Petőfi István versei 1857—1858.

PUSZTÁN

Künn a pusztán, a szép rónán

Isten szabd ege alatt,

Repes lelkem öröm mián,

Mint rabé, ki végre szabad.

Rab balék én, a nagy város

Borult lége nyomta lelkem;

Odább álltam, - ime már most

A pusztának fia lettem.

Üdvözöllek puszta, százszor,

Száz meg százszor, százezerszer!

Látlak ujra – s boldogságtól

Dobog szivem megint egyszer.

Fiad valék, szabad fiad,

Mint madár a levegőben,

S nem sejtém, mint tornyosultak,

Vészfellegek a jövőben.

Eh, de mit! – a viszontlátást

Ne búsítsa a mult képe;

Hű képzelet, teremts te mást:

Ifjuságomat elébe.

Tünjetek fel rég elmerült

Napjai az ifjukornak,

Midőn a szív oly lelkesült

S benne égő vágyak forrnak.

Vonuljatok el előttem,

Mint fölöttem a fellegek:

Édes búval örömtelten

Rajtatok majd elmerengek.

Tünj fel régmúlt, mind délibáb,

Mely a rónát borítja el;

Lelkem rajtad hadd uszszék át

Kiviharzott érzelmivel.

Hadd éljeklek egyszer még át

Szerelmemnek gyöngy-tavasza;

Fényes képed vonulását

Rezgő könnyem ne riassza.

Tünjetek fel kedves képek,

Mint meg annyi pásztor-tüzek,

Hogy szivembe holt remények

Közé – lángsugarat tüzzek.

És te puszta mosolyogj rám,

Miként hontért gyermekére

Mosolygott vón édes anyám,

Ha hült nem vón szive vére.

Látva téged kelni érzem

Keblem rég elszunnyadt vágyát:

Te, ki láttad gyermekségem,

Végső napjaim is látnád.

Mért szeretem téreidet?

Lelkem hozzád mi is köti,

Midőn legkedvesbjeimet

Egy más földnek hantja födi?

Tán azért, mert a természet

Szent keze, mint megalkotott,

Mint szívemen sem a vészek,

Sem önkény nem változtatott.

Puszta, puszta!... látásodtól

Éled szivem holt világa,

Mint tavaszi fuvalomtól

Rónád hervadt, vad virága.

(Dános, 1857.)

SZÉRŰN

Asztag oldalában ülök nagy magasan,

Egerek czinczognak fölöttem, alattam;

Mindegyik muzsikál, tánczol is egyúttal,

Mit sem törődnek ők a jövővel s multtal.

No csak mulassatok szegény istenadták!

Boldog napjaitok már úgy is számitvák;

Szemgazdag kévékből épült palotátok

Maholnap lerontják s hült helyét látjátok.

Lent szemeim előtt vagy négy karikában

Kerengőt járatnak mének s paripákkal.

Csak rajta4… hadd járja az oktalan állat,

Hogyha a … eh, de ez maradjon talánynak!

Hajnal óta már a másik ágyás járja;

Kirugva a seme, megtörve szalmája,

Háromszor fordítva s megrázva az ágyás,

Törek-tisztitáshoz készül minden villás.

Rángatni kezdik a vasfogú gereblyét,

Meggyülve előttök, törek, búza, szemét,

Magok és fölfelé rántják a gyült rakást:

Kettőt rúgnak bele s tesznek annyi rántást.

És ezt mind fütyülve csinálják az ifjak,

Míg az öregebbek dörmögnek, mormognak;

Majd így tedd; majd úgy tedd… járják teremtették,

Hiszik, hogy ők mindezt nagy kanállal ették.

Magam is unom a pörölést, pattogást;

Távolabb tekintek, - hadd lásson szemem mást, -

Hol a kövér ugart vetés alá szántják,

Vetnek is egyúttal, be is boronálják.

Ide hallatszik a taliga-nyikorgás,

Ökrök szólitása, az ostorpattogás,

Ostoros-gyerekek víg füttye és dala,

Boldogok!... nem tudják, mi az élet baja.

Ha elillant az ősz s beköszöntött a tél,

Fült kemencze mellett nagyobb része henyél;

A jobbja, serénye fúr, avagy faricskál,

Serdülő lánykáknak rokka-szeget csinál.

Száraz barlangkórót kerget felém a szél,

Láttára lelkemből fájdalmas sóhaj kél!...

Azokra gondolok, kiket messze, távol

Balsorsuk így üldöz; … jó Isten tudná, hol!

Tarló s sárgult gyepek mellett zöld vetések,

Önkénytlen megnyílik szivem  reménynek;

Hisz hol most halál van, élet lesz ott ujra:

Jó az Isten!... ad még derült a borúra.

De mi zúg fölöttem, mintha vihar kelne

Fönn a levegőben…meg is érint szele?

Ah! egy holló sereg végzi repülését,

S ellepi a remény zöldellő vetését.

S a földre, mely előbb olyan ékes zöld volt,

A leszállott sereg fekete fátyolt vont,

S tépik az uj kelést, a csirát kivájják…

Mért nyitá meg Noé hollóknak a bárkát!

Hová nem jutottam… most látom csak végre,

Asztag oldaláról, Ararát hegyére.

De ha volt Ararát hegye a világnak,

Ararát hegye ez asztag a pusztának.

Innen küldöm én szép árva gondolatim,

Az én szárnyaszegett szelid galambjaim.

Lesz-e valahol hely, ahol majd leszállnak?

S hoznak-e magokkal számomra zöld ágat?

Fájdalmam felhője meg fog-e szakadni?

Bánatom özöne meg fog-e apadni?

Lesz-e hely, hol élet-bárkámat kikötöm?

Avagy csak bujdosó maradok e földön?!

De míg a fejemet ilyeténkép töröm

A jövendő fölött és csomóba kötöm

Zavart gondolatim szaggatott vonalát:

Megdézsmálhatják a rám bizott garmadát.

SZERETVE A SÍRBA SZÁLLNI…

Szeretve a sírba szállni,

Mi szép s kedves gondolat!...

Oly szív- és lélekemelő,

Lágyan ringat, mint a szellő

A virágot és virágos

Fákon a zöld lombokat.

Kis domb alatt fakeresztttel

Béke- s csendben pihenni…

Hova eljár a kegyelet

A kiszenvedt sírja felett

A szeretet emlékének –

Egy-egy könnyet ejteni.

Elvérezni a csatában…

Mi szép s dicső gondolat!

Midőn a mély, nyitott sebből

Vérsugarak törnek elő,

Mint megrepedt felhő mögül

Pirosló napsugarak.

És midőn a kivívott ügy

Végre diadalt arat,

Nyugodni egy közös sirba’,

Melynek kövén igy áll irva:

„A hálás hon fiainak,

Akik érte éltek s haltak”,

Mi szép s dicső gondolat!

(Dános, 1857.)

ŐSZI GALLYAK

I.

 A földön mindenütt

Hervadás, pusztulás,

Csak az égen fényesb

A csillag-ragyogás.

Azért is estende,

Az égen függ szemem;

Ottan mulat az most

Legörömestebben.

Egy fényes csillagra

Tapad szemem, lelkem,

S a földről az égen

Mentében követem.

Magasan kél s mindig

Alább siet útja.

Igy tudom én s még egy

Barna lányka tudja.

Hátha még azt tudná,

Mit gondolok, érzek,

Midőn csillagánál

Szebb szemébe nézek!

Tán megnyilnék nékem

Szive, mint a virág:

S rózsaszinű lenne

Előttem a világ.

II.

Lehullott levele,

Megritkult a berek,

Meztelen ágain

Madárka nem cseveg.

Néma kihalt csendét

Csak a szél zavarja,

Ha éles füttyével

Fut keresztül rajta.

Elhagyott szentegyház

Most már a természet,

Láthatlan kezével

Dúl rajt’ az enyészet.

Virágokból emelt

Oltára im romba,

Buzgó népe elszállt

Idegen, szebb honba.

Csak úgy tétováznak

Az őszi fellegek,

Mint egy elbocsátott

Győzelmes hadsereg.

Bármerre indulnak,

Útjok bizonytalan,

Mint annak, ki saját

Honában hontalan.

Az alkony is rövid,

Fut, mint a boldogság;

Hagyván maga után

Borongós éjszakát.

Hüvös őszi éjjel,

harmat sem permetez;

Sír a föld s könnyéből

Zuzmara és dér lesz.

Halványpiros az ég,

Ha hasad a hajnal,

Mint az arcz, melyen bú

Küzköd’ a mosolylyal.

Erőlködik a nap,

Ha felkel, hiába!

A borún át nem tör

Erőtlen sugára.

Lelkemen is ború,

Rajta tanyát ütött,

Mint oszolhatlan köd

Az őszi táj fölött.

Bármerre fordulok,

Követ mindszüntelen

A fényes múlt árnya:

Sötét, komor jelen.

(Dános, 1857.)

HÁROM RÓZSA

Három nyiló rózsa van egy rózsaágon,

Egyaránt viritnak ősz, tél, tavasz s nyáron,

Oly pirosak, szépek!...

Örül szivem, lelkem, mikor rájok nézek.

Szép szerény virágok, - kedves jó leánykák,

A pusztán elrejtve, miként az ibolyák,

Virultok ti szépen,

Tündökölvén szívben, jóságban, erényben.

Mikor úgy köztetek néha helyet adtok,

Szinte elfeledem, hogy már árva vagyok;

Úgy nézem magamat,

Mint rózsabokorban egy fonnyadó gallyat.

Itten születtetek, itt a csöndes pusztán,

Veletek virágit, örömét megosztván,

Mint édes anyátok,

Oly gyönyörrel tekint, mosolyog reátok.

A zengő madarak tinéktek dalolnak,

A fák lombos ági reátok hajolnak,

S döngécselő méhek

Számotokra gyüjtik az aranyszin mézet.

A rét virágai közeledéstekre

Felétek hajolnak nyájas üdvözletre

S örömükben sirnak:

Szirmuk – s levelükön rezg az ezüst harmat.

Szegény virágokat nem soká gyász éri:

Elhagyandják őket ifjú szép testvéri;

S a berek madara

Ekkor, ha megszólal, mily síró lesz dala!

Közeleg az idő, … maholnap itt lesz már…

S elrepültök majd, - mint fészkéből a madár –

Kiesebb táj felé:

Egy tündér világba, mely a szerelemé.

Menjetek, menjetek!... bármily gyorsan szálltok,

Utolérnek testvér s szülői áldások,

Mint az alkony előtt

Nap piros sugári a távozó felhőt.

Boldogság közepett a hazát s szent nevét

Imába foglalva ajkitok rebegjék,

S mint a Vesta szüzek,

Ápoljátok éltét honszerelmi tüznek.

Az én életem, mely sötét volt, mint az éj,

Körötökbe ime világosb szint cserél,

De nem is csodálom:

Fölöttem is egy nap, körültem is három.

- Közben legyen mondva… jót értem kiállhat?

Szivemnek ennyi fénysugár meg is árthat;

S majd mitévő legyek?

Távozom, mint az éj, ha a nap közeleg! –

Arczotok rózsáit hagyjátok szemlélnem,

Lelkem hadd fürödjék szemetek fényében,

Mint a dülőfélben

Álló fűzfa ága a patak tükrében.

Ragyogjatok reám, mosolygjatok felém,

Mint kopár sziklára a nap, midőn lemén;

S egy ilyen pillanat

Visszavarázsolja szép ifjuságomat.

(Dános, 1857.)

BÁTYÁMDEBRECZENBEN

(A „Hölgyfutár műlapjához)*

Éjfél lehet… virrasztgatok egyedül,

Aludnám már, de az álom elkerül;

Elkerül, mint rezgő ágat a madár –

A zajló sziv fölé csak úgy félve száll.

Kinek volna több oka, mint énnekem,

- Függvén szeme átszellemült képeden, -

Hogy könnyezzen s fájjon szive, kebele,

Érted anyám, édes anyám gyermeke!

Elragadja lelkemet a gondolat,

S átalfutja a már távol multakat,

Mely mögöttem terül alvó tengerkint,

Födvén csekély boldogságot, tenger kint;

Oda siet lelkem, oda visszajár,

Mint sirboltba tévedező holdsugár,

S viszi búját, mint galamb a nyílvesszőt,

Melyset a sors haragjában belelőtt.

Fölépíti képzetem a kis lakot;

- Rozzant volt már, azót’ összeroskadott,

Hogy is állna!... romba dönté nagy búja,

Mert elhagyta lángszellemű lakója.

Igy jársz te is egykor bámult nagy világ,

Midőn nem vet fény-özönt rád napvilág,

Elvész a hold, az ég csillag serege,

S minden olyan lesz, mint vala kezdetbe.

Hideg szobádon keresztül szél sivít,

Megfagynál, ha égő lelked nem hevít;

S ki megfoldná kopott szálú rossz gúnyád…

Tőled távol, könnyez érted – jó anyád!

S ha elmerengsz boldogtalanságodon,

Nem magadért fáj az neked, jól tudom!...

Lelkedet egy szent fájdalomkínozza:

Boldogtalan szüleidnek balsorsa.

A költőnek öröksége itt alant:

Szeretettől vérező szív és egy lant!...

Minden dala egy-egy szivből nőtt virág,

Melyet a hon szent szerelme rezeg át.

S mindezekért kárpótlásúl a vigasz,

Amért lelke világánál fenn virraszt,

Az: hogy lelki szemeivel messze lát

A jövőbe, s olsvahatja nagy titkát.

Igy olvasád: hogy „koporsód zártáig

Boldogtalan léssz s nincs messze odáig.”

Ott áll írva megóhajtott halálod,

Mit a való olyan hamar beváltott:

2Nem égtél el lassan, mint a mécsvilág –

Ismeretlen sírodon nem nő virág,

Kóró födi; s csak az éji fergeteg

Zúgja el ott testvér-búját feletted!”

(Dános, 1858.)

(* Orlay Petrics Soma ismert képéhez.)

ALUDTAM ÉN…

Aludtam én, mélyen, ébren aludtam,

Barna kis lány te felőled álmodtam;

Álmom édes volt s mire fölébredtem,

Jó magasan járt már a nap felettem.

Azt mondtam, hogy… mért is kelle hazudnom!

Mint éj a nap jötte elől távozom.

Megvirradt és jaj nekem… még itt vagyok,

Mennék, futnék, de még lépni sem tudok.

Mintha csk az ég nehezkednék rajtam:

Szivem nehéz, ing a föld is alattam.

Szédülök a világ forog tán velem…

A te műved ez, oh édes szerelem!

Késő ahhoz, hogy már elfeledjelek,

Mindegy hát ha maradok, vagy elmegyek,

Hová mennék a nagy sötét világba,

Ha itt maradsz szemeimnek világa?

Ne félj lányka, tőlem nincsen mit félned:

Nagy a puszta, megférek én itt véled;

Mint szálló hold a láthatár széliről

A napot, úgy kiérlek én messziről.

Csak lássalak, beérem én azzal is;

Messze, távol jár a föld a naptól is,

Mégis attól nyer világot, letet:

Melegitsék szemsugárid lelkemet.

Ne félj, ne félj, nem zavarom nyugalmad;

Szemeidből egy tekintet, ha juthat,

Boldog leszek… s türelemmel viselem

A keresztet érted lelkem, szerelmem!

(Dános, 1858.)

HA FELHŐ…

Ha felhő megszakad,

Kiárad a patak,

Hullottak könnyeim

Barna lány miattad,

Szivem majd megszakadt.

Ha befagy a patak,

Megszűnik moraja;

Szenvedő szivemnek

Megkövült fájdalma,

Kihalt bús sóhaja.

Tél után jő tavasz,

A dermedt ág fakad,

S láthatni majd rajta

Zöldellő lombokat,

Zengő madarakat;

Kiholt ág volt szivem,

De im’ ujra fakad;

Ha leszállott a nap,

Kél az esti csillag:

Szeretek ujólag.

(Dános, 1858.)

NEM MONDTAM MÉG…

Nem mondtam még, hogy szeretlek,

Mért is mondanám én azt?

Elárulja még az ég is,

Az ébredő szép tavaszt.

Avagy talán tekintetem

Nem árult el engem rég,

S szemeimben a tűz fénye,

Mely szivemben érted ég?

Te vagy az én napvilágom,

Te vagy lányka, egyedül,

Körülötted forog lelkem,

Mint a föld a nap körül.

Tavasz van az én szivemben,

A szerelem tavasza,

Hidd el, ősz nem jő rá soha,

Mely virágit hervassza.

Érzelmeim virágait Koszorúba kötözöm,

S harmat gyanánt, - ha nem szeretsz,

Könnyeimmel öntözöm.

Ha nem szeretsz!... szivem vére

Lassan, lassan lepereg,

S ha szeretsz, tán – boldog Isten!...

Örömében megreped.

(Dános, 1858 márczius 1.)

PIROSAN KÉL…

Pirosan kél, pirosan száll le a nap,

Vérzik szivem barna lányka miattad;

Dobogása halk, kesergő gyászzene,

Halvány szinem,

Nagy fájdalmam,

Nagy fájdalmam gyász meze.

Elvonultak a borongó fellegek,

Csilalgsereg világítja az eget;

Sötét volna az én szivem, éktelen,

Hogyha benne

Nem lángolna

Érted égő szerelem.

Jaj! de mit ér a virágnak élete,

Mit a madár lágy, epedő éneke,

Ha nincs, aki leszakítsa, hallgassa!

Meghat-e majd

Fájó lelkem,

Fájó lelkem panasza?!

Zöld levelet ád a gallynak a tavasz:

Adj énnekem egy kis reményt, vagy vigaszt,

Hogy mosolygó ég alatt s zöld föld felett

Én ne éljek

Örömtelen,

Örömtelen életet.

(Dános, 1858.)

TÉL VÉGÉN

Csak jönne már, csak jönne már

A tavasz minél előbb!

Tudja Isten, még sohasem

Vártam én így azelőtt.

Úgy szeretném, úgy vágyódom

Látni a föld újultát,

A természet láthatlanúl,

Mint ékíti föl magát.

Úgy szeretném hallani már

A kis dalos pacsirtát,

Csevegni a víg fecskéket,

Kelepelni a gólyát;

Suttogni az esti szellőt,

Mennydörögni az eget,

S látni, mint hasítja ketté

A villám a felleget;

Közeledni a vad vihart,

S terhes felhők szakadtát,

És utánuk a napvilág

Vigaszt intő mosolyát;

Látni, mint reng a délibáb,

A rónák szép tündére,

S mint hullámzik az aranyos

Búza-kalász tengere.

Jönne már a tavasz s a nyár,

Csak jönne már szaporán,

Bizonytalan sejtelem bánt:

Utolsó lesz ez talán.

S ha úgy volna?... Isten neki!...

Vigasztalná lelkemet,

Hogy még egyszer mindent láttam,

S hallottam, mit szeretek.

Hadd jönne el aztán az ősz

Vad romboló kezével,

Engem is siromba lökve

Az utolsó levéllel

--- Fölkeresnéd-e siromat,

Jó angyalom, kedvesem?

Akkor is téged szeretve,

Nyugodnám ott csöndesen.

Jöjj siromhoz, szép szerelmem!...

Emlékezz rám, s ne feledd,

Hogy nincs, ki rá könnyet ejtsen,

Csak az ég s a te szemed.

(Dános, 1858.)

EGY ÁLOM

(Freiin v. Nell után németből)

Álmodtam alegszebb álmot:

Azt véltem, hogy tied vagyok.

Alig birtam boldogságom…

Szép volna ezen álom!

Édes volt az árva élet,

Édenné alkotá képed

Alacsony és szűk lakom…

Szép volt ezen álom!

Szemeidben láttam mindazt,

Ami szép, jó, szelid, igaz,

Az egész nagy tág világon…

Szép volt ezen álom!

Gyakran függe lelkem kéjjel,

- Hogyha varázs-ömlengéssel

Szóltál, - édes ajkidon…

Szép volt ezen álom!

Jaj! a szép álom-kép oda,

Fénye elhalványoda:

Magam állok, hord világom…

Tünj el hát szép álmom!

(Dános, 1858.)

SÁNDOR ESTÉJÉN

Könnyeim peregnek,

Szivem majd megszakad,

Kimondhatlan öröm

Édes terhe alatt.

Ajkaim megnyilnak,

De szavam elakad.

Egymást űzi bennem

Érzelem, gondolat.

S mindössze is mért?

Egy kis koszorúért,

Mit el nem cserélnék

A világ kincséért.

Barna kis leányka

Kezeid kötötték,

Megmutatni vele

Kegyeleted jelét

Az iránt, ki nekem

Nevet szerzett, hagyott,

S dicsőült szelleme

Századokig ragyog.

Mit adjak cserébe,

Mit adjak én érte,

Mi a koszorúval

Értékben fölérne?

Virágért virágot,

Melynek földje szivem,

Örökké virulót,

Fogadd el szerelmem.

S legfőbb boldogságom

Lesz, hogyha nekem jut:

Homlokodra tűzni

Menyasszony koszorúd!

(Dános, 1858 márcz 17.)

VÉGRENDELET

Csak bántsd hát, csak kínozd,

Vérezd e szivet,

Mely téged lányka oly

Őrülten szeret.

Gyötörj bár, azért én

Feléd hajolok,

Míg téged szeretve

S áldva –meghalok.

- A virágot is a

Nap hervasztja el,

S arra fordul még is

Hol az száll, vagy kel.

Emlékül rád hagyom

Minden dalaim:

Gyönyörködj széttépett

Lelkem rongyain!

(Dános.)

BÚCSÚM

Rövid időre bár, elhagylak virágom!

Fájni fog, ha szemed sugárit nem látom,

Olyan lesz életem,

Mint a nap, ha a hold,- hogy megfogyatkozzék, -

Nap s föld közé megyen.

Elmegyek… itt maradsz!... de velem jön képed

Szivem féltett kincse s szép reményben élek,

Hogy majd nemsokára

Fölvirrandand a nap, midőn ujra rám süt

Szép szemed sugára.

Nem lesz egy pillanat a messze-távolban,

Melyben szép szerelmem, reád nem gondoltam.

Hisz’ csak benned élek!...

Miként fényes csillag borus éjszakában,

Jön velem emléked.

Óh de látod!... szivem remegve kérdezi:

Gondolataidból jut-e vajjon neki

Egyetlen aranyszál?

Juttass néki lányka, hogy hadd felejtse el

A távollét mint fáj!

Estende keresd föl csillagod kedvesem,

Bárhol lennék én is, én is fölkeresem

S csillogó fényében

Lelkünk s gondolatunk találkozni fognak,

Mint harmat s napsugár a virág-kelyhében.

(1858 márcz. 20.)

  

MAGASAN VAN…

Magasan van a kéklő ég felettem,

Messze estem tőled szép szerelmesem;

Messze estem, messze mint hulló csillag,

Mely a magas égről földre leszalad.

Leszállt a nap, sugarait elvitte;

Hogy válnom kell, szegény szivem nem hitte;

Most tudja meg, most érzi csak, mint szeret;

Mint a párja vesztett madár kesereg.

Esti csillag!...magasan jársz az égen,

Ily fényesnek nem láttalak már régen,

Talán bizony kedvesem néz most reád,

S te tükrözöd vissza szeme sugarát?

Alkony-szellő érinti az arczomat,

Vedd magaddal csendes szellő csókomat,

Érintsd ajkát, azt a rózsalevelet,

S tedd rá csókját érte égő lelkemnek.

(Szabadszállás, 1858.)

  

GŐZÖSÖN

Volt idő, midőn csodáltam

Sebes futásodat,

Hogy méssz, mint akit egy bőszült

Paripa elragad.

Hah, de most, de most látom csak

Mennyire csalódtam én!...

Igaz,- szivemben akkorra

Vágy nem élt, nem élt remény.

Ha fönn ültem szekereden,

Örültem afelett,

Hogy tipornom nem kelle a

Szegény, szegény földet.

Gondolatim és a lelkem

Túl sohasem szárnyaltak,

Miként rabok börtönükben,

Mindig velem maradtak.

De ime most szárnyra keltek,

Messze, tova járnak,

A körül a kis lány körül

Csak én reám várnak.

Siess, vágtass, amint lehet,

Csak menj, csak menj gyorsan!...

Hogy azt a kis galambomat

Mielőbb láthassam.

Ámde fog-e majd örülni,

Hogyha meglát engem?

Vagy hideg fogadtatástól

Nem fagy-e meg lelkem?

Hogyha meglát, kedves arcza

Elfog-e majd pirulni?

Avagy, mint a nap a földtől,

Tőlem el fog fordulni?

Fut a gőzös, robog a föld,

A gép hosszat füttyent…

Meg is állt már valahára!

Földön vagyok itt lent.

Még a földön… nemsokára

Meg nyilik mennyországom:

S benne lánykám angyalomat

S üdvösségem meglátom.

(1858. ápr. 3.)

MI AZ ÉN ÖRÖMEM?

Mi az én örömem?

Lelkemen átfutó

Sebes hulló-csillag,

Alig hogy feltünik,

Alig vet rám sugárt,

Már is tova szalad.

Mi az én fájdalmam?

Szikla a tengernek

Kellő közepében;

Az enyhülés zöldje

Gyökeret nem verhet,

Megkövült földjében.

Mi az én szerelmem?

Kiolthatlan lánggal

Égő örök-lámpa,

Mely, mint nap az égen,

Hazámért s éretted

Ég szivemben lányka!

De ha engem szeretsz,

Öröm és fájdalom

Szivemet megosztja:

Könnyimet arczomról,

Mik hazámért hullnak,

szerelmed elmossa.

(Dános, 1858.)

  

RESZKET A LOVAM…

Reszket a lovam, mert

Nyerget teszek rája,

Reszket a szivem, mert

Szegény alig várja,

Hogy éjsötét hajú

Kedves kis fejedet

- Üdvöm, boldogságom!

Reája fekteted.

Kengyelbe lábaim,

Magam lovam hátán,

Át is ugrattam már

A kerités árkán;

Fut a lovam, vágtat,

Mint nyári forgószél,

Nyomában a földön

Még csak robaj se’ kél.

Körültem czikkáznak

A fecske madarak

Versenyre kelve, de

Csak mind elmaradnak.

Elmaradnak, mint a

Fölszállott porfelleg,

Mit iraló lovam

Lábai fölvertek.

A jövők és menők

Felém tekintenek,

S tán igy szól némelyik

Esze ment el ennek,

Hogy igy hajt önmaga

S lova halálába…

Hej, de nem így az, ki

Járt ez iskolába!

Úgy van, eszem ment el,

Tőlem távol mulat;

Sietek utána,

Nem keresve utat,

Árkon, bokron által

Torony irányába;

- Te hozzád angyalom! –

Mennyem országába.

(Dános, 1858.)

HOGYHA ENGEM SZERETSZ…

Hogyha engem szeretsz lányka,

Mért titkolod, mondsza, miért?

Ha szived értem hevül, nem

Hevül érdemetlenért.

Szerethet más, de úgy mint én,

Téged senki sem szeret,

Oda adom minden perczben

Éltem, ha kell, éretted.

Nem látod-e a sötét bút,

Amely homlokomon ül,

Míg szememben a mosoly van?

Vélnéd, tán lelkem örül?

Megindul néha beszédem

Vigan lejtő folyama:

Hogy titkoljam, lelkemnek mily

Égető a fájdalma.

Enyelgek és vignak látszom,

Míg szivemben a kín dúl;

Miként a nap s ég mosolyog,

Míg a felhő könnye hull.

Mint egy elátkozott lélek,

Járok körülötted én:

Üdvözülést keres lelkem

Szemed szép tekintetén.

De mért szólok én ezekről?

Hisz te mindezt jól tudod,

hogy, mit érzek, mit szenvedek,

Arczomról olvashatod.

S mégis, mégis… ekkoráig

Zárva nekem a szived!

Mért vagy ahhoz oly kegyetlen,

Ki tehozzád leghivebb?

Mért titkolod? úgy is tudom,

Hogy szivedben szent tűz ég.

Én érettem, avagy másért?

Ez az, mit nem tudok még.

Nyisd meg hát, oh kedves lányka,

Nyisd meg édes ajkadat!

Szeretsz vagy nem… mindegy, legyen

Üdvösség vagy kárhozat!

Igen, szavad mennybe ragad

„Nem”-ed őrültté tehet.

Menny vagy pokol!... a kétségnél

Kínzóbb pokol nem lehet.

(1858. ápr. 14.)

TEMPLOMBA MÉSSZ…

Templomba méssz,

Az Úrnak asztalához;

Igényed van

Bűnöd bocsánatához.

Csak menj, csak menj!...

S a szent oltár előtt

Ha lát az Úr

Mint szende térdelőt,

Hozzája küldvén buzgó, hő imád,

Kérjed tőle bűnöd bocsánatát,

Valld be hiven, - hisz úgyis szivedbe lát, -

Hogy egy szivet téptél te össze-vissza.

S mondd, kérd, hogy nékem adná vissza,

Mitől megfosztál: lelkem nyugalmát.

Kérjed őt, az irgalom urát;

Meghallja ő gyermeke szavát,

Kinek egyetlen bűne az,

Hogy sziveket tép, sziveket gyullaszt

Emésztő lángra, míg ennen szive

Hidegen marad sajátkeblibe.

(Dános, 1858.)

AZT KÉRDEZÉD…

Azt kérdezéd kedves leány:

Mi lelt engem, mi bajom?

Megmondom hát, mi bánt engem,

Mi fáj nekem: mert szerelmem

Titokban kell tartanom.

Mint gyülölném e világot,

Ha nem volnál rajta te,

Kit az Isten vigaszomul,

Kibékitő angyalomul

És üdvömül teremte!

Minden, ami undok s vétek,

Legrútabb szenvedélyek,

Büszkén, rőt arczátlansággal

Daczolnak egész világgal:

Vad farkasszemet néznek!

Oh csak annak,mi tiszta s szent,

Ami bennünk isteni:

A szerelmet, szerelmünket,

Ami ékíti lelkünket,

Kell titkolni, rejteni.

Ne kérdezd hát üdvösségem,

Ne kérdd tőlem, mi bajom:

Mindaddig fáj, nyög a lelkem,

Míg, hogy te vagy legkedvesbem,

Nyiltan be nem vallhatom.

(Dános, 1858.)

EMLÉKSOROK

(G. A. kisasszonynak)*

Nap, nap után halad,

Évek jönnek, mennek,

S mit itt irok, egykor

Nyoma sem lesz ennek;

Ámde legyen mélyen

A szivedbe vésve:

Hogy a honszeretet

Legszebbik erénye

A magyar leánynak.

Szeresd honod! s érte

Tegyen a szerelem

Oly boldoggá téged,

Hogy ne legyen vágyad,

Ne legyen reményed.

(Dános, 1858.)

(* Gaylhoffer Antónia)

NEM KÉREM MÁR…

Nem kérem már szerelmednek

„Igen” szavát, nem kérem;

Ajkidnak e szóra nyilni

Tiltja a szűz szemérem;

Oh, mily gyönyör volna pedig

- Kedves fejed keblemen

Pihentetve – hallani, mint

Suttogod e szót: igen!

S ki tudja, ha úgy történik,

Az öröm nem öl-e meg?

A boldogság nehéz teher,

Szivem nem szokta még meg.

Vagy, ha súlya nagy terhével

Esik hirtelen reám,

Nem szakítná-e meg lelkem,

Mint fát a sebes villám?

Nem kérdezem én már többé:

Szeretsz-e szép virágom?

Mért kérdeném?... szemeidből

Olvasom boldogságom

Követem is tiszta fényök,

Azt a mennyei tüzet,

Nem bánom, ha fel az égbe,

Vagy le síromba vezet.

Követem is vakon, hiven,

Mint minő a szerelem,

Szép szemeid napom, holdam,

Tiszta csillagos egem.

S én nálam, ki egy ily mennyből

Olvasom szerelmedet,

Már boldogabb ember nincsen

A földön s nem is lehet.

(1858. ápr. 28.)

NYIRFÁK ALATT

Fehér héjú, zöld leveles nyirfa,

Szivem könnyét alatta elsirta;

Itt fakadt, itt eredt meg forrása,

Hogy a lányka, az a barna kis lány,

Hullani ne lássa.

ide hulltak a fa gyökeréhez,

Minden cseppből raj’t egy zöld levél lesz;

Zöld levél, az elhullott könnyekből!...

Míg az élet lassan-lassan kihal

Fájó kebelemből.

Majd ha itt jár az a barna kis lány

Egy őszi est hűvös alkonyatán,

S fonnyadt levél hull hókebelére,

Esti szellő mondja el majd néki:

Mit szenvedtem érte!

(Dános, 1858.)

MEGIGÉRTEM…

Megigértem s im szavamat tartom:

Által adom szerény dalaim.

Olvasd lányka egytől-egyik őket,

Ismerd szerelmem s fájdalmaim.

Bennök lelem éltem történetét,

Múltam, jelenem s a jövőbe’

Reményimnek zöld bokrába szivem

Új virágul, mily vágyat sző be.

Tekints szivem mélységes mélyébe,

Igaz tükre annak dalaim.

Ne ijedj meg, hogyha vércseppeket

Látsz majd úszkálni hullámain.

Szivem beteg és sebei nagyok,

De nem gyógyíthatlanok tán még.

Légy orvosa és vizsgáld meg, van-e még

Életéhez egy kis reménység.

Nagy bizalma van szivemnek hozzád,

Meggyógyulását tőled várja.

Oly viruló még bent a szerelem!...

Ne itéld őt, lányka, halálra.

(Dános, 1855.)

AKINEK VAN…

Akinek van szeretője,

Májfát ültet az neki,

S minél magasb és sudárabb,

Annál jobban szereti.

Nekem is van szép szeretőm,

Ifjú, barna kis leány;

S ha jól olvasok szemében,

Szeret engem igazán.

Májfa helyett kedvesemnek

Irok egy szerelmi dalt;

Fonnyad a fa, ámde a dal

Szerzőjét túléli majd.

Láthatatlan viruló fa

Az én szivem mostanság,

S e dal róla leszakított

Piros-pünkösdi virág.

A szerelem fényes napja

Nevelte és ápolta,

Lelkem meleg öröm-könnye

Volt éltető harmata.

Ő veté el a fa magját,

Melyen a kis virág nőtt;

Szivem tőle most oly ékes,

Nem kopár, mint azelőtt.

Ám, ha Isten úgy akarja,

Amiként én akarom,

A kis lánynak,a kedvesnek,

Jóságát meghálálom.

Egész életemnek im’ ez

A legszebb pünkösd-napja!...

Boldogságom egy nagy tenger,

Mely a múltat takarja.

Csendes vize e tengernek

Ringat egy kis csolnakot,

S a csolnakban egy ifjú párt:

Engem s Őtet, látom ott!

SZIVJAJDULAT

Szeretlek, hogy majd meghalok érted,

Szeretlek, mint csillagát az ég,

Szeretlek, mert te világítád meg

Borús éltem sötét éjjelét.

Szeretlek, mint sivatag pusztának

Oroszlánja a szabadságát,

Megvivnék érted minden veszélylyel,

Adnám bár éltemmel meg árát.

Szeretlek én,m int a föld a napot,

Amely nélkül éktelen, setét,

Bárha gyakran égető sugári

Megrepesztgetik kis kebelét.

Szeretlek én, mint fa a gyümölcsét,

Melyet saját életével tart;

S mint az, úgy reszket szivem, ha látja

A tán téged tőle elsodró vihart.

Szeretlek lelkemből s nincs szivemben,

Amely érted nem hevül, egy csepp vér,

S mégis… mégis lányka! szerelmemért

Mindig, mindig mélyebb seb a bér.

Nyessed a fát, mielőtt kihajtott,

Ámde lombos ágát ne vagdald,

Mert ha eljön a nyári nap heve,

Árnyékában nem pihenhetsz majd.

És ha édes gyümölcsét kivánod,

Virágzáskor ne bántsd ágait,

Mert, ha rázod, vered minduntalan,

Elhullatja majd virágait.

S miként az égről lefut a csillag,

S szabadságát veszti oroszlán,

S miként a nap is elsötétedik,

S nem terem gyümölcs a kidőlt fán:

Úgy hal ki a szerelem a szivből,

Ha egyre vérez- és gyötörtetik.

Ha kell szerelme, lányka, ne bántsd szivem:

A vagdalt ág könnyen törik.

(1858.máj. 25.)

GONDOLATOK

I.

Reményem már nincsen,

Oly nagy boldogságom,

Csak egy van, amit még

Elérhetni vágyom,

Csak egy!... s ha elértem,

Megvan éltem bére;

Öröm, boldogságom

Tetőpontját érte.

Életemnek az lesz

Legszebbik órája,

Melyben véled, leánykám,

Oltár zsámolyára

Térdelve mondom el

Szivem hő imáját!

Ott érendem majd el

Lelkem forró vágyát.

II.

Élek és szeretek,

S halálra gondolok!...

Gyorsan fut az idő

És tünnek a napok.

S boldogság közepett

Azt veszem majd észre,

Hogy a fogyó élet

Fagyos küszöbére

Lépek én is mint más,

Aki szeretett s élt,

Szenvedett és örült,

Csalódott és remélt.

III.

Ne hidd, hogy valaha

Meghüljön szerelmem,

Vélem lesz míg élek,

Mindhalálig velem.

Te birod egyedül

Szivemet, lelkemet

És a bennök élő

Minden érzelmeket,

Melyek hőségöket,

Míg élek nem vesztik;

Mint a nap sugári

Egész késő estig,

Éretted égnek ott.

S ha majd leszáll napom,

És szivem nem dobog,

És reám szép szemed

Sugára nem ragyog,

S a földnek ölében

Nyugoszom csendesen:

Gondolj rám, angyalom,

Gondolj rám kedvesem!...

S míg lelkem alussza

Örök szép álmait,

Szerető szivemnek

Szétomlott hamvait

Emléked sugara

Dermesztő lakomban

Ujra lángra gyujtja.

S ha majd az ég fátylát

A földre lenyujtja

S látsz a sötétségben

Piros kék lángokat,

Melyek mintha földből

Vetnék ki magokat;

Ne véld bolygó tűznek,

Melyből gyarló lelkek

Csak babonát űznek:

Az szivem hamvának

Emléked sugára

Által megggyullasztott

Lángra lobbanása…

Örök szerelmemnnek

Fényes ragyogása!

(1858. máj. 31.)

BE IRIGYLEM…

Be irigylem a madárnak a sorsát!...

Csak végetted irigylem azt lányka,

Mert nincsen az lekötve egy helyre,

Mindenütt van a falombnak árnya.

Volnék madár, elrepülnék veled,

Messze-messze gyorsan, sebesen,

Ahol lelkünk s szivünk szerelmének

Élnénk ketten, boldogul, csendesen.

Elvinnélek innen, ahol téged,

Szép kedvesem, annyiszor megbántnak.

Oh! ha tudnád, hogy a téged sértő

Szavak az én szivemnek hogy fájnak!

Vigasztalódj, lelkem szép szerelme,

Megsegít az Isten engem s téged!...

Jön idő majd, melyben, mint a madár,

Nyomtalanul tünök én el véled.

Szerény kis laka csendes magányban,

Hol szerelmünk lesz hű lakótársunk,

S minden kincsem „Te” – és senkitől nem

Irigylett szép, édes boldogságunk.

(1858. jun. 2.)

TAVASZ AZ ÉLETED…

Tavasz az életed,

Szived a virága,

Süssön a boldogság

Fényes napja rája;

S miként mély tenger

Habjai gyöngyeit:

Ápold, őrizd hiven

Tiszta érzelmeit.

Gyorsan száll az idő!...

Eltűnnek a napok,

Miként sebes folyón

Tova úszó habok.

Kössön minden naphoz

Öröm s egy szebb emlék:

Öröm s emlékeid

Koszorúba szövék. (?)

Arany ifjuságod

Hanyatló korszakát,

Mint az esti csillag

A napnak alkonyát,

Derítsék föl szived

A mult emlékével,

Amelyhez majd vissza

Koszorúd vezérel.

Mint e kis koszorúm,

Úgy e szerény dalom,

Engedd, hogy emlékid

Közt helyet foglaljon;

És ha gondolatod

A multba vezérlett,

Mondják el: szivem mily

Forrón érez s érzett.

(1858. jun. 13.)

REJTÉLY VAGY TE…

Rejtély vagy te lányka, nem értelek téged,

De talán te magad magadat sem érted:

Szavaid tetteiddel ellentétben állnak.

Rejtélyességedet megfejtni törekszem,

S hasztalan fáradok, hasztalan igyekszem…

Alá nem látok a titok fátyolának.

Azt mondád, hogy szeretsz. Elakarom hinni,

Bárha e szép hitem fog majd sirba vinni,

- Homályosan sejtem, - még tán idő előtt.

Szerelmed a hitem, abban élek s halok.

Szerelmed csillag, mely éltem egén ragyog,

S besugárol engem, mint egy vándor felhőt.

Mindent elkövetek, amit ember tehet

Azért, akit szivből, mélyen, forrón szeret,

Hogy néked szerezzek örömet, jó kedvet.

Sikertelen minden: jó szándék, akarat,

Legkisebb kérelmem meghallgatlan marad,

Szavaim, tettimben örömöd nem leled.

De ezt mind eltürném csendes fájdalommal

Vigasztalván magam azon vonzalommal,

Melyet irányomban ekkorig mutattál:

Élvén a reményben, hogy szived egykoron

Egész szerelmével osztatlanul birom,

Miből eddig nékem keveset juttattál.

Azt hittem, hazádé minden szivverésed,

S hogy magyar leány vagy, ez főbüszkesége.

Ah, hogy nékem erről kell tehozzád szólnom!

Mért szivem nem reped meg e pillanatban?

Mért nem némul el mindörökre ajkam,

Mielőtt szólanék? – igy kelle csalódnom!

Annyira gyülölt már e nemzet nyelve, dala

És az idegennek oly nagy diadala,

Hogy élvet rajta már leányi sem lelnek?

A magyar dalában nincsen már művészet?

Nem tud lelkesítni? – hát már az enyészet

Szele fujt arra is? Jaj, az ily nemzetnek!

Nem bánom, oh leány, taszíts el magadtól,

Csak hogy el ne fordulj hazádtól, fajodtól,

Szeresd nyelvét, dalát – úgy sincsen egyebe!

Légy te is egy csillag hazádnak bús egén.

Szived mindenem, de azért lemondok én

Arról is, csak legyen hazádé szerelme.

Nem bánom, oh leány!... taszíts el engemet,

Ha kettőt egyszerre szeretned nem lehet:

Engemet és szegény elhagyott nemzeted!

Ha kell egy áldozat legyek én, angyalom!

Miként szerelmem áldozatul adom,

Ha kell e nemzetért, mely annyit szenvedett.

(1858. jun. 22.)

TUDTAD, HOGY…

Tudtad, hogy elmegyek,

S hogy csókid bokrábul

Akarék magammal

Vinni úti társul

Egy mézes virágot;

S te olyan szivtelen

Tudtál még is lenni;

Ahha!... hogy szivem nem

Tud ketté repedni!...

Tőlem megtagadni azt!

Mindegy, ha egy napra,

Évre, vagy örökre:

A búcsú mindig búcsú marad,

Nem tud az szeretni, aki

Búcsúzáskor egy csókot nem ad.

Fáj lelkem, fáj!... sir keservesen…

Isten veled gyötrő kedvesem!

(1858. jun. 23. Késő éjjel.)

SZERELEMFÉLTÉS SZAVAI

Azt mondád, hogy „ördög vagyok”

Isten neki!... az leszek.

És mennybéli jussomról im’

Ünnepélylyel leteszek.

Levetem az emberi színt

S az ördögét fölveszem;

Csakhogy szavad teljesüljön,

Lányka, mindezt megteszem.

És lelkemet, - a lelkemet!!!

Drága áron eladom:

De szivemet, a szivemet

Már másnak nem adhatom.

Nem az enyim már a szivem,

Az régóta a tied;

Bele vésted mindörökre

Szelid, nyájas képedet.

Nem töröli azt ki onnan

Sem az Isten, sem ördög:

Érted lángoló szerelme

Mulhatatlan, szent, - örök.

Úgy van, tehát ördög leszek,

Mindent megkisértek én,

Meglátom, van-e a földön

Női hűség és erény?

Elküldöm a Belzebub fiát,

(Ki most egy szabó-legény)

Szép minő csak Ámor lehet,

Finom bőrrel arcz s kezén.

Kék szemében mennyet látsz majd,

Fehér gyöngysor fogai

Közül, mint a lépből a méz,

Folynak édes szavai.

Mint egy ifjú Júnó bátran

S merészen elődbe lép,

S szól majd hozzád szerelemről,

Üdvről s mindenről, mi szép.

Elmondja majd ékes szóval

Mindazt, amit nem érez,

(De valamelyik szép regényben

Szóról-szóra irva lesz.)

S megfogja szép kis kezével

Még szebb s kisebb kezedet

S bájlón, csengő hangon mondja

El majd, hogy miként szeret!...

S érintésétől majd véred

Ereidben lázba jő;

Szemedbe néz s szem-sugára

Lesz szerelmi nyilvessző.

Amely által járja szived,

Az én nevem keresve,

Hogy azt onnan mindörökre

Tisztán letörölhesse.

És ha czélt ért,majd megtudom,

- Mert ez lesz lelkem bére! –

Leszállok a sötét pokol

Mélységes fenekére:

Föllázítom az ördögök

Ifjait és öregét,

Az elátkozott lelkeket

S alvilág minden szörnyét.

Szerelmetek, boldogságtok

Zavarjuk minduntalan,

Hogy ti is,mint én, legyetek

Oly szörnyű boldogtalan.

Egy rém üldöz majd éjt-napon,

Minden lépten és nyomon:

Az én lelkem, amiért hogy

Földultad boldogságom.

S ha czélt nem ér a kisértő,

Lelkem éjjel fölkeres,

Ajkaidra száll és tőled

Újra üdvözülést esd.

Mert csak tőled, más senkitől

Üdvözülést nem nyerhet.

Tégy boldoggá engem s téged:

Ne add másnak szerelmed!

(1858. júl. 13.)

KIMONDTAD…

Kimondtad a nagy szót!

Kebled feszült bele;

Nem tudom, hogy szived

Fájdalommal volt-é,

Vagy örömmel tele?

Kimondtad a nagy szót!

S én áldalak érte,

Mert az ég én reám,

Legnagyobb áldását

Te általad mérte.

Magányos fa voltam

Puszta közepében,

Ahol az örömtől

Föl nem keresetten,

Elhagyottan éltem.

S ékite olykoron

A reménynek zöldje?...

Ott termett hirtelen

A romboló vihar

S ágaim letörte.

Igy éltem keresztül

Hosszú évek sorát,

Gyászoltam, míg a bú

Ülte szivem fölött

Háboritlan torát.

És szivemnek minden-

Egyes dobbanása

A búbánatnak volt

Keservimmel töltött

Pohár kocczantása.

Te jövél el vére

Szerelmem leánya;

Mint egy szelid angyal

Hajoltál le hozzám,

Tán sorsom megszánva.

S átültettél engem

A tündérszép kertbe,

Szerelemkertjébe –

S szerelmedet oltád

Fogékony szivembe.

Annyi benn’ a virág

Mennyi fánnem terem:

Ragyogó remények

Öröm és boldogság,

A sok szép érzelem.

De nem is szeretett

Még úgy a nap alatt

Senki, mint én téged!...

Az ige testté lett:

„Ki mint vet, úgy arat.”

(1858. aug. 23.)

NE CSODÁLD…

Ne csodáld ha szüntelen keresnek

Szemeim és áhitattal függnek

Rajtad, mint a kín-anyának szeme

Megváltóján földi s égi üdvnek.

Te vagy az én Megváltóm leányka,

Szerelmed én üdvöm mennyországa.

Ne csodáld, ha szivem, lelkem reszket,

Ha átkarolnak téged karjaim:

Nem rezeg-e a fa minden lombja,

Ha kis madár szökdel ágain?

Fa vagyok én, te vagy a kis madár,

Mely szivemre magát ringatni jár.

Ne csodáld, ha ajkam soká szótlan,

Hogyha kedves csengő hangod hallám;

Nem csendül-e el a vad éj is

A csalogány bűvös-bájos hangján?

Szivemben,- ha már nem hallom hangod, -

Kelnek még a százszoros viszhangok.

Ne csodáld, ha gyakorta bús vagyok,

S szemeimben megtört könnyű rezeg;

Nem könnyez-e gyakorta az ég is,

Bár csillagi számtalan sok ezrek?

S én ki csillagul csak téged birlak

S könnyen elveszthetlek, - én ne sirjak?

Ne csodálkozz semmi felett lányka,

Amit bennem a szerelem késztet,

Csak te szeress lelkem, boldogságom!...

Lám a napok gyorsan elenyésznek.

Ne csodáld, ha szivem érted eped…

Azt sem, ha a távolban megreped.

TUDOM, HOGY…

Tudom, hogy szeretsz, mert te magad mondtad,

Szavadban kétkednem nem lehet, nem szabad;

Azon pillanatban dobom el éltemet,

Melyben majd hitelét elveszti a szavad.

Kétségem nem uj már Isten léte fölött,

A szeretet az én választott Istenem.

Ez áld, vagy ez ver meg általad leányka…

Hagyd meg, hagyd örökre boldogitó hitem!

E szent hitben élve azt kérdezem tőled:

Hová lett szép szemed ragyogó sugára,

Mely dicső fényével sugárzá be lelkem,

S enyhítő ír vala szivemnek lángjára?

Most oly bágyadt, hideg szemed tekintete,

Mint a téli napé, melyet a földre vet.

Ah, hiszen még csak most kezdettél szeretni

S szerelmed már is olyan hideg, dermedt!

Hová lett az édes, bizodalmas hangod,

Amelyen beszéltél énvelem olykoron,

Midőn együtt néztük hold és csillagokat

Sok szép, de hűs őszi és téli alkonyon?

Oh lásd, most is az a hold jár fönt az égen

És ugyanazon szép csillagok ragyognak

S tanui valának forró érzelminknek…

Hidegséged látva vajjon mit gondolnak?

Olykor-olykor visszahajtom az időt,

Melyben még szerelmet néked nem vallottam;

Ábrándos szemeid égető sugárin

Elmerengvén lelkem olyan boldog voltam.

Boldog voltam akkor, még most is az vagyok,

S amig engem szeretsz, az is leszek mindig;

Tekinteted, szavad két hatalom, melyek

Szivembe virág, vagy tövis magvát hintik.

Szerelmed a napom, amely nélkül éltem

Ujra vadon, puszta sivataggá vállik;

Ragyogj reám napom!... ne hagyjál el engem,

Szivemnek szerelme ragyogj reám váltig!

HAJAIMBÓL IM EGY KIS FÜRT…

Hajaimból im egy kis fürt,

Mely égő agyam fölött,

Mint fűszálak a vulkánon,

Nőtt búm s bánatom között.

Lehet, hajam minden szálát

Kitépi a hóvihar;

Lehet, talán igen korán

Sírom halma eltakar.

Lehet, hogy az életgondok

Miatt hamar őszülök;

Lehet, ha czélom nem érem,

Még tán meg is őrülök.

Minden lehet, csak az egy nem,

Hogy téged feledjelek,

Habár közénk sziklák, bérczek

Álljanak, vagy tengerek.

Vedd e fürtöt változhatlan

Szerelmemnek jeléül,

Hogy szivem mindig úgy érez,

Mint most, mig csak meg nem hül.

(1858. szept. 7.)

BÚCSÚ

Elhullott a rózsa piros szirma,

Fáj a lelkem… s hogyha tudna – sirna;

Mint a földre az éj sötét árnya,

Nehezedik a búbánat rája.

Fáj a lelkem! De hogy is ne fájna;

Hisz oly rövid volt a boldogsága,

Mint árnyékom fényes nyári délben…

Miért kellett rajta már túllépnem?

Megnehezült a sors keze rajtam!

Eh, de erről szólni sem akartam;

Fájó lélek oly hamar eltéved,

Hej kaján sors, szivem egyre téped!

Biztatom, de hiába, magamat,

Szivem egyre csak panaszra fakad;

Ki gátolja meg a folyó árját,

Mikor egyszer túllépte a gátját?

Megirigylé a sors boldogságom,

Isten veled szerelmem, virágom,

Fényes napon életemnek egén

Te, ki ragyogsz szerelemmel felém.

Úgy elszakít végzetem most tőled,

Hogy tán hirt sem hallok majd felőled;

Ámde hiszek a remény szavának,

Mely azt sugja: hogy majd újra látlak.

Ha a telet a tavasz elűzte,

S virágait koszorúba fűzte,

Kizöldülvén megzendül a berek,-

A szerelem szárnyán nálad termek.

Eljövök, mint a napnak sugára

Harmatgyöngyért hajnal-hasadtára;

Eljövök, mint a hajnali szellő,

A rózsának illatáért eljő.

De míg visszanyerem boldogságom,

Isten veled, szerelmem, virágom,

Fényes napom életemnek egén:

Ragyogj, ragyogj szerelemmel felém!

HULL AZ ÁKÁCZA LEVELE…

Hull az ákáczfa levele,

Elszakadok tőled vele.

Isten hozzád lelkem,

Életem, szerelmem,

Isten veled!

Harmat ül a sárgult lombon,

Könny fut le halvány arczomon.

Isten hozzád lelkem,

Életem, szerelmem,

Isten veled!

Utra kel a fecske, gólya,

Üt az óra búcsúzóra.

Isten hozzád lelkem,

Életem, szerelmem,

Isten veled!

Leszáll a nap, de ujra kel,

Visszatérek szerelemmel.

Isten hozzád lelkem,

Életem, szerelmem,

Isten veled!

NEM NÉZEK ÉN…

Nem nézek én föl az égre

Magasra:

Itt alant jár az életem

Csillaga.

Hull a csillag a magasból

Mindegyre:

Jer csillagom! lágy karjaim-

S ölembe.

A berekben dalolgat egy

Kis madár;

S ha az égről ránk ragyog csillag-

S holdsugár.

Ránk boritja a fa lombos

Ágait,

Mintha védné lelkünk éber

Álmait.

Cserebogár dongva repül

Felettünk;

Irigyli tán boldogságunk,

Szerelmünk.

Ne irigyeld, mi tőlünk ezt

Jó bogár!

Fut az élet, megy a tavasz,

Jő a nyár.

Élet-tavasz gyöngyvirága

Szerelem,

Ápold hiven, édes lánykám,

Szivedben.

Az enyimben azt, melyet te

Ültetél,

Nem hervasztja el a nyár, ősz,

Sem a tél!

ÁLMOM

Magasan jár már az ég kéklő ivén

A nap, s én is régen ébren vagyok;

A fák lombjain s virágok szirmán

S füveken a harmat nem ragyog:

Mosolyog az ég tiszta kék szeme,

Hogy megjelen ujra nap-kedvese,

S lombok, virágok, füvek inganak

Üdvözletűl a nap sugárinak,

Melyek a harmatot lecsókolák

Rólok, miként szerető anyák

Gyermekeik arczáról könnyűt.

Ébren vagyok rég, s lelkem még remeg,

Szivem sajog, kétszeresen üt,

Hogy majdnem keblemet repeszti meg,

Amely feszül, fáj s néha elszorul,

Rája gyötrő álmom súlya borul,

Mint földre az éj sötét fátyola.

Eltünt az álom, ámde megmaradt

S mit nem enyhite meg a virradat.

Elváltam tőled, s messze elmenék,

S nélküled oly boldogtalan valék,

Mint minő majd valóban az leszek,

Ha tőled, kedvesem, búcsút veszek.

Bár megigéréd, hogy hivem maradsz,

Eljött a tél, megjött a szép tavasz,

Nem birtam többé vágyaimmal

Tégedet ujra látni, szerelmem.

A tavasz első virágaiból

A számodra bokrétát kötöttem,

S jövék hozzád szerelmem szárnyain,

Szivni, ajkaidról édes csókidat,

S hogy körülövedzenek ujólag,

Mint égő szalag, téged karjaim,

Hogy keblemre hajtsd le kedves fejed,

Hogy halld, szivem mit beszél, mint szeret,

Megérkezém. Ah, de mily látomány!...

Homlokodon menyasszony koszorú

Volt. S orczád mint márvány halovány.

Előtted soká szótlan állottam,

S végre mint őrült néked rohantam,

Hogy majd letépem ékes koszorúd,

S hogy kitépjem kebledből szivedet,

A mért ekként megcsaltál engemet,

E pillanatban egy barna férfiút

Láték közeledni gyorsan felém…

Csillogó fényes, bársony ruhában,

S fölfuvalkodott gazdagságában,

S így szóla hozzám: „A vőlegény

Én vagyok, s e hölgy itt menyasszonyom.”

S így végezzek, ha van bajom.

S irányomban lenézést mutatott,

Mint szegények iránt szoktak gazdagok.

Elsötétült előttem a világ,

Lelkemet a kínok marták, dúlták.

Nem birtam többé indulatommal,

S így szólék hozzá: „Ah, a nyomorult!

Ki tőlem e hölgy szivét rablád el,

Eltiporlak, mint egy undok férget.

Rabló!...Most vess számot életeddel,

Mindenem volt e hölgy szerelme,

S e kincsemtől te fosztottál meg, te!”

S feléje ugrottam, hogy kiássam

Szemeit, melyekkel elcsábított,

S hogy kitépjem szájából a nyelvét,

Melylyel hozzád szerelemről beszélt,

S boldoggá tenni igért s hazudott;

Mert nem lehet, nincs e földön senki,

Ki tudna, mint én, téged úgy szeretni.

Vadul, bőszülten rohantam rája,

Mint boldogságom elrablójára.

Egyszerre hirtelen összerogytam,

Szivemben jéghidegséget érzék,

Vérem folyt és én szivemhez kaptam,

Abból kihúzám ellenem tőrét,

Mit magamtól eldobék messzire:

Mérges, hideg volt, mint az ő szive.

Sötét homály borult szemeimre,

S keblemből egy elhaló sóhaj

Tört ki, s szállott fel a magas égre:

Reá átkot, reád áldást kérve.

Ekkor leborultál te szivemre,

Befogád ajkaim csókjaiddal,

Hogy az életet még visszatartsad

Keblembe, hogy igazold magad,

S koszorúd vérző szivemre tevéd,

Bocsánatomat zokogva kéréd,

Hogy nem te valál oka mindennek,

E lépésre mások erőltettek.

S megigéréd, ha enyim nem lehetsz,

Te többé soha senkit sem szeretsz,

S gyászolásban töltöd napjaidat,

Melyek hosszúra úgy sem nyulhatnak,

Haldokló félben intettem neked,

Hogy el nem fogadom igéreted,

Hogy megbocsátok, de nem kivánom,

Habár széjjeltépted boldogságom,

Hogy engem gyászolj: csak emlékemet

Tartsd meg, s hogy boldog légy, ha még lehet.

S ajkid ajkimon, szived szivemen;

Oh ez a halál oly szép volt nekem!...

Mért volt ez álom, mért tünő álom,

Mily szép lett volna így halálom!

Fel kelle ébrednem kínom miatt,

Álmom eltünt, de kinom megmaradt.

Remeg szivem, fél, hogy e látomány

Teljesül majd valóban igazán.

**

És ha álmom egykor teljesednék, -

Éppen úgy tennék, mint álmomban tevék.

Forrás: Petőfi-Könyvtár. Szerkesztik: Endrődi Sándor és dr. Ferenczi Zoltán. XVII. füzet. – PETŐFI ISTVÁN VERSEI. Összegyűjtötte és bevezetéssel ellátta Bajza József dr.- Budapest, 1909. Kunossy, Szilágyi és Társa Köynvkiadóvállalat kiadása