadság ügye is elveszett. Nem kellett megérnie rabságunkat s ami ennél ezerszer rosszabb: elaljasodásunkat. Ő, ki mindent a magyar népért akart tenni,megérte, hogy a magyar nép őt, felszabadittatása hajnalán, agyon akarta verni és muszka kémnek szidta; ki szerelmeért életét áldozta volna fel,megérte volna a szörnyű csalódást; ki barátaiban annyira gyermeteg kedélylyel bizott, megérte legszeretettebb barátai elpártolását; ő, ki a kor bélyegének a jellemtelenséget mondotta s legutálatosabbnak ezt tartotta, - megérte volna nemzetének eljellemtelenedését!...  Mily szörnyű sors várt volna rája s mennyivel jobb, enyhébb volt akkor hullani el, midőn még némi remény volt a magyar szabadság megmaradására s mennyivel édesebb: az ösmeretlen sírban örökre szendergés…

De ha ott alszik is a költő, lelke itt él közöttünk. A halhatatlanságra egyetlen magyar ember se szolgált annyira rá, mint ő és az ő emlékezte túléli hazáját is. Petőfi lángszelleme fölemelkedett az emberiség nagy géniuszai közé s ha a négy folyam és hármas bércz partján valaha más nemzet lakik is majd, mint az ő imádott nemzete, ha az utolsó magyar jeltelen sirjába dől is és Árpád nyelve érthetetlenné válik, Petőfi akkor is él majd,mert minden művelt nemzet nyelvén olvassák ma már halhatatlan dalait, tőle tanulnak szeretni és gyülölni, gyülölni a rosszat, a zsarnokot, a jellemtelenséget, szeretni a női eszményt, a hazát és a világszabadságot!

Kacziány Géza: Petőfi franczia előfutára (Hégésippe Moreau)

A nagy franczia forradalom hatása még harmincz év mulva is érezhető volt s véghullámai csak 1849-ben, az általános leveretéssel és a reakcziónak teljes győzelmével egész Európában enyésztek el. De míg a világ vezére, Francziaország, már 1789-ben küzdött a népjogokért, nálunk 1848-ban vérzenek ugyanazon eszmékért, a szabadság, egyenlőség és testvériségért, ez eszméknek képviselőit tiporta el észak barbár hatalma, az osztrák kommandóra. E harczban hullott el, a haza és irodalom számára oly igen korán, gazdag lelke teljes virágában, Magyarország legnagyobb lantosa, Petőfi Sándor, a világ legnagyobb forradalmi dalnoka a Tyrtäusok óta.

Petőfi szelleme teljesen eredeti, de a fejlődés törvényeit ismerve, tudjuk, hogy csak elődök vállain emelkedett oda, ahol áll. Az a népdal-költő, ki teljesen tanulatlan s csak abban a szellemi körben mozog, nagyjából, melyben elődje, csakis erős áramokat érez meg, a művelt költő elődeitől tanul s ha nem is utánoz mást szolgailag, tanul azoktól. Petőfi csak a 40-es években volt lehetséges, midőn Közép-Európában a népszabadság eszméje első lendületét nyerte, - sem előbb, sem utóbb nem érvényesülhetett volna.

Előbb azért nem, mert a magyar nemzet tudatában nem élt még a népszabadság eszméje, összes szellemi áramlatai csak a rendi alkotmány megvédése köré csoportosultak: politikus, iró, költő csak a rendi Magyarországot ösmerte, amaz a sérelmi politikát űzte, ez az európai szabadelvűség halvány árnyéka gyanánt a centralisatiót, közigazgatás államositását és a felelős minisztérium behozatalát sürgette, míg a költő a régi dicsőségről álmodozott nemzeti királyok alatt. Egyetlen radikális hang a magyar költészetben (Fazekas Ludas Matyi-ján kívül) a Kisfaludy Károly „Stibor vajdá”-jában előforduló jelenet a vajda és szolgája között, melyen már a nagy franczia forradalom hatása érezhető. Azonban se Vörösmarty, se társai nem lépnek túl költői álmaikban a rendi Magyarországon, a nemes-ember költők előtt a testvéri egyenlőség eszméje meg nem értett fogalom.

Hogy a negyvenes évek után az általános elnyomatás korában nem érvényesülhetett volna egy akkor támadó Petőfi-féle szellem, ezt bizonyitgatnunk is felesleges. Az egész európai irodalomban az egyetlen önkénytes száműzött Hugo Viktor az, ki a 48-iki hagyományoknak törhetlen költői harczosa továbbra is, a többi költő felénk csicsergővé sülyed le, vagy elhallgat, jobb időkre várva. Mint egy daczos titán egymaga áll Hugo az általános elszolgaiasodásban egy kopár kis szigeten s onnan szórja szörnyű villámait az uj isten, „a kis Napoleon” ellen. S bebizonyitotta tényleg Madách daczos Lucziferjének szavait, hogy egy talpalatnyi föld neki elég, hol a tagadás lábát megveti; világát majd meg fogja dönteni. Meg is dőlt a hamis gonosztevő erkölcstelen uralma Sedannál s a sokáig harczolt és várt költő előtt 90-ik születésnapján kétmillió ember tartott díszmenetet másfél évtized mulva.

Ugy Hugónak, mint Petőfinknek egy érdekes előfutára volt a franczia irodalomban, egy ma már nem kedvelt, nem olvasott, inségben elpusztult nagy költő, kinek nevét is alig ösmerik már. A nagyképű irodalomtörténészek nevét sem tartják méltónak arra, hogy könyvükbe fölvegyék, igy többi közt a legösmertebb irodalomtörténész, Demogeot könyvében is hiába keresnők Hégésippe Moreau nevét. Még az a mindent feltúró és átültető, szorgalmas német irodalom se tartotta érdemesnek Moreaut arra, hogy bármit lefordítson tőle s e szerint bizonyosra vehető, hogy a világirodalomban egyedül a magyar vett róla tudomást – Petőfi útján. „Egy emlék a kórházban” czímű dala, ha egyebet sem ösmernénk is tőle, kiváló lirikust árulna el, nekünk pedig elárulja azt, hogy Petőfi ösmerte Moreau költészetét s a költőben felösmerte a rokonszellemet, s e lánglelkű költő tanulmányozása nem maradt nyom nélkül az ő költészetében.

A franczia költő élete csupa nyomor, csupa nélkülözés, csupa sötétség, melybe némi sugárt, napfényt csak két nemes nő alakja juttat. Már származása is olyan, mely neki életpályájául a nyomorgás útját jelöli ki: szerelem-gyermek, egy cselédlány gyermeke, ki azonban csakhamar elhal s az alig cseperedni kezdő gyermek teljesen árván futja végig azontúl inségben gazdag életét.

Moreau Egezippus 1810.április 9-én született Provinsben, egy vidéki kis városkában, mely Páristól nem messze, délkelet felé fekszik. E városkát Dubois Lajos barátom, a párisi művészakadémia igazgatójának fia, fölkérésemre a következőleg irta le:

„Provinst igen jól ösmerem, mert atyám szülővárosa s magam is sokszor időztem ott. Nagyon csinos városka, egy kis emelkedésen épült, melynek lábainál a Voulzie nevű patak folyik. A talaja krétás, mint az egész Champagne-vidék; dombjai és lankásai tele vannak zöld erdőkkel. A város valamikor erősség volt, s ez ódon falazat képe, amint a merőlegesen aláomló meredek sziklák fölött megjelenik, igen festői. Közülök égbe nyúlik a St. Ayoul székesegyház ódon tornya. A város környéke csupa virágmező, nyájas, mosolygó, derült táj. Provins szülővárosa Gervais tengernagynak, ki Kronstadtnál tette nevét hiressé!”

E tájon született tehát Moreau, mint egy ottani tanár törvénytelen fia. Ugy apja, mint anyja csakhamar a kórházban végezte be életét. A kórház előre veti árnyát a későbbi költő egész életére. az árva gyermeket annak a nyomdásznak a családja fogja föl, melynél anya utoljára szolgál: a nyomdász neje lesz valódi anyja, lánya Camilla az ő kedves nővére, kinek egyetlen, még éltében megjelent kötetét, a „Myosotis”-t is ajánlja. Lírai költeményeinek legnagyobb része Camilláról szól, élete utolsó perczéig híven ápolja e két nemes nő emlékét s midőn a nyomor folytán el is sülyed, testben-lélekben, s érzi, hogy többé nem méltó hozzájuk, lantjának hangjai visszasirnak az elvesztett kedvesek után.

Midőn először megy Párisba, önálló kenyérkereset után látni s csekély javadalmazású állásban nyomorog, így ir Camillához: „Szobám kicsiny, de nyakamat az a kendő takarja be, mely a tieden pihent egykor s nem fázom.” Legszebb elégiái, A Voulie, Tasosnővére, Elhagyatottság, Lelkemhez stb. Camilla emlékének szentelvék s a szabadság rajongó imádata mellett e húrja a legnemesebb Moreau lantjának.

Hasonlag neki szól nehány prózában irott költeménye, köztük főleg a szegény gyönge Ixusról irt elbeszélés A tölgyág czímű. Herakles legkisebbik fia, a finom szervezetű Ixus, maga a költő, nővére Macaria pedig költőnk Camillája. A két nőt együtt ünnepli Légy áldva czimű költeménye, melyben a „grande armée”-ban katonáskodott bátyjáról is említést tesz. A rendelkezésemre állott fogyatékos életrajzi vázlatokból e fiatal emberről mitsem tudhattam meg.

Egezippus e család jóváltából végezi el a meauxi seminariumban az algymnasiumot, azután a nyomdába áll be, mint korrektor. Irói vágya kitör belőle és Párisba vonzza; első költeményeit 1828-ban irja, alig egy év mulva már Európa fővárosában koplal. Igen rossz gazda volt, nem csoda, ha csekély dijazásból, melyet a Firmin Didot-féle nyomdában mint szedő kapott,nem tudott kijönni s többször éhezett, mint jóllakott. Lelkében azonban égigcsapódó láng égett: a világszabadság eszméje, mely az akkor elnyomott egész Európa kiváló szellemeit foglalkoztatta.

Érdekes korra esett Moreau fiatalsága. Hazájában teljes virágzásba élt I. Napoleon kultusza, szemben azzal a buta reactióval, mely a visszatért Bourbonok uralmát jellemezte. Amit Napoleon vesztett is népszerüségéből, visszanyerte XVIII. Lajos s még inkább X. Károly alatt, kik a szellemi korlátoltságot határtalan zsarnoksággal párositák. Történészek mutatták ki, hogy a XVIII. Lajos alatti „fehér rém2-nek több élet esett áldozatul, mint Roberspierrék rémuralmának s gyülöltté még inkább az idegen segitség tette a restauratio urait, mely őket Francziaország nyakára tolta s ott meg is tartotta.

De Francziaországon kívül a többi európai ország is mozgott és hullámzott folyton. Piemontban I. Victor Emmanuel ellen, Nápolyban a Bourbonok, Troppauban, Laibachban a Habsburg dynastia elleni lázongások mint egyre bizonyitották, hogy a szent szövetséggel szemben, a népek tettleg tüntetnek. A spanyol forradalomra a görög forradalom következett, mely Európa költőit egyszerre lelkesitette s Moreaut is megérinti, mint azt Tizennyolcz évvel czimű költeményében látjuk, míg Byron 1824-ben Missolounghinál hagyja nemes életét. Angliában csak Irland mozog, de ott van a királyi párnak óriási botrányt előidézett viszonya; mely a monarchikus elvet teljes lejáratással fenyegeti: a kicsapongó Karolina királynőt a templom ajtajából üzeti el férje és vezeti ki az országából,- szóval a népek szabadsági mozgalmait maguk az uralkodó házak botrányai támogatják. Csakhamar jő a török-orosz háború s utána X. Károly hallatlan ostobasága folytán a juliusi forradalom, mely a Bourbonokat örökre kiüzi Francziaországból.

Az oly viharmadár-lelket, milyen Moreaué volt, élénken ragadta meg ez a kor. Biztosra vette, hogy ha most elüzik a királyt, egész Európa nagy eszménye, a köztársaság bevonul diadalmasan birodalmába s a szabadság és egyenlőség igéje testté válik. Oly rajongással üdvözli a köztársaságot, mint másfél évtizeddel később Petőfi „Respublica” czimű költeményében:

Mert győzni fogsz, dicső respublica,

Bár vessen ég és föld elédbe gátot,

Miként egy uj, de szent Napoleon

Elfoglalod majd a kerek világot.

Francziaországban a köztársaságiak jelszava szintén Napoleon volt, mert a bourbon-uralom alatt benne látták azt a nagy egyenlőséget, mely a porból emelte föl azokat a névteleneket, kiket a született nagyon fölé tolt: Napoleon egész környezete, saját családjától kezdve, csupa alacsony rangból fölemelkedett emberből állott. Béranger, a franczia szabadság nagy dalnoka, a napoleoni trikolor ünneplése miatt kerül börtönbe, Delavigne és Hugo szintén nyiltan ünnepelik Napoleont, ha nem is csukják el őket. Moreau is telivér franczia, ki a Nagy Napoleont bámulja, de minden uralkodót megvet és tiszta köztársasági, s jogosult lelkesedése tárgyául csak nemzetét ösmeri el:

Dicső hazám! Szabadság! Milyen álom,

Ha egykor ennyi fegyver villan át

Ügyed megvédni a szentelt határon,

Nagy franczia Köztársaság!

(A juniusi halottak)

A királyok iránti éktelen gyülölete épp oly erős, mint Petőfié. Ösmeretesek Petőfi hatalmas kitörései a királyok ellen általában; ezekben is mestere Moreau volt, ki ugyancsak A junius halottak czimű költeményében így ir a királyról:

A nép megértve végre, rá mi vár,

Igy szólt: „Rút árulói szent ügyemnek!

Inségemen ott hizik egy király

A Louvreban, mit véremből emeltek.

Ki az aranyt mezitlábbal tapostam,

Amint egy trónt tört szét erőskarom,

Alamizsnáért nyúljak azzal mostan,

Amig a harczot birom s akarom!

Tizennyolcz éves korában már kitör belőle királygyülölete; második költeménye, melyet irt „Éljen a király!” cizmű s tárgya az, hogy körötte harsogó király-éljenzésre megtevén keserű megjegyzéseit, e refrainnel végzi minden versszakát: „Éljen a szabadság!” Utolsó előtti versszaka a legkeserűbb s egyuttal mutatja, mily rendkivüli erővel irt e gyermek-költő tizennyolcz éves korában:

Éljen a király!” Az ó toronyból

Gyakran bontá meg e szó a békét,

Míg alant gyilkos bandája tombol,

a király nevében ölve népét;

S a romok közt, hol vérszennyes gyilkuk

Harczos árnyaik még villogtatják;

Vándorok mi, ott a porba irjuk:

- „Éljen a szabadság!”

(Vive le roi!)

Még midőn tréfás dalt ir is, s Béranger hangján enyeleg, akkor is vegyül egy-egy keserű íz gyöngyöző kelyhébe. „A herczegnő” czimű költeményében elmondja, hogy ezentúl ő is legitimista lesz, mert látott egy szép herczegnőt, kiért szivesen föláldozza elveit. Milyen szép volt e magasrangú hölgy, amint hintaja függönyei mögül szőke feje kikandikált s a járókelőkre mosolygott; ily lényektől körülvéve „mily boldog lennék, mint király!” sóhajt fel a költő. De keserűsége ez enyelgő hangba is vegyít egy-egy éles füttyöt:

A paloták alatt, mint vulkán

A Szabadság háborg, morog,

Hol árverésen kél a sok

Kis és nagy trón,- királya buktán

Egy üres trón nekem is jut tán?

Oly hunczut én is tudnék lenni,

Jól járna a törvény s a nép,

Uralkodnám úgy, mint a többi…

- Királynak lenni, ah, mi szép

(La princesse)

Ez azonban későbbi költemény, 1832-ből való. Csak az angol Chattertonban volt tizennyolcz éves korában s a mi Petőfinkben huszonkét éves korában annyi igazi és fenséges pathosz, mint az ugyane korban levő Moreauban. Mindhárom kiváló lángész volt, kiket nagy tehetségük mellett a nyomor, nélkülözés, testi-lelki szenvedés tett ily ékesszóló költőkké. Azonban a három közül egyiknek se jutott ki annyi a mindenféle nyomorból, mint Moreaunak. A fényes, a ragyogó, önző, erkölcstelen, szivtelen Párisban, melyet Heine is oly megrázó igazsággal ir le utolsó költeményei egyikében s melynek e korbeli képét oly csodás sötét szinekkel festi Eötvös „Karthauzi”-jában, - egy kis padlásszobában nyomorog a nyomdász-legény költő, kinek agya a nagy forradalom jeleneteivel van tele.

Jókai irja Petőfiről, hogy ez szobája falait a nagy franczia forradalom legvérmesebb alakjainak arczképeivel töltötte meg. Egyetlen életrajz irója nem emliti meg azt az időpontot, mikor ösmerkedik meg Moreau költészetével s Petőfi könyveinek jegyzéke között is hiába keresnők Moreau  verses-kötetét. Pedig hogy Petőfi e franczia forradalmi kultusza egyenese Moreau hatása, alig tagadható, mert Lamartine langyos és mesterkélt Girondistái sohase terelték volna őt e szélső radikális irányba. Hogy Moreautól azonban nemcsak az általa forditott költeményt ösmerte, hanem valószinűleg egész kötetét, bizonyitja az a jegyzet, melyben a forditás kapcsán Moreaut a legkiválóbb költők sorába iktatja. Pedig Petőfi nem egyhamar adta meg bárkinek is az elismerését, különösen ha költőről volt szó. E rokonlelket azonban nemcsak megértette, de öntudatosan és öntudatlanul utánozza is, amint fennebb részben igazoltam és alább bővebben kimutatom.

X. Károly uralkodása rövid ideig tartott, de erőszakoskodásokban igen gazdag volt. Ezek koronáját akkor teszi föl, midőn 1829-ben augusztus havában kinevezett uj miniszteriumát részint becstelenekből, részint nevetséges gúnyalakokból állitja össze. Ez u.n. „lehetetlen miniszterium” vezértagjai a következők voltak: Bourmont tábornok, ki Waterloonál átszökött a szövetségesekhez, cserben hagyán császárát, ki őt a porból emelte föl, Polignac herczeg (miniszterelnök) a Napoleon ellen szőtt összeesküvés vezérének fia, általánosan megvetett, tudatlan főúr; Monthel, egy igazán nevetségesen ostoba ember, a megbukott Villéle miniszterelnök vak eszköze, Labourdonnage a gyülölet és bosszuállás apostola. A többi miniszter jelentéktelen volt.

Az egész országon az elszörnyedés moraja futott végig e kormány kinevezésére. A községek elhatározták némely vidéken, hgoy az adószolgáltatást megtagadják, ezenkivül a népjogok védelmére az egész országra kiterjedő titkos társaság keletkezett „Segits magadon, az Ég is megsegit!” czím alatt. Az ellenzéket mindenfelől feliratokkal üdvözölték, a körutat tevő vén Lafayettet és az ellenzéki képviselőket ünnepelték. A sajtó dühös támadásokat intézett a kormány ellen, mely azt megvető közönnyel tűrte. A király pedig nyiltan kijelenté: „Semmi engedményt! Ugy cselekszem s nem szünöm meg cselekedni, amint azt a vallás és a királyság érdeke kivánja.”

Végre 1830. márczius 2-ára, a csaknem egy évig szünetelt kamarát össze kellett hivni. A kormánynak ebben kisebbsége volt, mi rögtön az elnökválasztásnál kitűnt, midőn a király elé csupa ellenzéki embert terjesztettek jelöltek gyanánt. Károly kénytelen volt a legnépszerűbb ellenzéki vezért, Royer Colard-t kinevezi. A nagy többséggel elfogadott feliratban az ellenzék követelte, hogy a király a többség soraiból válassza kormányát. Még a felsőházban is kormány- és királyellenes hangok vitték a vezérszerepet. Chateaubriand a költő, Fitz-James herczeg, a király személyes kegyencze, élesen támadták a „lehetetlen miniszterium”-ot, s ezek mögött pedig a Bourbonokat eddig támogatott orosz nagykövet állott. A pairek felirata tehát épp oly harczias volt, mint az alsóházé.

Okos király erre engedett volna, X. Károlyra azonban senki se foghatta rá, hogy a bölcsességnek csak bármely halvány árnyalatával is birna. Midőn Royer Collard a rendi küldöttség élén megjelent előtte s az alsóház feliratát felolvasta, a király mereven azt felelte, hogy ő ugyan a kamarák közreműködésére számított, de ha azok megtagadják ezt, ez út utjáról le nem tériti. Ez nyilt hadüzenet volt; másnap a kamara ülése elnapoltatott.

A helyzet annyira feszült volt már, hogy a kitörés minden perczben megtörténhetett. Hogy a belpolitikai bajokról a figyelmet elterelje a kormány, Algierban idézett elő viszályt, mit Algier deyjének, Hussein bégnek sértő ostobasága nyilt háborúra élesitett ki, Károly fővezérré a rendkivül népszerütlen Bourmont tábornokot nevezte ki, egyuttal ugyanaz nap, midőn a franczia hadsereg Toulonból elindult, egy rendelettel feloszlatta az alsóházat és augusztus 3-ikára hivta össze az ujat. Ugyanekkor a franczia néphez intézett manifestiumában a művelt kisebbség ellen a műveletlen többséghez appellál s az ellenzékelnyomására hivja föl a népet. A választások azonban balul ütöttek ki, mert jóval nagyobb ellenzék lőn ujra megválasztva, mint amekkorát a király feloszlatott.

Ezalatt Algierban a franczia csapatok győztek: a dey foglyúl esett, összes kincsei a francziák zsákmányává lettek. A győzelmektől várt nagy hatás azonban elmaradt: a fővezérnek marsallá kinevezése pedig csak ingerültséget keltett. A király és kormánya belátta, hogy túltöbbségben levő ellenzéki kamarával kormányozni nem lehet, tehát az alkotmánylevél 14. §-ára támaszkodva, mely a királynak megadja a jogot fenyegető szükség esetében az állam biztonságára czélzó szükséges rendeletek kibocsátására, a még össze sem ült kamrát feloszlatta, az ujnak választását elrendelte s azt szeptember 28-ára hivta egybe, egyuttal a sajtószabadságot felfüggesztette, szigorú czenzurát hozott be és a tekintélyesebb ellenzéki lapokat betiltotta, egyuttal a választási törvényt megváltoztatván a közvetlen választásokat közvetettekké változtatta át és a czenzust fölemelte.

E királyi rendeletek julius 26-án jelentek meg, 28-án fölkelt egész Páris és X. Károly 29-én nem volt többé király.

Julius 26-án Moreau búcsút mondott nyomdájának s valahol egy puskát szerezvén, a népet lázitgatta. Nem volt nagy szükség rá, a nép úgyis forrongott. A királyi biróságok is támogatták a mozgalmat, amennyiben a hivatalos lapban megjelent rendeleteket a sajtóra nézve nem ösmerték el érvényeseknek, amig a törvénytárban ki nem adatnak s így se czenzura se lapbetiltás nem volt érvényes. A kormány azonban csendőrökkel akart érvényt szerezni rendeleteinek, 27-én a „Temps” nyomdáját elfoglalták, sajtóját összezúzták. Ugyanekkor a katonaság megszállotta az utczákat. A nép téglával dobálta meg a katonákat. A kormány 28-án ostromállapotba helyezte Párist, mire a forradalom kitört. A csapatok megbizhatatlanoknak bizonyultak, mert a néppel egyetértőleg jártak el, erre a rend helyreállitására a svájczi gárdát mozgositotta a király. E hontalan bérenczek kegyetlenül haladtak előre, letiporva a népet. A gyülölet irántuk oly éktelen volt, hogy a nép minden megkaparított svájczit felakasztott, vagy kegyetlenül ölt meg.

A mi költőnk itt se tagadhatta meg magát.Mint egy nép csoportvezére, egy csomó svájczit megszoritott az utczán és visszavonulásra kényszeritett. Ez alkalommal egy gárdista sebesülten elmaradt s a nép kezébe esett, mely ki akarta a nyomorultat végezni. Moreau azonban, midőn a svájcziról letépték egyenruháját, saját egyetlen kabátját adta rá s igy sikerült e szerencsétlen ember életét megmentenie. A legyőzött ellenséget saját élete koczkáztatásával mentette meg, mert a nép dühe ellene fordult, s maga is csak a nagyobb veszély fenyegetése folytán menekült meg.

Julius 29-én a nép elfoglalta a Louvret és a Tuilleriákat, a trónt összetörte, de mindent nemzeti vagyonnak jelentve ki, egy rajtakapott tolvajt rögtön felakasztottak. E jelenetre vonatkozik Moreau költeményében az a hely, hogy a nép az aranyat mezitlábbal taposta; tényleg rátaposott, de föl nem vette senki, zsebre nem dugta az éhező proletár sem.

X. Károly julius 29-én estére már nem volt király: 700 holttesten vette meg a nép rövid szabadságát. A politikusok előbuktak rejtekeikből: a kis Thiers visszajött Párisba, Guizot, Odillon-Barrot és társai előállottak s minden igyekezésük arra irányult, hogy valahogy köztársasággá ne legyen Francziaország. Ott volt Lajos Fülöp, ki az egész restauratio alatt kétszinű szerepet vitt, ennek érdekében indultak meg az ármányok, mik vége a polgárkirályság kikiáltása lett.

Költő-viharmadarunk az egész idő alatt hol ide, hol oda röpködött. Csekély ember volt még arra, hogy szavának súlya legyen, de nyilatkozatai és hevessége eléggé rászolgáltak arra, hogy Didot nyomdász többé vissza ne fogadja műhelyébe. Egyetlen kabátján kívül minden egyebét is elvesztette és szomorú sors várt rá. Lakásából kitette szürét házi ura, mert azt a pár frankot se tudta fizetni,m i ezért a kis padlásszobáért járt. Nevelőséget szeretne vállalni, de ki bizná gyermekét egy szegény csavargóra, ki hol fákon, hol híd lába alatt alszik és éhen kuncsorog mindenfelé. Forradalmár-szerepe örökre lejárt, ezenkivül csak verset tudott irni, az pedig senkinek se kellett. Életének ez legsötétebb része: imádott „nővérének” képe is elhalványul előtte, az éhség minden aljasságra rákényszeriti a huszonegy éves költőt. A tél iszonyuan fenyegető réme rátör; néha egy-egy rendőr-őrjárat beviszi a tanyára, mint hajléktalan csavargót s a költő szégyenli nevét megmondani, inkább leül pár napot a börtönben álnév alatt. „Ah mért is hagytalak el téged? – irja anyai barátnőjének haza, - mért hagytatok eljönni ide?”

Az Éhséghez!  intézett ódája megrázó hangokat zendit meg, a nyomornak nem volt még ékesebben szóló dalnoka. Végre is leesik lábáról, az utczán szedik föl s az 1831-ben nálunk is dult cholera ellen alapitott járvány-kórházba, a Charitéba viszik, hol az ágy és mindennapi rendes ebéd rég nem érzett fényüzésében részesült. A halál ott járt naponta ágya körül, hol egyik, hol másik szomszédját kapta el mellőle, s a költő is lemondással telt szivvel várja fölszabadulását, de az irgalmas halál most még elkerüli. Keveset tett még a halhatatlanságra az alig huszonkét éves gyermek, még rá néhány év szenvedése várt, hogy fényes géniusza kibonthassa ragyogó szárnyait.

A gyógyulás tétlensége közepette a jóltevő muzsa nem feledkezik meg hű fiáról: meglátogatja őt „végvonaglásától forró vaczkán”,mint maga irja a Petőfi-forditotta költeménye első sorában s bús meséket sug neki a XVIII. század egyikkiváló költőjéről Gilbertről, ki szintén kórházban végezte volna be életét. Moreau legalább szentül hitte s e legendát bele is vitte több költeményében a köztudalomba, hogy „A XVIII. század szatirája” czimű nevezetes mű szerzője kórházban halt meg, a legnagyobb inségben (1780-ban huszonkilencz éves korában). Az ujabb kutatások kideritették, hogy még rosszabb sors várt a fiatal költőre, mert habár a nyomoruság ölte meg, de ne a kórház irgalmas fedele alatt, hanem úgy pusztult el, hajléktalanul, miután megható „Búcsúját az élettől” elzengte. Moreau agyába befészkeli magát e név és nem tud tőle szabadulni. Előre látja, mind valódi jós-költő, hogy ő itt e kórházban végezi be életét s ez be is teljesül, ha ma nem, de hat év mulva igen. Több költeményében mutatja be magát mint Gilbert nyomorának egyenes örökösét, legszebb ezek közül Kórházi emlék czimű elégiája, mely egészen Gilbertnek van szentelve:

E durva ágyon, végvonaglásomban

Még szánakozó könnyeket lelek,

Mert a dicsőség és lángész illatja

Árasztja el e fájdalom-helyet.

Ott énekelt ő, itt imádkozott és

Halt meg, reményeinek özvegye,

S én ismétlem, számlálva szenvedésim

- Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede!

A kórház csendjébe junius 5-én délben puskaropogás hatol be: a vergődő költő fölegyenesedik vaczkán és kérdi az ápolóktól: „mi az?” „Forradalom van odakünn”, - mondják közömbösen. „Hogyan, egész Páris fölkelt, elüzendő a polgármezbe bujt zsarnok-királyt?” kérdi elragadtatva. „Ah, nem; pár száz diák kiáltott ki a köztársaságot s most a nemzetőrség végez velük.”

A költő föl akar kelni, hogy a helyét elfoglalja a küzdők sorában, de lábai megtagadták a szolgálatot. Visszarogy fekhelyére és keserű könnyekben tör ki. Neki akkor kell vonaglania, midőn barátai a szabadságért vérzenek el. De hiába: a természet erősebb, mint a kimerült test akaratereje s hiába hallja még másnap is az ágyúdörgést, hiába hozzák a hirt, hogy junius 5-én és 6-án Lamarque tábornok temetésekor kitört forradalomnak hatszáz fiataltanuló élete esett áldozatúl, hiába látja, mint viszik el ablaka előtt a koporsók végtelen sorát a temetőbe, ő csak sirni tud.

Ti vértanúk, haldokló dalotok

Én hallgatom sováran, elepedve;

Elhulltatok és sorotokban ott

Egy hely hiába várt testvéretekre.

De szent hazánkért élni-halni vágyván,

Egygyé olvad tiétekkel dalom.-

Kórházban én, Gilbert halálos ágyán,

Ti vértanuk – a vérpadon.

(Les 5. et 6. juin 1832)

Végre föllábad és elbocsátják. Rongyosan, kopottan, egy fillér nélkül támolyog ki az utczára. Legelső tekintete egy közrendőrre esik, kinek mellét a becsületrend-keresztje ékiti, a „nagy” Napoléon által alapitott kitüntetés, melyet oly ritka ember kaphatott meg. Odább megy s egy ösmert rendőrkém gomblyukában látja a rendjelet jelentő piros gombot. Mért kapták ezek e ritka kitüntetést, mért kapta az a durva nemzetőr-tiszt, ki külömben gyalázatos életéről hires? kérdi. „A forradalom elnyomása körül szerzett érdemeiért”, válaszolják. A hajléktalan költőt elönti a düh s a legelső darab tiszta papirra ráveti haragtól lángoló költeményét A becsületrend keresztjé-ről:

Agg hős, te annyi harczon vére-vesztett,

Rejtsd rongyaid alá a rend-kereszted.

-        -        -        -        -        -        -        -

Gyalázat rátok, fényes inasok,

Készüljetek a nagy harag napjára,

hogy fölperzselje diplomáitok,

Eljő s lesujt a népharag villáma!

Megundorodva Páristól, fölkerekedik s gyalog haza vándorol szülővárosába, Provinsba. Ott azonban nagy változások fogadták: „anyja” azóta meghalt, Camilla él még, de ő maga teljesen idegenné lett otthon. Azonban néhány jó embere mégis akad. Ezek lehetővé teszik, hogy Barthelémy akkor hires párisi költő „Nemesis”-ének mintájára szintén alapithasson egy verses ujságot Provins számára. A lerongyollott költő eszményképéül a czinikus Diogenest választja s lapjának czime is Le Diogéne lesz.

Gyermekkora rég letünt boldog napjai után alig van elégedetebb pár hete, mint ez most. Eleinte egy majorban él, hol gondos ápolásban és szeretetben részesül egy fiatal nő részéről, kit „A majorosné” czimű költeményében énekel meg, majd megjelenik lapjának első száma, melyben Provinst ékesszólóan magasztalja remek versekben. Maga a verses bevezetés, a „Diogenes” czimű költemény, a legszebb költői programmbeszéd, melyet valaha irtak; ebben mondja el költői hitvallását, melyet Petőfi is magáévá tett utána:

S versem, komoly vagy vig, s bármily gyorsan terem,

Ezt zengi csak: „Isten, Szabadság, Szerelem!”

Szabadságot főként! E szent név fogadom.

Sohsem lesz gúnytárgygyá ihlett tűzajkamon,

Mert hitvallásom ez, s nem zárt ajtók mögött

Nagy halkan suttogom, siket falak között,

Nem mint a jóllakott lakoma-szónokok,

Akikben a harag a puncs után lobog,

Vagy mint a klub-bolond, diszünnepén, - nem, nem,

De térdig vérben bár s az ágyuval szemben…

(Diogéne)

Kinek ne jutna itt eszébe Petőfi hires jelmondata, melyet vérével pecsételt meg, mint valódi hitvallását, a szabadság vértanúja:

Szabadság, szerelem;

E kettő kell nekem.

Szerelmemért föláldozom

Az életet,

Szabadságért föláldozom

Szerelmemet.

A mi költőnk életét tette föl szerelmére, de a szabadság hivó szavára odahagyta szerelme tárgyát s elment, hogy ifjú életét és még ifjabb szerelmét habozás nélkül áldozza föl. Moreau nem volt ily szerencsés: mikor életét odadobhatta volna a szabadság oltárára, akkor a kórház kötötte le a „végvonaglásától forró” ágyra, oly szerelme pedig sohasem volt, melyet föláldozhatott volna a szabadságért.

Lapja, a Diogenes 1833 elején kezdett megjelenni, de csakhamar ez ábrándjának is vége lett. Pár helyi nagyságot kezdett szatirája fullánkjával csipkedni, mit szülővárosa nem bocsátott meg neki. Párbaj lett a dologból s az a nehány pártfogója is elfordult; a lap, nehány számának megjelenése után, részvét hiányából elsorvadt. Pedig ebben adta költőnk a legjobbat, amit lánglelke csak nyujthatott: nehány szatirikus versét és szerelmi dalát, melyek itt jelentek meg először, sokszorosan fölülmulják hatalmas ódái és csodaszép elégiái, melyek elsejében a pathosz Chénier André megrázó erejét éri el, de eszmékben gazdagabb, mint a vérpadon halt előd, emezekben pedig oly csodálatos gyöngédség, oly édes lemondás hangja zendül meg, milyet szinte hihetetlennek tartunk a szatirikus ódairónál. Mesterei közül Barthélemyt és Gilbert-t túlhaladja, dalaiban azonban elmarad a nagy Béranger mögött, kinek bohém-dalaira neki nem volt eléggé boldog élete, dalba öntött maró szatiráira pedig eléggé könnyü vére. Sohasem élt egy rendezett viszonyok között, mint a már tizennyolcz éves korában nyárspolgáris Béranger, kit kis hivatala megvédett a csavargó élet kicsapongásaitól.

A Diogenes-ben megjelent politikai szatirák egyaránt ostorozzák a bonapartistákat és Bourbonokat: Bonaparte József, a gyatra spanyol király, ki az első ágyúdörgésre megugrik öcscse által neki ajándékozott trónjáról,épp úgy megkapja a maga korbácsütéseit, mint az V. Henrik név alatt franczia királylyá kikiáltott gyermek külföldön ármánykodó vakondok-pártja. Legszebb e nemű költeményei közül Merlin de Thionville czimű ódája, melyben a rémuralom alatt a szólás-szabadságért küzdő férfit ünnepelt, megrázó rajzat adva egy conventi ülésnek, hol minden szónak folyton életével játszik s rárajzolva erre Merlin alakját, kit a hadi- és néptribun kettős koszorúja ékesit. Tömörebb, eszmékben gazdagabb franczia verseket alig képzelhetünk, mint e költemény páros sorai, úgy e tekintetben, mint nyelvezeti erőben csak Chénier André „Jambusai” érik utól Moreau ódáit.

Petőfi Beaurepaire-je határozottan a költemény visszhangja, épp úgy mint 1848-iki királygúnyoló költeményei (Bánk bán, Dobzse László, Kun László kronikája stb.) Moreau hasonló tartalmú verseinek, melyekre fennebb hivatkoztam. Azt kell ezekből következtetnem, hogy Petőfi 1848 elején ösmerkedett meg Moreau költészetével, mert hatásának ily erős nyomai csak ekkortól kezdve érezhetők az ő liráján. Egyuttal azt is látom, hogy Petőfi A királyok ellen czimű költeményét, melyet egy jegyzetben mint 1844-ben irottat mutat be, tényleg e jegyzete daczára is csak 1848-ban irta, többi hasonló költeményével egyidejüleg s csupán megbocsátható hiuságból keltezte négy évvel előbbre bájos népdalai, szeszélyes bordalai és akkor ártatlan csicsergései közé sorozván, melyekkel semmi rokonságban nem áll* (* E föltevésemet még egy lélektani bizonyiték támogatja. Az 1845-ben irt Védegyleti dal-ban a királyról, mint a jó honnak atyjáról szól, ki karjait kiterjeszti és megáldja nemzetét. E két költemény egyidőben irva nagy jellemtelenség lett volna, pedig Petőfi egész élete az ellenkezőnek ékes bizonyitéka.) Csak 1848-ban foglalkozik a franczia forradalommal és emlegeti azt s a Páris piaczán lecsapott király-fej, s az a vad gondolat, hogy a föld kereksége nagy rengeteg, melyben a királyok az üldözött vadak lesznek, kikre szilaj gyönyörrel vadászunk, - egészen az 1848-iki Petőfi gondolatai és Moreau egyenes hatásának nyomai. Hasonlag az a hóhérnak oly tömérdek szereplése a magyar szabadságharcz első felében, midőn még e rémes alaknak semmi szerepe sincs, - ez egyenesen Moreau hatása, kinek minden szabadságdalában, ódájában, szatirájában ott szerepel a hóhér.

A Diogenes-ben jelent még meg egy költeménye, mely elfeledteté ellenségeivel többi összes szép és fenséges versét s ez volt a Kanai menyegző. Moreau ebben Krisztust oly módon állitja pellengérre, hogy ezen még a leghitetlenebb ember is megbotránkozott. A jó isten ugyanis, miről nem emlékezik meg az irás, de melyet a költő – mint irja – egy vén „salabakter”-ben megtalált, becsipett a kánai menyegzőn s oly dolgokat engedett meg magának, melyeken Judás kegyetlenül megbotránkozott:

Keresztet vet minden apostol,

Judás pedig bosszusan mormol:

„Barátim, láthatjátok itt,

Az Úr milyen szégyenbe vitt.”

(Les Noces de Cana)

A költemény csúcspontja, midőn Krisztus Magdolnának tesz szeméremsértő ajánlatot s végül Horatiusnak a falerni bort és a szerelmet dicsőitő hymnusát kezdi énekelni.

E vers után hiába volt A tél czimű örökszép elégia, hiába a „Kórházi emlék”, Moreaunak nem volt szülővárosában maradása. Mindenki elfordult tőle s végül ő is elfordult Provinstől, hogy többé soha haza ne térjen. Úgy menekül el szülővárosából, mint Mohammed Mekkából, ezzel is bizonyitván, hogy otthon nem méltányolják a prófétákat.

Négy éve jő ezután a leirhatlan nyomornak, 1834-től 1838-ig, haláláig. Megpróbálkozik minden lapnál, mely verseket ad ki, vidám dalokat ir, mig a nyomortól vaczognak fogai, mert látja, hogy az elerkölcstelenedett, könnyövérű, mulató Páris a költőtől csak léhaságot vár, egy percznyi szórakoztatót, majd átkozódást, bánatos dalt és fenséges ódát, - nincs vevője. Úgy jár, mint Murger „bohémejei”, kiknek olykor sikerül néhány sou-árú verset elhelyezniök s pár napig mentve vannak az éhenhalástól; majd ismét előlkezdik a végtelen koplalást. Hol káromkodik verseiben, hol imádkozik, de akár gyöngéd, akár durva, nem kell senkinek. „Hacsak nincs a vers alá Lamartine vagy Hugó neve  irva, nem kell senkinek”, - irja Camillának. Hogy egy-egy nyomdában dolgozik, mint szedő, hol egy-egy szerkesztőségben, mint munkatárs, de onnan is, innen is csakhamar elcsapják, mert teljesen elkorhelyedve, a rendes munkát nem birja. Nincs maradása sehol, helyzetének ferdesége, lánglelkének öntudata és ezzel ellentétben saját koldus-volta folyton bántják s csak a mámorban van egyedüli mentsége. Champagne-vidékének fia nem tagadhatja meg magát, a szeszes italok fölemésztik erejét egészen.

Néhány mélyen megható költeménye belső világába vet fénysugarakat. Egyik, a megrázóbb fajtájú a Lacenaire, a költő czimű. Egy közönséges orgyilkos, Lacenaire nevű, midőn kivégztetése előtti napját tölté, néhány erőteljes verset kalapált össze, mint ahogy a magyar rabló-romantika idejében Patkó hurokrakerült társai, Sobri Jóska elfogott czinkosai a siralomházban irtak néhány szomorú rigmust. Páris előtt ez teljes ujság volt: gyilkos-költő.

A nap legemlegetettebb embere lőn Lacenaire; versei ezernyi példányban forogtak közkézen, nem volt szükség arra, hogy e versek alatt Lamartine, Hugó, Musset, Vigny, Béranger vagy Barbier neve legyen, kapkodták a gyilkos-költő verses elmeszüleményeit.

Mily keserüen fakad ki erre Moreau: a szent költészet így lealacsonyitva, bálványa sárbarántva! Hogy valaki olvasott, divatos költővé lehessen, ahhoz nem a múzsa csókja kell, mely az ő homlokán ott ég, hanem a gyilkosság Kain-bélyege, vagy rablás legalább is. Képzelhető, mily keserű csapásokat osztogat itt a költő gúnykorbácsa, különösen a nőknek, kik rajonganak a gyilkos-költőért, kik

A csendőrök között kaczér ruhában jönnek,

A gyilkosnak hozván egy alamizsna-könnyet.

Oh Páris női ti, kiknek egy mosolya

Hitvány vaczkán Gilbert-t megmentheté vala!

(Lacenaire poéte)

Pedig Gilbertnek költő-fiai élnek még és itt nyomorognak, épp úgy mint ősük. Ezek iránt azonban, kik nem gyilkoltak, nem raboltak soha,nemérdeklődnek, ezek éhenhalhatnak tőlük.

Másik, csodaszép kis elégiája: Az én várt madaram, - nem a sas, mely a fellegeket hasítja, nem a parti fecske, mely az azurhabokon ringatózik, ne a csalogány, mely az örök szerelmet dalolja, míg csak kis szive meg nem szakad, hanem a kenyeret hozó holló:

Oh jöjj már, esdek, isten-küldte

Fekete holló, hű cseléd,

Mely a pusztán, nyomán repülve

Illyésnek hordtad kenyerét;

Oh hozd, mit Isten nékem szána,

Ideje már, - jöjj!... hasztalan!

A prófétával bizonyára

Meghalt az én várt madaram.

(L’oiseau, que j’attends)

Benne már csak az inség tartja az életet. Félő, hogy  mihelyt jobb sorsa lesz, nem birja ki, belehal. Utolsó költeménye, a Lelkemhez czimű, mely bizarr bevégzésével rendkivül meglep, szintén az éhhalál és nyomor apotheosisa.

Élte utolsó hónapjában mosolyg rá a váratlan szerencse.Egy pajtása vállalkozik arra, hogy műveit kiadja: igér érte száz frankot és nyolczvan példányt a kiadásból. Ah, akár ingyen is odaadná a szerencsétlen költő, csak nyomtatásban lássa már műveit. Pazar kiállitásban jelenik meg, nagy alakban, óriási margóval a kötet, Defessart kiadásában 1838-ban. „Nővéremnek” – szól az ajánlás, elől néhány prózai költemény, utána a versek. A könyv czime Le Myosotis (A nefelejcs). Szegényjeligéje Bölcs Salamon mondása: „Parvulos ne despicias!” (Ne vesd meg a csekélységeket sem.)

A szép kötet nagy hatású volt: Moreau neve végigharsog a hirlapokon, Francziaország egy igazi nagy költővel gazdagabb. Róla igazán el lehetett mondani, mit Byron mondott „Childe Harold”-ja után magáról: „Arra ébredtem föl reggel, hogy hires ember vagyok.” A „National”-ban Pyat Félix valódi dithyrambusokat zengett a nagy költőről, Latouche pedig Bérangerval találkozva az utczán, ezzel köszönté az ünnepelt lantost:

- Barátom, olyan ficzkóra bukkantam, ki külömb költő önnál!* (* Moreau maga más véleményben volt Bérangerről, mert a róla irt költeményében a legnagyobb magasztalással dicsőiti s refrainja is e sóhaj: „Oh ég, ha én Béranger volnék!”)

Az utczán csavargó, mezitlábos költőre fénysugarat vet a dicsőség: a sors szeszélyes istennője kezd rá mosolyogni, de csak azért, hogy végleg sárba tiporja. A költő egész belszervezete roncs volt már, megmenthetetlen, az eddigi nyomor fölemésztette minden erejét. A tél közeledik: ő ösmeri a Charitéba vezető utat, bevánszorog ujra oda, hol a most már hires irót gondosan ápolják; folyton reménykedik, hogy tavaszszal kijő onnan, megerősödve, helyreállva, ragyogó költői pályát kezdeni el az eddigi elhibázott élet helyett, hiába minden ápolás, a természet levette kezét róla s 1838. deczember 10-én kimulik Gilbertnek végvonaglásától forró ágyán. Amit hat év előtt előre látott és megjósolt, most beteljesedett.

Halála a sajnálkozás, magasztalás, részvét és szemrehányások özönét keltette fel: mindenki felebarátját okozta, mért nem mentette meg az Francziaország számára az alig huszonnyolcz éves költőt. Aztán fényesen eltemették s még hamarább elfeledték. Egyedül a párisi szedők körében él még Hégésippe Moreau emléke. A fölvilágosodás e lelkes harczosai büszkék e kiváló kollegájukra, ki világhirre jutott közülök. Évekig gyüjtöttek siremlékére maguk között, míg végre sikerült pár év előtt, a költő születésnapján, a Montparnasse temetőben levő sirt rendbe hozatniok és a Henri Guillaume épitész által készitett síremléket leleplezniök. A síremlék középső oszlopát Mme Contan-Montorgenil szobrásznő műve dísziti, a költő relief-arczképe, nefelejcs- (myosotis) keretben. E kis ünnepély feleleveniti egy napra Moreau emlékét, hogy aztán ismét elhalványuljon.

Azonban 1848-ban a Duna partján megtalálta az ő, akkorra már az elemekbe olvadt lángszelleme azt a rokonlelket, ki őt teljes mértékében megértette. Egy nálánál nagyobb lantos, a világ legelső lirikusa nyert ihletet az ő szellemétől. A Charitéban meghalt rongyos csavargó volt az a Keresztelő János, kinek tanitványául jött a világszabadság nagy dalnoka, a fejéregyházi csatatéren örök álmát alvó magyar Tyrteus – Petőfi Sándor.

Hégésippe Moreau költeményeiből

I.

TIZENNYOLCZ ÉVVEL

Tizennyolcz évvel! Bájoló remény

Kézen vezet e helyről messze el;

Ez egy nap még, ezt elszenvedem én,

S a boldogság „majd holnap”-pal felel.

Már koszorúmra láttam a babért

Sarjadzva a tavasz virág-mezében, -

Mily őrület! Mentségem mi azért?

Tizennyolcz évem!

Falum imádom s horpadt sírjait

Hol gyakran lelt a szerelem tanyát,

Váromladékit, hol galamb lakik,

S a léptemre megingó rom falát;

Hol álmodozva azúr-ég alatt,

Mi szépnek festé a felhőt a légben,

Szálló madárt s a nőt, ki áthaladt,

Tizennyolcz évem!

Ringassatok, bűbájos álmaim,

Szerelmes álmok… Ám mi zajt repit

Felém a tenger, szélvész-szárnyain?...

Göröghon rázza nyűtt bilincseit!

El e város zajából… Istenek!

Egy kis időt e fényes, szép vidéken,

Hogy Thermopylét vérrel fesse meg

Tizennyolcz évem!

Mi dőre vágy! Hisz ifjú, hős honom

Bús tétlenségtől aggultan hever,

S megindulva imán és nyomoron,

A Szabadság fölöttünk lebben el;

Láthatlan villám, engem már vakít,

Tegnap fogoly még, barna föllegében,

S ma érzi, hogy: „készülj, az óra itt!”

Tizennyolcz évem.

(1828)

II.

A JUNIUSI HALOTTAK

(1832. jun. 5. és 6.)*

Meghaltak mind, mint hősök estek ők,

S a kétségbeesés fegyvertelen,

De legalább a hóhéruk előtt

Könyinket el ne fojtsa félelem.

E gyermekek, kiket háromszínű

Játékzászlóval elringatni véltek,

Igy szóltak: „Föl! E lomha nyúlszivű

Jövő megérkeztét sürgessük mink meg;

A szolgaság békóit ujra lássa

Karunk, mely csak most küzde győztesen?”

- Oh jaj! Kellett-e két nap vérontása,

Hogy szent színünk lobogjon ujra fenn!

Meghaltak mind, mint hősök estek ők,

S a kétségbeesés fegyvertelen,

De legalább a hóhéruk előtt

Könyinket el ne fojtsa félelem.

A nép, megértve végre, rá mi vár,

Igy szólt: „Rút árulói szent ügyemnek!

Inségemen ott hizik egy király

A Louvreban, mit véremből emeltek,

Ki az aranyt mezitlábbal tapostam.

Amint egy trónt tört szét erős karom,

Alamizsnáért nyúljak azzal mostan,

Amíg a harczot birom s akarom?”

Meghaltak mind, mint hősök estek ők,

S a kétségbeesés fegyvertelen,

De legalább a hóhéruk előtt

Könyinket el ne fojtsa félelem.

Gyászolta a Szabadság hű fiát,

Ki csak nemrég őt oly hiven vezette,

De a neki szánt áldozati láng,

S a szent árnyék maga ösztönze tettre,

Harcz és halál a szentség-árulókra!

Fejükre száll az ontott honfi-vér,

Mert a királyi gladiator-csorda

Ott fojtogat a szent sír szélinél.

Meghaltak mind, mint hősök estek ők,

S a kétségbeesés fegyvertelen,

De legalább a hóhéruk előtt

Könyinket el ne fojtsa félelem.

És a tömegből a kis szent csapat

Amint kiválik, csak megáll remegve:

A megcsalt Páris, mint egy akarat,

Emeli karját rá, mint ellenekre,

A zsarnokságtól kér tört gyilkosára,

Átverni ifjú, hősi mellöket,

S a vészharang utolsó kondulása

Halálhörgésükön rezeg.

Meghaltak mind, mint hősök estek ők,

S a kétségbeesés fegyvertelen,

De legalább a hóhéruk előtt

Könyinket el ne fojtsa félelem.

Nem, nem, ez ifjak ábrándos jövőt

Sohsem reméltek, tévútra vezetve,

Halálukkal azt próbálták meg ők,

Mi Deciust is birta volna tettre.

Dicső hazám! Szabadság! Milyen álom,

Ha egykor ennyi fegyver villan át,

Ügyed megvédni a szentelt határon.

Nagy franczia Köztársaság!

Meghaltak mind, mint hősök estek ők,

S a kétségbeesés fegyvertelen,

de legalább a hóhéruk előtt

Könyinket el ne fojtsa félelem.

Ott látta őket még a Capitol,

S a Panthéonnak büszke kupolája,

Kik az iskola szűk padjairól

Ugráltak föl az ágyú mély szavára;

Mi tépő fájdalom, hogy ujra látja,

Mitől alig búcsúztak el, a ház.

Midőn ez ocsmány diadal lármája

Sok szerető anyát fölráz.

Meghaltak mind, mint hősök estek ők,

S a kétségbeesés fegyvertelen,

De legalább a hóhéruk előtt

Könyinket el ne fojtsa félelem.

Gyaláznak gyáván, holtotok után,

S csak egymagam kelek védelmetekre, -

Kik hamvatokra köpnek most bután,

Előcsúsznak, jussunk csak győzelemre,

Kikunyorálni, veszteségük árán,

A győztesektől a bocsánatot,

S kegyelmet az alázkodástól várván,

Térden járják körül szent sírotok.

Meghaltak mind, mint hősök estek ők,

S a kétségbeesés fegyvertelen,

De legalább a hóhéruk előtt

Könyinket el ne fojtsa félelem.

Ti vértanúk! Haldokló dalotok

Itt hallgatom sováran, elepedve,

Elhulltatok és sorotokban ott

Egy hely hiába várt testvéretekre.

De szent hazánkért élni-halni vágyván,

Egygyé olvad tiétekkel dalom:

Kórházban én, Gilbert halálos ágyán,

Ti vértanúk – a vérpadon.

Meghaltak mind, mint hősök estek ők,

S a kétségbeesés fegyvertelen,

De legalább a hóhéruk előtt

Könyinket el ne fojtsa félelem.

(* Lajos Fülöpnek trónraléptétől kezdve igen sok baja volt a köztársasági párttal. Hol egyik, hol másik részében az országnak törtek ki apróbb-nagyobb zendülések, melyek elnyomása igen sok vérbe került. A legádázabb harcz a fennebbi két napon volt, midőn Lamarque tábornoknak, az ellenzék egyik vezérének temetésén 5000 diák kiáltotta ki a köztársaságot s harczolt 40,000 főből álló csapat ellen, melynek vezére Soult herczeg tábornagy volt. Még a nemzetőrség is a tanulók ellen fordult, kik közül 600-an maradtak a barrikádokon halva. Ezeket ünnepli Moreau, hatalmas ódájában.  Forditó.)

III.

A BECSÜLETREND KERESZTJE*

Agg hős, te annyi harczon vére-vesztett,

Rejtsd rongyaid alá a rend-keresztet.

Mi csodafényben ragyogott e szent

Rend-csillag, - most nevetség tárgya, -

Midőn a Nagy, mint vére érdemelt

Jutalmat tűzte kék egyenruhádra.

Agg hős, te annyi harczon vére-vesztett,

Rejtsd rongyaid alá a rend-keresztet.

A csonka harczos, e kincsért, ezért,

Miért oly bátran ment ezer veszélybe,

Örömmel nyujtá megmaradt kezét,

S babér áraszta illatot sebére.

Agg hős, te annyi harczon vére-vesztett,

Rejtsd rongyaid alá a rend-keresztet.

A becsület csillagja sugarát

Mindütt s mindig csak méltóra vetette,

S ez uj zászlón a bátor katonák

Ezt olvasák: „Ti győztök majd e jelbe!”

Agg hős, te annyi harczon vére-vesztett,

Rejtsd rongyaid alá a rend-keresztet.

Mint gyermek láttam, mint szab bérruhát

Inasinak a hatalom belőled,

S az üres mellet mily gőggel fuvák

Szent csillagod alatt föl, - láttam őket.

Agg hős, te annyi harczon vére-vesztett,

Rejtsd rongyaid alá a rend-keresztet.

De nem, a nép az, ami volt nemes,

Különrekeszt titeket, ellenségek!

Te gyáva szkláv, s a polgár, a jeles,

Kaptok még tőle szégyent s tisztességet.

Agg hős, te annyi harczon vére-vesztett,

Akaszd ki rongyaidra a rend-kereszted!

Gyalázat rátok, fényes inasok!

Készüljetek a nagy harag napjára,

Hogy fölperzselje diplomáitok,

Eljő s lesujt a népharag villáma!

Agg hős, te annyi harczon vére-vesztett,

Akaszd ki rongyaidra a rend-kereszted!

(* Az 1832. juniusi zendülés leveretése után Lajos Fülöp király az I. Napoleon által oly keveseknek adományozott becsületrendet oly pazarul szórta érdemteleneknek, hogy szégyenné vált viselése az addig oly büszke érdemjelnek.  Forditó.)

IV.

LÉGY ÁLDVA!

Kórágyamon búsan sóhajtok:

„Hová lett jó dajkám dala,

S a csók s a halk-peregve hajtott

Kis rokka, mely elringata?...”

Könyüm folyik… s egy tündér, ég csodája,

Igy szóla: „Jöjj keblemre, gyermekem!”

Légy áldva te, ki ujra adtál, drága,

Anyát az árvának, nekem!

Mondám: „Oh jaj, miért vesztém el

Karod, megvédnél most vele,

Bátyám te,* kit hó-szemfödéllel

Borit be Észak zord szele!”

S im a nyomort egy gyöngéd, szüzi lányka

Letörli homlokomról hirtelen, -

Légy áldva te, ki ujra adtál, drága,

Nővért az árvának, nekem!

S üldözni sorsom bárhogy vágyjon,

Már meg nem rontja éltemet,

Megittasít most boldogságom,

Mert szeretnek, mert szeretek.

Fölöttem ég e báj-csillag sugára,

Ragyogva akkor is, ha sülyedem, -

Légy áldva, ki e kincset adtad, drága,

Szegény árvának, énnekem.

(* Az oroszországi hadjárat katonája, ki ott veszett el.  Szerző jegyzete.)

V.

AZ ÉN VÁRT MADARAM

Alig jön a tavasz ragyogva,

Már is ezer dalos madár

Rak fészket falra, ablakokra,

Folyót hasít, erdőt bejár;

Minden reggel halk szárnycsapása

Költ fel… reménylek… hasztalan!

- Padlás szobám kis ablakára

Nem jő az én várt madaram.

Ha láttam ég felé merészen

Röpülni sast, gyötört a vágy,

Hogy egykor fellegekből nézzem

E föld kis férgeit, porát,

De láttam bár csatára szállva

Viharral a sast, - hasztalan!

Nem bánta a dicsőség álma,

- Nem ez az én várt madaram.

A csalogány, éhtől epedten,

A kis fűszálat tépi le,

Hogy sürű lombba rejtve zengjen

Egy nap, míg megszakad szive;

Mi gúny! Szerelmet dall epedve…

Csak halkabban, kis oktalan,

Én nem szorultam énekedre,

- Nem ez az én várt madaram.

Ott távolabb, a parti fecske,

Aranyhabú azúr-vizen,

Mint költő álmain, repesve

Libeg, ring s halkan elpihen.

Boldog testvér! álmodj s repülj te,

Előlem, üldve hasztalan,

Fut a költészet, éltem üdve:

- Nem jő az én várt madaram.

Oh jöjj már, esdek, isten-küldte

Fekete holló, hű cseléd,

Mely a pusztán, nyomán repülve,

Illyésnek hortad kenyerét;

Oh hozd, mit Isten nékem szána,

Ideje már, - jöjj! – hasztalan!

- A prófétával bizonyára

Meghalt az én várt madaram.

VI.

GYERMEK-EMLÉKEK

Tiz év után viszontláthatlak im,

Kit egykor úgy szerettelek,

Margitka te, te vagy, édes kicsim,

E hang, e jó sziv s e szemek!

S igy szólsz hozzám: „Ujitsuk föl

Ez ártatlan emlékeket.”

Ah, mily dicső, - kezdjünk elől

Egy szép napot, mint ujra gyermekek..

Mi távol már a boldog szép napok!

Hogy együtt játsztunk, Margitom:

Finom czipőd után én szaladok

Fabotosban a pázsiton.

Oh bár ily kis közön belöl

Együtt futnók az életet. –

Ah, mily dicső, kezdjünk elől

Egy szép napot, mint ujra gyermekek.

Mint kis tudatlant oktatál,

S türelmed nem merült ki, ládd!

S nem egyszer ülve lábadnál

Betüztem „Pál s Virginiá”-t,

Leczkém hibásan mondva föl,

Hogy büntetve tovább legyek, -

Ah,  mily dicső, kezdjünk elől

Egy szép napot, mint ujra gyermekek.

De én itt éneklek, folyton éneklek neked,

És sem mosoly, sem taps, na lám!

Hisz régen, talán csak nem feleded,

Kényeztetél, mint jó dadám,

Minden dalomnak végzetül

Csók-dija és csók-ríme lett, -

Ah, mily dicső, kezdjünk elül

Egy szép napot, mint ujból gyermekek!

VII.

A FÉLÉNK SZERELMES

Tizenhat éves kis legény,

A sok csábnak kitéve,

Szerettem voln’, s nem mertem én,

Bár forró szivem ége:

Csak szüntelen imádkozám,

Kérvén a vágyra-keltőt:

„Küldj, Jézuskám, egy lányt hozzám,

Csak egy kis lányt, … vagy kettőt!”

S im egyszer egy hölgy, csintalan,

Kezd ingerkedni vélem:

„Szerelmes vagy, szegény fiam,

Fogadd igaz részvétem’,

Mondd, kis szerelmes, mit tegyek

Szivedre, sebhegesztőt?”

„Egy csókot, semmi egyebet,

Egy csókocskát… vagy kettőt!”

És bájos, pajkos doktorom

Az üterem’ tapintja,

Viszont meg én őt átfogom,

De hol? – ez kettőnk titka.

„Hohó! Tűzajkad hol kutat?

S e kandi kéz… elvedd őt!”

„Az egyikhez lelt már utat,

Oh engedd mind a kettőt!”

Eltűrte ezt a kis kaczér,

S szerelmemet kaczagta.

Én bosszut álltam rajt’ azér’,

S most én kaczagtam rajta.

És ő zokogva dőlt reám:

„Ah, mit csinált, rettentőt…?”

„Csak egy picziny babát, madám’,

Egy kis babát… vagy kettőt.”

VIII.

EGY KUVASZHOZ

Boldog kuvasz, ha jól emlékezem,

Még mint soványat, kóczost láttalak,

Midőn az éh ebet s hirnévtelen

Költőt kuncsorgva látta a patak.

De némi visszhangot dalom ha keltett,

Kenyér számomra csak alig akadt,…

Te nem nyomorgasz, tagjaid megteltek,

- Boldog kuvasz, áruld el titkodat!

A sors rühös ebbel egyenlővé tett,

Kit a vihart ver, rugdos a bolond,

Ha hizelegtem, a ragálytól féltek,

Ha martam, mindenik veszeltnek mond.

Pedig mi boldogságra lennék képes,

Egy kis aranyt csak, ha nem is sokat,

Csak zán amennyitől nyakőrved ékes…

- Boldog kuvasz, áruld el titkodat!

A tétlenségünk napjai között,

Olykor jutott jó ágy, ízes falat,

De ah! sokféle inság üldözött,

Míg gúnynyal ostorzám a bárgyukat:

A tolongó, lármás tömeg számára

A kincs elásva, rejtekben maradt,

Hogy majd lehessek még e vak kutyája,

- Boldog kuvasz, áruld el titkodat!

Álarcz alatt miként csalnak, tudod?

Szépség-biró, uj Páris, mondsza csak,

Aranyalmád te melyiknek adod…

Ki hizelg, ugrál, vagy ki hallgatag?

Jó néked: … én, szeszélyes élcz kutyája,

A dúst mulattatom ebéd alatt,

Mást sem tudok… Lázár kedvébe’ járva,

- Boldog kuvasz, áruld el titkodat!

Tündérországba pottyantál te itt,

Rutságodért a nép lelkesedik,

Törlik, melengetik a lábaid’,

Fehér kezek dajkálnak… én pedig…!

Ily sáros ebre jó szemmel ki nézne?

Kihez belépek, kirug, kidobat,

Mindenki gúnyol és megmarsz, letépsz te…

- Boldog kuvasz, áruld el titkodat!

IX.

A KERESZTELŐ

Rimen töprengtem ép, vagy rosszabbon talán,

Midőn lármától lőn zajos az épület:

„A földszintre fiút hozott a gólya, lám,

Kapusnénknak picziny kapusa született”.

Pólyácskáján a dísz pár kis virágcsa volt,

Láttam: királyfiú szebb nála nem lehet,

Sírt, míg a kis harang keresztelőre szólt:

- Aludjál, gyermekem, nem szólott ez neked.

Keresztvizzel leönt egy álnok vén barát,

Pár szomszéd jő s igy lész a többivel vele,

- Míg hörpölik apád pár kancsó ó-borát, -

A mennyek országa örökös társa te.

S majd jutnak részedül keresztelők, torok,

Hogy pár kövér martyr a mennyben, úgylehet,

Míg hangosan megáld, „anathemá”-t morog,

- Aludjál, gyermekem, nem szól az majd neked.

Nem hallasz, míg itt sirsz, sok szolgai „bravó”-t,

Mit hivatal s vagyon a nagyoknak kiált,

Nem kell elnyelned majd sok álnok, csalfa szót,

Melyek megilletik a frank király fiát;

Az első zaj, mit hallj, nem elvtelen szavak,

Míg árulás áll őrt fényes bölcsőd felett, -

Ne vagy király fia sorsod szegény marad,

- Aludjál, gyermekem, nem szól az majd neked.

Szunnyadj, szegény fia: bünös fejek felett

Egy óra is, - mondják, - sir és megremeg,

A lelkiismeret míg vontatva halad át;

A gazdag gyermeke fölmarja az apát.

Éjfélkor a sötét sirboltot elhagyák

Nyöszörgve szemfödőt vonó kisértetek.

Magán a Louvre-on is rémek vonulnak át:

- Aludjál, gyermekem, csak Isten lesz veled.

Kórházban kóranyag tested, a harczteren

Csak ágyútöltelék, tűrsz, szenvedsz mindenütt;

Kunyhódban míg pihensz, az Inség hirtelen

Fölráz, kiáltva: „Föl! ébredj, az óra üt”.

Te „nép”maradsz, szegény, nyugodj meg rajt’, sebaj!

Tűrj és sóhajts, hisz ez törvény nekem s neked.

A paloták felett átzúgó bősz vihar,

- Aludjál, gyermekem, - nem érint tégedet,

nem érinté fejed.

X.

LELKEMHEZ

(Moreau utolsó költeménye)

Hagyd el, fehér lélek, e lesorvadt testet,

Uj, fényes hazádat, dalt zengve, keresd meg!

Tizennyolcz évvel nem kivánta még én

A szemfedőt, a csöndes sírt nagyon.

A zöld mezőkön, a nagy erdők mélyén

Magamra bolygtam, kéjjel, szabadon;

Még akkor nyilt szememre csalfa álmot

A nap, verőfény, fuvalom nem vontak,

De aztán köny s verejték már omoltak, -

Megösmerém s – meguntam e világot.

Hagy el, fehér lélek, e lesorvadt testet,

Uj, fényes hazádat, dalt zengve, keresd meg!

Viharos úttól porfödten, leverten,

Lábam futó homokba süppedez,

Pihenj meg itt, szegény bolyongó lelkem,

A várt oáz, az édes enyhely ez.

Lenn hűs habok ezüst-csillámú fodra,

Fölötted csillagos, felhőtlen éjjel,

Dobd rongyaid te végleg s égi kéjjel

Merülj belé a tiszta friss habokba.

Hagyd el, fehér lélek e lesorvadt testet,

Uj, fényes hazádat, dalt zengve, keresd meg!

Hagyd, - részvét nélkül más hús-vér iránt ma, -

Míg itt ődöngtél e gazok között,

Te rabmadár, melynek vergődő szárnya

Eleven börtönödbe ütközött.

Most sirsz? gyászolva elhagyandó berked?

Hogy a halál már rád vetette árnyát,

Te nyögsz ma, félve a szelek vad szárnyát,

Mik egy szűk rabkalitkát szerte-vernek?

Hagyd el, fehér lélek, e lesorvadt testet,

Uj, fényes hazádat, dalt zengve, keresd meg!

Hagyd,- nem remegve, bár gyönyör-sóváran,

Mint elhunyt szent barátnőd özvegye;

Elköltözött galamb, tanúm, se társam

Nem voltál vétkeimben soha te.

Ah, nem hullván az esdett égi manna.

Az éhhalál zsákmányául kell esnem,

De oh én lelkem, túl e sorvadt testen

Istennél szűznek mondhasd még magad ma.

Hagy el, fehér lélek, e lesorvadt testet,

Uj, fényes hazádat, dalt zengve, keresd meg!

Te lész majd őre földi nővérednek,

Onnan, hol Isten karja fog körül,

De csak mosolygsz, ha sok szép szőke gyermek

Sirunk körül játszik, kaczag, örül,

Mosolygsz ha a poromból nőtt vad máknak

Rezgő fejét kirázzák, tépve bőven,

Te mosolygsz, ha ott a temetőben

Fehér csontommal majd diót dobálnak.

Hagyd el, fehér lélek, e lesorvadt testet,

Uj, fényes hazádat, dalt zengve, keresd meg!

Béranger

(Irodalmi tanulmány)

Ma ötven esztendeje, hogy Francziaország legnagyobb lírikusa, a nemeslelkü Béranger János Péter lelkét visszaadta Alkotójának, ki iránti gyermeki hódolatát számos költeményében tolmácsolta. A lefolyt félszázad csak öregbité a nagy lantos dicsőségét, melyet kortársainak hivatalos birálata semmiképen sem akart elismerni. Ez idő alatt számos kiváló lantos-költője volt Francziaországnak, de Béranger nagyságát egyik sem érte el.

E nagy szellem iránti hódolatom jele e tanulmány, melyet a szeretet iratott meg velem. Alig hiszem, hogy Bérangernek a magyar irók közül Petőfin kívül lett volna még egy oly tisztelője, mint e tanulmány irója. Ha könyvecskémre a „nonum prematur in annum” elvét alkalmazzuk, aligha ki nem futja az évek száma, mióta megirtam.

A dolgozat embryója eredetileg a Szabad Lyceumban a franczia költészetről tartott egyik előadásomnak jegyzetekben kidolgozása volt (ezelőtt 8-9 évvel), ebből lett a tanulmány s lehetne belőle háromszor ekkora kötet is, ha nem törekedtem volna a lehető legtömörebb rövidség elérésére.

Igy például érdekes lenne fölemlitenem Bérangernek Petőfiről mondott véleményét, melyet Kertbeny Károly előtt fejtett ki, midőn az meglátogatta őt. Béranger már akkor ismerte Petőfi néhány költeményét s a legnagyobb elismeréssel nyilatkozott lirikus társáról. Azonban ez nem tartozott tárgyamra s mellőztem. Bővebben kiterjeszkedhettem volna Béranger vallásos nézetei magyarázatára, ez is hosszabbá tette volna dolgozatomat és pedig nem előnyére. Maradtam tehát ridegen a legszükebbre vont korlátok között.

A franczia irodalom aránylag keveset foglalkozott Bérangerrel. Semmit sem vettem át ebből könyvecskémbe. Költészetének beosztása, magyarázata tisztán a magamé. Ezért nincs egyetlen idézet vagy lapjegyzet sem művemben, pedig mily könnyű lenne tudós-szint adni neki egy csomó lapjegyzettel – német mintára. A tanulmányban azonban előnyt adok az angol módszernek, mely mindenütt a szerző nézetét adja s nem támaszkodik idegen mankókra. A magyar irodalomban alig van más dolgozat számbajöhető, mint dr. Miklós Elemér, egykori tanitványom dolgozata, mely sok szellemmel és szerencsével von párhuzamot a nagy mester Béranger és a nagyobb tanitvány Petőfi között.

Abbázia, 1907. jul. 16.

A szerző.

I.

„Párisban itt, hol együtt fény s nyomor jár,

Midőn hétszáznyolczvant jegyeztenek,

Agg nagyatyámnál, egy szegény szabónál,

Egy újszülöttel, vélem, ez esett:

Uj Orpheusról a hirnév, hogy zengjen.

Röstellte, disztelen bölcsöm felett,

De amint sirtam s odasietett

Az agg, egy tündér karján láta engem.

- E jó tündér szelid, vig dalain

Csitultak el első kis bajaim.”

(A szabó és a tündér)

A szegény szabó kérdezi a tündértől, mily sors vár e gyermekre? A jó tündér azt feleli, hogy bár csak pinczér, majd nyomdász s végre irnok lesz belőle, - halhatatlan dalok költője is lesz, kinek csillaga fényesebben fog sugárzani, mint igen sok nagynak s ki dalaival sok nyomor könnyűit száritja majd föl.

Páris legszurtosabb utczái egyikében, a Montorgueil utczában, a jó öreg Champy bácsinál, a szegény foldozó szabónál született az a költő, ki hivatva volt a gazdag Francziaországra oly fényt deriteni, mint Napoléonon kívül egyetlen kortárs franczia sem. Champy nagypapának hat gyermeke közül egy csinos tizenkilenczéves lánya volt az, ki a szegény könnyelmű írnok Bérangernek megtetszett, midőn a lány egy divatárus üzletbe ment, hol rendese dolgozott. A kis grisette utczai ismeretségéből a szegény könnyelmű fiatal emberek módjára kötött házasság lett, melybe egyikük sem vitt se vagyont, se megállapodott jellemet. Hat hónapi házasság után Béranger papa világgá ment, Madame Béranger pedig mit tehetett mást, visszatért Champy papához, ki persze nem örült neki nagyon. Még kevésbé örült aztán, midőn majdnem lánya életébe került az első unoka születése 1780. augusztus 19-én. Mint a költő megjegyzi, neki még a születése is nehezen ment, nem csoda, ha minden egyéb épp oly bajába került.

Miután a kenyérkereset a fiatal Bérangernét visszavezette a divatárus boltba, gyermekét nem ápolhatta, hanem szegény emberek szokása szerint kiadta vidékre. Ezer szerencse, hogy akkor még az „angyalcsinálás” nem volt divatban, hanem ez a becsületes dajka, ki gyakran táplálta tej helyet burgundi borba mártott kenyérrel a gyermeket, a pontatlan fizetés daczára is gondosan ápolta három éves koráig Péterkét, akkor aztán visszaküldte a nagypapához Párisba.

Péterke most utczagyerek lesz, kit bár a nagyszülők kényeztetnek, de tanulásban nem igen telik ideje és kedve. Iskolában talán huszszor se volt egész gyermekkora alatt, de tágra nyitott szemekkel figyelt, amint nagymamája Voltaire műveit és Prévót regényeit olvasta föl. Csöndes, elgondolkozó gyermek volt, mint a legtöbb későbbi, mély érzelmű költő, mint Burns Róbert, Arany János, Leopardi.

Béranger papa 1789-ben hazakerült Párisba, miután sok mindenfelé csavargott. Elvette fiát a nagypapától és a munkás-városrészben adta kosztba. E ház padlásáról nézte a kilenczéves gyermek julius 14-én a Bastille bevételét, s ez volt „az egyetlen oktatás", melyet nyert. A zsarnokság védbástyájának aláomlása elhatározó befolyást gyakorolt a gyermekre s őt a szabadság számára elpecsételte.

A rémuralom ocsmány látványaitól megkimélte őt jó sorsa. Atyja vidékre küldte a szegény kicsit, ki igy egy nagynénjéhez, egy gyermektelen özvegyhez került Peronneba. E nő őt saját gyermeke gyanánt szerette s mint törhetlen köztársasági elvű nő, a kis Bérangert is ez elvek tiszteletében nevelte tovább. Atyja nagy bosszuságára, ki királypárti volt s daczára annak, hogy egy falusi korcsmában született, mint a csaplár gyermeke, nemesi előnevet csinált magának s (különösen a rémuralom lezajlása után) magát arisztokratának vallotta. Egy izben e hajlamaiért börtönben is ült, mire mód nélkül büszke volt. Fiát, mihelyt észrevette, hogy republikánus hajlamai vannak, visszavitte Párisba, mert az volt szándéka, hogy a törvényes király, XVIII. Lajos visszatérte után, annak udvarába adja be nemes apródnak. Ha a későbbi költőből nem is lett XVIII. Lajos udvari hivatalnoka, de köze mégis lett a királyhoz, amennyiben a gúny legélesebb fegyvereivel épp ő harczolt XVIII. Lajos ellen s e király vakbuzgó szolgái záratták őt ezért két izben is börtönbe.

Béranger papa jól értett ahhoz, mint kell a zavarosban halászni. Saját szakállára egy kis pénzintézetet nyitott s Londonból kapott pénzzel uzsoráskodott. Igen előkelő emberek lettek adósai s fia volt jobb keze ez üzleteiben. Nemcsak, de midőn őt valami ostoba összeesküvés miatt elcsukták, a mi későbbi költőnk folytatta tovább az üzletet s ezalatt 20,000 frankra rugó üzleteket is kötött. A szabadonbocsátott papa elragadtatva jósolta meg fiacskájáról, hogy valamikor Francziaország első bankára lesz. Ha ez nem is lett, de leghiresebb szegény embere lett mindenesetre.

Egy ilyen kliensüknél, Clermont-Gallerande grófnál látta Béranger először Bonapartét, a fiatal tábornokot.

- Milyen nagy katona ez! – szólt lelkesülten a grófhoz.

- Igen – válaszolt a gróf -, de vagy a köztársaság öli meg őt, vagy ő a köztársaságot.

- Majd diktátorrá lesz – jósolta Béranger.

A gróf nem hitte, de a költőnek lett igaza, - több mint diktátor, császár lett s egyik leghőbb tisztelője a jós-költő.

A Béranger-„ház” 1798-ban megbukott, mert Béranger papa javithatlan tékozló volt. A költő maga egy kis padlásszobában nyomorgott még akkor is, midőn üzletükből vehetett volna pénzt ellátására, s függő-ágyára, rácsorgott ott az eső és a hólé. Ez érdekes sanyarúságában ébred föl benne a költészet iránti hajlam s ad életének némi irányt. Hisz már tizennyolczéves és még csak úgy czéltalanul éldegélt, napról-napra. A tönkrejutott apa vagyona megmentett romjaiból gy kis kölcsönkönyvtárat vett, ifjabb Béranger ezt kezeli, olvas és ír. A papa azonban ezt is elherdálta, pokolgépeket csinált és Bonaparte elleni összeesküvéseken törte a fejét. E közben Napoleon első consul lett, ifjabb Béranger pedig nyomorban füzte egymásba rímeit és mindenfelé keresett valami szerény állást, mely azonban sehogyse kinálkozott számára. Huszonkétéves korában tökéletesen kopasz volt, de még semmi jóravaló állással nem birt, a pinczérségen, nyomdászságon kívül, melyekben azonban nem sokáig maradhatott meg. Végre 1804-ben gondolt merészet és nagyot: vagy 4-500 verset egy csomóban elküldött Bonaparte Luciánnak az első consul fivérének, ki érdekkel olvasta azokat s a költőt látni óhajtá.

Persze ez igen örvendetes dolog volt egy vidám, nyomorban élő fiatal költőre nézve, a baj csak az volt, hogy a költő ruhatára teljességgel nem volt alkalmas az előkelő senator előtti megjelenésre. Három rossz ing, oly czipő, melyből a tulajdonos nagy lábujja kandikál elő, oly nadrág, melyből térde kalácsa lóg ki s oly kabát, ah, az a megénekelt hires kabát, melyet a jó Judith, ki megosztja a padlásszoba száraz kenyerét, már százszor foldolt be, ez az egész ruhatár, mely minden egyébre alkalmas, csak arra nem, hogy ezek tulajdonosa a diktátor császárjelölt fivére előtt jelenjék meg. De mivel szerencséje függ e föllépéstől, az egyetlen ékszer, a balsorsban is megőrzött aranyóra a zálogházba vándorol s ezen helyreállittatik a ruhatár, - ugy a hogy.

E kabátról szól „Kabátom” („Mon habit”) czimű híres dala, mely kedves humorával annyi szivet deritett fel ez életéről számos dala, („Sok szerelem”, „A padlásszoba”, „Trétillon”, „Jeannette”) melyekkel a könnyüvérü múzsa kegyenczévé lett.

A nagy úrnak megtetszett a szegény költő s hogy jó indulatát kimutassa iránta, akademiai tag járulékát neki ajándékozta. S miután Lucian úr három év óta nem vette föl az akadémiai tagság czimén neki járó évi 1500 frank két harmadát. Mert a franczia Akadémia már akkor gondoskodott arról, hogy unalmas ülésein megjelenjenek a tagok s e czélból minden tag rendes fizetéséből 500 frankot lefogták – prezenc-markokra, melyeket aztán ott nyomtak az alvásra megjelent akademikus markokba, Lucian herczegnek így még 3000 frank járt ez évekre. De hát 3000 frank micsoda rengeteg vagyon egy padlásszobában szigorgó fiatal költőnek, kinek „20 évvel éden a padlásszoba”. E pár ezer frank, s a tudat, hogy Bonaparte Lucian a pártfogója, ki ezért csak egy szép classicus tragédiát szeretett volna költőnktől „Nero halálá”-t (mely szinmű azonban sohase készült el), végre 1805-ben egy kis hivatalt is szerez költőnknek, ki e vagyonából most már atyját s nagyanyját is segélyezheti.

Ez időből való Arnaulttal, a tragédia-költővel kötött barátsága, kit később a „Madarak” czimű szép költeményében ünnepelt, midőn 1816-ban, mint a visszatért Bourbonok egyik első áldozata számüzetik. Arnault nyitja meg költőnk számára az irodalmi világ kapuit, ő általa lesz bevett emberré a költők köztársaságában. Hiányos műveltségét pótolja a kiváló szellemekkel érintkezés utján s nagy hatást gyakorol rá a nagy keresztyén Chateaubriand, kinek „A kereszténység szelleme” czimű hires műve valódi bibliájává lesz.

Végre 1807-ben, midőn könnyelmű atyja hirtelen meghal s nővére zárdába vonul, jut Béranger ahhoz a hivatalához, melytől a Bourbon-kormány fosztja meg aztán. A császári egyetemen a kiadóhivatalban lesz irodatiszt, pecsételgeti és küldözgeti a leveleket s kap érte évenként 1200 frankot, mellékesen pedig, búcsút mondván a magasra szárnyaló, nagyszabású drámáknak és idilli költeményeknek, kizárólag dalok irására adja magát. Vig dalai szájról szájra járnak, mindenki énekli azokat s Napoleon nem éppen válogatós udvarában a sikamlós dalok nagyobb tetszésnek örvendenek, mint a komolyabb árnyalatuak.

II.

Az 1813-iki év fordulópont a költő életében. „Az yvetoti király” czimű románcra egész Francziaországban ösmertté teszi nevét. Már a világhóditó Napoleonnal szemben az a falusi kis potentát, „ki valódi atyja népének több oknál fogva”, kinek egy türelmes csacsi a diadalfogatja, koronája pedig egy hálósipka, a költő akarata ellenére is támadás volt az Oroszországból verve hazajött császár ellen. Ehhez járul a „Senator” czimű költeménye, melyben maró satirával a nejét a nagyúr rendelkezésére bocsátó csúszómászót festi e halhatatlan refrainnel:

„Mily szerencse,

Milyen drága,

Mily kegyes ő Méltósága,

Maradok alásszolgája!”

Jön azután Elba szigete, XVIII. Lajos visszahelyezése, orosz, osztrák és porosz fegyverek árnya alatt, majd a száz nap, XVIII. Lajos gyalázatos futása és ismét visszahozása s a „fehér rémuralom” a császári hivek kiirtása, mely nap nap után tart. Most derül föl Bérangernek, a politikai költőnek valódi napja, a kis hivatalnok daczol a hatalmas királylyal és az egész alávaló társadalommal, mely szolga csúszás-mászásban a Nero senatorai szerepében tetszeleg magának.

Ez Béranger legfényesebb költői korszaka, 1815-től 1830-ig, a gyülölt Bourbonok bukásáig. Midőn Francziaország kifáradva, leverve, elszolgaiasodva hever a porban s tűri, hogy alávaló banda legkiválóbb hőseit, legnemesebb fiait vérpadra küldje vagy titokban tegye el láb alól, a költő emeli fel szavát és skorpió csípésekkel telt vidám dalaival támadja meg a hatalmat. Mily egyenetlen harcz, - egyetlen ember, kezében lantjával, harczol ezerek ellen, kiknek kezében egy nagy nemzet összes hatalma és anyagi ereje s a győztes végül mégis a szegény, üldözött, elzárt, birságolt, hivatalától megfosztott költő lesz, mert ő az örök igazért, a népek és a gondolat szabadságáért és a becsületért harczolt.

Mennyire nyomorult volt XVIII. Lajoskormánya, elég abból megitélnünk, hogy főembere ennek ugyanazon Fouché volt, az otrantoi herczeg, ki mint a rémuralom biztosa, alávaló czinkostársával Collot-d’ Herbois-val a lemészárolt lyoniak vérében fürdött, ki aztán XVI. Lajos kivégeztetésére szavazott, aki egymásután szolgálta és árulta el a girondeiakat, Dantont, Robespierret, végül Napoleont és ennyi árulás díjául XVIII. Lajos minisztere lett. Hogy ne harczolt volna egy lelkes költő ilyen zsiványfőnök ellen, ki az „Isten kegyelméből uralkodó” Bourbon nevében parancsolt?!

Arnault számüzetése, kit barátai a határig kisérnek, nyitja meg Béranger költői hadjáratát a Bourbonok ellen. Arnault nyiltan támadott s ezért mint izgatót és lázitót elitélhették. Béranger óvatosabb, ő az allegoria formáját választja, mint Tompa Mihály az ötvenes években nálunk, midőn saját kárán tanul. Azonban minden értelmes franczia tudta vagy érezte, hogy „A madarak” czimű „dal Arnaulthoz, midőn 1816 januárjában számüzetésbe ment”, az elnémitott költőkre vonatkozik, s a tél, melynek elmultát ez énekes-madarak várják, a Bourbonok uralma.

Az idelánczolt rab-madarak irigylik azok sorsát, kik távozhatnak, de remélik, hogy a tél csakhamar eltakarodik s akkor azok is visszatérnek, kiket száműzött. Ez eléggé világos czélzás volt, s a túlbuzgó államügyészek rögtön neki akartak esni érte a költőnek.

A király azonban, kit Béranger ritka gonosz embernek fest, nem akarja eleinte üldöztetni az „Yvetoli király” iróját, inkább megvenni akarná, mit azonban a költő visszautasit. Első kötete 1815-ben jelenik meg s rohamosan elkél, de ezt még nem üldözik akkor, mert reménylik, hogy a költőt magát meg lehet venni, midőn azonban mind élesebb támadásai jönnek, ugyanazon versekért hat év mulva vonják felelősségre és itélik el.

Béranger nem volt szapora költő, évenként alig irt 15-16 dalt, de ezek nagy része egy-egy politikai esemény volt. Ilyen a „Carabas marquis”-ról szóló gúnydal, mely e Don-Quixote-szerű alakban a számüzetésből visszatért ranggőgös főurat festi, ki midőn visszajő, ott akarja kezdeni, ahol nagyapja elhagyta, mintha a nagy forradalom nem is lett volna soha.

„Közénk a vén gróf visszajött,

S feszit a győzöttek között,

Külföldről jő e vén teve,

S min jő, egy még vénebb gebe.

Az ősi kastély

Őt ujra látja.

Ártatlan kardját

Amint kiránytja, -

Le a kalapod, paraszt!

Köszöntsd urad, gróf Carabast!”

Ő, gróf Carabas egyedül hozta vissza a királyt, értsétek meg nyomorultak, ellenség vérébe sohase mártott ártatlan kardjával. Családja egyenesen kis Pipintől származik, ha mindjárt a rossz nyelvek valami molnárlegényről susognak is; ősibb család Carabas grófé, mint magáé a királyé. Fiából érseket csinál, lánya udvarhölgy; rongy paraszt, jöjj robotolni, fizesd a dézsmát, hozd lányodat az „úri jog” gyakorlására.

„Le a kalapod’, paraszt!

Köszöntsd urad, gróf Carabast!”*

(* A „Carabas” szó egyébként vén csézát jelent.)

Utána jő egy még mérgesebb dal: „A kalózok szent szövetsége”, gonosz czélzás a XVIII. Lajost visszahelyezett külföldi szövetségre, „A kapuczinusok”-ban és a „Tisztelendő atyák”-ban a felnyitott alattomos papuralmat támadja meg, különösen a jezsuitákat, „Judás úr”-ban a mindenütt ólálkodó denuncziánsokat, „A haspók”-ban a saját anyagi hasznáért orditó, szavazó és amellett lelkiismeretlen, de szörnyű nagy étvágyú mameluk képviselőt, az elvtelen politikust. Ugyan e tárgy, más oldalról fogva meg „A kappanok dicsérete”, ilyen éles támadás a felkapaszkodó  korcsok ellen irányuló „A jó házból származott”, míg ugyancsak a papok ellen megy az 1817-iki concordatumról szóló bordal, míg „A pápa házassága” czimű költemény egyenesen a pápáról irott csintalanság.

Alantabb látni fogjuk, hogy Béranger vallásos ember volt, azonban a Bourbonok butitó uralma ellen minden irodalmi fegyvert megengedettnek tartott, mert ez uralom tisztességtelen és az emberi méltóság ellen irányuló merényletekből állott. Legmulatságosabb szatirája „A haspók” („Le Ventru”), melyet alább saját forditásomban teljesen bemutatok.

Ez a Villéle, kiről itt szó van s kit Béranger később is kegyetlen szatirával korbácsol, korának legerkölcstelenebb politikusa, a későbbi miniszterelnök a korlátlan királyi hatalom szószólója volt. Elveiben megegyezett Anglia e korbeli vezér-miniszterével, Castlereagh-vel, ki ellen ugyanakkor Lord Byron szórja költeményeinek mérgezett nyilait és teszi őt Európa legutáltabb emberei egyikévé. A harmadik, hasonló elvű miniszter az osztrák Metternich herczeg volt, a magyar alkotmányos szabadjogért harczoló hazafiak gonosz üldözője.

XVIII. Lajos kormánya egy-két évig tűri még a kötekedő szatirákat, habár a királyt is bosszantja, ha ablakai alatt gyujtanak rá az utczagyerekek az őt és minisztereit gúnyoló dalokra, de végre elfogy türelme s megengedi, hogy a költőt perbe fogják. E politikai pör teszi Bérangert Francziaország legnépszerűbb emberévé s legolvasottabb költőjévé. E pör megint uj korszakot nyit a költő életében s nagyban hozzájárul a Bourbonok uralmának megbuktatásához, mely az 1830-iki juliusi forradalomban történik meg.

III.

Béranger második dalgyüjteménye, mely ez utóbbi évek politikai költeményeit is magába foglalja, 1821-ben jelent meg 10,000 példányban, Firmin Didot, ismert párisi nyomdász kiadásában. A tizezer példány jóformán elfogyott, midőn a kormány azon év novemberében pörbe fogatja a költőt s deczember 8-án a párisi törvényszék elé állitja. E tárgyalás nevezetes esemény volt a franczia főváros számára, mert az óriási tömeg, mely a törvényszéki teremben meg akart jelenni, bezúzta az ablakokat, összetörte az ajtókat,majd agyonnyomta a birákat és az elnököt s általában igen féktelenül viselkedett. Pedig e közönség nagyrészt Páris előkelőségéből állott, azonban ilyen tömegben a legműveltebb ember is csakhamar csőcselékké válik. A hirlapirodalom számára is olyan esemény volt e pör, mintha Napoleon tért volna vissza Szent Ilona szigetéről; a hivatalos lap öt kolumnát szentelt e pörnek, a kormány lapjai csak a vádbeszédeket közölték terjedelmesen, az ellenzékiek pedig a védőit is és lenyomatták a vádolt költeményeket, néhány millió példányban s igy a kormány elérte azon nem remélt eredményt, hogy az elnyomni szándékolt tizezer példány helyett pár százszor annyi példányban terjesztette el a tiltott dalokat.

A tárgyalás előtti napok egyikén kapta meg Béranger az egyetemi tanács határozatát, mely szerint a kiadóhivatalban viselt kis állásától megfosztatott. E körülmény s az uj helyzet, hogy dalai miatt kelljen törvényt állania, alkotásra hangolták a költőt, ki aztán közvetlenül az esküdtszéki tárgyalás előtt az esküdtek között szétosztotta „Búcsú a mezőkről” czimű remek költeményét, mely azonban a jól összeválogatott esküdtszékre teljesen hatástalan maradt.

Marchangy közvádló (ez ember nevét csupán e pör őrizte meg az utókor számára) igen udvarias és tiszteletteljes beszédben vádolta meg Bérangert a vallás és közerkölcsiség ellen elkövetett vétség miatt „A két irgalmas nővér”, „A kapuczinusok”, „A misszionáriusok” czimű költeményében foglalt kifejezésekért,majd áttért a király elleni lázitás vádjára s bizonyitgatni próbálta, hogy „A régi zászló” czimű költemény nyilt pártütés az elzárt Napoleon mellett s a költőt ezért megbüntetni kivánta. Előre látható volt, hogy a vád legutolsó része a fő, mert az elején emlitett költemények csak ürügyül szolgálnak s ezeknél jóval gonoszabb dolgokat tűrtek már el hivatalosan, a császár zászlója azonban merész hangú politikai dal volt, melyet – állitólag –a kaszárnyákban is osztottak a katonák között.

Ha ma olvassuk A régi zászlót, elcsodálkozunk azon, hogy ezért a szabadság honában a legünnepeltebb költőt el lehetett itélni. Magasztalja azt a zászlót, mely húsz évig diadalról diadalra haladt s lobogásával egész Európát tiszteletre és bámulatra birta, most azonban egy veterán kunyhójában elrejtve hever s a szegény rokkant alszik rajta!

Dupin ügyvéd, Béranger ékesszóló védője, igen hálás szerephez jutott, midőn a költő mellett megtartá hatásos védbeszédét, a jól összeállitott esküdtszék azonban mégis elitélte Francziaország büszkeségét s a költőnek három hónapra be kellett vonulnia a Sainte Pélagie államfogházba s 500 frank birságot fizetnie. A honesta custodia azonban oly kényelmes volt Bérangernak s az államfogházban úgy elkényesztette őt a sok látogató és az ünnepeltetés, hogy onnan kikerülvén, nem ízlett neki a padlásszoba többé és úribb lakásról kellett gondoskodnia. A súlyos büntetés aztán épp oly gúnyos chansonok irására birta rá a költőt, kit 1829-ben másodszor is pörbe fognak verseiért.

E második pöre nevezetesebb volt az elsőnél, de politikailag fontosabb is. X. Károly, ki bátyja XVIII. Lajos halála után került a franczia trónra, erőszakos ember volt és szolgáiul is csak magához hasonló egyéneket választott. Miniszterelnöke, Martignac, azonban okos ember is volt, ki 1828-ban az ellenzék vezéreivel paktumra lépett és szabad kezet nyert a cselekvésre. Első dolgai egyike volt Béranger pörbe fogatása, kit politikai barátai cserben hagytak. A költőt, ki maga maradt ez árulás következtében, kilencz havi fogházra és 10,000 frank birságra itélte el a biróság. E pénzbüntetés a perköltségekkel együtt 11,500 frankra szaporodott, ezt azonban néhány lelkes fiatal ember által meginditott gyüjtés fedezte.

A költő jó tréfának vette a 10,000 frank birságot. Az ő szegény háztartásából, melyet két kis szoba butorzata tett ki, bajos lett volna e nagy összeget bármily ügyes végrehajtónak is kivasalnia. „Tizezer frank” czimű gúnyos kis versében sokallja a kilencz hónapi szállásért a 10,000 frank házbért.

He, tizezer frank? Tizezer kemény frank!

Kilencz hóért nagy házbér, mondhatom;

Az élet drága, tékozlásra bir, rang

Nem csábit, mégis el alig birom.

Jó elnök úr, engedjen el belőle!

„Nem, nem! Koplald ki; röstellned kell ezt,

Hogy alkuszol, szégyen egy frank költőre,

Király akarja: tizezert fizetsz!”

Béranger beült a La Torce börtönbe (a közönséges gonosztevők tömlőczébe), a kormányt pedig a X. Károly ellen feltámadt jogos forradalom nem egészen egy évvel ezután elsöpörte 1830. julius végén. Béranger börtöne külömben búcsújáró helyévé lett Francziaország legkiválobb iróinak: Hugo Viktor, Dumas és mások egymásnak adták az ajtót nála. Midőn kikerül onnan ő, az ország legcsodáltabb s legtiszteltebb embere; egykori politikai barátai is, megszégyenelve rajta elkövetett árulásukat, visszasompolyognak hozzája s ujra megkötik vele a régi barátságot.

A júliusi forradalom aztán ez embereket a politikai hatalom birtokába juttatja, de ujra Béranger segélyével. Hartman Móricz, német költő, ki 1846-ban látogatta meg Bérangert, érdekes visszaemlékezéseiben a költő 1830-iki szereplését is megirja, melyet Béranger szerényen elhallgat önéletrajzában. (E Hartmann az, ki 1849-ben vitt és kiadott „Reimchronik des Pfaffen Mauritius” czimű művében a magyar forradalomnak is külön röpiratot szente /a IV-ik az „Éljen Kossuth czimű/ s ki számüzetése idejét legnagyobb részt a magyar emigránsokkal tölté el.) Bérangerről irván, fölemliti, hogy 1830-ban, a forradalom kezdetén, midőn a nép július 29-én legjavában verekedett, de a Laffitte-palotában határozatlanok voltak a vezetők és nem mertek erélyesen föllépni, Béranger egy kiáltványt fogalmazott, melynek maga irta alá a jelenlevők neveit. „Ha sikerül, jó; ha nem sikerül, én irtam alá is, letagadhatjátok”. Maga vitte a nyomdába, - három nap mulva mind miniszterré lett, kinek nevét aláirta. Béranger megmaradt az, aki addig volt.

A forradalom mindent kivihetett, de azt nem, hogy az Akadémia Francziaország legnagyobb költőjét beválassza tagjai sorába. Bérangert tényleg bántotta kissé a dolog, mert ebben az általa művelt műfaj, a dal lenézését látta, de segiteni rajta nem lehetett. Az Akadémia mindenütt merev és nagyképű, tehát Frankhonban is, hol Richelieu a szabad szellemmegfékezésére s a költészet államositására alapitá e vaskalapos intézetet. Jellemző a franczia Akadémiára, hogy kik nem lettek tagjaivá, kiket zárt ki magából, mint oda nem valókat: Descartes, Mliére, Pascal, I.B. Rousseau, Saint-Simon, Payle, Regnard, La Rochefoucauld, Lesage, Prévost abbé, Diderot, de Maistre, Mirebeau, Beaumarchais, Chénier André, Rivard, Lammenais, Stendhal, Michelet, Balzac, Béranger, Gauthier Theophil, id. Dumas Sándor stb. A szolgalelkű testület, mely Francziaország e büszkeségeit kirázta magából, Béranger korában tagjai közé választá az éretlen fiatal Richelieu herczeget, midőn miniszterré lett. Bausset bibornokot, Aignan, Campenor és Viennet nevű urakat, de Pongervillez, Lévis herczeget, Montesquien abbét, Féletz és Pastoret urakat, Montmorency herczeget stb. Valóban alig illett volna e társaságba az utczagyerekből lett dalköltő, a szabó unokája, kinek szelleme is volt s a feszes formaságokat mélyen megvetette. Bukását egy vig dalba öntvén, napirendre tért hamar a dolog felett: a dal nem való az Akadémiába, maradjon meg az egész ország szivében.

Ennyi küzdelem s utána oly fényes politikai diadal elég volt az ötvenéves költőnek. Most már ő is a nyugalmat kereste s meg is találta a köztiszteletben és csöndes munkájában. Az 1831-iki lengyel forradalom fölrázza még, - egy négy dalból álló kis röpiratot nyomat a lengyelek javára, a kiadást elkapkodták s az adakozás egy szegény költőtől igen szép összeget tett ki. A költő oly rendkivüli népszerüségnek örvendő költeményei kiadási jogát évi 3000 frank járadékért adta el s ez lehetővé tette neki, hogy igénytelen egyszerüségében, szegényesen megéljen. Most már csak magának dolgozott. 1833-ban adta ki utolsó kötetét, azontúl csak „hátrahagyott költeményei” jelentek meg halála után. Megéri még az 1848-iki szabadságharczot, de aki annyit csalódott a forradalmakban, ebben már semmiképpen sem vesz részt, se dallal, se tettel. (A Petőfi által neki tulajdonitott költemény nem Bérangertől származik.) A hatvannyolcéves aggastyán már nem arra való, hogy nemzete sorsát intézze. Régi barátnőjével, Frére Judittal együtt, ki nőül vesz, csöndesen éldegél egész 1857 áprilisig, midőn neje meghal. E csapás megtöri a hetvenhét éves költőt. Érzi a két kasza (77) közeledtét. Végrendeletét, mely neje javára szólott, a haláleset után kiadója, Perrotin javára változtatja meg, - nincs senkije más, mint kiadója. Ez is egyetlen viszony a maga nemében. Folyton gyöngül ezentúl, s végre 1857. július 16-án, midőn az ég rengeteg viharral és sürű záporral látogatta meg Párist, húnyt el a franczia haza legnagyobb költője. A vihar kitombolt és az egyszerű ágyon éjfél utáni két órakor nyugodt méltósággal, szelid arczán túlvilági fénynyel feküdt a nemzet nagy lantosa. Az állam költségén temették el, s a népek százezrei kisérték örök nyugalma helyére.

IV.

Bérangerben egész életén át két egymással ellentétes lélek élt, amelyek azonban szépen megfértek mindig egymással s egyénisége bámulatos összhangját sohase zavarták meg. Egy párisi gamin szellemessége és vásottsága lakott benne, a nyárspolgár rendszeretetével és filiszterségével. Külsejére és nyugodt modorára nézve valóságos nyárspolgár volt e virgoncz szellemű és veszkődő lelkű kis kopasz ember, ki gúnyos szatirái nyilát még önmagára is lövöldözte, ha más tárgy egyhamar nem akadt. E két lélek adja Béranger jellemét, mely egyidőben komoly és tréfás, pathetikus és gúnyoros, magasan szárnyaló és kicsinyese szurkáló, csipkedő.

Maga a költő első pöre után a Sainte-Pélagie fogházban ülve le büntetését, verses visszapillantást vet eddigi költői működésére s életének jellemző vonásaira „Múzsám sirverse” czimű költeményében. Az első szakaszban igy foglalja össze költői működését:

Ki elhaladsz e sirkő mellett,

Olvasd el a sirverset itt:

Dicsőitettem a szerelmet,

A bort, Hazámat, tetteit

S a hű népet, mit ármány rontott;

Király cselédit gúnyolám. –

Múzsájának Béranger mondott:

- - Szegény bűnös te, mondj reám

Egy áldást s egy imát,

Mondj értem egy imát.

Ha e strófa nem is bir a Virgiliusra irt lapidaris „cecini pascua, zura, duces” rövidségével, hű összefoglalása a főeszméknek, melyek Béranger költészetén áthúzódnak. A szerelem (különösen az érzéki szerelem) száz változatában, és a bor (s ezzel kapcsolatban a dévajság) meriti ki egész gondolatkörét azon egy, mindenek felett uralkodó nagy eszme mellett, melyet a haza fogalmával szoktunk kifejezni. Hazáját, annak nagy tetteit s hű népét énekelte még meg dicsőitve s a király cselédeit gúnyolta még meg dicsőitve s a király cselédeit gúnyolta ki dalaiban. S mind a három tárgy előadásában egységes marad gondolkozása.

Költészetének első és fő-jellemvonása az, hogy izről-izre franczia. Más nemzet bajai és dolgai iránt alig van érzéke, egyetlen átfutó mozzanat lelkén a lengyel szabadságharcz iránti rokonszenv, - a többi csupa franczia és pedig a legchauvinebb franczia. Még néhány idegen tárgyú dalában is, melyek látszólag kozákokról, arabokról, törökökről, görögökről szólanak, áttör a felvett álarczon a franczia gondolkozás s a szabadság szeretete mellett Francziaország imádása.

Gondolkozásának központjában hazája áll. A mór parton rabúl nyögő fiatal katona Francziaországba izen a fecskéktől, Stuart Máriának mit ér a korona, ha azt nem a francziák közt hordhatja, az Amerikát meglátogató Lafayetteben a francziát bámulják a rézbőrű indiánok is, Arnault-t inti a költő, hogy számüzetésben maradjon hű Francziaországhoz, Chateaubriandnak szemére hányja külföldi utazását, Poniatovszkyról szóló dalában a lengyel szabadsághős a francziáktól vár segélyt s hozzájuk esd a refrain, a francziáknak tiszteletet parancsol a másik dal, a spanyol hadifogságból visszatérő katonának szive majd megreped az örömtől, hogy Francziaországot látja viszont s épp úgy a külföldről hazatérő számára lomha a gálya, mely a franczia part felé hozza őt. Első dalai egyikében, melyet „talán utolsó dal”-ának nevez, honfi harag lángol a franczia földre lépő idegenek látására 1814-ben; a Bourbonokat főleg azért gyűlöli, mert idegen segitséggel helyezik vissza  magukat a franczia trónra s legutolsó dalában hazájához sóhajt s hogy honfitársait még egyszer intse, tartá vissza reszkető, gyengülő kezeivel sirja nehéz kőlapját.

S mennyire franczia és jórészt párisi minden alakja, mely dalban szállott át ajakról ajakra, hogy a franczia nemzet tudatában örökké éljen. A vén káplártól és a napoleoni harczok komor veteránjától kezdve az árokban meghaló, czinikus vén csavargóig minden alakjának minden ize franczia: gall szellem, gall gondolkozás mindegyik, úgy erényeiben, hiuságában, mint apró vétkeiben és nagy büneiben. S a dalköltő figyelmét nem kerüli el egy életviszony sem s élethű alakjai azért is élnek örökké a francziák köztudatában, mert gondolkozásuk minden franczia lelkében rokon érző visszhangot kelt. Csaknem száz élő tipust teremtettek meg Béranger dalai a franczia köztudatban, az yvetoti királytól kezdve legutolsó románczig, a vidéki fiatal lányig, kinek, midőn anyja eléje tárja a király maitressének hitványságát, mégis mindegyre a külső fény után sóhajt és a szidott nő sorsát kivánja magának.

Ez alakokon kivül azonban ott vannak Béranger tiszta lirai megnyilatkozásai, az ajkról ajakra átröppenő utczai dalok, melyek oly természetesek, hogy mindenki maga által költötteknek hiszi azokat, mikor dalolja. E dalok népszerüségét a költő az által emelte, hogy mindegyiket valamely ismert utczai dal nótájára irta s igy az uj dal a régi szárnyán azonnal röpülhetett tovább. S e részben érdekes tünemény, hogy Béranger volt négyszáz év alatt az egyetlen költő, kinek nevéhez füződnek a dalok. A XI. Lajos korában élt tolvaj-költő, a mezitlábas csavargó Villon, „az akasztottak balladájá”nak szerzője óta senki nevéhez nem tapadt ilyen utczai dal, mint szerzőéhez, pedig minden év százszámra termé a chansonokat. A franczia királyi uralom „utczai dalok által mérsékelt zsarnokság volt”, de a közszabadság dalos harczosai nevét nem tartotta fönn az irodalomtörténet. Pár száz év mulva ismét Béranger az első, ki XVIII. Lajos alatt fölveszi a harczot a fennálló uralom ellen saját nevében.

Dalai azért voltak oly közvetlen hatásuak, mert egyszerüek és a legközönségesebb észtehetség által is felfoghatók voltak. Aki hallotta, rögtön megtanulta s miután ösmert dallamhoz füződött, tovább is adta azonnal. „Az ön dalai azért oly népszerüek”, - mondá Hartmann Móricz a költőnek, - „mert szivből jönnek”. „Az igaz” – mondá Béranger – „de a fejen kell, hogy keresztül menjen.” („La chanson vient du coeur, mais elle doit passer par la téte.”) S erre volt jó az ő kissé nyárpolgárias természete, hogy a szivből jövő dalokat előbb az értelem birói széke előtt megrostálta s csak azután bocsátá világgá. S hogy ez önbirálat mily erős volt, bizonyitja dalainak aránylag csekély száma: 1813-tól 1857-ig, teljes negyvennégy év alatt alig bocsátott ki többet ötszáz dalnál, tehát évenkint egy tuczatot. Petőfi, költői működésének rövid hét éve alatt majdnem kétszer annyit termelt mennyiségileg és teljesen egyenrangut minőségileg.

Ha költeményeit tartalmuk szerint akarjuk csoportositani, négy általános osztályba sorolhatjuk ezeket:

1. A legnagyobb tömeget teszik ki a vidám, vagy pajkos, jórészt sikamlós tartalmú dalok, románczok és életképek, ezek tették nevét világhirűvé! Pályáját ezek irásával kezdette, eleinte jórészt csak ilyeneket irt. E költeményeket egészséges jókedv és érzékiség, kedves humor és kifogyhatlan szellemesség jellemzi.

2. Közvetlenül ezek után jön számban a hazafias költemények csoportja, melyek részint ódák, részint szatirák. Amazokat nem túlcsapongó magas pathosz, hanem komoly, emelkedett nemes hang, emezeket a dévaj gúny jellemzi, mely sohase metsző élességű, sohase vérig sértő, csupán a nevetségessé tétellel éri be.

3. Kisebb csoportot képeznek az egyéni dalok és románczok, melyekben a költő saját érzelmeit tolmácsolja s nem a közhangulatnak ad kifejezést. Ezek közé számithatjuk néhány allegoriáját is, melyekben ujra csak ő maga beszél. Ezek egyénibbek, mint bármely hazafias költeménye.

4. Bölcsészeti tartalmú költeményei vagy a derült világnézetnek hódolnak s az arany középszer elégültségét éneklik, vagy komoly intelmeket tartalmaznak könnyed dal formájában. Mindezek tisztult izlést, őszinte emberszeretetet és a sorsban való megnyugvást tolmácsolják, akár derült, akár elegikus hanguak legyenek is.

Az első csoport leghatásosabb darabjai a detail-festés remekeiül emlithető Hájas Roger (Roger Bontems), Nagyanyám, A kis szürke ember, A vak anya, Az agglegény, Gergely mama, A harmadik férj, Az iskolamester, Trétillon (Szöcske), Az én lelki atyám, A harangozó, Az egyházfi, Jeanette, Margot, A vén muzsikus, Az iszákos és felesége, A markotányosnő és számos más hasonló, továbbá a bordalok és dévajságok egész serege: Az utczai dal, Uj Diogenes, A koldusok, Robin pajtás, Kettős mámor, Eldorado, Igyunk! A nagy dőzsőlés, Jó bor és lánykám, A kettős vadászat, Apró kortyok, A botrány, A doktor és betegei, Egy-kutya! A két irgalmas nővér, Ez nem Lisette, A tél, A nászéj, A remete és szentjei, Farsang, Ötven tallér, Nagy Károly halála, A paradicsom kulcsa stb., melyek mindegyikét egész Francziaország dalolta annak idejében.

Mindegyik fajta költeményéből adok jellemző mutatványokat saját forditásomban, egy-két versszakot, a kevésbé ismertek közül, a többire nézve utalom a szives olvasót mások többé-kevésbé sikerült forditásaira.

Az alább közölt A kis szürke ember-hez hasonló életbölcsességgel bir a jó Hájas Roger, kit ugyan semmi se hoz ki sodrából. Eljár törzskorcsmájába, udvarolgat is a nőknek, amennyire ez az ő becses kényelmét nem zavarja, de politikába nem avatkozik és föl nem indul semmin. Irigy szegények és félő gazdagok vegyetek példát e közkedveltségű férfiuról.

HÁJAS ROGER

(I. versszak)

Kevésből mint él bőven,

- Ti epés emberek, -

E czudar rossz időkben

Roger mutatja meg.

Élünk, fiam, ahogy lehet,

Aki morog, az ördögé:

„Eh, mit?” nagyot nevet

A jó Hájas Roger.

Ha Béranger franczia életképeit Petőfi magyar életképeivel összehasonlitjuk, a minden izében eredeti magyar költőn észrevehetjük a nagy franczia mintakép hatását. Petőfi „Ambrus gazdá”-ja, „Pál mester”-e születésénél Béranger némely népies alakja volt a keresztapa, amely körülmény természetesen mitsem von le Petőfi eredetiségéből. Nagy mestertől tanulni nem szégyen. A fennebbi magyar életképek alaphangja megtalálható Béranger Az iszákos és felsége czimű románczában, melyet alább teljesen adok.

Petőfi „Sári néni”-jéhez hasonló alak Béranger „Nagyanyám” czimű költeménye, Páris legnépszerűbb utczai dalai egyike. Itt persze nem kell Béranger valóságos nagyanyját értenünk, de a tipus igen ösmert a párisi életből. Összehasonlitva a két költeményt, Petőfié érdemli meg az elsőséget, rendkivül tisztességes, kedves hangjáért, míg Bérangeré alig leforditható pajkosság.

NAGYANYÁM

(I. strófája)

A nagyanyám névestéjén

Becsipett s biczegett a kontyja:

- Hej, rég jóféle voltam én,

Galambocskám,-  nekünk azt mondja.

- Hogy sajnálom vállam:

Szép kövér karom!

Csinos, formás lábam!

Sok elveszett napom!

Hasonlag csak enyhitve adható vissza a másik igen kedvelt dal:

GERGELY MAMA

(I. strófája)

Még húsz éves koromban

Virúlt a jó Gergely mama,

Hozzá sokszor beszóltam

Egy kis jókedvre s gugyira.

Ő tudta jól, kinek mi kell,

Hogy bánjék törzsvendégivel

S potyázva sok csinos legény

Pihent meg duzzadt kebelén;

Beh jó asszony vala

Gergely mama!

A kardos menyecske mintaképét kapjuk a harmadik férjén zsarnokoskodó asszonyban, ki magas termetét és férje apró voltát ugyan kizsákmányolja.

A HARMADIK FÉRJ

(I. versszak)

Ki megjártam két férjemmel,

Ezzel végre már birok,

Jean morog, de nem veszem fel,

Ő apró, én nagy vagyok.

Merjen ő mukkanni csak,

Rögtön jő a csitt meg csatt.

Csitt-csatt, fogd be szád!

Majd megérzed, hogy mi jut,

Csitt-csatt, fogd be szád!

Két férjért állok bosszút.

Bizonyára az életből vehette a pofozkodó és botozkodó iskolamester alakját is, kit tanitványai minden lépten-nyomon csúfolnak. Lehet, hogy még saját utczagyerekkorában volt dolga valami ilyen botos paedagogussal, kin és fajtáján férfi-korában áll bosszut.

AZ ISKOLAMESTER

(I. versszak)

Ha, e vásott rossz kölyökhad,

Tisztességet nem tud ez,

Perczre bóbiskoltam el csak

S ily pokoli lárma lesz.

Viszket-e a tenyered?

Majd mutatsz szamárfület,

Egy botot,várj, eltörök,

Még ma rajtad rossz kölyök!

Ha a „semmi uj a nap alatt” elvét ma a modern nőnevelés s a lányok gondolkozásában kerestük, a jó Béranger megmutatja nekünk, hogy nyolczvan év előtt épp úgy gondolkoztak a franczia lányok mint ma, épp oly léhák,mulatsághajhászók, mint korunkban:

MODERN LÁNYNEVELÉS

(I. strófája)

Minő vén, elmaradt eszű

Nevelő az a Fénelon!

A mise s kézimunkatü,

Mamám, szorgalmas ám nagyon,

Hangverseny, bál, uj szindarab

Jobban nevel, mint bármi más,

Trallala, a világ halad,

Tralla, ma igy szokás.

Az ilyen elvű lányokból lesznek aztán a Lisettek, grisettek,Rózák és a könnyvérü lánykák azon egész légiója,mely Béranger dalai és a diák-városrész irói utján világszerte oly nagy népszerüségre tett szert. A legösmertebb faja a teremtéseknek a kis Frétillon, ki egy darabig fényben is élt s végül inségben halt el. Első versszaka a következő:

SZÖCSKE

Szép leányok jó baráti

Kis Szöcskét ismeritek,

Belebolondul akárki,

Ha egyszer ölelte meg.

Szöcske fránya

Csábos lányka,

Sok a bája

S még sincs több, mint egy szoknyája.

Ez a könnyelmű kis párisi grisette annyi hasonló alak őse, Murger halhatatlan Musettejének és Mimijének testvére, Paul de Kock női alakjainak mintaképe s a világirodalomban ösmert prózai és zenei traviaták legelseje. Czinikusabb kiadásában látjuk ugyancsak Bérangernél „Az öt emelet” czimű költeményben, hol a földszinten született házmesterlány viharos életpályán végiglakja az összes emeleteket s végül mint söprögető (ma: viczeházmesterné) kerül az ötödikbe.

E dalcsoport kedves hangú, tiszta lirai érzelmű költeményei közül alább többet közlök a forditások között, a legkedveltebb közül való „Az utazás kezdete” czimű, mely alább teljesen olvasható.

Áttérhetünk a második csoportra, melybe a hazafias és politikai költeményeket osztottuk. Ezek közül kiválólag a szatirák tetszettek. „Az yvetoti király”-t és „A szenátor”-t Napoleon császár is dudolgatta palotájában, Carabes marquis, Karcsú grófnő, A kapuczinusok, Judás úr, A kalózok szent szövetsége, A haspók,A tisztelendő atyák, A myrnidonok, A jó család fia, A főrangú kutyák kérvénye és több más, részint pör tárgyát képezte, részint egyébként történt üldöztetés tárgyává tett nyomdászait, míg a szalonok és az utcza osztatlan tetszése kisérte mindegyiket. Parny, VII. Károly, Utolsó dalom, Gallok és francziák, Stuart Mária búcsúja, A madarak, A fehér kokárda, A hadi fogoly, A fecskék, A vén őrmester,  A vén káplár, A száműzött, Az aggnő, Brennus, A bagnoleti vak koldus, Visszatérés hazámba, A népek szent szövetsége, Francziaország szülöttei, A két gránátos, A régi zászló, továbbá a Manuelhez irt költemények, a napoleoni ódák, a La Force fogházban irt versek s az ezeket megelőző Búcsú a mezőktől s utolsó költeménye a haza- és szabadságszeretetet erős, hatalmas hangjait ütik meg, ha a szenvedélyesség hiányzik is belőlük s igy szertelenbe egyik sem csapong.

E csoportból fennebb bemutattam úgy a szatirák, mint az ódák és dalok közül nehányat („A szenátor”, „Carabas marquis”, „A haspók”, „A madarak”, „A régi zászló”, „Búcsú a mezőktől”) most még nehány jellemző mutatványt adok. A Bourbonok alatt tömérdek kém sunnyogott mindenfelé s minden társadalmi osztályhoz tartozó egyének adták magukat titkos kém-szolgálatra. Ezek ellen szól Béranger leghatásosabb költeményei egyike:

JÚDÁS ÚR

(I. versszak)

Júdás úr furcsa ember,

Ki esküszik nagy fénynyel,

Hogy teljes életében

Csak egy szint vallá éppen;

Ám ki árulótól fél,

Ha vörös, ha fehér,

Halkan szól,

Halkan szól,

Júdás úr itt szimatol

Jobbról-balról hirt szagol.

Hasonló éles szatira az osztrák-porosz-orosz szent-szövetségre irt költeménye:

A KALÓZOK SZENT SZÖVETSÉGE

(I. és II. strófája)

A Gondviselés szent nevében

Uj szent-szövetség készül éppen:

Ad hoc-congresszust hiva egybe

Algier, Marokko s Tunis dey-je;

Derék kalózok e királyok,

Kik dolgukat nem bizzák rátok, -

E szent-szövetségük nevében

Algier, Marokko, Tunis éljen!

Szövetségükben e királyok

Nem nézik, fényt mi hoz reájok,

Megesküdtek, hogy közösen

Rohannak huszan egy ellen;

A szerecsen Kristóf király,

Mondják, szintén közzéjük áll;

E szent szövetségük nevében

Algier, Marokko, Tunis éljen!

A lángoló hazaszeretet erőteljes és mégis  gyöngéd hangjaira mutatványul szolgálhat a következő dithyramb:

VISSZATÉRÉS HAZÁMBA

(I. és II. versszak)

Mi lassan mászik ez a bárka,

Amelyre biztam sorsomat,

Oly távol még a part, a drága,

Meddig tart, míg ez révbe hat!

Imádott szent hazám,

Meglátlak igazán?

Szemem, hogy lát, már százszor hitte,

S csak az enyelgő

Csalóka szellő

Ringatta szivem édes hitbe.

De végre a matróz kiált:

„Föld! Föld! ott, nézd!” „Az ám!”

Szivem felejti sok baját,

Üdv Néked, szent hazám!

Igen, az ott, az Frankhon partja,

Ez itt a biztos kikötő,

E jólismert mező s túl rajta

Szülőhazám, kis nádtető.

Imádott szent hazám,

Most látlak igazán

Hosszú, keserves husz év óta;

Falum határa

Itt valahára,

Ott füstölög szülőim kis kunyhója…

Oh, mily gyorsan dobog szivem,

ott vár rám jó anyám

Ha nyilt az első szerelem…

Üdv Néked, szent hazám!

Aránylag kis csoportot képeznek az egyéni költemények, mert habár a költő jórészt mindig első személyben beszél, mégis a legtöbbször a közérzületet tolmácsolja. A tisztán egyéni költemények egy része is bátra besorozható más csoportokba, s igy alig néhánynak marad hátteréül Béranger személye. Ilyenek a legkiválóbbak: Sok szerelem, Bokréta hetven éves barátnőmnek, Arnaulthoz, Desaugiershez, Regények, Semmi politikát! Falura ki! Kabátom, Arczképemre, Ha volnék kis madár, Képzelt utazás, Ah, mily csinoska, Rózsika, A csalogányok, A honvágy, Gyermekkori emlékek, Nincs több madár, Az én farsangom, Búcsú Páristól, visszatérés Párisba, A rózsa és a mennydörgés, Augusztus 19-én, melyekkel a tisztán egyéni költemények sorát meglehetősen kimeritettük. Béranger szerénységét alig jellemzi jobban valami, mint e körülmény, hogy saját egyéni élményeit igen kevés költemény tárgyává tette s a legtöbben a közérzület tolmácsává lesz.

Petőfi több Béranger-dalt forditott s leginkább e tisztán egyéni dalokat szerette forditani. Lelkéhez, e hatalmas lirai lélekhez, leginkább e dalok szóltak s teljesen átérezve adta vissza „A képzelt utazás”, „A honvágy”, „Gyermekkori emlékek” czimű költeményeket. Részemről még kettő bemutatásával világitom meg Béranger egyéniségének ez oldalát s kiválóan szeretetreméltó lirai természetét. Az egyiket a német költészet hatása igen érezhető, alaphangja régi német népdal utánzata:

HA VOLNÉK KIS MADÁR

(IV. és V. strófája)

Én fölrepülnék a tornyokra,

Hol szegény rabok sinylenek,

S rákezdve édes-bús dalokra,

Megvigasztalnám lelköket.

Az egyiket mosolyra keltem,

A másik méláz önfeledten,

Szülőhazáját látva már…

Ah úgy repülnék sebten, sebten,

Ha volnék kis madár.

S ki hüs olajfák enyhe árnyán

Unatkozóan szundikál,

Ellágyul tán dlaim árján

S kegyelmesebb lesz egy király.

S tán visszatérnek számüzetlen,

Kik  most bolyongnak idegenben,

Vihetnék olajágat bár,

Ah úgy repülnék sebten, sebten,

Ha volnék kis madár.

E tiszta lirai hangnál is egyénibb a költő búcsuja imádott szülővárosától, melyet életében tényleg talán kétszer hagyott el. Hiába disputálja magára, hogy szebb falun, szive visszahúzza őt a világ fővárosába.

BÚCSÚ PÁRISBÓL

(I. és II. strófája)

Szólt Páris: „Oh térj vissza gyorsan,

Hangod meggyöngül, tőlem távol,

Nem élhetsz úgy remete sorsban,

Feledve az egész világtól.”

Feleltem én: „Hamar kiöl

Más engem a te emlékedben,

Hozzád nem csábit vissza engem

A hir, vagyon, nagyság, gyönyör.”

De a visszhang halkan felel:

- Ne menj te el!

Mit szólasz rá, madársereg te,

Melyet telente én táplálok?

„Hát éljen a falu!” –felelte –

„Párisban hajnalt, mondd, ki látott?

Itt reggel majd a csiz s a pinty

Dalára nyilnak szempilláid,

Neked szólnak a mi danáink,

Minékünk a tieid mind.”

De a visszhang felel:

- Ne menj te el!

Páris lángoló szeretetéről szól „Az erdők” czimű költeménye is, melyben a franczia fővárost környező erdőket és ligeteket sorba veszi s kedvességeiket elősorolva, magasztalja őket. E költemény első versszaka ez:

Elfullok a lármás tömegben,

Nyüzsgése kábit, elvakit;

Mint gyermeket egy tündér, engem

Magával az erdőkbe vitt.

Szivem ott buját messze hagyja,

Reményt táplál és ujra hisz,

Tévedt madárként, melyet anyja

Pehely-fészkébe visszavisz.

Bölcsészeti tartalmú költeményei közül kiemelhetem Az aggkor, Hivatásom, Hajam, Az én köztársaságom, Lelkem, Búcsú a dicsőségtől, Kis zugom, Függetlenül, Csolnakom, A jó emberek istene, A hullócsillagok, Miniszterekké lett barátaimhoz, A lélek és a test (ebben úttörő a hasonló tárgyuak) czimű költeményei s mindazon többit melyekben a csöndes szemlélődő s az élet egyszerű örömeit élvező kedély nyilvánul meg. Mindezekben magát általában Epicur olyan szerény követőjének vallja, ki kevéssel is beéri és magasra nem vágyódik. Életphilosophiája vonzó és megható: ő tudja, hogy szegénynek, egyszerünek, igénytelennek született s egész életében az is marad. Az ő sorsa a szürke kis fülemile sorsa, mely másokat gyönyörködtet dalaival, de maga igénytelen, jelentéktelen és szegény marad. S ebben megnyugszik és elégültsége dalokban nyilvánul meg. Dicséri saját sorsát s magasztálja azt, ami őt ez alacsony sorsban megvigasztalja: a bort, a vidám baráti kört s a szerelmet, melyet neki hasonló sorsú, igénytelen kedvese nyújt. Élettörténetét, mely egyszerüségében ritkitja párját, e költeményei mondják el az olvasónak s ezek mindegyike ment azon frivolságtól és sikamlósságtól, mely a párisiak szája ize szerint irt s az első csoportba sorozott költeményeit jellemzi.

E csoportból is adok néhány mutatványt.

HIVATÁSOM

(I. és II. versszak)

E földgolyóra vetve,

Rút lévén s szenvedő,

Agyonnyomó tömegbe,

Mely a fejemre nő,

Gyászsorsom fájlalám nagyon,

S már-már panasz kel ajkamon; -

A jó Isten mondá nekem:

- Dalolj, dalolj csak, gyermekem!

A gazdagok hintója

Frecscsenti rám sarát.

Arczátlanul bitorolja

A dús a más jogát;

A hatalomnak gőgje bánt,

De tűrnöm kell barom gyanánt; -

A jó Isten mondá nekem:

- Dalolj, dalolj csak, gyermekem!

KIS ZUGOM

(I. strófája)

Nem, e világ nekem nem tetszik,

Hadd menjek kis zugomba én,

Nagy gályátokról elmenekszik

Egy lánczos rab, - fusson szegény,

Kis sivatagomon az élet

Mind beduiné, oly szabad,

Hagyjátok meg, barátim, kérlek,

Nekem kedves kis zugomat.

AZ ÉN KÖZTÁRSASÁGOM

(I. strófája)

Mióta láttam a királyokat,

Imádom a köztársaságot,

Megalkotám köztársaságomat,

És benne törvényt magam látok;

Iparunk a bor, mely vigasztal,

Nem itélünk, csakis vigan,

Területe a piros asztal,

„A szabadság!” – ez jelszavam.

Számos bordala közül bölcsészeti tartalmánál fogva kiemelhető költeménye:

HAJAM

(I.v ersszak)

Most én mondok pohárköszöntőt,

A jókedv víg apostola:

„Nem férfi az, kit porba döntött,

A sors s vele nem daczola.

A rangnál, pénznél egy vig óra

Becsesb, az én jelszóm csak az,

Én mondom, akinek tarkója

A bölcseségtől lett kopasz.”

A földi gyönyörök magasztalását tartalmazó dalai és a sok frivolság, mely utczai dalait átjárja, a papok ellen irt csipős szatirája őt könnyen keverték a vallástalanság hirébe. Ezt ugyan a legműveltebb körök maguk se hitték el, hisz Lammenaisvel és Chateaubriand-nal, kora leghivőbb két francziájával baráti viszonyban állott, fogságában egy érsek is meglátogatta, sok pappal jó lábon állt, de a nagy tömeg őt mégis az atheizmus hirébe keverte. Aki a költői lélek psychologiáját ösmeri, tudhatja, hogy a valódi költő nem lehet vallástalan, mert lelkének főereje a jövőbe vetett hit és a halhatatlanság, mely felé törekszik. Béranger maga több dalában tesz tanubizonyságot mély vallásossága felől s 1840-ben irt önéletrajza több lapján fejezi ki gyermeki hódolatát az Örökkévaló iránt, legköltőibb megnyilatkozása pedig az alábbi:

A JÓ LELKEK ISTENE

(I. és II. strófa)

Van egy Isten,- leborulok előtte,

Ki bölcsen uralkodik mindenen,

Szegény vagyok, de mitsem kérek tőle,

A rosszat látom, a jót szeretem;

De szent hitem, hogy holtomig vigan

Elélek, ennyi lelkem bölcsesége,

E tölt pohárral rábizom magam

a jó lelkek jó istenére.

Kicsiny szobámban, bár csak szüken élek

S kemény az ágyam, szalma vánkosom,

Boldog vagyok, mert szeretek s remélek,

Puha, pehely-fekhelyről álmodom.

A pénz-istent más kérje untalan,

Az én Atyám kegyes, jó,- áldom érte,

S e tölt pohárral rábizom magam

A jó lelkek jó istenére.

Állitólagos vallástalansága miatt óhajtotta őt megtériteni halálos ágyán nővére, egy vén apácza, ki aztán fivérét a párisi érsek engedélyével meg is látogatta. Béranger azonban hallani sem akart formaszerü hitvallás- és bűnbánatról. Lelkészével elvégezte dolgát, nyugodtan nézett a halál elé s azért jobban ismerte őt plébánosa, Jousselin, midőn nehány kegyes hölgy ostromolta, hogy a végét járó költő lelkét mentse meg a mennyország számára. ”Igen jól ösmerem Bérangert, - válaszolt a jó abbé, - s kijelenthetem kegyetek előtt, hölgyeim, hogy életemben nem láttam jobb, derekabb keresztyént.” „De hát mi lesz a lelkével?” buzgólkodtak a hölgyek ismét. „Legyenek nyugodtak aziránt, hölgyeim, a mennyorság minden kapuja fel fog tárulni előtte.”

Hogy e hölgyek oly igen aggódtak Béranger lelki üdvössége felett, annak magyarázata a költő kiváló népszerüségében rejlett. Saját korában nem volt a női olvasó közönségnek hozzá fogható kedvencze: a főuri termekben épp úgy énekelték dalait a legelőkelőbb hölgyek,m int a kis divatárus boltokban agrisettek. Béranger maga őszinte hódolattal viseltetett a nők iránt, kiktől egész életében csak jót nyert. Önéletrajzában egy helyen, midőn saját névtelen ifju koráról beszél, igy nyilatkozik a nőkről:

„Szegénységemnek is meg volt azért a maga édessége. Egy hatodik emeleti padlásszobácskában laktam, a Boulevard St. Martinen. Micsoda remek kilátás nyilt ablakomból! Mily kéjjel legeltettem szemeimet esténként a roppant városon, midőn a szakadatlan zugásba egy-egy közelgő zivatar morgása is beleszólott. Kimondhatlan gyönyörüséggel helyezkedtem el a háztető alatt, pénz és jövőre való kilátások nélkül, de boldogan, hogy végre is kiláboltam annyi sok czudar históriából, melyek Párisba visszatértem óta érzelmeimet és izlésemet a legkellemetlenebbül érintették. Egyedül magamnak élni, tetszés szerint dalolni kedvtelésül, - végtelen boldogságnak tünt föl előttem. Azonkívül az én ifjú bölcseségem teljességgel nem száműzte az örömöket: ellenkezőleg. Talán sohasem ösmertem tökéletesen azt,amit régi és uj regényiróink szerelemnek neveznek, mert én a nőt sohase tekintettem úgy mint feleséget, vagy mint szeretőt, kiből gyakran vagy rabnőt vagy zsarnok úrnőt csinálunk, hanem mindig úgy néztem, mint Isten ajándékából nyert igaz barátnőt. Az a tiszteletteljes gyöngédség melylyel irnátuk gyermekkoromtól kezdve viseltettem, sohase szünt meg számomra a legédesebb vigaszok forrása lenni. Ez úton győzedelmeskedtem a magamban lappangó fekete humor kitörésein, mely  mind ritkábban jelentkezett kedélyemben, - hála a nőknek és a költészetnek. Voltaképpen ezt kellene mondanom: hála a nőknek, mert a költészetet tőlük nyertem.”

Béranger tényleg sohasem durva a nők iránt: az ő Rózái, Lizettjei, Sophiejai még a bőkezű adakozó Trétillont is kedves szinekkel festvék halhatatlan dalaiban. Még ahol tárgya nem engedi meg a gyöngéd szinezést, mert az a természetesség rovására történnék, a nő  ott is jól jár, mert a humor aranycsillámú ragyogása enyhiti a különben bántó szineket. Ilyen pl. a fiatal „Markotányosné” rajza, ki a sok franczia hadjáraton annyi kalandon megy keresztül, hogy ennek festése bántó volna, ha oly kedves és megható humorral nem birna a dalos önvallomás; ilyen „A két irgalmas nővér”, kik közül az egyik, mint apácza tett jót a betegekkel, elnyomottakkal, haldoklókkal, - a másik pedig mint tánczosnő osztott gyönyört művészetével és Szent Péter, a mennyország kapusa, miután mindkettőjük vallomását meghallgatta, bebocsátja mindkettőt,mert hisz:

„Szerető szivek,

Istenhez egyaránt hivek;

Szeressetek és adjatok,

Igy lesztek ti is angyalok!”

Ellentétben áll ez az egyház gyakorlatával, mely a szinésznőktől megtagadta a temetés szertartását. „Gergely mama”, a nagyszájú, vastag, de örökké szeretkező korcsmárosné; a harmadik férjét pofozó, hűtelen, de erélyes párisi nő („Le troisiéme mari”); a gőgös „Karcsú grófné”, vén legitimista dáma, ki büszkén mutat ősi czimerére, mely előtt porba kell borulni mindenkinek, („Madame Pretintaille”) még a laza erkölcsű, fecsegő nagymama is („Ma grandmére”), ki unokalányainak nem éppen kifogástalan meséket mond el ifjukori szerelmeiről, - mind oly humorral festvék, hogy egy pillanatig se visszataszitók…

Eszményi nőalakjaitól a pajzán grisette-költő Béranger magas szárnyalású dicsénekeket zeng. Ilyen az általánosan ösmert „Stuart Mária búcsúja”, „VII. Károly”, melyben Sorel Ágnes halhatatlan szerelmét énekli meg, „A bukott angyal”, egyik a legszebb költeményeinek, stb., melyek mind azt bizonyitják, hogy Béranger csak a férfiak ellen harczol s a nőt lehetőleg mindig eszményi oldaláról nézi. Az anyátlan költőnek kárpótlást a barátnők adtak, s ezért hálás volt irántuk. Oly világnézettel s ily szeplőtlen élet folytatása után bizonyára elmondhatjuk, hogy Béranger nemcsak igazi költő, de igazi jó ember is volt, az emberiségnek tehát kétszeres jóltevője.

V.

A nagyképű irodalomtörténészek sokáig lenézték Bérangert s róla saját korában csak mint „Chansonier”-ről beszéltek. Midőn azonban az edinburghi nagytekintélyű szemle megadta neki a költő czimet és magasztalólag ösmertette első gyüjteményét, a honi kritikának is kénytelen-kelletlen utána kellett mennie és Béranger költői  nagyságát el kellett ismernie. Azonban ma is azon általános ítéletet olvassuk róla, hogy 1834-én túl megcsökkent költői ereje s hogy úgynevezett „hátrahagyott művei” nem érnek sokat, mert rajtuk az aggkor gyöngesége igen meglátszik. Lehet, hogy magam maradok ellenkező nézetemmel, de hanyatlást nem találok Béranger későbbi dalaiban. Annyi bizonyos, hogy az ötvenötéves férfi érzelmei mások, mint a huszonöt éveséi, képzelete sem oly magas szárnyalású, de a kor haladtával Béranger alig észrevehető változása megmagyarázható. Nem véve legutolsó költeményét, a legszebbek egyikét, melyet valaha irt, melyben oly meghatólag búcsuzik el imádott anyjától, Francziaországtól, a közvetlenül ez előtt irott költeményei legnagyobb részét bátran oda lehet állitani ifjukori versei mellé. „A pillangók”, „Nincs több madár”, „A lélek és a test”, „Árnyékom” méltók arra, hogy legkiválóbb költeményei között emlittessenek, a hetvenéves korban irt „A király szeretője” pedig frisseségben egyik mögött sem áll.

Úgy az érdekes forma s a művészi refrain a megtisztult erkölcsi tartalommal egybeolvadva, Béranger legszebb költeményei egyikévé teszik e kis románczot, mely után már csak három verse jő a sirja felé baktató agg költőnek. Hanyatlásról tehát, ezek után alig szólhatunk, inkább a kritikának a költő iránt viseltető ellenszenvéről.

Egy kérdést kell még tisztáznom, mielőtt letenném tollamat: mit vett Béranger idegen szellemektől s mi befolyásolta rendkivüli eredetiségét.

Béranger első tanitója az élet volt: a kilencz éves mezitlábos utczagyerek látta július 14-én a Bastille bevételét s ha szemtanúja nem is volt a rémuralom vérengzéseinek, gyorsan ért meg a forró, véráztatta talajon. A nagy forradalom felszabaditá a szellemeket s az utczán ezerszámra teremtek a dalok, melyek az egész Európa ellen folytatott dicső és győzelmes hadjáratban himnuszokká emelkedtek. Költői lelkű ifjunak ez is elég volna, de Bérangernél ehhez még a tanulmány is járult a későbbi önképzés utján. Más nyelven ugyan nem beszélt, mint anyanyelvén, de forditásokból ösmerte az angol és német költészet igen sok remekét s mint Hartmann Móricz emliti, 1846-ban nagy elismeréssel szólott előtte az akkori német költőkről, különösen Uhlandról.

Feltétlenül kimutatható Burns Róbert befolyása Bérangerre. A harmincz éves korában elpusztult skót titán (meghalt 1789-ben) „Vig koldusai” és Béranger „Koldusai” édes testvérek, tömérdek dalának népies hangja és gondolatmenete nyomot hagyott a franczia népies költő lelkében. A francziák közül Lafontaine, Beaumarchais, némileg Millevoye Parmy, Barthelémy, Chénier André (de csak az ifjukori kisérletekben), Madame Dufresnoy, Desaugiers (Béranger barátja) hagytak mélyebb nyomot fejlődésében.a német költészetből egyedül Goethe hatását látom rajta, a nagy német lirikus „Halász”-a érzik a következő románczon:

A SZIRÉN

(I. és II. versszak)

A parton a hab mormollágyan,

Az égen bűvös nyári éj,

Megszünt a zaj, pihen a tájon

A munka, vigság, enyhe szél.

Sóhaj száll végig a habágyon

Az éj sovár szava a naphoz ez:

- „Szeress, szeress!”

Ki mondta ezt? A víz szirénje,

Sováran zsákmányt lesve itt:

Jaj annak, kinek tévedt lépte

Sás-fekhelyéhez közelit.

S im önfeledten odaére

Egy szép fiú, - szeme csak rajta vész

S pirulva néz.

A szirén aztán becsábitja ellenállhatatlan szavával a szép ifjut és megfojtja, mint Goethe hableánya a halászt.

Ez idegen hangokat leszámitva, Béranger a legeredetibb franczia költő, kit valaha a gall szellem létrehozott. Fennebb emlitett pár lengyel dalát és görög-török románczát leszámitva, egész nagy tehetségét kizárólag hazájának szentelte.

Helyét a világirodalom nagyjai között kell kijelölnünk, mert nagy tehetségével az egész emberiség ügyét szolgálta, habár látszólag csak Francziaországért lelkesült. A világszabadság s a lelkiismereti szabadság érvényesülésének bátor harczosa volt, ki ezenkivül gazdag kedélyének drága gyöngyeit az egész emberiségnek szórta oda, hogy minden érző léleknek és meleg szivnek jusson belőlük. Költői nagysága csak évszázadok mulva fog elhomályosodni, mert ha politikai dalai érthetetlenekké is válnak a megváltozó korral, ahogy kedélyének kristálytiszta hangjai visszhangot keltenek a hasonló lelkekben s hatásuk csak az emberiség teljes elaljasodásával szünhetik meg.

Forditások Béranger költeményeiből

A „GONDTALANOK” SZERZETE*

Uj rendet alapitunk.

A „Gondtalanokat”,

A rendtagoknak száma

Fél – usque egy tuczat.

És hajtogatva a kupát,

Csinálunk zárda-regulát.

E szigorú szabályok

Nem engednek meg mást,

Mint klastromunkon belül

A teljes berugást,

És hajtogatva a kupát,

Csinálunk zárda-regulát.

Harang és hókusz-pókusz

Nálunk fölös dolog,

A mi misénk zsoltári

E vidám bordalok,

És hajtogatva a kupát,

Csinálunk zárda-regulát.

A körte és a sajt közt

Kérjük a szenteket,

Óvják a fagy- s vihartól

A szőlőfürtöket;

És hajtogatva a kupát,

Csinálunk zárda-regulát.

A lányokat gyóntatjuk,

S mi, a nagy Doktorok,

Jó szivvel adjuk nekik

A főpásztor-botot:

És hajtogatva a kupát,

Csinálunk zárda-regulát.

És semmi bajtól nem fél

Egy-egy ily vig barát,

Még attól sem, ha egypár

Lerúgja a csuhát;

És hajtogatva a kupát,

Csinálunk zárda-regulát.

(* Béranger ifjukori kisérleteiből)

A SZENÁTOR ÚR (1813)

Nagy tisztességet hoz reám

Kecses nőm, nem hiába szép,

Oly jó barátot szerze, lám,

Kinek csak én tudom becsét,

Aznap, hogy vélem esküdött,

Lakomba egy szenátor jött.

Mily szerencse,

Milyen drága,

Mily kegyes ő Méltósága!

Maradok alásszolgája.

Ha őt a tettekről itélem,

Nem láttam még ilyen kitűnőt!

Egy miniszterhez még e télen

Ő vitte bálba az ifjú nőt;

Az utczán, bármi dolga van,

Kezem megrázza nyájasan.

Mily szerencse,

Milyen drága,

Mily kegyes ő Méltósága!

Maradok alásszolgája.

A nőmnek hű mulattatója

S illetlen nem volt soha még,

Ha néha nőm az ágyat nyomja,

Olykor velem játszik piquet-t:

Ha névnapom s újév jön el,

Gyöngéden mindig átölel…

Mily szerencse,

Milyen drága,

Milyen kegyes ő Méltósága!

Maradok alásszolgája.

Ebéd után, ha rossz idő van,

otthon maradnék szivesen,

De ő igy szól s mi biztatóan:

„Kocsizzék egyet, kedvesem,

Mintha magáé volna, im,

Használja,vár lenn a kocsim…”

Mily szerencse,

Milyen drága,

Milyen kegyes ő Méltósága!

Maradok alásszolgája.

Egy este meg a birtokára

Kimentünk mindketten vele,

A sok pezsgőt belém diktálta,

S Rózám’ külön fektette le;

De mondhatom, a házban ott

A legszebb ágy nekem jutott.

Mily szerencse,

Milyen drága,

Mily kegyes ő Méltósága!

Maradok alásszolgája.

S hogy nőm fiucskával lepett meg,

Ő Méltósága lett komám

S úgy csokolá, hogy könnye pergett,

Az én fiacskám’, igazán;

S ha ő elhunyna, mondta már,

Fiamra szép kis summa vár.

Mily szerencse,

Milyen drága,

Mily kegyes ő Méltósága!

Maradok alásszolgája.

Ebédnél mindig jó’ a kedve,

És sokszor viczczel én reám,

Nos egyszer én is élczelkedve

Ugyan megadtam néki ám:

„Azt mondják önről, édesem,

Hogy szarvakat rak énnekem…”,

Mily szerencse,

Milyen drága,

Mily kegyes ő Méltósága!

Maradok alásszolgája.

A KIS SZÜRKE EMBER

Öltözve csak szürkébe,

Egy emberke lakik

Párisban itt;

Piros, pufók a képe,

Pénz nélkül is elél

S vigan henyél.

„Eh,- szól –csak el leszek,

Élek, ahogy lehet,

A többit nevetem…”

Ily vig kópé az én kis szürke emberem.

Szép néki minden lányka,

Iszik de nem vizet

S dallal fizet.

Van csip-csap adóssága,

De a hitelezők

Nem bántják őt.

„Eh,- szól –csak el leszek,

Élek, ahogy lehet,

A többit nevetem…”

Ily vig kópé az én kis szürke emberem.

Hó hull be a szobába,

Csorog benn az eső,

Mit bánja ő.

Ha télen nincs is fája

S meggémberedik újja,

Megfújja.

„Eh, - szól- csak el leszek,

Élek, ahogy lehet,

A többit nevetem…”

Ily vig kópé az én kis szürke emberem.

Kis felesége nyalka,

Eltartják  bőven őt

A szeretők.

S ha ékszer is van rajta,

Ő sohse kérdezi,

Honnan veszi?

„Eh,- szól – csak el leszek,

Élek, ahogy lehet.

A többit nevetem…”

Ily vig kópé az én kis szürke emberem.

S hogy egyszer köszvény bántja

És ő vaczkán nyögött

S a pap bejött,

S korhely – voltát lerántva,

Halált, mit emleget, -

Ő mit felelt?

„Eh, -majd csak el leszek,

élek ahogy lehet,

A többit nevetem…”

Ily vig kópé az én kis szürke emberem.

AZ ISZÁKOS ÉS FELESÉGE

„Igyunk, tyuhaj! Ki-is sza-már!”

Iszol te reggel óta, Pál,

S erényes feleséged

Elpáhol este téged.

Padlásszobájuk ajtajába’

Az asszony ott áll, férjit várva,

Hogy végre jön talán,

De Pál csak uj iczét rendel meg,

S az ittas korhelyek nevetnek

Az ő kedvencz dalán:

Igyunk, tyuhaj! Ki-is sza-már!”

Iszol te reggel óta, Pál,

S erényes feleséged

Elpáhol este téged.

„Zsuzsó más férfit nem is állhat”,

- Igy henczeg Pál –„ma este várhat.”

A nőt nyű-csipi tán,

Mert míg magába férjit szidja,

A nyujtófát végiglapitja

A kandurozó cziczán.

„Igyunk, tuyhaj! Ki-is sza-már!” stb.

Zsuzsót ma Pál faképnél hagyva

Iszik, amig a kedve tartja.

A nő vétkezni kezd,

Csinos testét sóhajtva nézi:

„A gazkölyök kutyába vészi

A vinkóért im ezt!”

„Igyunk, tyuhaj! Ki-is sza-már!” stb.

S a szomszéd, mert nem ég gyertyája,

Kis tüzért bekopog hozzája,

Zsuzsó haboz, de ad,…

S míg Pál pipál s kurjant rekedten,

Ki tudja, gyujtanak-e ketten

Gyertyát, vagy oltanak.

„Igyunk, tyuhaj! Ki-is sza-már!” stb.

S kis főkötőjét rendbe hozva,

„A hű asszonynak bús a sorsa” –

- Sóhajt a kis hamis, -

„Hej kis boszút kiv enne számba,

Mellette én vagyok hátrányba’,

Ivott ő tizszer is.”

„Igyunk, tyuhaj! Ki-is sza-már!” stb.

„Holnap megint” – sugják egymásnak…

Megjött a férj, - pofcsattanásnak

Zajos visszhangja kel.

„Ha nem szeretne,meg se verne”

Kiáltja Pál s nem fogyva kedve

„Holnap” igy énekel:

„Igyunk, tyuhaj! Ki-is sza-már!”

Iszol te reggel óta, Pál;

S erényes feleséged

Elpáhol este téged!

A FŐRANGÚ KUTYÁK KÉRVÉNYE

a Tuileriák kertjébe bebocsáttatás irányában

(1814 június)

Most, hogy a zsarnok oda van,

Csaholva ugrassunk vigan.

Szertartás-mester urat esdve

Kérjük mi, a mágnás-kutyák,

Nyiljanak meg, holnaptól kezdve

Nekünk a Tuileriák.

Most, hogy a zsarnok oda van,

Csaholva ugrossunk vigan!

Örvünk mutatja: nem vagyunk mi

A járdán heverő ebek,

Paraszt-kutyára tékozolni

Kár volna udvari kegyet.

Most, hogy a zsarnok oda van,

Csaholva ugrossunk vigan!

A trónbitor száműze minket,

Mi méltósággal türtük azt,

Nem koptatók a gégéinket,

Csaholjon a polgár s paraszt.

Most, hogy a zsarnok oda van,

Csaholva ugrossunk vigan!

S hogy tudomást vehettünk róla,

Pár elvtelen csahos tevé,

Ki most sarkába mar morogva,

Bár talpnyalással ment elé.

Most, hogy a zsarnok oda van,

Csaholva ugrossunk vigan!

S ügyesben, mintha bolhászkodnak.

Sok tacskó, pincsi, ölebek,

Hizelgnek németnek, orosznak,

Kikről a frank vér még csepeg.

Most, hogy a zsarnok oda van,

Csaholva ugrossunk vigan!

Ha a nagy hasznot zsebre rakva

Az angol henczeg, eh! mi kár?

Ha nékünk a czukordarabka

S cziczáknak a kávé kijár.

Most, hogy a zsarnok oda van,

csaholva ugrossunk vigan!

S míg urnőink divatba hoznak

Minden pufándlit s fardagályt

Megint az ó szenteltviz-korszak

S a tatus-quónk is helyreállt.

Most, hogy a zsarnok oda van,

Csaholva ugrossunk vigan!

S igérjük mi ezek fejében

Bukfenczvető szolgálatunk,

S míg jót marunk a bús szegényen,

Urunk bohóczai vagyunk.

Most, hogy a zsarnok oda van,

Csaholva ugrossunk vigan!

A MADARAK

Dal Arnaulthoz,midőn száműzetésbe indult.

(1816 január)

A tél dühe, amint föltámad

Nyomán a ház s mező kihal,

A madarak más tájra szállnak

Elnémul a szerelmi dal,

De bár ott édes béke várja,

Hazát oly hűtlen nem cserél:

A téltől száműzött madárka

Tavaszszal ujra visszatér.

S bár ők a száműzöttek onnan,

Mi sóhajtunk utánok itt,

A palotákban és kunyhókban

Visszhangzanak vig dalaik,

De ott nem veszt-e daluk bája,

Hol boldog nép nyugodtan él;

A téltől száműzött madárka

Tavaszszal ujra visszatér.

Mi, idelánczolt rab-madár-faj,

Mint irigyeljük sorsotok,

Midőn sötét felhők zajával

Észak viharja ránk morog.

Boldog, kit megment röpke szárnya

S a vész alatt menhelyet ér, -

A téltől száműzött madárka

Tavaszszal ujra visszatér.

Ti szenvedésink nem feledve,

Ha a szünt vész után lehet,

Megtértek majd az ódon cserre

Mely meg nem tört, bár szenvedett;

Hirdetve: uj arany-kor álma

Valóra vált, völgyünkben él, -

A téltől száműzött madárka

Tavaszszal ujra vissaztér.

A HASPÓK

vagy: beszámoló beszéd az 1818-iki ülésszakról, az X-i kerület választóihoz

Választó polgártársaim,

Beszámolok előttetek,

Mit a királyért tettem im,

És a hazáért s értetek.

Fölvirágzott a haza:

Gönyölün jövök haza.

Mily ebéd

Mily remek!

Adják a miniszterek,

Mennyit ettem, istenek!

Hasamnak rendületlenül

A házban is hive vagyok,

Ahol Villéle s d’ Argenson ül*,

Ott ülök én és szavazok;

S míg helyemre költözöm,

Pástétommal töltözöm.

Mily ebéd!

Mily remek!

Adják a miniszterek, -

Mennyit ettem, istenek!

Ki egy ülést végigbeszél,

szereti azt minisztere,

S ki ordit, hogy torkán kifér,

Hogy mást letácsoljon vele.

Szólok és beszélek én,

S orditok, hisz egyre mén.

Mily ebéd!

Mily remek!

Adják a miniszterek, -

Mennyit ettem, istenek!

Ha kell a sajtó-fékezés,

A gáton ott vagyok legény,

Ha hősöket dicsérgetés,

Teszem parancsra azt is én;

Egy napon kiböffenek

Tiz „igen”-t és tiz „nem”-et…

Mily ebéd,

Mily remek!

Adják a miniszterek,

Mennyit ettem, istenek!

A biróságokat szidom,

S igy rám süt az udvar kegye,

Kérvényekre ráorditom,

Hogy „napirendre! el vele!”

Mit csak kiván a király.

szavazatom arra jár.

Mily ebéd,

Mily remek!

Adják a miniszterek,

Mennyit ettem, istenek!

Amit a rendőrség kiván,

Láttatlanul is megadom,

S ki nem is francziább talán.

Mint bármely svájczi, pártolom;

Jó kaput a svájczi mind,

Illő, hogy megvédjük mink,

Mily ebéd,

Mily remek!

Adják a miniszterek, -

Mennyit ettem, istenek!

Sebaj a rossz zárszámadás,

Fizess ész nélkül balga, nép,

Miniszter kérje, kérje más

Haspók s idegen csőcselék;

Hogy nekünk teljék elég,

Kevesebbet falj te, nép:

Mily ebéd,

Mily remek!

Adják a miniszterek,

Mennyit ettem, istenek!

Igy mindent jól rendeztem én,

Magam már főügyész vagyok,

Három fiam és két öcsém

Mind zsiros hivatalt kapott,

Uj választás is jöhet,

Meghivott száz kerület.

Mily ebéd,

Mily remek!

Adják a miniszterek,

Mennyit ettem, istenek!

A RÉGI ZÁSZLÓ

Dicsőségem több régi társa

Hogy láthasson, fölkeresett még,

S megittasodva a sok emlék,

Mely fölkelt egy-egy kocczintásra,

Mit tetem én és ők miket,

Vén zászlóm, te valál tanúja, -

- Mikor rázom le a port újra,

Mely most fedi szent szineidet!

Törött szalmám alá elrejtve

Hever s rajt nyugszom, sebhedt testtel

E szent jel, mely a nagy Győztessel

Húsz évig szállt sok ütközetre.

Egész Európát törve meg

Babér s virág volt harczi útja, -

- Mikor rázom le a port újra,

Mely most fedi szent szineidet!

Adós volt Frankhon oly sok vérrel,

Mind e szent jel fizette meg,

S a Szabadság ölén nevelt

Hős gyermekünk játsztak nyelével.

A zsarnok értse meg:

Polgárt is ural a hir útja, -

- Mikor rázom le a port ujra,

Mely most fedi szent szineidet!

Hagyjuk pihenni ott a porba”

A harcztól fáradt büszke sast;

Zászlónkra föl a gall kakast,

Vezessen az, villámot szórva;

S hazám feledve a sok sebet,

Föltámad éppen, megujulva, -

- Mikor rázom le a port ujra,

Mely most fedi szent szineidet!

A hiú győzelemvágy helyett

Legyen a törvény gyámola,

És minden harczos általa

Polgárrá lőn a Loire mellett,

S ha balsorsunknak vége lett,

Határinkon legyen leszúrva, -

- Mikor rázom le a port újra

Mely most fedi szent szineidet!

De itt van kardom s puskám mellett,

Egy perczre, hadd nézzem meg én,

Jöjj, régi zászlóm, jöjj remény,

Te száritsd föl e forró könnyet!

Az Ég megérti e könnyeket,

Egy agg harczos szeméből hullva,

S lerázom még majd a port újra,

Mely most fedi szent szineidet!

BÚCSÚ AZ ERDŐKTŐL

Te őszi nap gyöngéd, szelig sugára,

Sárguló fák, még látlak titeket,

Hogy dalaim oly bátran keltek szárnyra,

Meg nem bocsátja a vak gyülölet.

E menhelyen, mely langy zephir tanyája,

Aludtam annyi édes álmot át,

Kék, tiszta ég, isten veled sokára,

Erdők visszhangja, búcsúm add tovább!

Nem halhat itt el, lombjaid megosztva,

Velük dalom, mint más szabad madár,

Mert frank hazám fenségébőlkifosztva,

Nyakán az árulók igája már,

Hő honszerelem buzditott csatára,

Ezért forgattam a gúny ostorát, -

Kék tiszta ég, isten veled sokára,

Erdők visszhangja, búcsúm add tovább!

Dühök immár szegénységemre támad,

Vigságomat törvény elé viszik,

S mert ir nélkül előttem meg nem állhat,

A gazság, a szent álarczban bizik;

Az Úr nem átkoz el ezek szavára,

lly vak düh éltet álistent s pogányt, -

Kék, tiszta ég, isten veled sokára,

Erdők visszhangja, búcsúm add tovább!

Dicsőségünk, ha sirjából fölkeltém,

Ha hőseink’ magasztalá dalom,

Ujjongtam e’ a gyilkosok győzelmén,

Biztattam rá, megvéve aranyon?

A császárság napjainak fénysugára

Fönnállva s dallra im e helytt talált, -

Kék tiszta ég isten veled sokára,

Erdők visszhangja, búcsúm add tovább.

Remélem, hogy börtönnel meggyaláztok

Kovácsoljátok a nehéz vasat,

De dlaim szivébe megalázott

Hazámnak innen is beszállanak,

Függesztve lantom ablakom vasára

A hir vegye szárnyára szózatát,-

Kék tiszta ég, isten veled sokára.

Erdők visszhangja, búcsúm add tovább!

Oh csalogány, jöjj néha ablakomra,

Hadd dúlni-fúlni a gőgös királyt,

Váljunk el: porkolábom hi morogva,

Isten veled mező, patak, virág!

Lánczom zörög, - Szabadság hymnuszára

Gyujt rá dalom, - ihletre hangolád. –

Kék tiszta ég, isten veled sokára

Erdők visszhangja, búcsúm add tovább.

(* Villéle, későbbi miniszterelnök, ki Bérangert kilencz hóra elzáratta, ekkor még az „ultrák” (túlzó királypáriak) vezére; hires jellemtelen ember volt.)

AZ UTAZÁS KEZDETE

Barátim, ím e könnyű bárka

Az életérvből fut ma ki,

Kis utasa egy gyönge lányka,-

Legyünk első matrózai.

A kis sajkát a víz fölvette,

Bár sohse érné viharát,

Kik látjuk, utját mint kezdette,

Segitsük egy dallal tovább.

A Sors már a vitorlát fújja,

Horgonyt felvont a jó Remény,

Hogy csendes és szelid lesz útja,

A csillagokból jóslom én.

Balsors-madár, hess! Ne környezd te

A szerelem kis csolnakát, -

Kik látjuk, utját mint kezdette,

Segitsük egy dallal tovább.

Az árboczot virágba fűzve

Ámor velünk utazni kész,

Mosolyg a Kellem három szűze.

Kormányosunk baráti kéz,

Az utra Bacchus töltögette

A tarisznyát s a csutorát, -

Kik látjuk, utját mint kezdette,

Segitsük egy dallal tovább.

S ki jő, köszöntni még a bárkát?

A Balsors, áldva az Erényt,

Azt kéri: döntsenek a Páskák

A mi kivánságunk szerént;

Az istenek, kiknek kedveltje

Meghallják ennyink ohaját, -

Kiklátjuk, utját mint kezdette,

Segitsük egy dallal tovább.

A KIRÁLY SZERETŐJE

A lány.

Anyám, kit hoz hat aranyos ló,

S e ragyog, pompás batár?

Ez istennő, nincs több hasonló,

Ez a királynőnk, ugy-e bár?

Az anya.

Királyunk elhagyott hűnője,

Nem űz ily fényt, ily szemtelen,

E szép hölgy e szégyentelen,

a királynak csak szeretője.

- „Óh bárcsak”, - a lányka sohajtja magába’, -

„Lennék a király szeretője, babája!”

A lány.

Oh nézd fején a gyöngyöt ékest,

Anyám, mi sok gyémánt,arany!

Ünnepnapon ennél is ékesb

És még drágább ruhája van?

Az anya.

A czifraság nem ámit minket.

Falunkban itt ösmerjük őt,

Ki még csak egy pár év előtt

Mezitláb őrzé teheninket.

- „Óh bárcsak”, - a lányka sohajtja magába’,

„Lennék a király szeretője, babája!”

A lány.

Ah, nézd csak! Másik büszke dáma

Utána hajt, mint szélroham.

Port szór reá, elébe vágva,

Gőnynyal kaczag rá s elrohan.

Az anya.

E szép kegyencz vetélytársnője,

Családja nagy, hires, vitéz,

E büszke högly mindenre kész,

Hogy a királyt elcsipje tőle.

- „Óh bárcsak”, - a lányka sohajtja magába’,

„Lennék a király szeretője, babája!”

A lány.

Megvédi a király babáját,

Lovon mily ifju szép nemes

Hajol fölé, görbitve hátát

S könyörg, hogy rátekintsen ez.

Az anya.

Hires családnak sarjadéka,

Jól tudja, hogy kell, - úgy lehet

Magas rangot, nagy rendjelet

Rövid időn fog kapni még a’.

- „Óh bárcsak”, - a lányka sohajta magába’,

„Lennék a király szeretője, babája!”

A lány.

Megérkeznek, kiszállni ohajt

A hölgy, egy tisztes pap közelg,

S fehér kezét, mig térdet-főt hajt,

Mi hódolón csókolja meg.

Az anya.

Püspök szeretne lenni, s érte

E tévedt báránynak hizelg,

De egy szegény kétségbe ejt,

Ha haldokol, - pokolt igérve.

- „Óh bárcsak”, - a lányka sohajtja magába’,

„Lennék a király szeretője, babája!”

A lány.

Ah nézd csak, nészmenet közelget,

Rá néznek, elbujhat szegény

Menyasszony e szép urhölgy mellett,

Szégyenli is a vőlegény.

Az anya.

Nem, azt ne hidd! Bár sujtsa bánat,

A népnek érzi hü szive,

Hogy verejtéke mossa le

Ezernyi bünét e rimának.

- „Óh bárcsak”, - a lányka sohajtja magába’,

„Lennék a király szeretője, babája!”

Szerelem átka*

(* Felolvasva Márczius 15. hatvanadik évfordulóján a Petőfi-Társaság diszülésén.)

I.

A legutolsó korosztály vonul a sírba. Hatvan és óriási idő a vas- és vér hatalmas nemzedékének is. A névtelen félistenek is csak emberek valának, kiknek a természet adóját le kell fizetniök. Az utolsók egyike, talán éppen a legutolsó, ki Petőfivel barátságban állott, az én jó atyám, Kacziány Nándor, megérte még a szabadság hónapjának hatvanadik évfordulóját, de annak kapujából, márczius 2-án hajnali három órakor átlépett az örökkévalóságba.

Szerényen élt, szerényen halt meg. Ha megalkuszik vala a korral, talán mint a királyi kuria másodelnöke vagy legalább is tanácselnöke fényes díszsirhelybe vonul a nemzeti pantheonban. Nem alkudott meg, - mint nyugdijas törvényszéki biró halt meg. Nem panaszlom fel, sőt e díszes gyülekezetben, melyben vendégként jelenek ma meg, meg sem emliteném, ha Petőfinek barátja, ismerőse s olyan nem lett volna, ki nekem több izben emlitette, hogy a segesvári gyásznap után három hónappal még látta Petőfit és beszélt is vele. E körülmény teszi érdekessé őt a Petőfi-Társaság előtt s az, hogy 1846-ban, mielőtt a bécsi egyetemre ment volna magántanárnak, igen számos alkalommal érintkezett Petőfivel, sokszor billiárdozott és politizált vele a Pilvaxban s haláláig mindig lelkesült Petőfiért, kit mint költőt és embert mindenek fölött becsült.

A szó teljes értelmében kortársak voltak. Petőfi a félegyháziak állitása szerint 1822 deczember utolsó vagy utolsó előtti napján született Félegyházán s midőn ez alkalommal Petőfiről ott felolvasást tartottam, megmutatták a házat is, mely annak a lebontottnak helyén áll, hová Petrovicsék betértek, midőn valami kalákára hivatalosak levén, Petrovicsné érezte, hogy a szülés pillanatához közel áll. A házaspár betért valami koma vagy sógor házába, Sándor ott született s pár óra mulva hazaindultak Kis-Kőrösre, hol állandó lakásuk volt. Ketten indultak ki hazulról, hárman tértek haza. Nem szokatlan dolog az alsó néposztálynál,m elynek tagjai nincsenek elkényeztetve, hogy az anya még délelőtt kapál künn a kukoricza-földön, délre hazamegy, a kis poronty megszületik s a szegény asszony délután már megint künn van a mezőn. Nem akarom elvitatni Kis-Kőröstől a szülőhely érdemét, de Petőfi maga irta Félegyházáról, hogy ez a város születése helye. Egyszerüen tehát adom a dolgot úgy, ahogy hallottam s a félegyháziak ez adatot egykorúak tanuskodásából meritették.

Petőfi most elhunyt kortársa 1822 október 15-én született Mernyiken, Zemplénmegyében, hol édes atyját, az igazán kiváló észtehetségű lelkészt 1831-ben a kolera-lázadás alkalmával verték agyon hálátlan hivei. Kilencz éves korától kezdve tehát maga kereste meg kenyerét s igazán önerejéből küzdötte föl magát. Elvégezte a theologiát, a jogot, volt táblai gyakornok Pesten 1846-ban, majd ez év őszén Bécsbe ment, hol amig az egyetemen mint lector tartott előadásokat a hegeli bölcsészetről és a bölcsészet történetéről, mellékesen a polytechnikumra is járt. Itt érte 1847-ben a nagyenyedi Bethlen-kollegium meghivása, hogy jöjjön Erdélybe a német nyelv tanárának. Elfogadta a meghivást és elfoglalta állását. Igy ösmerkedett meg az erdélyi református egyház akkori fejeivel: Antal János püspökkel, Bodola Sámuel egyházi főjegyzővel s a nagyenyedi theologiai seminarium igazgatójával, kinek később Mária nevű leányát nőül is vette, idősb Szász Károlylyal, a nagy jogászszal és szónokkal; Herepeivel, Péterfivel, Vajnával, a kollegium megannyi jeles tanárával.

A forradalom kitört és Nagyenyed ifjusága megalkotta a nemzetőr-hadat. A fiatal tanár beállott a nemzetőrségbe, melyet nemsokára elrendeltek Enyedről. Bem alatt szolgáltak egy darabig, aztán átjutottak Magyarországba Dembinszky alá, hol atyám tiszti rangot nyert. Egy darabig a hadügyminiszteriumban is szolgált, majd Debreczenből ismét a hadseregbe ment. Gyorsan haladt előre és századossá lett: Ez időből maradt róla az a kis dal, melyet honvédei énekeltek, midőn a lerongyosodott, mezitlábos század számára Miskolczon másfélszáz pár csizmát vásárolt össze:

Ezredünkben kapitány

Nincs olyan, mint Kacziány,

ha nincs bakkancs, csizmát ad,

Mindig előre halad…

Utána gyerünk!

Az út Világosra vezetett. Előttem fekszik 1848 augusztus 14-éről kelt levele, melyben a többi között azt irja: „Világos alatt pengő huszason vett muszkakenyeret áztattunk a válúban, mert a vendéglőben nem kaptunk semmit. A Bóhus-kastélylyal szemben lévő vendéglőben találkoztam id. Sász Károlylyal, kétségbeesve fel s alá járt. Ő mondta meg nekem, hgogymeneküljünk, mert külömben besoroznak az osztrák hadseregbe…”

És ő menekült egy hirtelen megfogadott parasztszekeren, mely egy százpengős Kossuth-bankóért vitte Sarkadig. Útközben két kozák vette üldözőbe a szereket s rajta a honvédtisztet, csakhogy éppen beértek a faluba, ott kidőlt az egyik ló, de a magyar tiszt beugorhatott az első házba, ott végigfutott a kerten, átugrott a keritésen s eltünt az üldözők elől. Forradalmi okmánygyüjteményemben megvan 1849 augusztus 21-éről kelt útlevele, melyet a bihar-megyei alispán állitott ki számára, már ekkor mint polgári ruhában levő tanitó utazik Erdélybe  ott Marosvásárhelyre, hová az enyedi püspöki család menekült. Itt aztán beállott gyakornoknak az újonnan felállitott törvényszékhez, hol a magyarul, németül és románul egyenlő tökéletesen beszélő és író, gyönyörű kézirású ifjú jogászembernek nagy hasznát vették.

De nemcsak a hivatal vette hasznát, hanem a bujdosók és kompromittált hazafiak is. A nyomozó levelek, idézések az ő és a két Kakucsy-testvérek, szintén volt honvédtisztek kezén mentek keresztül.Csudálatos dolog, hogy amig ők voltak ott, alig lehetett egy-egy följelentett embert ott megtalálni, ahol a sok spitzli bejelentette. Vagy sohasem ott keresték, vagy valaki előre értesitette a följelentetteket, vagy meg éppen az történt velük, ami az ákosfalvi székelylyel és a gerendi pappal, Nagy Lajossal, hogy mikor a kétfejü sasos idézőlevéllel beállitott a vásárhelyi hivatalba, onnan egy igen goromba úr elkergette, hogy itt ne alkalmatlankodjék; - az egésznek az volt a vége, hogy 1850-51-ben Marosvásárhelyt nem igen volt szerencséje a följelentőknek és hurokra nem került bujdosó, pedig a környék hemzsegett tőlök.

1849 október közepe tájt Kacziány Nándor a nagy piaczon ment fölfelé hivatalába. Reggeli idő volt és heti vásár. A fehérharisnyás székelyek ott állottak szekereik mellett, ki szúszékot, ki kukoriczát, ki lencsét, ki egyebet árult. A lassan ballagó hivatalnok egyszerre csak megdöbben és erősen szemügyre vesz egy fiatal székelyparasztot. A vele egyidős székely is szembe néz vele. A hivatalnok lehajol a zsákok mellé s belemarkol a kukoriczába, mintha azt próbálgatná, majd halk, de sürgető hangon igy szól hozzá:

- Sándor! Az Isten áldja meg, meneküljön innen, hiszen tudja, hogy keresik.

- Keresnek? – kérdi az nyugtalankodva.

- Hozzánk már jött följelentés, hogy… grófnénál rejtőzködik, de nem hittük el. S ha akárkivel beszél, ne mondja meg, hogy Petőfi, inkább használja a Petrovics nevet, amely nem oly ösmerős.

A Petőfi névre a székely megdöbbent és megfordult.

- Az Isten áldja meg! – mondotta és gyorsan elment onnan.

A hivatalnok utána nézett s látta, amint az a Szentgyörgy-utczán végighaladt s aztán befordult egy mellékutczába.

Midőn ez elbeszélést először hallottam atyámtól, megkérdeztem tőle, biztos-e abban, hogy a látott ember tényleg Petőfi volt.

- Fiam – mondá minden kétséget kizáró komolysággal -, igen jól ismertem Petőfit, 1846-ban jóformán mindennap beszéltem vele, mikor Pesten volt, a szemeiről megismertem s nem tévedhettem. Később hallottam, hogy ott a környéken az oláhok egy olyanforma embert vertek agyon, valami nyomozás is volt ez ügyben, ha az iratok meg volnának még ott, konstatálni lehetne, de aztán elaludt az egész. Nem sokára a találkozásunk után történt a gyilkosság is.

E beszélgetésünket elmondottam a mi lelkes Petőfi-ereklye gyüjtőknek, Kéry Gyula tisztelt barátomnak is, tehát ő is tanú lehet rá, hogy megtörtént. Az atyámmal koronként folytatott levelezésemben (midőn a fővárosból távol voltam) van is nyoma; mindig igérte, hogy leirja az egészet sajátkezüleg, de nem jutott hozzá.

Hogy atyám Petőfit személyesen jól ismerte s nem arczképei után itélt, egy tény bizonyitja még. Ifj. Horvát Árpád, Szendrey Júlia fia, 1873 őszén lett elválhatatlan jó barátommá s azontúl egész haláláig mindennap együtt voltunk, ha mindketten Budapesten tartózkodtunk. Ismeretségünk első idejében egy izben atyám igy szólitá meg Árpádot:

- Mondja csak, Árpád öcsém, honnan veszi maga ezt a Petőfi arczot? Ha nem szőke lenne, hanem barna, megesküdném, hogy legalább is testvére Petőfinek.

A kis Árpád szeliden elmosolyodott:

- Én Petőfiné utolsó fia vagyok, három fia közül az egyetlen életbenlevő.

Soha senkinek e hasonlatosság föl nem tünt eddig s magam is csak aztán kezdettem az összehasonlitást,mely igazán meglepő, ha Petőfinek a Petőfi-Albumban levő daguerreotypjével hasonlitjuk össze Horvát Árpád arczképeit. Ugyanaz a sovány, hosszukás ábrázat, a hosszú, kissé hegyes orr, a felül elszélesedő homlok, a dús hajnövés, a szemöldökök állása, az igen kiálló ajkak s alattuk a gyors bemélyedés, az egy csomóban övő pamacsszakáll, míg két oldalt teljesen csupasz, az orr alatt gyöngenövésű, de vége felé erősbödő bajusz – mely vonások sem idősb Horvát Árpádra, sem Szendrey Júliára nem ütöttek. Érdekes tünemény, hogy 1855 tájt Szendrey Júlia ismét erősen foglalkozott Petőfi emlékével, ekkorról megmaradt leveleinek jóformán minden lapján ott él ujra Petőfi s a teremtésnek a nőben megnyilvánuló örök titka magyarázza meg e sajátságos tüneményt. Kéry Gyula t. barátomat többször figyelmeztettem e sajátságos dologra s a hasonlóságot az arczképekalapján ő is megdöbbentőnek találta, különösen Horvátnak azon korabeli arczképén, mely a Petőfi 1849-iki életkorának felel meg.

Árpáddal engem, volt osztálytársam és benső barátom, Orlay Gyula hozott össze. Az Orlay-családot tizennégy éves korom óta ismertem, az öreg Orlay-Petrics Somát, a kiváló történelmi festőt, kedves nejét Nevery Annát, bájos lánykájukat, a kedves Mariskát, a korán letört fehér liliomot és Gyulát, az eszményi szép barna fiut, igen gyakran láttam, sokszor voltam náluk Stáczió-utcza 4. számú lakásukban. E család története külön tragédia. Egyes részeiben megirtam régen tárczákban. Boldogabb családi életet alig lehetett képzelnünk, mint Orlayéké volt a hatvanas évek végén. De megindult a csapások özöne: Mariska 1875-ben tüdővészben halt meg, Gyula, mint szigorló orvos, 1878-ban ugyanabban, Orlayné az élete örömétől megfosztott fájdalmas anya még egy szörnyű megprobáltatáson megy át; halála előtt: a szobában elesik, lába eltörik, azt amputálni kell, közben az örökös fejgörcsöktől kínozott művész végleg eldobta ecsetét és csak bánatának élt, az operáczió nem sikerült, Orlayné kiszenvedett. A hű férj még eltemette nejét, hogy rögtön utána menjen. A két házastársat alig négy nap választotta el egymástól a halálban. A szegény művész, hogy a házi szükségletek napi kiadásait fedezze, legbecsesebb ereklyéitől vált meg: én közvetitettem Petőfi „Lehel vezér”-ének külön selyemkötésű emlékkönyvbe irt gyönyörű kézirata eladását Csukássi József lapszerkesztőnek, ki ezért 35 forintot adott. Ma tizszer annyit megadnának e kéziratért, mely Csukássiné halála óta lappang valahol, pedig elsőrangú ereklyéje volna a Petőfi-Muzeumnak. A 35 forint Orlayné temetési költségeinek egy részét fedezte, mert épp aznap délelőttjén vittem oda a szegény művésznek, mikor már neje a ravatalon feküdt.

Sokat cseveghetnék az én feledhetetlen kedves barátomról, ifj. Horvát Árpádról, atyjáról, a nagy tudós egyetemi tanárról, ki különösen fia öngyilkossága után saját fiául tekintett s kivel igazán bizalmas viszonyban voltam, Orlayékról és a Petőfiné második családjáról általában, de ezek távol vezetnének voltaképi tárgyamtól, mely a czimben jelezve van. A „Szerelem átka” hogy áll mindezzel összefüggésben? Megmondom hát.

II.

Nem tünt-e föl a Petőfi-kutatóknak, hogy a Júlia házasságát oly konokúl ellenző Szendrey Ignácznak feleségéről semmi emlékezés nincsen. Nem igen emlékezem rá, hogy családi neve is föl volna jegyezve valahol. Az irodalomtörténetben két emlékezés van róla – tudtommal – mindössze: egyik Szana Tamásé, ki Szendrey Júliáról irt könyvében azt mondja, hogy Szendreyné sirt, midőn Szendrey kiadta az utat vejének és lányának, a másik Petőfié, ki Debreczenből 1849 január 7-én ezt irja anyósáról Aranyhoz irt levélkében: „Napam is haza fog menni, mert tennap úgy összevesztünk, hogy csaknem pofozásra került a dolog, sőt ennél is többre.”

Ha Júlia lelki tulajdonságainak eredetét keressük, okvetlenül anyjára kell pedig mennünk. Szendrey Ignáczot, a megtestesült gyakorlati, prózai lényt igen sokan ismertük, - ő tökéletes ellentéte volt mindennek, ami költői, aminek a képzelettel csak némi összeköttetése is volt. Júlia tehát költői lelkét, képzeletét, romanticismusát nem örökölhette tőle, sem olvasmányaiból nem merithette. Az absolut prózai nő képtelen bármiféle magasabb szárnyalásra, sőt az ilyenféle olvasmányok iránt nem is érdeklődik. Ki volt tehát e nő, kitől Júliának örökölnie kellett szép lelke fényes tulajdonságainak egy részét?

A kulcsot e talányhoz én olyan valakitől nyertem, ki Szendreynét igen jól ismerte, ki őt Mágócson párszor meglátogatta, ki közvetlen szemléletből ismerte Júliát is azon korában, midőn férje elvesztésekor vad fájdalmában fékevesztett szenvedélye háborgó kitöréseiben kéjelgett s Mágocson férfiruhában járt, férfiasan lovagolt, erős szivarokat szítt s a legdurvább férfi-társaságban szórakozott, hogy feledjen. E korszakáról Lauka Gusztávhoz irt, de mai napig még ki nem adott leveleiben találhatók megdöbbentő revelácziók.

Szendrey Ignáczné vérébe czigány-elem is vegyült valamely őséből és Szendrey gazdatiszt korában ismerkedett meg vele a gazdasági udvarban, hol a lány feltünő szépsége és szilaj temperamentuma a hideg férfit is heves lángra gyujtá. E lobogó vér, e szélsőségekre hajló természet magyarázza meg nekünk Júlia excentritásait is, s ezuttal azt is, miért irtózott Szendrey attól, hogy gondosan nevelt lányát egy másik, bár vévére nézve nem czigányeredetű, de gondolkozására nézve teljesen bohém Petőfinek adja. Érdekes volna, ha föl lehetne találni a Szendrey-pár házasságlevelét, melynek dátuma körülbelül 1828 nyarára eshetik.

Szendreyné a kasznárnévá feljutott tekintetes asszony talán még jobba lenézte Petőfit, mint férje. Azonban, mikor az első unoka, Zoltán 1848 deczember 15-én megszületik és Petőfi honvédszázados, tehát külsőleg is tekintélyes társadalmi állásu egyén, Szendreyné bekiséri őket Erdődről Debreczenbe, azonban a két éles kard, Petőfi és anyósa nem férnek össze egy hüvelyben s három hét mulva Zoltán születése után már – mint a költő őszintén megirja – majdnem pofozkodásra került a sor közöttük. Hiába akarják a jó viszonyt valahogy összedrótozni, a szerelem átka elkezdődik a szülői átokkal és ivadékokon át tart félszázad esztendeig.

Petőfi, e csodálatos „vates” (jós), ki „Egy gondolat bánt engemet” czimű költeményében úgy megjósolta halála módját, így ir Koltóról mézes hetei alatt Kerényihez (1847 október 14-én): „Az, az idő halad, oly vén házas vagyok már! (öt hetes) maholnap talán már bölcső jön a házba s utána nem sokára koporsó.” Ez utóbbi mondatnál elmaradt a „talán” szó s csakugyan úgy is lett: a bölcső után félévre koporsó nélküli temetés, de éppen az övé, az általa megjósolt módon. S ő mégis, mint egy antik tragédia hőse, daczolva szembeszáll a sorssal és végzetes szerelmével kihivja a sorsot, mely két nemzedéken át sujtja mindazokat, kik Petőfi végzetes szerelmével hasonló összeköttetésbe jutottak.

Két évtized mulva e jóslatra, Júlia nyitja meg a sort: 1858 őszén, hosszas szellemi haldoklás után elköltözik. Két évre rá Petőfi Zoltán száll sirjába nem egészen huszonkét éves korában 1870-ben. A második fiú, a kész kis tudós, Horvát Atilla, mint szintén huszonkét éves ifjú hal meg ujra két év mulva. Megmarad Árpád és Ilona.

Szendrey Júlia özvegyen maradt férje, az egyetemi tanár, megnősül másodszor, rangján alul, egy czukrászboltból vevé el egy szép árusitónőt. Ezt a nászéjjelen szökteti meg a bástya-utczai „hét bagoly” épületből, a Szendrey-házból gr. Zichy-Ferraris Victor, ki nemsokára gr. Károlyi István golyója által leteritve hal meg. Ifj. Horvát Árpád megnősül, elveszi a szép Egan Maryt, ki két év mulva, hosszas hervadás után korai sirjába roskad. Egyetlen fiukat sógornője, Mary egyik nővére neveli, ki egy óvatlan pillanatban revolverrel önamgára lő, mert férjével meghasonlik. Ezt megelőzőleg kevéssel teszi első öngyilkossági kisérletét sógora, ifj. Horvát Árpád, a Szendrey Júlia fia, s midőn megmentettük és egy szerető feleség kezére biztuk, első nászának évfordulóján 1887 február 5-én végleg kioltja életét saját kezével. Özvegye férjhez megy Miskovszky Géza kiváló tehetségű festőművészhez, ki a tébolydában hal meg. Ennek ifjú nővére gyermekágyban hal el igen korán.

Látszólag semmi összefüggés sincs e dolgok között, hiszen ezek talán úgyis elhaltak volna, de nem sajátságos találkozása-e ez gyászos véletlennek, hogy ez mind Petőfi végzetes szerelmének részeseivel, Júlia eldobott özvegyi fátyolának árnyékában történnek meg?

De Júlia egyetlen leányát sem kimélte meg a sors. Ilonka 1887-ben férjhez megy dr. Hamvas Károly nagymüveltségű aradi ügyvédhez, ki másfél év mulva Görbersdorfba megy mint beteg (ugyanoda, hová Árpád vitte beteg Maryját) s amely éjjel megérkezik az idegen fürdőre, azon éjjel meg is hal ott. Dr. Hamvas testvéröcscse, egy igazán virágzó, fiatal aradi kereskedő 1889-ben megnősül, nászútra megy ifjú nejével Párisba, ott felmennek az Eiffel-toronyba, Emil áthül, hogy, hogy nem, skorbutot kap s hazaszalad meghalni. A nászágyból a sírba lépett, fiatalon.

1846 szeptember 8-án gyuladt ki a végzetes szerelem lángja Petőfi szivében Júliája iránt. A félszázados évfordulón kialudt a végzet villáma. A kedves Ilona férjhez ment Machek Gusztáv m. kir. honvéd-főhadnagyhoz s a derék katona és Júlia egyetlen leányának szerelme daczolt a végzettel. Machek ma őrnagy, Ilona boldog feleség s egy gyönyörű gyermek anyja. A párbaj a végzettel véget ért, a szerelem átka áldásra fordult át. Petőfi jeltelen sirjában, Júliája a negyven év előtt megásott nyugvóhelyén megpihenhetnek örökre.

 Kacziány Géza: Petőfiről és mestereiről. Petőfi-Könyvtár. Szerkesztik: Endrődi Sándor és dr. Ferenczi Zoltán XVIII. füzet. Irodalmi tanulmányok, irta Kacziány Géza. Hégésippe Moreau és Béranger arczképével. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása