GYULAI PÁLNÉ HALÁLÁRA
Látod! látod!... Ő is elment,
S a búnak minket itt hagyott.
Jó lelke felszállt az égbe,
- Nyert ismét egy szép csillagot, -
Elrabolá őt tőlünk az irigy ég.
Szivünk sebe oly mély, úgy fáj, úgy ég!...
Ifjú szeretett s boldog volt,
- Ékes virág zöld bokrában,-
Szive, mely oly hőn dobogott.
Nyugszik most a föld porában!...
E gondolatra lelkem elborul
S emlékére legfájóbb könnye hull.
Töröljük le könnyeinket
Siró lelkünk hő harmatát;
Ki szivünkön sebet ütött,
Higgyük, hogy rá majd írt is ád,
De míg élünk s napunk le nem megyen,
Emléken köztünk tiszta szent legyen.
(1866.
szept. 12.)
KEDVES HÚGAIMHOZ*
Fejemen a csinos házi sapka, -
Három lányka keze himzett rajta,
S amig készült, én reám gondoltak,
Mért ne vallnám magamat boldognak?
Azt hittem, hogy rám már ki sem gondol
sokszor sirt a szivem tájdalomtól,
Három sziv együttes dobbanása:
Fájdalmamat elnyelő sírt ása.
Három angyal őrködik felettem;
Én Istenem! be kedvelted lettem.
Lehet-e már életnek szebb bére,
Mint aminőt az enyém elére?
Homlokomra nem termett a babér,
De a sapka nekem épp annyit ér;
Eszemmel azt szerezni nem birtam,
Szeretettel ezt mégis kivivtam.
Kedves lánykák! az Isten áldása
Legyen szivetek jutalmazása;
Tietek a legnemesb gondolat,
Mely agyamban kél a sapka alatt!
(* Witmann Ignácz
leányaihoz)
A KÉPZELET VILLÁMSEBES
SZÁRNYÁN*
A képzelet villámsebes szárnyán
Ott termek a rengő bölcső mellett,
Melyben a kis honvéd és honpolgár
Helyt foglalni e hazában termett,
Van tehát hely: „hol lábát megvesse,
S a világot sarkából kivethesse.”
Ámde nem ez, nem ez óhajtásom,…
Szilaj kedve arra ne ragadja,
Észszel és ne nyers erővel küzdjön
Majdan, ha a sors is úgy akarja
Örökölje: anyja szelid szivét;
Férfikorra: apja békés lelkét.
Rendjen hát e picziny bölcső halkan,
Gyermek-álmát semmi ne zavarja;
És ha ébred, - anyja lágy öléből
Fogadja majd apja erős karja.
Ki most szülők öröm-üdvössége
Legyen egykor azok büszkesége!
(* Szeniczey Ödön
egyik fiának születésére.)
BARÁTOM NEJE SIRJÁNÁL
Meg van áldva a sir, mely ölébe fogad;
Pihenni fogsz nehéz szenvedésid után.
Hajh! – hogy drága léted ily korán sirba száll.
Letört virágként az élet tavaszán.
De, mielőtt lelked porhüvelyét im az
Örök békét adó sir ölébe tennénk,
Nem válhatunk innen tisztelőid, amig
- Habár szivszaggatva – búcsúnkat ne vennénk.
Isten veled tehát, oly korán távozó!...
Legyen könnyű a föld, mely mitőlünk elzár;
Míg lelked égbe szállt áldva, dicsőülten,
Kedvesidre – érted – fájó búbánat vár.
Isten veled, árva gyermekeid és hőn
Szerető férjedtől forrón megsiratott!...
Ima oltárául, kegyelet tárgyául
Szentelje szeretet e drága sirhantot.
(1874.
jun. 21.)
WITTMANN I. BARÁTOMHOZ
Be is fagyott, ki is engedt
S be is fagyott ismét ujra, -
Elcsépeltél, elvetettél,
Ekéd földet már nem turja;
Buzád várja késlő vevőd,
Te meg talán jövendő vőt? –
Terengette! – korán volna,
Lányod ifjú; - s a gabona
Várjon mig kitavaszodik,
Lesz vevő, ha más nem- zsizsik!
Birkák, lovak, marhád ólban -
Azoknak ott jó dolga van.
Hátadhoz nőtt Kőrös-sziget,
Hogy el nem tudsz szabadulni?
Vagy a Kőrös árjától félsz?
Ne félj, nem fogsz belefulni;
Vagy tán a varjasi lapost
Respektálod olyan nagyon?
Mondják, a mennyországnak még
Annál rögösb utja vagoyn,
S mégis oda törekedünk
Egyre-másra, nyakra-főre, -
S mi vár ott ránk? A dicsőség!
Az a lelkesitő lőre.
Ha elérni törekedel,
Azt ami még bizonytalan,
Mit kiméled fáradságod
Attól, minek jutalma van?
Itt vár reád baráti sziv,
S két kar, mely már ölelni vágy
Töredelmes utad után:
Meleg szoba – és puha ágy.
„TENGERENTÚLI”
BARÁTOMHOZ*
Kedves jó barátom, túl a nagy tengeren,
Hol az ősi rétben rengeteg
nád terem,
Szerény hajlékodnak nád fedele alatt
- Családi boldogság s apró gondok között –
Észre sem veszed, hogy elnémult a rokka,
Nyelve nem pereg s a köt-fonál elszakadt.
Nem sérti füleid e meg nem zavart csend?
Isten úgy segéljen! – ez engem nagyon bánt.
Méltó haragomban neki is gyürkőzöm,
Baráti bosszúmat rajtad kitöltendő.
Legeslegelőször vajjon mit is tegyek?
Megrohanjalak és földhöz teperjelek?
Hogy is ne, kén’ ugy-e? – izmos karjaid közt
Potrohos létemre én kerülnék alól,
Csinálnál belőlem: „földhöz ragadt szegényt”.
Káromkodni kezdjek? – ez kellene még csak,
Czivilizált század szülötte létemre
Ázsiai fajnak vérében keringő
Barbarizmusáról tennék bizonyságot.
Szemrehányást tegyek? – ezt tehetném ugyan,
Noha ehhez jogom éppen semmi sincsen.
Én sem lévén jobb a Deákné vásznánál –
Indulatom rejtvén, játszom a nagylelkűt.
Mit is tegyek veled? Bármihez is fogjak,
Azon szomorító valóságot látom:
Hogy keblednek szegzett puskámnak golyóját
Kilővén, nem a te – en-szivembe mártom!
Volna még egy hátra, hosszú hallgatásod
Által elkövetett szörnyű merényletért
Hasonló mértékkel fizetni a kölcsönt:
Hallgatni, mint kinek halál csukta száját,
S vári türelemmel megszólalás művét.
Ámde hát ilyesmi buzgó pogány létem
Tenni sem engedi s e vallásom tiltja, -
Tartván a Krisztussal, ki megfeszíttetett:
„Ki reád követ dob, kenyérrel dobj vissza.”
Teszem is ezt midőn bünbocsánatomnak
Áldásos malasztját posta utján küldöm;
Erkölcseidben, hogy mint bizom, mutatja:
Utánvétel nélkül küldött küldeményem.
Találj ki valamit, amúgy hevert észszel,
Ird meg gyorsan s én még sokkal gyorsabb leszek
- Bármibe kerüljön – a patent adással.
Öt csillag jelent meg előttem az égen:
Üdvözlöm azokat mindenféleképpen.
(Csákó,
1875. febr. 12.)
(* Wittmann Ignáczhoz)
Forrás: Petőfi-Könyvtár.
Szerkesztik: Endrődi Sándor és dr. Ferenczi Zoltán. XVII. füzet. – PETŐFI
ISTVÁN VERSEI. Összegyűjtötte és bevezetéssel ellátta Bajza József dr.-
Budapest, 1909. Kunossy, Szilágyi és Társa Köynvkiadóvállalat kiadása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése