Palágyi Menyhért (1859-1924): Petőfi

Palágyi Menyhért (1859-1924)

A világ egyik sarka nem eshetik oly messzire a másiktól, mint amily messzire estünk mi, ujabb történetünk utolsó hat évtizede folyamán, Petőfi szellemétől. Oly nagyon távol kerültünk tőle, hogy az emberi dolgok valamelyes körszerű forgásánál fogva talán megint visszatérhetünk hozzá, hogy uj magasabb szempontokból gyönyörködhessünk benne. Hatvan év alatt ugyanis megmérhetlen átalakuláson ment keresztül a művelt emberiség: egészen más lett az ember viszonya a természethez s ezzel együtt más a nemzetek életrendszere s ez életrendszeren belül más a magyar nemzet világtörténeti helyzete. Ezt a világtörténeti helyzetváltozást mindmegannyian mélyen érezzük, ha nem is vagyunk mindannyian képesek róla világosan és szigoruan számot adni. De azt a vak is látja, hogy úgyszólván tizenkettedik órája is ütött már annak, hogy egész közéletünket uj alapokra helyezzük. S a megszokott politikai jelszavakkal együtt üres hüvelyekké lettek mindazok a szépirodalmi jelszavak is, melyek a kiegyezési korszak ködös világán végig kavarogtak. Aki érez és figyel, az hallhat szokatlan és uj hangokat. Uj vágyak serkednek, uj érzés- és gondolatvilág támad, s mert eleddig ismeretlen nagy föladatok megoldása előtt állunk, valami megfrissült fogékonysággal tekintünk vissza a multakra is, és uj szinben jelentkeznek előttünk a nagyok, kik lelküket adták oda a magyar nemzetnek. Valami olyas érzés fog el bennünket, mintha sokáig, nagyon sokáig köznapi hangulatok pora úgy belepte volna lelkünket, hogy már nem is voltunk képesek Petőfi szellemével közvetlen érintkezésben társalogni, és hogy még nagy megtisztulásra lesz szükségünk, míg annak minden mélyeit és magasságait ujból magunkéivé tehetjük. Az ilyen hangulatban sokat meglát és megért az ember, amit azelőtt nem látott és nem értett. Szóval az idő is megérett rá, hogy visszatérjünk Petőfihez.

1.

Amióta Petőfi először tünt föl költészetével, mind mai napig nem támadt költőnk, ki vele népszerüségben versenyezhetett volna. De noha népszerüsége még egyre növekedik, a kritika valójában mégis mindig nagyon meg volt akadva vele, s lényét nem csak életében, de halála után sem volt képes igazában fölfejteni vagy visszatükröztetni. Ismeretes, hogy az egykori kritika, bárha kezdetben elismeréssel fogadta a föltünő tehetséget, csakhamar mily ádáz személyeskedéssel támadt ellene, és mily fülhasogató macskazenével iparkodott ellensulyozni a költőnek rohamosan fokozódó népszerüségét. Ha egymás mellé rakjuk azt a sok becsmérlő és gyaláz czikket, pamphletet és pasquilt, melyet 1845 és 1847 tájékán zugirók, álbarátok, poetasterek, bérelt tollak, de nagyképű aesthetikusok is zúditanak Petőfi egyénisége és költészete ellen, akkor ez érdekes sajtótermékekből olyan a maga nemében páratlan kis irodalom alakulki, a minővel sem azelőtt, sem azután költészetünk egyetlen nagyját sem tisztelték meg. És bámulatos, hogy ezek a legkülönbözőbb motivumokból eredő támadások vagy piszkolódások mennyire egy húron pendülnek. Közös tartalmuk, hogy Petőfitől ugyan egynémi tehetséget avagy genialitást megtagadni nem lehet, de ő voltaképen csak „népköltő”, ki a „magasabb poesis”-hez nemért, s a népiességet fölcserélvén a póriassággal, durva nyerseségekbe, betyáros szitkozódásokba, sőt aljas obscoenitásokba téved stb. stb. Ő maga nem átallja verseiben adósságaival, korhelységével, dorbézolásaival dicsekedni, s amellett hallatlanul arrogáns, pöffeszkedő, önbálványozó szájhős stb. stb. A vastagabb jelzőkből nem idézek. Mulatságos, hogy a Honderü miként emeli Hiadort Petőfi fölé: „Hiador munkái a divatos Petőfiéi felett – csekély véleményünk szerint – annyira fönnebb állanak, mennyivel egy európai müveltségű költér fönnebb áll oly költőnél, ki saját hona keskeny szellemkörén túl mitsem ismer.”

Kivánatos volna, hogy a Petőfi-ellenes irodalom összegyüjtve mindenki számára könnyen hozzáférhetővé tétessék, aki költészetünk iránt mélyebben érdeklődik. Főleg a fiatalság gondolkozó része mennyi tanulságot meríthetne ebből a különös olvasmányból. Látná, hogy mily drága áron szerezte Petőfi a babért, mely homlokát övezi, és hogy tulajdonképen ez a babér okozta a költő korai halálát. Föltárulna előtte, hogy egy-egy kiadói irodalmi üzér hogyan aknázza ki anyagilag a költői tehetséget, és hogy lapoknak üzleti versenye s egymás ellen való rút agyarkodása hogyan válik egyszerre csak személyeskedő hajszává – a költő ellen, aki az egyik lapnak segédszerkesztője. Hogyan törnek elő az irodalomnak leghétköznapibb, vásári alakjai, hogy kritika czimén lesajnálják, nagyképüen kioktassák avagy megrágalmazzák az egyre fényesebben bontakozó lángelmét. A háttérben pedig mily sanda szemmel nézi a hivatalos irodalom, hogy íme egy ismeretlen vándorszinész jövevény hogyan ostromolja meg tisztán a maga erejéből a Parnassust, hogyan merészkedik a klikk segitsége és beleegyezése nélkül, tisztán hivatottságánál fogva a halhatatlanok közé emelkedni. Hát lehet ezt valaha megbocsájtani? Én azt hiszem, hogy soha.

Az a kő- és sárhalmaz, melylyel az egykori kritika Petőfit megdobálta, az idők folyamán az ő dicsőségének legszebb emlékoszlopává lett. Mert aki az értelmetlenségnek és rosszhiszemüségnek ezt az irodalomtörténeti obeliszkjét szemléli, egyszerre megérti, - jobban mint száz fényesen megirt aesthetikai értekezésből, - hogy tüneményes léleknek, kivételesen nagy ujitó szellemnek kellett annak lennie, akin a korlátoltság s az irigy féltékenység igy meg tud botránkozni. És ki tudja, nem tornyosult volna-e még magasabbra ama kő- és sárhalmaz, ha az irodalmi csatazajt el nem nyeli egy komolyabb háború förgetege, s a kritikai hangzavar bel énem enyészik puskák ropogásába és ágyúk bömbölésébe. Ki tudja, hogy ha a költő túléli vala szabadságharczunk bukását, nem ujult volna-e ki ellene fokozódó dühvel a régi irodalmi gyülölködés? Hogy ez nem hiú kérdés, azt mindenki érzi, aki Petőfi egyéniségét ismeri, és tudja, hogy ő utóbb mennyire elszakadt már barátaitól, s mily rettentő meghasonlás küszöbén állott saját nemzetével szemben. A költő, aki határt nem ismert elvi hajthatatlanságában, képes lett volna – jobban mint Byron – hazáját maga ellen lázitani! De a Gondviselés nem engedte meg, hogy az a tragikum, mely Petőfi lényében lappangott, teljesen kifejlődhessék. paradoxonnak látszik, pedig valóság, hogy a korai halál óvta meg Petőfit tragikai végzetének beteljesedésétől. A halál szabadította ki egy mindeneknél súlyosabb lelki válságból… S mire a forradalmi vérzivatar elvonult, ő már a csillagokból vigasztalóan tekinthetett alá balsorsú nemzetére.

A megdicsőülttel szemben természetesen végkép el kellett némulnia miden becsmérlő kritikának és elkövetkezhetett az istenités, majd meg a komolyabb aesthetikai méltatás korszaka. Ámde nagyon tévedne, aki azt hinné, hogy most már megszünt az a kancsal féltékenység, melylyel az egykorú kritika mérlegelte volt a tüneményes jövevényt. Ez a féltékenység csak mélyebbre húzódott, hogy a tökéletes tudományos tárgyiasság talárjába burkolódzva annál hathatósabban homályosítsa el azt, ami Petőfi valódi nagyságát alkotja. Csak a hivatalos kritikáról szólok itten s távol állok attól, hogy az elfogulatlan Petőfi-búvárok és kritikusok lelkes rajának érdemeire árnyékét boritani akarnék; ámde mi tűrés-tagadás: az ujabb kritika is csak azon a nyomon indult tovább minden elismerésével és dicsőitésével, amelyre őt az egykorú Petőfi-kritika ócsárlásai terelték volt! Mert mi ellen támadt az egykorú kritika Petőfi költészetében? Nemde „népiessége” ellen. És az ujabb kritika mit magasztalt benne? Megint népiességét. Kétségtelenül örvendetes haladás rejlett abban, hogy az ujabb kritika lelkesedni kezdett azért a népiességért, mely ellen régebbi kontár és émelygős lantpengetők vagy zugirók föllázadtak volt: ámde nagy kérdés, hogy kik homályositották el jobban a rendkivüli ujitást, mely Petőfi költészetének igazi dicsősége: azok-e, akik népiességét szidalmazták, vagy azok-e, akik népiességét magasztalták? Én azt hiszem, hogy az utóbbiak. Mert amig ízetlen irodalmi illem- s tánczmesterek (mint pl. Császár Ferencz) megfeledkezve az illem- s táncztan minden szabályairól, vak dühvel támadtak neki a Petőfi népiességének, addig mindenki érezhette, hogy csodálatos uj ember jelentkezett irodalmunkban, aki maga ellen lázit minden vizenyős, conventionális divatbábot. De mikor a hivatalos kritika tudálékosan elismerte Petőfi költészetének népies elemeit s egyre terjengősebben fejtegette, hogy régibb költők, valamint a népköltészet tudós ismerői és gyüjtői, továbbá a korszellemnek demokrata irányban való átalakulása miként készitették elő a népies elem diadalát költészetünkben: egyre kétesebbé vált, hogy voltaképen ujitó volt-e Petőfi és hogy miben rejlett az ő tisztán egyéni szellemének varázsa, melylyel nemcsak a magyarságot, de a művelt Európát is megigézte. Szabaduljunk tehát végre amaz egyoldalú, félszeg irodalmi jelszavak hatása alól, melyekkel Petőfi ellenfelei és álbarátai egyéniségét elhomályositani iparkodtak. A kérdés az, hogy mi teszi Petőfit nemcsak a magyar, de  a világirodalomban is egyetlen jelenséggé, vagyis hogy mi az ő páratlan eredetiségének titka? Ez az a kérdés, melyre felelnünk kell, ha Petőfi művészetét jellemezni akarjuk; mert nyilvánvaló, hogy a „népies” és a („volkstümlich-national” mintájára gyúrt) „nép-nemzeti” általános szólamokkal Petőfi eredetiségét valósággal megivlágitani nem lehet.

2.

Petőfi művészlelkét vizsgálva, az ember mindenek előtt azon akad fönn, hogy a lirai múzsának különös kegyeltje fejlődésének első szakában semmiért a világon sem lángol oly hevesen, mint a szinészetért. Azt vallja, hogy ugyan „a művészetek egyike sem követelhet magának elsőbbséget a másik fölött, de a szinészet kivételt szenved, mert ez a művészetek összege s mint ilyen a többiek fölött áll”. Sőt Szinészdalában (1844) egyenesen igy apostrophálja a szinművészetet: „Minden művészetek fején a korona”. És tudjuk, nagyon is tudjuk, hogy ez a hit szive mélyéből forrott, hiszen úgy megszenvedett érette, hogy majdnem belepusztult. Semmi kétség, hogy határtalanul dicsőségszomjas lelkének első álma a dicsőségről – szinészálom volt. Már tizenegy éves korában el kellett venni Pestről a gyereket, mert a szinházak körül ólálkodott. Az aszódi gimnáziumból is – pedig kitünő tanuló volt -, bizton a szinészek után szökik, ha derék, szigorú tanára, Koren István a szinésztársulat távozása napján csukva nem tartja. Ismeretes, hogy a szinész-szenvedély tériti le-le diákpályájáról és hihetetlen nélkülözések s a legsúlyosabb benső vivódások közt hánykolódva háromszor is elcsábitja a szinpadért rajongó ifjúi szerelme. Hivja a költészet, óvja az anyai esdeklés,  gyötri a lelkifurdalás, fenyegeti nyomor, betegség és a végső tönk: de ha a magasabb hivatás szózatja föltámad lelkében, akkor ellenállhatatlan vágyódás vissza-visszasodorja a – szinészi pályára.

„Hat esztendeig voltam – igy irja ő maga az Úti levelek-ben -, istentül, embertül elhagyott földönfutó; hat esztendeig volt két sötét árnyékom: a nyomor és a lelki fájdalom… és mikor? ifjuságom kezdetében, az élet legszebb szakában, mely csupán az örömöknek van teremtve, tizenhatodik esztendőmtől a huszonkettedikig”. (XI. levél 1847.) De mi okozta sorsának ezt a kegyetlen mostohaságát? Bizony nagy szerencsétlenség volt, hogy szüleinek szerény vagyoni helyzete éppen akkor jut válságba, mikor a serdülő ifjú legjobban rászorult volna tanulmányainak támogatására: de azért az igazi veszedelmet nem az anyagi baj, hanem a furcsa szinészábránd zúdította a költőifjura. És mily nehezen tudott megválni ettől az ábrándtól, mily meghatóan panaszolja még 1844-ben is:

Apám kibékült; volt is rája ok:

Hiszen szinész már többé nem vagyok.

Örül ő – de olyasmit érzek én,

Mit a paradicsomnak küszöbén

Almát-evett ősünk érezhetett,

Midőn belőle kikergettetett.

ott éltem volna én a szinpadon,

Kín és gyönyör közt… hirben… szabadon…

Dicső álom volt. Volt! Már elmula.

Boruljon rá felejtés fátyola…

(Kerényi Frigyeshez)

Azt mindenki érti, hogy olyan drámairó, mint Shakespeare, Hamletjében a művészetről való általános elmélkedését a szinészethez köti, de hogy akit az istenek is lantos költőnek szemeltek ki, a szinészetben lássa a művészetek művészetét s hat esztendőn keresztül, vagyis pályafutásának egész első felében élethivatásának nagy dilemmáját a „szinésznek lenni vagy nem lenni” kérdésében élezze ki, arra ugyancsak nem mutat példát a történelem. Megvallom, hogy e furcsaságon sokat töprengtem és hogy már évek hosszú sora előtt, valahányszor Petőfivel foglalkoztam, mindannyiszor az a kérdés vetődött föl bennem: vajjon miféle kapcsolat állhat elé a lirai és a szinészi ihlet között, miképen olvadhat át a szinész láza a dalnokéba?És e kérdés annál inkább izgatott, mert Petőfi költészetének nagyszerü lirai hullámverésén keresztül akárhányszor érezni véltem az alakitó szinészi ihlet párhuzamos munkálódását is.

Régi meggyőződésem, hogy az aesthetikát csak úgy helyezhetjük szigoruan tudományos alapra, ha szoros vizsgálatnak vetjük alá azokat a csodálatos állapotokat, melyekből a műalkotás megszülemlik, s melyeket az ihlet lázának szoktunk nevezni. Magától értetődik, hogy a művészi ihletnek emez állapotait mindenek előtt lélektanilag kell elemezni, de mert a szellemi élet érthetetlen marad, ha legszorosabb kapcsolatba nem hozzuk a physikai élettel, hát az ihlet állapotainak titkát physiologiai úton is meg kell világitani. Hiszem is, hogy az élettudománynak (biologia) az idők folyamán sikerülni fog új fényt deríteni ama nagy titokra, hogy a művész-ihlet hogyan gyökeredzik a művészember idegrendszerében s egyáltalán egész szervezetében. Továbbá, hogy a különböző művészeteknek minő más és más jellegű ihlet felel meg s főképen, hogy az,amit művészi egyéniségnek mondunk, hogyan van megalapozva az ihletett állapotnak egyéni jellegében. Midőn ezekkel a bölcsészeti kérdésekkel foglalkoztam, gyakran gondoltam arra, hogy milyen érdekes lett volna Petőfit alkotás közben megfigyelni. Az a nézetem támadt ugyanis, hogy Petőfi irásközben a maga verseit bensőleg nemcsak scandálta, hanem bizonyos mértékben bensőleg el is játszotta. Vagyis, hogy a lirai alkotás láza nála átterjedt azokra az idegpályákra is, melyek a mimelő izmok rendszerét szolgálják. Olyan benső mimeléssel kisérte versalkotó ihletét, amilyen a szinészemberben támad, ha valamely neki nagyon megfelelő szerepet olvas és azt képzeletben mindjárt eljátssza. Ha ez a föltevésem helyes, akkor Petőfi jobban átadta egész testét az alkotás lázának, mint a világ bármely más lirai költője. Ez a sejtelem fog el engem néha, Petőfi költeményeit olvasván.

Ezért nagyon megörültem Jókai egy megjegyzésének, mely bepillantást enged Petőfi alkotási hevületébe. Azt írja Jókai: „De magyarul szavalni, helyesen, érzéssel, változatos, jellemző hanghordozással szavalni még a leghiresebb magyar szinművészek között is csak kettőt ismertem, aki ehhez jobban értett Petőfinél. A legtöbb költő nem tudja felolvasni a saját költeményeit. Petőfi felolvasása elragadó volt; kivált ha női társaság előtt szavalt. S ez a szavalási tehetség mozdítja elő a költőnél a ritmus-érzéket, ez találtatja meg vele a helyes „numerus”-t – a költői formát. Petőfi költeményein megérzik, hogy szavalta is azokat, amig irta… Amellett alakitó tehetséggel is birt, kitünően tudott paródiázni. Ha most támadna hasonló: kitünő szinész lenne belőle; de az ő korszakában maga a (megfelelő) irodalmi válfaj is hiányzott… Amit akkor a szinésztől követeltek: hatalmas páthosz, dörgő hang, vagy olvadozó szerelmes organum, az mind hiányzott Petőfinél”. (Petőfi Összes költeményeihez írt Előszóból.)

Látni tehát, hogy Jókai nem tagad meg Petőfitől minden szinészi képességet, sőt határozottan bizonyos alakító és  paródiázó tehetséget tulajdonit neki, ami szavalatának elragadó erőt kölcsönzött. Mások is följegyzik róla, hogy szavaló előadása határozottan szinészies jellegű volt és hogy egy ízben a pápai képzőtársaságban paródiázó előadásával pompás kaczagtató hatást ért el. De amire a fősúlyt kell vetnünk az, hogy Jókai megerősíti azt a föltevésünket, hogy Petőfi irás közben bensőleg szavalta, bensőleg szinésziesen alakitotta verseit. Szokássá lett nálunk adomázva élczelődni Petőfi szinészeti balsikerei fölött. Jókai gyöngéd lelkét szemmel láthatóan bántja ez a durva adomázgatás, és szavaiból kitűnik, hogy ő Petőfi szinészhajlamát valahogy költői lényéhez hozzátartozónak akarja föltüntetni. Valóban Petőfi lírai költészetének rendkivül jellemző és minden más lirikusétól föltünően megkülönböztető vonása, hogy a szinészi ihlet titokzatosan belejátszik, beleolvad lirai alkotó hevületébe. Csakis így válik érthetővé, hogy Petőfi mindaddig, mig a lirai költő kellően meg nem erősödött és föltétlenül túlsulyra nem jutott benne, mindig szinészhivatást vélt magában fölfedezhetni.

Ha pl. azt a kedves költeményét olvassuk, melyben a szinészettől búcsúzik, s mely ezzel a szakkal kezdődik:

Adom tudtára mindazoknak,

Kiket tán sorsom érdekel,

Hogy tiszta látkörét jövőmnek

Sötét, nehéz köd lepte el.

Eddig Thália papja voltam,

Most szerkesztősegéd leszek,

Isten veled, regényes élet!

Kalandok, isten veletek!

(Bucsú a szinészettől)

akkor olyan érzés vesz rajtunk erőt, mintha e sorokat valóban szinésztől szavalni hallanók. Egyáltalán lirai hangjában van valami elragadó fesztelenség, mely kétségtelenül szinész temperamentumával áll szoros kapcsolatban. Minden művészek között ugyanis a szinész az, kinek legkevésbé szabad prude-nek, szégyenlősnek lennie, mert a közönség színe előtt egész testét hangszerévé teszi a szép vagy rút, aljas vagy fönséges indulatoknak. Petőfit nem kis mértékben szinészhajlama vitte rá arra a szinte határtalan nyiltságra, őszinteségre, melylyel egyéni élményeit a meglepett kortársak előtt föltárta. Költeményeiben nem csak dalolja élményeit, hanem azokat úgyszólván el is játssza, vagyis dalközben szinészileg is alakitja egyéniségét. Röviden mondva: költészetében ő önmagának jellemszinésze; s ez olyan ismertető jegy, mely csakis reá illik, senki másra.

Önismeretének ugyan meghibbanására vall az, hogy éveken át oly lelkendezve fut Thespis szekere után, de viszont nem tagadható, hogy kóbor-szinész éveinek termékenyitő hatása volt költészetére, nem csak azért, mert uj benyomások után égőn sóvárgó lelke igy elégülhetett ki legkönnyebben, hanem mert megtanulta, vakmerő szabadsággal belemarkolni saját élményeibe s onnan éppen a személyére legjellemzőbbet olyan bűvészi könnyedséggel kiragadni, mintha nem is a maga, hanem más valakinek lényét akarná lirai költeményeiben kialakitani. Bizonyára vándorszinészélmények nélkül is remekelt volna ő a lirai önjellemzésben: mégis buzgó szinészpróbálkozásai nélkül valami hathatós egyénitő fűszer, mely nagyon hozzátartozott lényéhez, hiányzott volna költészetéből.

Vajmi könnyen érthető tehát, hogy az olyan kóbor szinészjövevény, akinek hitvallása volt az önegyénités, nem csekély riadalmat keltett korának bájkorányos és szű-érzeményes költérjei valamint nagyképű kritikusai között. Nagyon egyénit! nem tudja érzéseit általánositani! mindent elmond magáról! lealjasitja a poesist! stb. stb. fölkiáltások egészen világosan tárják föl, hogy miféle forradalom az, melyet Petőfi megjelenése költészetünkben okozott. Ő küzdi ki a művészi individualismus sarkalatos ujkori (modern) elvének uralmát irodalmunkban. Ez az elv szigorú bölcsészeti megfogalmazásban igy hangzik:

Minden igazi művészléleknek legszentebb joga s egyben legszentebb kötelessége, hogy az élet forgandóságain és saját fejlődésének szakaszain keresztül egészen a maga souverain egyénies módja szerint vagyis törhetetlen hűséggel önlényéhez szolgálja a nemzeti s ez által az általános emberi haladás örök eszményeit. Ez az elv minden módositás nélkül átvihető az igazi tudós és politikus egyéniségére. Petőfi ugyan sehol sem hangoztatja a művészi individualismusnak ezt az ujkori elvét, de csak rá kell tekintenünk, hogy megismerjük benne ez alapelv uttörő harczosát, a messzi jövőkbe világitó fényoszlopát.

Hogy Petőfi mily végtelen makacssággal ragaszkodik mindenhez, amit valamiképen művészi egyéniségéhez tartozónak tekint, azt egy csekélyke, de jellemző és megindító vonással akarom szemléltetni. Ugyanakkor, mikor búcsút vesz a szinészettől és már azt hisszük, hogy valóban lemondott róla, egyszerre csak kitünik, hogy lehetetlen neki arról lemondania, ami valóban szivéhez van nőve. „Búcsú a szinészettől_” cizmű költeményét ugyanis igy végzi be:

De sorsom egykor még ezt mondja,

Ha majd rám megbékülve néz:

„Eredj, a honnan számüzélek,

Légy ami voltál, légy szinész!”

Hát addig is, míg újra elzárt

Mennyországomba léphetek:

Isten veled regényes élet!

Kalandok, Isten veletek”

(Bucsú a szinészettől)

És ha jól átgondoljuk Petőfi egész élete folyását, akkor észrevesszük, hogy midőn a szinészi szinpadról lelép, voltaképen csak egy másik szinpadra, a közélet s a forradalom szinpadára lép át. Mert ő lényénél fogva mindig szinpadon állott, de nem azért, hogy komédiázzék, hanem hogy mindhalálig önlényéhez és hivatásához hiven játssza el önmagát.

3.

Búcsúzzunk most már mi is a szinészettől, mely nagyon is tág tért foglal el Petőfi élete történetében s ifjú fejlődésében. És kiséreljük meg tulajdonképeni költői útját áttekintve annak legfeltünőbb vonását megragadni. Akkor mindenek előtt szemünkbe ötlik fejlődése menetének az a rohamos gyorsasága, melynél fogva ifjú életének utolsó négy-öt esztendeje alatt ugyanannyi évtizedet látszik átalélni. Ha 1842-ben ragadta volna el balvégzete, akkor a közönség még nevét sem ismerné, mert egy-két csinosabb költemény még nem elegendő a halhatatlansághoz. Ha 1843-ban pusztul vala el az örvény szélén járó ifjú, akkor tudományos szakközlönyökben szó esnék róla, hogy a negyvenes évek táján élt valami Petőfi nevű kóbor szinész, aki legalább is egy tuczat figyelemre méltó verset irt s aki szerzője volt néhány a nép ajkán élő gyönyörű magyar nótának; tőle ered egyebek közt a „Megy a juhász szamáron” czimű humoros néprománcz is, mely nem közönséges tehetségre vall. Kár, kár, - igy szólna a tudományos kritika, - hogy a húsz éves korban elhunyt ifjú ember egyéb betyáros és bormámoros versein még nagyon megérződik a ripacs. De ha az irigy sors 1844-ben ragadta volna el tőlünk Petőfit, akkor nevét már ismerné a művelt közönség, úgy mint egy korán elhunyt értékesebb kedves poétát, aki főműve gyanánt azt a bájos tündérmesét, a János vitézt, hagyta reánk. A tudományos kritika pedig azt állapitaná meg róla, hogy irodalomtörténeti főérdeme voltaképen nem is abban rejlett, amit maga irt, hanem hogy János vitézével termékenyitő hatást gyakorolt forradalom utáni költészetünkre, főképen pedig a forradalom utáni „Népies iskola” két nagy képviselőjére: Tompára és Aranyra. A diákok valószinüleg csak Tompa és főképen Arany költészetének méltánylása közben ismerkednének meg Petőfi nevével, mint a János vitéz szerzőjéével, aki népies irányba terelte forradalom utáni költészetünket.

Az bizonyos, hogy ha 1844-ben veszitettük volna el Petőfit, akkor ő róla valóban inkább csak mint népies költőről lehetne szó és legalább is nem dicsőithetnők benne a művészi individualismus nagy úttörőjét, aki az egyéniség sarkalatos művészi jogait vivja ki irodalmunkban. Mert 1844-ig Petőfi költészetében az uj, a tüneményes egyéniségnek még csak igérete lappang: de ez igéretnek beváltása még csak a következő négy évben 1845-49) teljesedhetett. Fontos ezt igy látnunk, mert különben lényének legcsodálatosabb vonását: a világirodalomban páratlanul álló rohamos, förgetegszerű kibontakozását szem elől tévesztjük. Már húsz év előtt (1889-ben) irott kis dolgozatomban rámutattam, hogy Petőfi lángelméjének rendkivülisége mindenek fölött fejlődése menetének forradalmi tempojában nyilatkozik meg. A kóbor lantos, ki kezdetben oly hetyke, szilaj dalokat fütyörészett, később szerelmi boldogsága korában, a leggyengédebb, legfinomabb emberi érzések húrjain játszik. „A korláttalan természet vadvirága”, mire tüskés kelyhéből egészen kibontakozik, ragyogó szineivel, illatával megszégyeniti a melegházak mesterségesen ápolt disznövényeit. A nép fia, ki csak tudattalan szükségszerüségből látszik dalolni, később alföldi genre képeiben úgy bánik a genrefestő ecsetével, mint a bevégzett mesterek. Kezdetben összes lelkesedését bordalaiba önti, de hogy minémű az a láng, mely benne lobog, csak később tünik ki. A bormámor könnyelmű dalnokából a világszabadság profétai ihletű költője lesz. A Kukoricza Jancsi hőstetteinek megéneklője az európai szabadságmozgalom eszméinek apostolává emelkedik. S ez az egész evolutio mindössze négy esztendőt vesz igénybe (1845-49), mert hiszen fejlődésének első szakasza (1842-44) csak vedlés, csak átmenet a vándorszinész állapotából a poétáéba. De alig hogy positiot foglal az irodalomban s benne megerősödik, rövid négy esztendő alatt korszakalkotó munkát végez. Korszakalkotónak kell e munkát mondani, mert Petőfi általa nem csak világhirüvé lett, hanem valósággal a magyar müvészi genius megszemélyesitőjeként áll a külföldi közvélemény előtt. Petőfit a költői tehetségek fényes sora előzte meg irodalmunk ujjászületésének korszakában, de az ő föllépéseig irodalmunk mégis csak jóformán a mi elszigetelt belügyünk volt. Petőfi az első, aki egyéniségének erejével beleviszi nemzeti szellemünket az általános világirodalmi áramlatokba, belekapcsolja költészetünket a nyugoti nemzetek nagy érzés- és gondolatközösségébe.

Ilyen munkát ily rövid idő alatt csak egészen különszerű ihlet tud elvégezni, mely mintegy mennydörgés és villámlás közt tombolja ki magát. Erre az ihletre nézve áll, mit a költő mond:

Épits vagy ronts, mint a vihar,

S hallgass, ha műved kész,

Mint a vihar, ha megtevé

Munkáját, elenyész.

(Ha férfi vagy, légy férfi)

Ő igy enyészett el végezett munka után. Aki az ő alkotó lázának néhány évi viharzását áttekinti, önkéntelenül arra gondol, hogy az ilyen költőtünemény csak forradalmi időszakban állhat elé, mikor a közélet hőfoka a robbanásig emelkedik. De ne feledjük el, hogy ugyanebben az időszakban olyan nyálkáslelkü álidealisták lepik el az irodalmat, kik akár az örök béke korszakába is beleillettek volna. A korszellem kedvezett ugyan az olyan kivételes egyéniség kifejlődésének, amilyen Petőfi volt, de azért e kifejlődést első sorban a költő egyéniségéből, kedélyalkatából kell magyarázni.

Petőfi kedélyalkatának legföltünőbb jellemvonása, hogy rohamosan csap át egyik hangulatból a másikba, s mert képzelete, gondolata együtt száguldozik hangulatainak gyors hullámvetésével: a költő képessé válik hangulatváltozásait mintegy röptökben megragadva, egész hangulati skálát egyazon költeményben kifejezésre juttatni. Csak olyan viharszárnyakon száguldó ihlet, milyen a Petőfié, oldhatta meg azt a szinte megoldhatatlannak látszó föladatot, hogy a különböző minőségű hangulatok egész skáláját egyazon költeményben művészi egységben összefoglalni tudja. Néhány példán akarom szemléltetni Petőfi kedélyalkatának ezt a speciális jellegét.

Minthogy a költő nagyon szereti a gyors hangulatváltozásokat, hát a természetben mindenekfölött a gyors képváltozásokhoz vonzódik, mert ezek őt egyik hangulatból a másikba ragadják. Igy pl. „A szél” szimű költeményéből a következő két párhuzamba helyezett ellentétes hangulatot emelem ki:

Ma lágy szellő vagyok, csendes folyó gyanánt

Úszom át a léget néma nyugalomban,

Létezésemet csak a kis méhe tudja,

Mely hazafelé tart a rétről fáradtan;

Ha fáradtan száll a kis méh a tehertől,

Melyet oldalán visz, melyből mézet készít,

Tenyeremre veszem a kicsiny bogarat,

Úgy segitem elő lankadt röpülésit.

Holnap vihar leszek, zúgó bőgő vihar,

Szilaj paripámon a tengert bejárom,

S mint a tanitó a csintalan gyermeknek,

Sötétzöld üstökét haragosan rázom.

Bejárom a tengert, s ha hajót találok:

Szárnyát, a lobogó vitorlát kitépem,

S árboczával irom a habokba sorsát,

Hogy nem fog pihenni többé kikötőben!

(A szél)

„A felhők” czimű gyönyörű költeményéből, mely ezzel a versszakkal kezdődik:

Ha én madár volnék: örökké

A felhők közt szállonganék,

Ha festő volnék: egyebet sem,

Csupán felhőket festenék

a következő három különböző egymás mellé helyezett hangulati képet iktatom ide:

Oly sokszor néztem én őket, ha

Szép halkan szenderegtenek

A hajnal és az alkony keblén,

Mint ártatlan kis gyermekek.

És néztem őket, hogyha jöttek

Mint haragos vad férfiak,

Hogy a viharral, e zsarnokkal

Élet-halálra vivjanak.

És néztem, hogyha virasztott a

Beteg ifjú, a holdvilág,

S ők halvány arczczal ezt, miként hű

Lyánytestvérek, körülfogák.

(A felhők)

Itt már – nemde – szembetünő, hogyan gyönyörködik a költő a természet képváltozataiban, mivel azokban saját hangulatváltozásainak jelképét szemléli. Hiszen maga is egyenesen kimondja, hogy miért vonzódik úgy a felhőkhöz:

Miért vonzódom úgy hozzájok?

Mert ők lelkemnek rokoni,

Mely mindig új s új alakot vált

S mégis folyvást az egykori.

(A felhők)

De most már oly költeményét fogom a maga egészében idézni, ahol öt versszakban öt egészen különböző hangulaton és öt megfelelő képváltozaton visz bennünket keresztül tündéries képzelmének nesztelen suhanása, még pedig olyan bűvészi könnyedséggel, hogy végül úgy érezzük, mintha csak egy hangulat árján ringatott volna bennünket a költő.

Lennék én folyóviz,

Hegyi folyam árja,

Ki darabos útját

Sziklák között járja…

De csak úgy, ha szeretöm

Kis halacska volna,

Habjaimban úszna föl s le

Vigan lubiczkolva.

Lennék vad erdő a

Folyó két oldalán,

Fergetegekkel a

Harczot kiállanám…

De csak úgy, ha szeretőm

Kis madárka volna,

Bennem ütne fészket és ott

Ágamon dalolna.

Lennék kicsiny kunyhó

A rejtett völgybe’ lenn,

Eső-vágta sebbel

Szalmafödelemen…

De csak úgy, ha szeretőm

Bennem a tűz volna,

Tüzhelyemen lassacskán, de

Nyájasan lobogna.

Lennék felhődarab,

Összetépett zászló,

A vadontáj fölött

Fáradtan megálló…

De csak úgy, ha szeretőm

Az alkonyat volna,

Búshalovány arczom körül

Pirosan ragyogna.

(Lennék én folyóviz…)

Ez a tiszta Petőfismus, csakhogy bájos, szelid kivonatban, mert a mennydörgés és villámlás itt szükségszerüen hiányzik belőle. És az olvasó, aki játszva hintáztatja magát az édes szerelmi ábránd hullámain, talán meg se gondolja, hogy a költő lelkének, mialatt a verset irta, ötször kellett egészen újnemű ihletbe esnie, vagyis annyi ihlet-energiát egy vers irásában kifejtenie, mintha ötöt ír vala. Már most hogyan nevezzük el a lirai alkotó láznak azt a formáját, mely gyorsan egymás után következő többszöri termékenyülés által a különböző hangulatképek egész skáláján úgy ragad bennünket végig, hogy mégis egy alaphangulat árján lebegünk tova? Közönségesen ezt „csapongás”-nak nevezik, s ez szép s találó szó, de azért mégis gyönge talán még csak annak is a kifejezésére, ami ebben a négy sorban foglaltatik:

Könnyelmüség szárnyát

Vállaimra vettem,

És a csapodárság

Pillangója lettem.

(Kit feledni vágytam)

Csapongani csaponghat a könnyelmű, a hűtlen lélek is: ámde hogyan nevezzük azt a csapongást, mely magából az örök hűségből fakad és fölragad bennünket a tiszta eszményhit világába? Ennek a csapongásnak megnevezésére a kellő műszavunk hiányzik: de hiszen sebaj, megtestesült az egy magyar költő személyében, aki a költői csapongásnak legtökéletesebb művésze a világirodalomban.

4.

A lirai ihletnek azt a formáját, mely különnemű hangulatokon körösztül szökelve törekszik magasabb hangulati egységet létrehozni, jobb kifejezés hiján dynamikus ihletnek akarom nevezni, mert az ilyen műszót Petőfi költészetének jellemzésében nem nélkülözhetjük. Hogy ez a dynamikus ihlet mily nagy s jellemző szerepet játszik Petőfi lirájában, azt csak bőséges idézetekkel bizonyithatjuk: kérnem kell tehát az olvasót, vegye kézhez Petőfi költeményeit, hogy csak a legszükségesebb esetekben legyek kénytelen egész költeményeket ide iktatni. Elég, ha a bizonyitásban 1847-re szoritkozunk: a magyar lira történetének erre az ünnepi esztendejére, melyben Petőfi alkotó láza a tetőpontot éri el s művészete is a legteljesebb mértékben kibontakozott és kiforrott már. Föl fog tünni, hogy éppen legjellemzőbb s leghatásosabb költeményeiben mennyire nem marad meg egy hangulat medrében s lázongó vére mennyire készteti, hogy ha már nem egész hangulatskálán rohan végig, akkor legalább is két ellentétes hangulat kaczér versenyével fokozza föl gyönyörüségünket.

Itt van pl. „A Tisza” czimű híres tájképe. A költő tudatos művészettel a lehető legszelidebben, leggyöngédebben árnyalt képet fösti kedves folyamáról csak azért, hogy az idyllt, melybe bennünket oly mesterien beleringatott, minél féktelenebb tombolással zárhassa le. Mindjárt az első ütemekkel tökéletes csendéletet varázsol elénk, mert ott ragadja meg a Tisza képét, ahol a kis Túr szalad beléje, mint gyermek az anyja ölébe:

Sima tükrén a piros sugárok

(Mint megannyi tündér) tánczot jártak,

Szinte hallott lépteik csengése,

Mint parányi sarkantyúk pengése.

-        -        -        -        -        -        -

Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe

Egy madár csak néha füttyentett be.

Nagy távolban a malom zúgása

Csak olyan volt mint szunyog dongása.

(A Tisza)

Bizonyára minden más költő megmaradt volna ez ünnepi csöndnek bűvölő hangulatrajza mellett; de Petőfi dynamikus lelkületéhez hiven így fejezi be a költeményt:

Pár nap mulva félszendergésemből

Félrevert harang zugása vert föl.

„Jön az árviz! Jön az árviz!” hangzék,

S tengert láttam, ahogy kitekinték.

Mint az őrült, ki letépte lánczát,

Vágtatott a Tisza a rónán át,

Zúgva, bőgve törte át a gátot,

El akarta nyelni a világot!

(A Tisza)

Még jóval érdekesebben világítja meg azonban Petőfinek ellentétes hangulatok közt csapongó költői hevületét a „Beszél a fákkal a bús őszi szél” czimű költeménye, mely bámulatos könnyedséggel egyesíti a szerelem leggyöngédebb bensőségét a szabadság forradalmi indulatának legvéresebb fölzajlásával. A költemény ugyanazon a szerkezeti elven épül föl, mint az előbb idézett („A Tisza”), csak azzal a különbséggel, hogy a két ellentétes hangulat egészen egymásba van szőve. Az első versszak ugyancsak az ifjú házaspár (a költő és Júliája) idylljének tündéri finomságú rajzát tartalmazza, de a második szakaszban már két ellentétes hangulat szövődik egybe:

Egyik kezemben édes szendergőm

Szelideden hullámzó kebele,

Másik kezemben imakönyvem: a

Szabadsághobárúk története!

(Beszél a fákkal a bús őszi szél)

De az utolsó versszakban már ilyen véres látományokban fürdik a költő képzelete:

Vérpanoráma leng előttem el,

A jövendő kor jelenései,

Saját vérök tavába futnak bé

A szabadságnak ellenségei!...

Egy kis mennydörgés szivem dobogása,

S villámok futnak által fejemen,

S keblemre hajtva fejecskéjét, alszik

Kis felségem mélyen, csendesen.

(Beszél a fákkal a bús őszi szél)

És itt emlékezzünk csak vissza arra, amit föntebb mondottam, hogy t. i. Petőfi nem hiába járt a szinművészet iskolájába: megtanulta ottan, hogy önlényét játszi könnyedséggel úgy állitsa be, hogy ez által ugyan nem szinészies, de legerősebb lirai hatásosságot érjen el. Mily szabadon nyúl bele mézes heteinek világtól eltakart koltói csöndjébe s mégis egy pillanatig sem jut eszünkbe arra gondolni, hogy művészi vakmerőségével a legkisebb csorbát is ejtette volna a szerelmes elvonúltság leggyöngédebb kényes hangulatán. És szerelmi Pegasusa mily játszi szerrel válik vértől tajtékzó hadi paripává, anélkül, hogy egy perczig is kiesnénk az igazi lirai hangulatból s talán valami lármás, hideg szónokiasság csapná meg fülünket. Hallatlanúl merész művészi játszmát nyert itt meg a nagy költőművész: de nem ajánljuk senkinek, hogy hasonlót megcselekedni próbáljon.

Mert még Petőfivel is megesik, hogy kétféle hangulattal vagy még inkább kétféle emberi eszménynyel kaczér játékot űzvén, az egyiket összevesziti a másikkal. Mindenki ismeri Petőfi úgynevezett jelszavát, melyet (1846-ban) költeményeinek élére tesz:

Szabadság, szerelem!

e kettő kell nekem.

Szerelmemért föláldozom

Az életet,

Szabadságért föláldozom

Szerelmemet.

Van e jelszóban valami, ami visszásan hat, különösen akkor, ha az embernek véletlenül eszébe juttatja Petőfinek 1845-ben Mednyánszky Bertához irt versét,melynek első szakasza igy hangzik:

Háboruval álmodám az éjjel,

Háboruba hittáka magyart;

Fölhivó jelül, mint hajdanában,

Országszerte járt a véres kard.

(Háborúval álmodám)

s melynek harmadik szakaszában az álmodó költő ily módon vall szerelmet a kedves leánynak:

Éppen e nap volt menyegzőnk napja,

az enyém, leányka, s a tiéd;

S én, hogy haljak a honért, elhagytam

Házasságunk első éjjelét.

(Háborúval álmodám)

Lám, itt is kétféle hangulat vagyis inkább kétféle eszmény van oly módon versenytársként szembe állitva, hogy egyik (a szabadság) leüti a másikat (a szerelmet). Hát arra valók az emberi eszmények, hogy hetvenkedve egymásba gázoljanak? Arra valók-e a mennybolt örök csillagai, hogy egymásnak neki rontva a hozzájuk föltekintő hajóst úttalan tengeri útján megtéveszszék? Tekintsen mindenki magába és itéljen: vajjon a szerelem és a hazaszeretet olyan érzések-e, melyek a lélekben egymással megférni nem tudnak, és természetükben fejlik-e, hogy egymással hajba kapjanak? Avagy nemmerő külső casuistica-e, mely közöttük összeférhetetlenséget akar megállapitani? Igenis, a romantikus iskola iróinak legjellemzőbb kedvtelése az, hogy vagy bujálkodó viszonyba hozzák egymással a különnemű emberi eszményeket, vagy a viszály magvát hintik el közöttük, hogy egymás ellen uszitsák, egyiket a másikkal elhomályositsák. Hát mért oltott az isteni akarat sokféle eszményi vágyódást és szenvedélyt az emberi lélekbe? Talán azért, hogy az egyiknek nevében jogunk legyen a többit becsmérelni és megtagadni? És nem inkább azért, hogy sokféle utunk legyen, mely mind egyenlően becses, mert mind Ő hozzá vezet, aki az emberi szivet és elmét alkotta? Petőfit is tisztán az ifjui romanticismus hatásvadászata vitte rá, hogy ugynevezett „jelszavában” kétféle eszményt, mely egyaránt örök értéke az emberi léleknek, játszszon ki minden belső szükség nélkül egymás ellen. Különben jellemző, hogy csak Bertával szemben mondja ki a gyöngédtelen szót, hogy háború esetén elhagyná őt a nászéjszakán is. Tudvalevő ugyanis, hogy Bertába nem volt igazán szerelmes. Mily másképen ir Júliához: milyen gyönyörű összhangba tudja itt hozni szerelmét és szabadságért való lángolását. És életrajzának ismerője tudja, hogy később a valóságban is, mennyire iparkodott összeegyeztetni a hazája iránti kötelességeit imádott Júliájának kivánságaival.

Rá kellett mutatnom a veszedelemre, melybe a költő jut, ha egymással össze nem mérhető (specifikusan különböző) eszményi vágyakat és hangulatokat akar egyazon compositioban kifejezésre juttatni: mert csak igy értékelhető igazán az a rendkivüli művészet, melyet Petőfi az ilyen nehézségek játszi leküzdésében kifejt. Ámde művészetének minden káprázatát csak akkor csillogtatja igazán, ha ihletett képzelete nem is kétféle hangulaton, hanem a hangulatok egész során szárnyal végig a fecske könnyedségével,a sólyommadár merészségével. Különösen két költeményét akarom e szempontból kiemelni: a „Levél Arany János”-hoz és „A csárda romjai” cziműeket.

Az Arany Jánoshoz intézett költői levelet Petőfi a Júliával valóeljegyzését követő napon (1847. aug. 6.) irta. Elején a költő kacskaringós jó kedvében hosszasan évődik kedves barátaival, egy-egy magyaros czifra káromkodástól sem riadva vissza:

Meghaltál-e? vagy a kezedet görcs bántja, imádott

Jankóm, stb.

(Levél Arany Jánoshoz)

De lassan, észrevétlenül a komámasszonyról, a Laczi és Julis gyermekekről, a kertről, a csonka toronyról beszélve a levél hangja édes öltői merengésbe megy át:

… Hát a kert hogy van, amelynek

Rózsáin szemeim sokszor függének, amig a

Messzeröpült lélek hivemhez vitte szerelmét?

És a csonka torony, mely a harczoknak utána

Most szomorún hallgat gyér fűkoszorúzta fejével,

S várja jövendőjét, mely lábát ráteszi,s akkor

Összeomol, mint a koldus, ha kikapja kezéből

A mankót a halál… áll még a gólya fölötte,

Méla merengéssel nézvén a messze vidékbe?

(Levél Arany Jánoshoz)

Majd annak módja szerint áttér magára, házasulandó voltára, és hogy igy-úgy most már neki is meg kell komolyodnia, hivatal után néznie, meg kell tanulnia a kenyérért szépen mosolyogni, nyájasan szót fogadni, alázatosan fejet hajtani. No de ennek a gondolata is egyszerre csak „lángfelhőket idéz véres szemeinek elébe”, szive tombolni kezd, Pegasusa megbokrosodik és a kezdetben vastagon tréfálkodó epistola a szabadságimádatnak fényes hymnusává magasztosúl:

Isten hozzátok! lelkem mulatni szeretne

Még veletek, kedves hiveim, de az elragadó szél

Képzeletem százrétű vitorlájába beléfujt,

Szétszakad a horgony, fut gályám, elmarad a part,

S ringat habkarján a látkör nélküli tenger,

És míg az orkán zúg, s a felhők dörgenek, én a

Lant idegébe kapok, s vad tűzzel zengi el ajkam

harsány hymnusodat, százszorszent égi szabadság!

(Levél Arany Jánoshoz)

Nagy művészettel van fölépitve ez a költő levél, mert szinte népies kedélyeskedésből indulva ki a különböző átmeneti hangulatok egész létráján fut végig, hogy a költői exaltationak felhő magasságaiban veszszen el.

De a levél mégis csak levél, mondhatná a kritikus olvasó, és a levélnek már természetében rejlik a szabad csapongás. Lapozzuk hát most már föl Petőfinek azt a költeményét, mely a legtökéletesebb mintában, a legtüneményesebb eredetiséggel szemlélteti alkotó módszerének, képzelme tüzijátékának páratlanságát. ez a költemény: „A csárda romjai” már 1845-ből ered (amikor Petőfi még csak 22 éves volt) s lényegében véve nem egyéb,m int a Mulandóságról írt elégia. Hány poéta irt már verset mindeneknek elmulásáról a jelenségek érzéki világában: de van-e a tengernyi búslakodó vers között egy is, mely eredetiségben, szinességben, a hangulatos képeknek változatosságában a Petőfiéhez mérhető volna? Az alföld költője természetesen csak egy csárda romjainak szemléletéből meritheti az inspiratiot a mulandóság fölött való örök emberi bánat megdalolására; de mi lesz ebből a csárdából a költői ihlet érintése alatt? Jelképe mindennek, ami a földi életben az emberi szívnek drága lehet, s aminek mégis menthetetlenül el kell mulnia, romba kell dőlnie. A költő lángelméje a csárdát egy összeroskadt templom széthullott köveiből épültnek mutatja be és így végtelen gyöngéd művészettel a physikai örömek tanyáját más magasabb lelki szükségletek szentelt csarnokával hozza szoros kapcsolatba, amint hogy ezt máskép tenni nem is szabad, mert hiszen testi gyönyöreink embervoltunknál fogva magasabbrendű érzékfölötti vágyódásokkal függenek össze. Így hát nem is pusztán csak csárdát, hanem egy templomra emlékeztető csárdát látunk itt romokban heverni, úgy, hogy a földi dolgok elmulása fölött való fájdalmunkon keresztül egy húr csendül meg bennünk, mely az Örökkévalóhoz ragadja lelkünket. De a költő nem elégszik meg azzal, hogy pusztán egyéni érzületünknél fogva ragadjon meg bennünket, hanem megpenditi bennünk történelmi emlékek révén a nemzeti érzésmódot is olyformán, hogy nincs az a híres várrom, melynek omladékai előtt kegyeletesebb érzés támadhatna bennünk,m int amilyet bennünk ez a nagy költő-bűvész egy rozoga csárda láttára fölébreszteni tud:

De mi ez?... sir… halál… hova nem vetődtem!

Nem csoda különben, mert rom van előttem.

Nem váromladék ez. Csárdának romjai,

Hanem hiszen azt az idő nem keresi:

Mely’k milyen épület? vár-e avvagy csárda?

Ennek is, annak is reá lép falára;

S hova az idő lép, omlik, ha kő, ha vas,

És neki semmi nem alacsony, nem magas. –

Hogy van, hogy e csárda kövekből épüle?

Holott kőtermésnek nyoma sincs körüle.

Itt régente falu avagy város állott,

Míg nem nyögte hazánk a török rabságot;

(Szegény Magyarország, szegény édes honom,

Be sokféle bilincs volt már lábaidon!)

E hajdani várost földúlta az ozmán,

Kő kövön nem maradt, csak az isten házán.

A templom maradt meg, - de ez is betegen –

Hogy a pusztulásnak gyászolója legyen

És gyászolt a templom több hosszú századot,

Míg végre bújában össze nem roskadott.

Hogy haszna ne veszszen széthullott kövének,

Belőle e helysen csárdát épitének.

Az isten házából csárda!... és miért ne?

Ott léleknek: testnek szolgált itt enyhére.

És úgy nem részünk-e a test, mint a lélek?

Egyenlőn kedveznünk kell mind a kettőnek.

Az isten házából csárda!... és miért ne?

Itt és ott élhetünk az isten kedvére;

S láttam én csárdákban tisztább szíveket már,

Mint kit naponként lát térdelni az oltár.

(A csárda romjai)

Mennyi képváltozás, mennyi hangulat és gondolatszökellés van már e nehány sorban, melylyel a költemény első fele lezáródik. A műalkotásnak ebben az első felében a költőnek minden tőle telhető eszközökkel arról kellett gondoskodnia, hogy bennünk a legkegyeletesebb hangulatokat ébreszsze föl a romokban heverő csárda iránt, és nemde a költő ezt a fölöttébb kényes föladatot játszi módon s fényes sikerrel oldotta meg? Most tehát áttérhet tulajdonképeni föladatára, a mulandóság elégiájának megirására. Itt aztán azzal remekel, hogy mintegy újra fölépiti előttünk a csárdát és belevarázsolja mind azt a meleg életet, amitől egykoron viszhangzott, de csak azért, hogy búsongó képzeletének egy fuvalmával szertefújja az igéző látományokat és minden romlandóságnak ura, az Idő előtt meghajolni kényszerítsen bennünket. S ekkor a költő váratlanul a borongó hangulatból nagyszerű lendülettel a fönségesbe csap át, azzal a művészi fogással élve, hogy önmagát beleviszi festményébe: a kútgém csúcsán ülő sasnak jelképében dicsőitvén meg a mulandóságon merengő költői elmét. Végül az egész festményt a pusztai délibáb viszfényében füröszti és aranyozza meg:

Csárda, eldőlt csárda, még mikor tebenned

Utasok vigadtak, utasok pihentek!

Fölépít tégedet újra képzeletem,

S vendégidet színről-színre szemlélhetem:

Itt görcsös botjával egy vándorló legény,

Ott zsíros subában egy pár szegénylegény,

Itt hosszú szakállal egy üveges zsidó,

Amott egy drótostót s több ilyen borozó.

Hát a szép csaplárné fiatalságával?

Mostan ölelkezik egy hamis deákkal,

Kinek a bor kissé megzavarta fejét,

De a szép menyecske még jobban s szivét.

S hol a vén csaplár, hogy ezért föl nem pattan?

Kinn a kazal végén álmodik nyugodtan…

Kazal végén akkor, most már lenn a sírban,

És a szép fiatalmenyecske is ott van,

És a hamis deák s mind, kik itt boroztak,

Ők valamennyien már rég porladoznak.

A csárda is vénült, vénült és roskadott,

Leüté fejéről a szél a kalapot,

A födelet… ekkép áll hajadon fővel,

Mintha urával beszélne, az idővel,

S kérné alázattal, hogy kissé kimélje;

Hanem sikertelen esdeklő beszédje.

Düledez, düledez; félig ismerni csak:

Melyik volt az ajtó, melyik volt az ablak.

Még áll s emelkedik az éghez kéménye,

Mint a haldoklónak utósó reménye.

Pinczéje beomlott, a kút is mellette,

Honnan az ostorfát valaki elvitte;

Csak az ágas és a gém van meg épségben,

Egy mogorva sas ül a gém tetejében.

Legmagasabb hely a pusztán e gém vége,

Azért ült föl a sas ennek tetejébe.

Fönn ül és merően maga elé bámul,

Mintha gondolkodnék a mulandóságrul.

Fölötte lángol a nap, az égnek ifja,

Lángol, mert kebelét a szerelem vívja;

Szeretője, aki epedve néz rája,

Délibáb, a puszták szép tündérleánya.

(A csárda romjai)

Ez a példa a legjobban világítja meg azt, hogy mi is az a dynamikus ihlet. Olyan költői kedélyt jelent ez, mely nem tud hova lenni a termékenységtől és gazdagságtól, s melynek csapongania kell, hogy szabadulhasson Pazar kincseinek el nem viselhető terhétől. Valóban Petőfi olyan Kroesusa a lirai kedély- s képzelemvilágnak, hogy hozzámérve még a nála nagyobb kaliberü költői lángelmék is olykor szürkéknek és szegényeseknek tünnek föl.

De ha igy föltártuk Petőfi költői erejének legragyogóbb oldalát, akkor mindjárt jeleznünk kell az árnyékot is, mely annak szükségszerű kisérője. Egy, csakis egy az, aminek Petőfi költészetéből szükségszerüen hiányozni kellett. És ez: a nyugalom. Oh, nem a közönséges nyugalomról beszélek, hanem arról a nyugalomról, mely leborulásra készt, mert az erő tökélyének megjelenése. Petőfi költészetéből, éppen mert dynamikus ihletből származik s mert a forradalom orkánja süvölt rajta keresztül, okvetlenül egy elemnek hiányoznia kellett: és ez a nyugodt fönség, melynek nincs szüksége csapongásra, szökellésre, mert ő maga az erő bevégzettsége. De hát ki is várna ilyet a forradalom lantosától, aki már huszonhat éves korában nem talál többé helyet a földi létezésen belül. Mégis jeleznem kellett Petőfi kedélyalkatának szükségszerü gyengéjét, mert a jellemzés igazsága ezt igy követeli. Egyébként erről a pontról később még szó leszen.

Még csak azt az önjellemzést akarom ide iktatni, melyset Petőfi saját dynamikus lelkületéről adott, és mely olyan hiánytalan, hogy vele szemben minden aesthetikai elemzés megszégyenül.Amit összes előző fejtegetéseimben elmondani akartam, de nem tudtam: ime itt van dalban, zenében kifejezve:

DALAIM

Elmerengek gondolkodva gyakran,

S nem tudom, hogy mi gondolatom van,

Átröpülök hosszában hazámon,

Át a földön, az egész világon! –

Dalaim, mik ilyenkor teremnek,

Holdsugári ábrándos lelkemnek.

Ahelyett, hogy ábrándoknak élek,

Tán jobb volna élnem a jövőnek,

S gondoskodnom… eh, mért gondoskodnám?

Jó az isten, majd gondot visel rám. –

Dalaim, mik ilyenkor teremnek,

Pillangói könnyelmű lelkemnek.

Ha szép lyánynyal van találkozásom,

Gondomat még mélyebb sirba ásom,

S mélyen nézek a szép lyány szemébe,

Mint a csillag csendes tó vizébe. –

Dalaim, mik ilyenkor teremnek,

Vadrózsái szerelmes lelkemnek.

Szeret a lyány? iszom örömömben;

Nem szeret? kell inni keservemben,

S hol pohár és a pohárban bor van,

Tarka jókedv születik meg ottan. –

Dalaim, mik ilyenkor teremnek,

Szivárványi mámoros lelkemnek.

Oh, de míg a pohár van kezemben,

Nemzeteknek keze van bilincsen;

S amilyen vig a pohár csengése,

Olyan bús a rabbilincs csörgése! –

Dalaim, mik ilyenkor teremnek,

Fellegei bánatos lelkemnek.

De mit tűr a szolgaságnak népe?

Mért nem kél föl, hogy lánczát letépje?

Arra vár, hogy isten kegyelméből

Azt a rozsda rágja le kezéről? –

Dalaim, mik ilyenkor teremnek,

Villámlási haragos lelkemnek.

Ehhez aztán több magyarázat nem kivántatik.

Petőfi itt maga irja meg versben saját kedélyalkatának természetrajzát úgy, ahogy azt prózában megírni nem lehet. A költő itt maga teljes öntudatossággal fejti ki előttünk ihletének dynamikus jellemét, még pedig olyan költeményben, melyben hat külömböző hangulat nem árjain ragad bennünket végig, hogy ily módon mintegy oktatva szemléltesse velünk, mi is az a dynamikus ihlet. És e föladatot oly könnyedséggel, annyi eleven hangulatcsapongással oldja meg, hogy észre sem vesszük a költeménynek oktató jellegét. De éppen ezért azt a nevezetes okulást meríthetjük ebből a jellemzetes költeményből, hogy az igazi költő, mily nagyon el tudja velünk feledtetni azt a rendkivüli öntudatosságot, melylyel ő műveit megalkotja. Együgyű aesthetikusok, korlátolt értelmű nyárspolgárok azt hiszik és hirdetik, hogy a költői ihlet nem egyéb, mint valamelyes botor, öntudatlan állapot, mely benső szellemi világosság nélkül termeli a szép műveket. Holott a művészi ihlet mindig két componensből áll: az öntudatlan sötétségben munkáló termő erők fölzajlásából, és egy átható napfényes világosságból, melyet a teljes öntudatossággal működő eszmélet vetit az öntudatlan sötétségből feltörő kedélymozgalmakra. Minél tudattalanabb mélyekből szakad föl a költői láz és minél élesebb világosságot vetit reá a gondolkozó öntudat, annál nagyszerübb a művészi alkotás, amely létre jő. És a két tényezőnek bármelyike is szenvedjen csorbát, mindjárt megsinyli azt az ilyen suta ihletből eredő költemény. Éppen Petőfi költészete nagyon alkalmas annak az aesthetikai alapigazságnak megvilágitására, hogy a költői ihletben a tudatos és a tudattalan tényezők teljesen egyenrangú szerepet játszanak, és hogy az ihlet csodája éppen abból áll, hogy benne a tudatlan zajlás és a tudatos eszmélet teljes összhangban működnek össze egymással. Aki ebből a szempontból vizsgálná végig Petőfi költészetét, külön nagy tanulmányban bebizonyithatná, hogy mennél öntudatosabbá vált ez a lángelme, annál jobban bele tudott markolni saját lelkének öntudatlan mélyeibe, vagyis a szivnek annál több kincsével halmozott el bennünket, minél erősebben kifejlett öntudatos gondolkozása.

5.

Eddig Petőfi költészetének csakis legjobban szembeötlő jellemvonását fejtegettük: azt, amelynek szokatlan tündöklése által ő egyedül álló csillaggá válik a költőcsillagok égi rajában. Most azonban az a nehéz föladat tornyosúl föl előttünk, hogy őt egész költői lényében megragadjuk, úgy amint az műveinek illatterhes, sűrű, szinte áthatatlan virágerdejében megnyilatkozik. Más mód erre nem kinálkozik, mint hogy a költőt lelki fejlődésének útjain, vagy legalább is annak főbb vonalain végig kisérni próbáljuk. A föladat amilyen kényes, épp oly ellenállhatatlanul csábitó. Mert egyáltalán, mindentől eltekintve, van-e ebben a földi létben más egyéb is, ami érdekes, ingerlő, csábitó volna, mint a fejlődés? Egy titkon csüngünk mindnyájan: azon a mérhetetlen csodán, hogy a természet mindenütt, hol benne élet fakad, szótlanul ígér valamit és szótlanul be is váltja azt, és ezt a csodát aztán fejlődésnek nevezzük el. És lelkünk a természettel mért oly rokon? Azért,m ert benne is ígéret rejlik, melyet be kell váltanunk. Az ő titka és csodája is: a fejlődés. És vajjon a lelki fejlődést hol tanulmányozhatjuk a legtöbb gyönyörüséggel? Én azt hiszem: a gyermekeken s a lángelméken.

A művészi lángelmék között pedig Petőfi mindenek fölött alkalmas arra, hogy egyéniségén a fejlődés titkát tanulmányozzuk, mert az ő fejlődésénekmenete olyan rohamos, hogy belső növekedése szinte szemmel láthatóvá válik. Hiszen kortársait is az ragadta bámulatra, hogy gyors ütemben megjelenő munkái (Versek, A helység kalapácsa, János vitéz, Czipruslombok, Versek, Szerelem gyöngyei, Felhők, Összes költeményei) három esztendő lefolyása alatt egy költői egyéniség olyan viharos kibontakozását tárták föl, aminőre olyan viharos kibontakozását tárták föl, aminőre azelőtt nem volt példa a magyar irodalomban. A mai olvasónak is ezek az időkbe (1844-1847) kell magát beleképzelnie, hogy átérezze a gyönyört, amit ilyen fejlődésmenet kivételessége a szemlélőben kelteni képes és hogy megértse a népszerüség dicsfényét, mely Petőfit a márcziusi napokban övezte.

Már husz év előtt irt kis dolgozatomban jeleztem, hogy Petőfi költői fejlődésében egészen világosan két szakaszt külömböztethetünk meg, melyek közül az első 1844-ben, a második pedig a költő halálával 1849-ben záródik le. Az első szakaszban egyénisége tulajdonképen csak igéretként jelentkezik; a költő ugyanis olyan súlyos benső homálylyal küzködik még – hiszen majdnem jobban vonzza a szinészet, mint a poesis  és annyi nyomoruságon kell átvergődnie, hogy már emiatt sem ébredhet egyéniségének kellő tudatára. Költészete ebben az első időszakban, noha már egyre jobban sejteti egyéniségét, mégis túlnyomóan népies jelleget utat. Csak miután helyet vívott ki magának az irodalomban s már a közélet vagy mondjuk ki egyenesen, a politikai élet szinpadára is léphet költészetével, alakúl ki benne a világszabadság dalnoka, aki nemzeti költészetünket legbensőbb kapcsolatba hozza a nyugoti világ szellemi áramlataival.

E két korszakot egy igen sajátságos átmeneti idő kapcsolja össze, mely jóformán csak egy fél esztendőt (1845 utolsó és 1846 első hónapjai) vesz igénybe és mely különös figyelmet érdemel, mert a költő lelke ez időtájt nagy háborgáson, hogy ne mondjam: hideg és forró lázas állapotok váltakozásán megy keresztül. Ezt az időszakot, melyet a Petőfi-búvárok a költő szalkszentmártoni periodusának neveznek, a kritikusok igen különféleképen itélték meg és nagyon ellentétesen értékelték: fölfogásom szerint főleg azért,mert nem iktatták be a költő egyéniségének egész evolutiojába s így nem vették észre, hogy ez az időszak voltaképpen nem egyéb, mint az a híd,mely a költő fejlődésének két föntjelzett korszakát összeköti. Furcsa híd ez bizony: a magábaszállás hídja. Petőfi lelke ezt a hidat „Felhők”-ből és „Tündérálom”-ból épitette magának. Erer a hídra akarunk ráállani, hogy egy pillantást vethessünk előre is, hátra is: és amennyire csak lehet, átfoghassuk a költő egész pályáját. Midőn igy járunk el, voltaképen magát a költőt utánozzuk, mert ő maga is ott áll a magábaszállás hidján; maga is pillantást vet előre is, hátra is, hol komor világlázadó gondolatokba merülve, hol tündérálmot szőve egy még el nem ért boldogságról.

Minden kiváló egyéniség fejlődési útjában megtaláljuk azokat a mély bevágásokat,melyek szakaszokra osztják szellemi bontakozását s élő, szerves tagoltságot kölcsönöznek benső lényének. S az egyes szakaszok határán ott találjuk a mély lelki barázdát, mely a magábaszállásból származott. És e barázdák biztos jegyei a belülről fejlődő, kiváló lelkeknek. Közöttük különösen érdekes az első barázda, mely az első nagy magábaszállásból, a világgal s önmagával való első komoly leszámolásból ered.

Mindnyájan ismerjük a nagyratörő ifjú léleknek, (s lehet-e igazán ifjú az a lélek, aki nem nagyratörő) azt a nevezetes szakát, mikor eszményei, vagy mondjuk ábrándjai beleütődvén a még kellően föl nem fogott „zordon valóság”-ba, valami hihetetlen nagyméretű benső válságot idéznek elő, mely akárhányszor igazi katastrophához vezet. Az ifjú léleknek eszmei követelései és a valódi élet egymásnak vadúl neki rontani látszanak, és e zűrzavaros viadalban, hol az eszmények bukdácsolnak és roskadoznak, hol pedig a meglévő világrend tűnik föl olyannak, melyet az eszmények nevében okvetetlenül végkép és gyökeresen föl kell forgatni. Az eszmények zűrös omlásának, a legsötétebb ifjui melancholiának és legvadabb világlázadásnak korszaka ez, mely egyénenkint rendkivül eltérő sajátos képet mutat és melyet már ez oknál fogva is nagyon nehéz találóan jellemezni. De ezt a nehézséget még egy másik körülmény igen jelentős mértékben fokozza. Ha ugyanis érett korban tekintünk vissza a fiatal válságok időszakára, könnyen olyan humoros hangulat támad föl bennünk, melylyel megsértjük még azt is, ami az ifjúi léleknek oly gyönyörű kiváltsága, hogy t. i. érintetlen tiszta hevülettel tud epedni, lázongani az örök értékeknek megvalósításáért. Viszont maga a válságban leledző ifjui lélek rendszerint annyi affectatiot és hazugságot visz bele saját dúlt állapotába és oly kevés tárgyilagossággal tekint saját benső zavarára, hogy többnyire csak fölöttébb ízetlen wertheriádákban tud róla valahogy beszámolni. Innen van, hogy a világirodalom aránylag csak nagyon kevés valóban becsers rajzát nyujtja az ifjui lélek első nagy magábaszállásának; az első mély barázdának, melyet az élet vés éppen az eszményies ifjak lelkébe. És éppen ezt a kevés becses rajzot nem méltatja elegendő figyelemre a nagy közönség, mert az aesthetikusok nem tárják föl előtte azoknak igazi jelentőségét.

Miért nevezzük Petőfit az ifjuság költőjének? Miért övezzük alakját önkéntelenül az örök ifjúság dicsfényével? A többi közt azért is, mert a költemények egész sorozatában („Felhők”, „Tündérálom” stb.) örökbecsű adalékot nyújt az eszményhitű ifjú lélek első súlyos válságának,első komoly magábaszállásának ismeretéhez. Neki erre kettős okból volt kiváló hivatottsága: az egyik az, hogy ami a wertherekből hiányzik, ő igazi romlatlanságot, igazi tiszta idealismust visz bele fiatal válságaiba; a másik ok pedig az, hogy ő már ekkor,már huszonegy éves korában olyan művész, aki helylyel-közzel ritka tárgyiassággal tudja megragadni és kialakitani saját lelki szakgatottságát és benső forrongásait.

És honnan ered a költő benső válsága? Miért menekül Pestről a szülei ház magányába, csöndjébe: Szalk-Szentmártonba? Rámutatnak erre a következő költői sorok:

A szomszéd tóból a vadlúdakat

Látom csapatban messzeszállani;

szivemből is föl és- elszállanak

A nagyravágyás, hír vad álmai.

(Falun)

Ige, a nagyravágyás, a hír álmai hozzák lelkére a sok nagy keserüséget. Már ivott a dicsőség poharából, már országos hirt szerzett magának költeményeivel: de mily másnak képzelte ő egykor, ismeretlen vándorszinész korában, a dicsőségnek, hírnek mennyei gyönyöreit. Most úgy érzi, hogy e gyönyörökbe méreg van keverve, és hogy a múzsa maga csak gonosz keritője volt ifjúi hivő lelkének.

Oh költészet, te a

Gyanutalan sziv csalfa pókhálója,

És azután foglyodnak

Oly irgalomtalan fojtogatója!

(Költő lenni vagy nem lenni)

És lelke lázong saját hivatása ellen, mert, amit igaz hittel örök érték gyanánt oly hőn szomjazott: a költői dicsőség most élete megrontja gyanánt áll előtte:

De véremből e gyilkos férget én

Többé nem hizlalom,

Ugy is mi lenne a kiszivott, elfolyt

Vérért a jutalom?

Dicsőség legfölebb,

Ez a szem fényét elvakitó semmi;

És még az is nagy kérdés:

E semmi is fog-e jutalmam lenni?

(Költő lenni vagy nem lenni)

És mily szomoruan törődik bele a végzetbe, hogy költőnek kell lennie:

És elnémuljak mindörökre hát?

Egy hangszer életem;

E hangszer ép még, s azt, mint elromlottat,

A szögre föltegyem?

Hallgasson örömem?

Ne légyen hangja többé fájdalmamnak?

Hallgathat-e a tenger,

Midőn hullámin szélvészek rohannak?

(Költő lenni vagy nem lenni)

De ha itt még megnyugodni is látszik, súlyos helyzetéből fakadó keserüsége, idegessége nőttön növekedik. Nem csak irigy versenytársak áskálódása bántja, nem csak korlátolt és rosszhiszemű kritikusok ócsárló lármája izgatja: más mélyebb seb is rágódik lelkén,más keserűbb csalódás kelti benne az ember s világgyűlölő hangulatot. Ő, aki néhány év lepergése alatt csak úgy ontotta a költői műveket és akkora munkát végezett, minőt mások egy élet folyamán sem végeznek: ő kénytelen tehetetlenül szemlélni szüleinek vagyoni tönkjét, koldusbotra jutását, mert nem hogy rajtuk, de magán sem tud segiteni, hiszen egy irodalmi üzérlélek használta ki munkaerejét. Oh, a Petőfi ifjui világutálatának nagyon is reális alapja van: nem nyávogó érzelgésből, nem léha világfias gyönyörök mértéktelenélvezetéből, hanem a legforróbb szeretetnek és a legnemesebb becsvágynak gyökeréből fakadt az. Azért bárhogy tomboljon világgyűlölete, mi a látszólag oly sötét kitöréseken keresztül, folyton az eszményi tűzben égő, lánglelkű nemes ifjut látjuk magunk előtt. Hiába mondja:

Megvetésem és utálatomnak

Hitvány tárgya, ember a neved, stb.

(A világ és én)

mert minden szavából csak a nagy hitet érezzük ki, melyet ifjui haragjában lábbal akar tapodni, holott tudjuk, hogy csakis ő maga szenved e kisérlet alatt, hiszen maga mondja:

Oh, ha én busúlok!

Keblem egy oroszlánbarlang,

S szivem benne bárány…

(Búm és örömem)

És nagyon jól tudjuk, hogy voltaképen az fáj neki,ami a föllengző ifjú sziveknek örök fájdalma, hogy

Látám a jónak örökös bukását

S a rosznak örök diadalmait.

(Mért vagyok én még a világon…)

és hogy ez az alapja a vad kétségbeesésnek,mely lelkét szaggatja, s mely a következő mesteri állapotrajzban jut kifejezésre:

Fejemben éj van, éjek éjjelek,

S ez éj kisértetekkel van tele;

Agyamban egymást szülik a gondolatok,

S egymást tépik szét, mint vadállatok.

Lázzal verő szivemnek vére forr,

Mint boszorkány üstjében a büvös víz,

Gyúlt képzeletem mint meteor

Fut át a világon és magával visz.

Laktársam a kétségbeesés,

Szomszédom a megőrülés.

(Fejemben éj van…)

Ilyennek kell képzelnünk azt a lelki állapotot, melyben „Az őrült” születik; Petőfi fiatal világgyűlöletének eme legjellemzőbb darabja,mely egy szétzúzott lélek törött tükör-részleteiben szemlélteti a költő világgyűlölő hangulatának minden motivumát. „Az őrült” olvasása közben érzi az ember legjobban, mennyire igaza van Jókainak, hogy a költő irva szavalta, valósággal szinésziesen szavalta verseit és különösen ezt a verset, mely minden izében a legnagyobb hatásszámitással van kialakitva és mely a benne lappangó fényes ifjui eszményhitnél fogva, nemes fiatal lelkekre igéző hatást gyakorol. Van egy részlete, mely hihetetlenül bizarr eredetisége által mindig ujabb ámulatba ejt, valahányszor ujból elolvasom:

Oh ég, oh ég, te vén kiszolgált katona,

Érdempénz melleden a nap,

S ruhád, rongyos ruhád a felhő,

Hm, igy eresztik el a vén katonát,

A hosszu szolgálat jutalma

Egy érdempénz és rongyos öltözet.

Hahaha!

(Az őrült)

Petőfi itt már világosan tudja, hogy mi is az a jutalom (az az úgynevezett dicsőség), melylyel a nemzet éppen legjobb fiait kifizetni és útnak ereszteni szokta: egy érdempénz és rongyos öltözet. De az ő páratlan phantasiája mindjárt az egész világot ilyen érdempénzzel és rongyos ruhával lefőzött és elbocsájtott katonának teszi meg!

Igy tölti meg a saját csalódottságának érzésével az egész világegyetemet! Nem ismerek a világirodalomban annál vakmerőbb személyesítést, mint amelyre Petőfit itt föllázadt képzelme ragadja. Mert az egyenesen formai lehetetlenségnek látszik, hogy valaki magát az égboltozatot személynek képében fogja föl. De Petőfi képzelmét épp ez a lehetetlenség ingerli. Ime, az eget magát, kiszolgált katona képében állítja elénk, a napot érdempénzként biggyeszti mellére, a felhőczafrangot pedig rongyos ruházat gyanánt ölti reá. Az alakitó képzelemnek mily őrjöngő szertelensége: de épp ez a szertelenség helyezi legélesebb világitásba Petőfi képzeletének azt a páratlan jellemvonását, hogy ihlete a természet megelevenitésében, megszemélyesitésében határt s akadályt nem ismer. A föntebbi hat soros idézet olyan, hogy az a világirodalomban senkitől sem, csak Petőfitől telhetett ki.

6.

De Petőfi lelki válságának van még egy másik, az előbbieknél jóval kényesebb oka is. A fiatal költő, aki példátlan gyors rohammal hóditotta meg a hazai közönség kegyeit, a szerelem harczmezején nem válik be hasonló nagy hódítónak, sőt úgy látszik, hogy ezen a sikos területen némi balszerencsével kisérletezik. Mennélzordabb hányatásokon vergődött át már diákéveiben, annál forróbb epedéssel vágyódik a boldog szerelem révében kikötni, és így abba a könnyen érthető tévedésbe esik, hogy szerelmi szomjuságát a föllángolás egy-egy pillanatában mindjárt igazi szerelemnek tekinti. Azt hiszi, hogy hevesen udvarló versekkel meghódíthatja egy bájos uri leányzó (Mednyánszky Berta) szívét és lobbanékony képzeletétől ragadtatva egyenesen belerohan a kikosaraztatásba. Igaz, hogy rugalmas ifjú lélekkel könnyedén túlteszi magát képzelt szerelmének szertefoszlásán,d e azért titkon, szivének rejtekén, bizonyos benső vereségérzéssel kerül ki a fölösleges szerelmi kalandból. Ez az, ami erősen disharmonikus rezgésbe hozza lantjának minden idegét és eddig nála teljesen ismeretlen, tépett, szakgatott futamokban („Felhők”) tör elé sebzett önérzetéből. És mily jellemző még ebben a visszás hangulatban is, mikor nem csak a világtól, de önmagától is menekülni szeretne, ilyen gyönyörű kis verset tud írni:

Szeretném itthagyni e fényes világot,

Amelyen oly sok sötét foltot látok.

Szeretnék rengetegbe menni,

Ahol nem lenne senki, senki!

Ott hallgatnám a lombok suttogását,

Ott hallgatnám a patakok zugását

És a madárnak énekét,

S nézném a felhők vándorseregét,

Nézném a nap jöttét s lementét…

Míg végre magam is lemennék.

(Szeretném itthagyni)

Tíz egyszerű sorban, melyekben nincs egy szerényke szóvirág sem, mégis mennyi zene, mennyi tisztára szűrt költészet! Ime, tiz sorban együtt van minden, ami a világfájdalom lényegét alkotja, de minden bombast, minden sallang nélkül. Meg kell azonban jegyezni, hogy Petőfi ezt a hangot egyáltalán nem fejlesztette tovább. Itt megcsendül valami egészen uj hang, mely azonban többé soha sem szólal meg költészetében. Hogy is szólalhatna meg újból, hiszen ő nem a világbánat költője; hiszen ő azt a világot, melyet elhagyni szeretne, még „fényes világ”-nak látja. Igen, ha túléli vala szabadságharczunk bukását, ha összeomlani látja a világszabadság reményeit, akkor lett volna folytatása ennek a tíz-soros versnek. Egy másik nagy magyar lángelmének, Vajda Jánosnak volt fönntartva, hogy a hangot, melyet itt Petőfi megpendít, mély és hatalmas symphoniává fejleszsze.

A „Felhők” tehát irodalomtörténeti szempontból tekintve csak előfutárja lirai költészetünk egy későbbi fejlődési szakának, melyet Vajda János és iskolája képvisel. Petőfi, mint mondom, csak az első, csak az ifjui nagy magábaszállásnak megszemélyesitője lehetett. Érdekes azonban, hogy már ekkor a lélek-problémát oly eredeti módon fogalmazza meg, hogy a philosophus is megirigyelhetné tőle:

Hová lesz a kaczaj,

Hová lesz a sohaj,

Ha hangja elenyész?

S hová lesz az ész,

Midőn már nem gondolkodik?

S a szeretet

S a gyűlölet,

Ha a szivből kiköltözik?

(Hová lesz a kaczaj…)

A test és a lélek viszonyának alapkérdését pedig ilyen bizarr érzelmes alakban veti föl:

Szeretője-e vajon a testnek a lélek?

S mint szeretőkhöz illik, együtt enyésznek?

Vagy a lélek a testnek csak barátja?

S úgy tesz,m int rendesen a barát:

Elhordja magát,

Midőn amazt pusztulni látja?

(Szeretője-e vajon…)

A barátságban való csalódottsága csendül meg ebben a kis reflexióban is

… szemlélem

A füst árnyékát a falon,

És a barátságról gondolkodom.

(Gyertyám homályosan lobog)

Legköltőibb azonban a „Felhők” reflexiói között a dicsőségről adott hires definitiója:

Mi a dicsőség?... tündöklő szivárvány,

A napnak könnyekben megtört sugára.

(Mi a dicsőség?...)

Ámde mindaz, ami e csillogó, hol bánatosan, hol mogorván odavetett költői töredékekben megnyilatkozik, voltaképen mégis csak futó felhő a költő lelkén,mely mögül folyton kikandikál eszményhitének, szerelmi sóvárgásának ragyogó napfénye. Akik nagyképűen Petőfi „pessimismus”át vagy „byronismus”-át emlegetik, azokkal nem érdemes vitába bocsájtkozni. Ugyanabban a szalkszentmártoni időszakban, melyben a világrendszer fölbomlásának képeivel foglalkozik:

S mint most az es és hó esik,

Esnének akkor csillagok,

S folynának a csillagpatakok!

(Elmém ezen sokat gondolkodik…)

írja „Tündérálom” czimű költeményét, mely ennek a látszólag oly sötét átmeneti időszaknak legjellemzőbb alkotása. Petőfi minden művei között ez a legrózsaszinűbb, s ez a rózsaszin oly üde, oly sugárzó, hogy tőle rózsaszínt nyer minden, amit a költő valaha alkotott. A „Tündérálom” ugyanis valóban az, aminek czime mondja, s azt a szinte lehetetlennek látszó feladatot oldja meg, hogy az első szerelem álmaiban alvajáró ifjú léleknek üdvösségét hiven, a maga valóságában tárja elénk. Igen, az álomnak a valóságát rajzolja itt Petőfi. És oly hiven rajzol, hogy a realismusnak új válfaját, a tündéri realismust alapitja meg.

Abban az állapotban irja e költeményt, mikor a sértő disharmonia, mely „Az őrült”-ben, a „Felhők”-ben s a többi fönt jellemzett verseiben megnyilatkozik,f eloldódik és csak egy mély, de harmoniára hangoló fájdalom marad belőle:

Sajkás vagyok vad, hullámos folyón,

Hullámzik a víz, reng a könnyű sajka,

Reng, mint a bölcső, melyet ránczigál

Szilaj kezekkel a haragvó dajka.

Sors, életemnek haragos dajkája,

Te vagy, ki sajkám úgy hányod-veted,

Ki rám zavartad fergeteg módjára

A csendriasztó szenvedélyeket.

Elfáradtam már, messze még a part?

Mely béfogad révébe;… vagy az örvény?

Mely nyugodalmat szintugy ad, midőn

Mélyébe ránt, a saját összetörvén.

Sem part, sem örvény nincsen még előttem,

Csak hánykódás, csak örökös habok;

Hánykódom egyre a folyó nagy árján…

Ki sem költhetek, meg sem halhatok.

(Tündérálom)

Milyen kristálytiszta látással tekint e két versszakban vissza a vad háborgásra, melynek szive hónapokon által oly nagy betegje volt, s mily tökéletesen szemlélteti valódi élethelyzetét, mely hánykódás az örökös habokon,mert éppen a nagy életharcz kellő közepéig jutott el ez időtájt, amikor sem örvény nem fenyegeti, sema partot nem láthatja még. De midőn most a kinzó disharmonia elcsitul, mely hónapokon át gyötörte, egyszerre csak ráköszönt ifjú lelkének eredendő, napfényes harmoniája, melyben lénye mintegy ujjászületik. És az ujjászületés teremtő pillanatában egyszerre csak bűvös emlék támad benne; ujjászületik lelkében az első ifjui szerelemnek egész tündérvilága:

De mily hang ez, mily túlvilági hang,

Mely bévegyül a habzugás közé?

Tán szellem, égbe szálló a pokolból,

Hol büntetését már átszenvedé?...

Egy hattyu száll fölöttem magasan,

Az zengi ezt az édes éneket –

Oh lassan szállj és hosszan énekelj,

Haldokló hattyúm, szép emlékezet!

(Tündérálom)

És az ének, melyet a hattyú zengedez: az a régi és midig új ének, mely ifjú, romlatlan, nagyratörő szivekben szólal meg, örökhű barátságról, a csillagokba ragadó dicsőségről, és ami ezeknek legszebbik testvére, az első szerelem hajnalhasadásáról:

Barátom hű volt; üritgettem véle

A boldog órák édes poharát,

S a lelkesülés égi mámorában

Sasként repültem a világon át.

S a merre szálltam, minden az enyém volt!

A dúsgazdagság bársony pamlagára

Hajtám le főmet, melyet övezett

A dicsőségnek csillagkoronája.

(Tündérálom)

Ez az a kor, melyről a költő maga mondja: „Nem voltam többé gyermek, s nem valék még ifjú.” Petőfi most erre az időszakra, mint régen múltra tekint vissza: pedig a dologban az a nagyszerű, hogy a költő rajongó lelkülete most is, huszonhárom éves korában is,bámulatosan közel áll még a serdülő gyermekifjú tiszta hitéhez, úgy hogy még tovább is ebben a korban leledzeni látszik; másrészt azonban mint művész annyira magasan áll, hogy egész tárgyiassággal tudja megrajzolni a gyermekifjunak szerelmi álmait. Szóval szerencsésebb pillanatban a „Tündérálom” valóban nem születhetett volna meg. Legnagyobb sajnálatomra nem idézhetem a lapokra terjedő költeményt és meg kell elégednem azzal, hogy egyik versszakát ide iktassam. Ebben a költő az ifjut úgy festi, mint aki magának már terhére van, nem kell neki semmi, még a jó barát sem, hanem csak szerelemvágytól űzetve, a képzelmét benépesitő tündérsereg nyomán száguldozik oltatlan, első nagy szomjúsággal:

S meguntam ezt a földi életet,

Mely elvesztette szépségét szememben.

Föl, föl! mondám,a mennybe! a hová

Fájó szivemnek tündérnépe lebben;

Föl a mennyekbe! ha a léget szívom,

Mit ők színak: tán majd e szomj nem éget…

S ha ott is futnak tőlem? ah, utánok

Keresztülbolygom a nagy mindenséget!

(Tündérálom)

Ez ugyanis az az oltatlan szerelmi szomj,mely még egyre bolyongó vándorrá teszi a költőt és mely utóbb már belehajszolta a világgyülöletbe és világutálatba is. Már most tessék őt még tovább is s szerelemmel nagyon is jóllakott pessimistákhoz, byronistákhoz hasonlitani!

7.

Meggyőződhettünk, hogy czélszerű volt a költőt mindenek előtt magába szállása pillanataiban fölkeresni, mert csak ekkor, midőn mélyebben magára eszmél, válik le lényéről a népies köntös, melybe költői fejlődésének első szakában oly szorosan burkolódzott volt. A „Felhők”-ről ugyancsak senki sem mondhatja, hogy azok népies versek volnának, hiszen a költő géniusa ezekben a világbánat birodalmát súrolja. Ami pedig a Tündérálmot illeti, ez a legtisztább szűzies ifjui romantika terméke, mely csak a művelt ember lelkéből sarjadhat, úgy hogy még csak érintkezési pontja sincs a népköltészet világával. Valóban a „Tündérálom”-ban Petőfi költői nyelve egészen a Vörösmartyéval rokonul. Valami uj vonást visz ugyan bele a Vörösmarty nyelvébe, mert még az ifjú álmok világát is meglepő lélektani realismussal festi, de azért alapjában véve mégis csak a Vörösmarty költői nyelvét fejleszti tovább, természetesen a maga egyéni módja szerint. Hiába, tisztában kell lennünk azzal, hogy Vörösmarty a magyar lyra költői nyelvének igazi atyja, úgy hogy minden igazi lantosunk akarva vagy nem akarva ezt a nyelvet fejleszti tovább. Aki nem vinne be valamit Vörösmarty szózatos nyelvéből a saját lírai ihletébe, s akinek lantján nem csendülne meg többé Vörösmarty daliás nyelvének tiszta nemes aranyérczű csengése, az úgy hiszem, magyar költő nem lehetne. Lám, Petőfi is, aki pedig „A helység kalapácsá”-ban oly zamatosan parodizálta hősköltészetünknek nagyon is vitézlő pengésű szólamait, most mikor kibontakozik a hétköznapi érzések világából, költői kifejezésmódjában a Vörösmarty nyelvalkotó géniusával testvéresül.

De még más fontos eredménye is volt annak, hogy Petőfi ifjui magába szállásának szakát közelebbről szemügyre vettük. Belepillantottunk égő szerelmes szivébe. Mily határtalan epedéssel várja már évek óta a nagy pillanatot, hogy végül kiköthessen a boldog szerelem paradicsomi kikötőjében! A büszke, daczos ifjú férfi, aki oly merészen száll szembe az letharcz veszedelmeivel, csupa végtelen sóvárgássá olvad el, mihelyt szerelmes szive szólal meg benne. Kolumbus az atlanti óczeán kietlen vizein evezve nem fürkészte oly sovár szemmel a közelgő partot, mint amily türelmetlenül Petőfi beevezni kívánt a boldogitó szerelem fölfedezendő révébe. Szép, szép az egészséges eszményies szívnek égő szomja a földi paradicsom után, mert hiszen ez az égő tiszta nagy szomjuság első záloga, talapzata a fölépitendő boldogságnak: de ahogy Petőfi gyermekszive a szélvész szárnyain ront az idvezitő czél felé, az mégis baljós sejtelmeket kelt a szemlélőben. A szó szoros értelmében vett igazság, ha a költő igy dalol:

Lelkem bolyongó, hontalan madár,

Keresve száll: fészkét hol rakja meg?

(Szerelemvágy)

És hogy mennyire eseng a fészek után, azt e sorok sejtetik:

Minden virágnak, minden kis fűszálnak

Jut a napból, ha több nem, egy sugár.

Oh szerelem,t e szívek napja, szívem

Egy sugárt tőled csak hiába vár?

Nincsen leány, ki engem szeretne,

Nincsen leány, ki mondaná nekem:

Hideg világ van, lelkedet meghűté,

Jer, melegedj föl forró keblemen!

Nincsen leány, ki mondaná: fáradt vagy,

Bocsásd vállamra bágyadt fejedet!

Nincsen leány, ki véremet lemosná

E homlokról, mely megköveztetett!...

Magam vagyok, mint a szőlő karója,

Melyről leszáradt a zöld venyige;

Madár nem száll rám, csak fölöttem repdes

Sötét eszméim hollóserege.

(Minden virágnak…)

Tetszőlegesen szaporíthatnám az idézeteket,melyek mind a költő szerelmi esengéséről tanuskodnak, de talán elég, ha a legjellemzőbbet ide iktatom. „Az apostol”-ban a költő igy emlékezik vissza egykori sovárgására:

Te szétosztod mások közt lelkedet,

Lesz-e, ki néked adja lelkét

Vagy lelkének csak egy darabját

Vagy egy tekintetét csak, amiből

Gyanítanom lehetne legalább,

Mi a boldogság?... Oly szomjas szivem, hogy

Fölinna egy záport, s talán

Egy harmatcsepp sem hull reá soha!

(Az apostol. XII.)

Hogy ezt a határtalan sovárgást megértsük, arra a mélységes családias érzésre kell gondolnunk, melyet költészetéből épp úgy, mint élete történetéből oly jól ismerünk. Éppen mert gyermekifjú korában megszökött hazulról, éppen mert – ahogy ő maga mondja – garaboncziás diákként csavarogta be az országot: szivében a családi fészek után való vágyódás, a szülei háznak imádata még csak jobban meghatványozódott. Az elzüllés örvényének éles, hajmeresztő határszélén járt ő az ifjukor legkényesebb szakában: és járt a holdkóros léleknek rejtelmes biztosságával, mert a hivatásnak csodatévő ereje vitte, ragadta őt a sötét és süppedékes mélységek fölött, és mert lelkének tekintete, bárhová vezette is őt kalandos sorsa, mindig az édes, a visszasovárgott családi fészken csüngött, melynek ő, a látszólagos hűtelen szökevény, volt leghívebb gyermeke. Oh, édes családias érzés, oh, te dicső világhatalom, mely az öledben rejlő erkölcsi erőt akkor tárod föl legszebben, mikor sajkádat széttörte az élet vihara és tagjaidat világgá szórta a balsors vad szeszélye: van-e szó, mely téged kifejezzen és dal, mely méltóan megdaloljon? Ha van, akkor az ott élt Petőfi szive közepén, de még ő is mily keveset tudott belőle a világgal közölni!

Ha látjuk, hogy száll lelkének minden fohásza akis lak felé ott a Duna mentében: akkor egyszerre megértjük szerelmes szivét is. Amint gyermekifjú korában kínos vágyódással gondol a szülei házra, úgy később szerelme idején szinte beteges epedéssel sovárog a fészek után,melynek ő maga legyen megalapitója. Ez utóbbi érzés csak az elsőnek ujjászületése és magasabb kivirágzása. Megérteni a Petőfi szerelmi epedését csak az tudná egészen, aki olyan ifjú megpróbáltatásokon ment volna át,m int ő. Egészen egyénies jellege van tehát Petőfi határtalan vágyódásának a családi fészek szerelmi boldogsága után. Azért kissé nevetséges színben tünnék föl az olyan aesthetikus, aki e vágyódás alapján Petőfit egyszerüen az idylli szerelem költőjének akarná nevezni. Épp oly visszás volna ez a fölfogás, mintha valaki Petőfi költészetének jellemzését egyszerüen a „népies” jelzővel akarná elintézni. Persze, hogy a legtisztább idyilli érzésmód az, ami Petőfi szivében él: de vajjon ki látott már tüzes szekéren fölbokrétázott csodaparipákkal az aetheren át vágtató és egyenesen a mennyországba rontó idyllt? Pedig az ilyen lángoló Illésszekérben ül Petőfi az ő Júliájával.

Két szakasza van a Petőfi szerelmi költészetének: ugyanaz a két szakasza, mely az ő egész egyéni fejlődését jellemzi. Az elsőben a szerelem csak mint ígéret jelentkezik, a másodikban mint ez igéretnek a beváltása. Nem mesterkélt bölcsészeti constructio ez, hanem az életvalóságnak egyszerű leirása. Olvassuk csak figyelemmel a „János vitéz”-t: nem puszta ígéret marad-e itt a szerelmi boldogság; nem halt-e meg a szegény Iluska azalatt, míg a világgá menekült Jancsija mesés kalandokban ragyogtatja csodálatos virtusát? És nem marad-e puszta ígéret a szerelmi üdv a holdvilágos temetői hangulat fényében úszó „Czipruslombok”-ban is? A kritikusok megakadnak azon, hogy Petőfi jóformán a már ravatalon fekvő Etelkébe szeret bele, s azt feszegetik, hogy ez nem lehet az igazi szerelem. Persze, hogy nem az. De nem veszik észre, hogy amit a költő itt nyújt, az még nem a szerelem, hanem csak a szerelemnek igérete akar lenni. És a „Tündérálom” mi egyéb, mint az ifjui lélekben élő szerelmi igéretnek remekbe menő csodálatos rajza? Petőfi meg tudta oldani azt a végtelenül kényes föladatot, hogy a szerelemből, mely még csak puszta ígéret is, költői műveket tudott formálni, melyek elandalitanak,mámorba ejtenek, sőt becsületesen megkönnyeztetnek.

De azért azt nagyon is érezte a költő, hogy a szerelemnek puszta igéretéből művészete nem élhetne meg sokáig, és igy borzasztóan nyugtalanitotta, hogy az igéretnek beváltása még mindig késlekedik. Nem csak a szülei házból magával hozott mélységes családias hajlam követelte parancsolóan a fészek-alapitást, de művészetének sorsa is egyenesen attól függött, hogy megtalálja-e végre-valahára azt a különös női szivet, mely az ő szerelmi álmát az égből a földre hozza le. És megtalálta: Júliában. És művészete is csak ekkor érlelődik meg igazán, csak ekkor éri el fejlődésének zenithjét.

Szóval Petőfinek a szerelem nem probléma, hanem megoldás. Addig, amig szive párját meg nem találja,addig igenis nyugtalankodik, vagyis probléma csak az, hogy miként lehessen a szerelemhijjas állapotból kimenekülni, de mihelyt ez a kérdés meg van oldva, akkor megzendülhetnek az angyaloknak összes diadalkürtjei és harsonái, a menny leszáll a földre, s az eddig csak álmodott boldogság most már valósággá lészen!

A szívvel vitatkozni nem lehet, és főként ki akarna a Petőfi áldott szivével vitába bocsájtkozni? De tisztán a költő tárgyilagos jellemzésének érdekében igenis ki kell mondani, hogy a szerelemben benne rejlik az egész világprobléma, és hogy másnemű költői egyéniségek, mint a Petőfié, éppen az által kelthetnek és keltenek bennünk mérhetetlen gyönyörüséget, hogy a szerelmen belül, már a mennyire csak tőlük telik, megszólaltatják az egész világproblémát. Mert mi az, amitől a férfi szive megremeg a nővel szemben? Érzi, hogy a női szemekből, melyekbe tekint, az egész fajhoz, az egész emberiséghez való viszonya beszél hozzá. A legtöbb emberlélek oly gyönge, oly korlátolt, hogy nem tud fölemelkedni az egész fajhoz, az egész emberiséghez való viszonyának elvont fölfogásához. Ami elvont (abstract) jellegű, az olyan a számára, mintha csak nem léteznék és igy nem érti, hogy az egyes embert élő érzés, élő tudat, élő akarat kötheti az egész emberiséghez: sőt, hogy vannak egyesek – s ezek az igazi nagyok – akiknek lelkét éppen az egész emberiséghez való élő viszonyuk foglalja el legjobban.A természetnek tehát gondoskodnia kellett arról, hogy azt a viszonyt, mely az egyest az egész emberiséghez fűzi, megfoszsza abstract jellegétől és a szó szoros értelmében vett érzékies, személyes viszonynyá tegye, vagyis szerelmes párok alakjában állitsa elénk. Ami üdv és ami kárhozat rejlik az egyes embernek az egész emberiséghez való viszonyában,annak mind meg kell szólalnia a szerelmi-költészet világában* (* Schopenhauer a „Metaphysik der Geschlechtsliebe” czimű dolgozatában ezt nem látta meg. Nagoynelterelt volna tárgyamtól, ha a nagy philosophiai iróművészszel itt vitába bocsájtkozom.): még pedig oly elementáris erővel, hogy az az együgyű ember, akinek számára az emberiség (mert elvont fogalom) üres szó, megrendüljön belé és pillanatra fölocsudva, megsejtse azt a rettenetes és egyben üdvözitő hatalmat, mely a nemeket egymáshoz, illetve az egyest az emberiség egészéhez kapcsolja. Szóval a szerelmi költészet nem csak arra való, hogy a szerelem boldogitó erejét, hanem hogy egyben a szivek tragikumát is éreztesse velünk.

Petőfit azonban egyéni vérmérséklete mindenek fölött arra képesítette, hogy a szerelmi boldogság legforróbb vágyát és legmagasabb kielégülését dalolja meg. Mégis jellemző, hogy éppen az a szerelmi költeménye, melyet az irodalmi közvélemény a legszebbnek itél, a „Szeptember végén” s mely kétségtelenül lirai költészetének culminatióját jelzi,a legközelebb jár ahhoz, hogy bennünk a tragikumnak mélabús sejtelmét ébreszsze föl:

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,

Fejfámra sötét lobogóul akaszd,

Én feljövök érte a siri világból

Az éjközepén s oda leviszem azt,

Letörleni véle könyűimet érted,

Ki könnyeden elfeledéd hivedet,

S e sziv sebeit bekötözni, ki téged

Még akkor is, ott is, örökre szeret!

(Szeptember végén)

Valahányszor ujra elolvassuk a három strófás remekművet, mindannyiszor ujra elmélyedünk belé, hogy egészen belelássunk a költő szivébe: még oda is, a hová talán ő maga sem látott. és mindannyiszor meggyőződünk, hogy az a csodálatos valami, amit hangulatnak nevezünk és ami elemi erővel árad az igazi lirai versből,valóban mindent elárul, amit a költő szivéről tudni akarunk. Szembetünő ugyanis, hogy ez a költemény, noha mélységes fájdalom szól belőle, mégis minden disharmoniától mentes, vagyis nem veri föl bennünk a tragikai meghasonlás furiáit, hanem ellenkezőleg gyógyitó édes melancholiában füröszti meg lelkünket. Miről tesz ez csalhatatlan bizonyságot? Arról, hogy a költő maga is nem tragikai alakban vetette föl a Júlia szerelme iránt táplált kételyét, hanem mint igazi szerelmes, aki még akkor is vak, amikor lát, saját kételyét is csak eszközül használta, hogy mennél hathatósabb szerelmi vallomást tehessen imádott hölgyének. Ezért a „Szeptember végén” valóban a költőnek oly sok gyönyörű szerelmi vallomása között a legmélyebb s a legmeghatóbb.

Annak a kételynek, mely a „Szeptember végén”ben megszólal, folytatását, továbbfejlesztését a Petőfi költészetében hiába keresnők. Itt is, mint annyi más ponton, ama nagy kérdőjel előtt állunk, melyre válasz nincsen: hogy t. i. mivé fejlődött volna Petőfi egyénisége és költészete, ha az irigy végzet őt tőlünk oly korán el nem ragadja. Vajjon végkép kiábrándulhatott volna-e a Júlia iránti szerelméből? Válhatott volna-e a szerelem válságainak, tragikai meghasonlásainak festőjévé? Hiábavaló kérdések ezek; inkább vizsgáljuk azt,amit Petőfi költészete valóban elénk tár: a boldog szerelemnek gyönyörrel, napfénynyel telitve telitett rajzait.

8.

A virágnak nincsen oly szüksége harmatra, napfényre, mint amily szüksége volt Petőfi költészetének a boldogságra, mely a viszontszerelemből fakad. Bámulatos, hogy Petőfi egyénisége mennyire megnövekedik, költői alkotóereje mennyire meghatványozódik a szerelmi boldogságnapsütése alatt. Különösen jól eső látvány, hogy a költő szivébe 1847-ben valami nyugalom vonul be, mely azelőtt sohasem lakott benne. Először kelti azt a benyomást, hogy erejét nemcsak büszke daczból, hanem nyugodt férfiöntudatából meriti. Megvetette lábát a földön, szilárd talajon áll, nem zaklatott a lelke, nem lázong örökké, hanem szivének boldog összhangjából csak úgy ontja, árasztja a költői nyárnak érett gazdag termését.

Mindjárt nincsen oly szüksége harmatra, napfényre, mint amily szüksége volt Petőfi költészetének a boldogságra, mely a viszontszerelemből fakad. Bámulatos, hogy Petőfi egyénisége mennyire megnövekedik, költői alkotóereje mennyire meghatványozódik a szerelmi boldogság napsütése alatt. Különösen jól eső látvány, hogy a költő szivébe 1847-ben valami nyugalom vonul be, mely azelőtt sohasem lakott benne. Először kelti azt a benyomást, hogy erejét nemcsak büszke daczból, hanem nyugodt férfiöntudatából meriti. Megvetette lábát a földön, szilárd talajon áll, nem zaklatott a lelke, nem lázong örökké, hanem szivének boldog összhangjából csak úgy ontja, árasztja a költői nyárnak érett gazdag termését.

Mindjárt fejtegetéseim elején kiemeltem volt, hogy Petőfi főkép dynamikus ihlete általkülönbözik más poétáktól, vagyis hogy gyorsan váltakozó különnemű hangulatokon át csapong a költészet virányain vagy szökel merész futamokban a légi magasságokba. Egyéniségének képe azonban nagyon hiányos maradna, ha megfeledkeznénk arról, hogy főképen szerelmi boldogsága idején, vagyis művészetének zenithjén épp oly mestere az egyhangulatú, mint a szivárványos ihletből eredő lirának. Csak benső megnyugvásra van szüksége, hogy ugyanazon egy hangulat csapásán is tudjon tetszőleges magasságokba emelkedni,v agy nagy mélységekbe alámerülni. Szivárványos kedve természetének legfőbb varázsa, hogy dynamikai hevülete mellett egyre gyönyörűbben érvényesül statikai (egy csapáson maradó) ihlete is; sőt ez utóbbi talán már fölül is múlja amazt, mint azt a következő példák szemléltetik.

Itt van pl. a „Látom kelet leggazdagabb virányit” czimű hymnusa, melyet Júliához írt és melyben elmondja, hogy mi mindent lát imádottja szemében. Ez természetesen alkalom a képzelmi csapongásra pálmaligeteken, tengermosta kék szigeteken, holdfényes éjszakák szellemjárásán keresztül, vagyis ez a hymnus abból ered, amit dynamikus ihletnek nevezek. A buja szépségű és tündérfinomságú költeményt nem ige szokás idézni, azért álljon itt egész terjedelmében:

Látom kelet leggazdagabb virányit,

A természetnek virág-háremét,

S a napnak rózsaszinű szempilláit:

Hasadt felhő mosolygó peremét;

Látok homályos pálmaligetet,

Hol a szellő rejtélyesen susog,

És énekel fényes madársereg…

Madarak? vagy tán zengő csillagok?

- Látok nagy hegyről egy kék szigetet

A tenger és a messzeség ölében;

Körűlem ősz van, amott kikelet,

Vándorló darvak úsznak át az égen

Az őszből a tavaszba, és utánok

Elküldi a szív minden vágyait,

S e vágy talán még jobba boldogít,

Mint ha ott volnék, ahol lenni vágyok.

- Látok mesés, holdfényes éjszakát,

Az élet alszik, a halál viraszt:

A légen szellemek suhannak át,

Ruháiktól megrezzen a haraszt;

Nem alvilági rémes szellemek:

Boldog halottak, kik lejöttenek

A holdsugárok arany fonalán

Csilalgjaidból, mennyei magasság,

Hogy kedveseiket meglátogassák,

S hogy ajkaikra csókolják talán

Az édes álmat, melyben lelkeik

Az ég üdvét előre érezik.

Látok mindent, mi sohasem a szemnek,

Csak a sejtésnek látható az éjben…

S mindezt két szemben látom: kedvesemnek

Sötét világú, ábrándos szemében.

(Látom kelet leggazdagabb virányit)

Azért is közlöm ezt a költeményt, mert van ennek egy gyönyörű párja, némikép hasonmása, de egyébként ellentétje, mert a boldogtalan szerelem ihletéből fakadt: Vajda János irta. Aki szereti az igazi költészetet, keresse föl és gyönyörködjék benne.

Petőfinek még egy másik hymnusát Júliához, mely szintén csapongó ihletből ered, a „Szeretlek kedvesem” cziműt is itt kell említenem, de nem idézek belőle semmit, mert föltételezem, hogy a szerelmes lelkek könyv nélkül tudják és talán az illő helyen el is szavalják. A feleségek feleségéhez intézett vallomások vallomása ez: vagyis a legédesebb szerelmi delirium, mely Petőfi lantján megzendült. – Egészen rokon ezzel a „Minek nevezzelek?” czimű csapongó hymnus is.

Ezekkel a csapongó költeményekkel szembe állitom „A csillagos ég” czimű hymnust, mely nyugtalan szökellés nélkül egyenes futammal emelkedik a csillagok közé, s mely Petőfi föllengző költészetének gondolati tartalom szempontjából talán legkiválóbb darabja,mert ez szűri le legtisztábban azt a jellemző, hogy úgy mondjam „érzelmi philosophiát”, melyet Petőfi magának megalkotott. Két legjelentősebb versszaka a következő:

Szállj, lelkem, oh szállj az égi testek között,

És pillants keresztül rejtelmök fátyolán,

Melyet az istenség titkos ujja szövött…

Bölcseségből-e vagy csak szeszélyből talán?

Nézd meg, lelkem, mi van ott a csillagokon,

És nézd meg, mi vagyon a csillagok felett,

Azután röpülj le hozzám gyors szárnyadon,

Hadd beszéljek veled;

Hadd kérdjem: mit láttál? van-e ott is élet?

S ha van, ily gyötrelmes, ily bús, mint a földi?

Áll-e az a kemény, szigorú ítélet,

Amely jutalmat oszt és boszúját tölti?...

De mi közöm ehhez! egyet szeretnék én,

Csak egyet megtudni, arról hozz hírt nekem:

Vannak-e ott szivek, és a szivek mélyén

Lángol-e szerelem?

(A csillagos ég)

Mert ha ott fönn is van helye a szerelemnek, akkor a költő imádkozni akar, hogy oda följusson, de ha a szerelem ki van zárva ama körökből, akkor Isten hozzátok ragyogó csillagok, mert akkor a földi élet minden búbánatával többet ér ama túlsó életnél, és akkor mi sem kivánatosabb, mint hogy a halál teljes megsemmisülés legyen. Ebben az eredeti fölfogással alkotott költeményben az a metaphysikai gondolat lappang, hogy a világ igazi lényege az érzelem, illetve a szerelem, és hogy olyan világ, melyből éppen ez hiányzanék, üres, értéktelen semmiség volna. Petőfi ugyan nem foglalkozott philosophiával, de hátrahagyott könyvei mutatják, hogy érdeklődött iránta; és ami ennél fontosabb, az, hogy vele született érzéke volt a bölcsészeti világfölfogás alapkérdései iránt. Nagy kár, hogy sem alkalma, sem nyugalma, sem olyan baráti köre nem volt, mely lehetővé tette volna, hogy rendkivüli fogékonyságú elméje az elvont bölcsészeti kérdéseket megszeresse és azt a finom metaphysikai hangot, mely pl. Byron poesisét jellemzi, belevigye költészetébe. Ez a metaphysikai elem, mely pedig minden nagyszabású költészetnek (s általában művészetnek) legbecsesebb alkatrésze, csak Vajda János óta indul nálunk erősebb fejlődésnek.

A szerelmi boldogság hatása alatt nemcsak uj magaslatokhoz emelkedik Petőfi gondolkodása, hanem érzése jóval el is mélyed, mint ezt azok a nevezetes elégiák mutatják, amelyekhez hasonlókat fejlődésének első szakában hiába keresnénk. Első tekintetre talán megütközést kelt, ha halljuk, hogy Petőfit éppen szerelmi boldogsága avatja az elégia mesterévé, de az emberi sziv ismerője ezt magától értetődőnek tekinti. Hol virulhat úgy az igazi elégia, mint oly szívben, mely hosszas küzdelmek után végül az epedett révben kiköthet? Hiszen csak az elért boldogságon belül vevődik észre, hogy amit a földön elérhetünk, mind mily tökéletlen. Az, ami tökéletes, nem fér bele a földi élet keretébe és mert szivünk úgy van alkotva, hogy mégis a tökéletes után vágyódunk, hát egész lényünk iránytűje a földi léten túl fekvő túlsó part felé mutat. Ha a tökéletes után való vágyódás oly szenvedélyes, hogy szétrepeszti a földi boldogság törékeny abroncsait, akkor az ilyen vágyódást tragikusnak mondjuk. De ha a szív a földi boldogság édességeihez ragaszkodva, inkább enged valamit a tökéletesség után való föltétlen vágyakodásából, akkor ez alkuból a költő szivében édes-bús elégiák teremnek.

Ilyen elégia a „Szeptember végén”, vagy „Itt benn vagyok a férfikor nyarában”, „Ti ákáczfák a kertben”, „Az utósó virágok”, „Bucsúpohár” stb.

Ez utóbbit, a „Bucsúpohár” cziműt, mely a költőnek a legényélettől való búcsúját tartalmazza, nem igen szokás idézni, de én mély gyönyörüséget lelek benne, mert a bánatnak valami rendkivül finom árnyalatát tartalmazza. Két legszebb versszaka hadd álljon itten:

Amiért a sorshoz úgy esengtem,

Bár sokára, de megadta: engem

Házasélet boldogsága vár.

Hányt-vetett a vad hullámos élet,

S végre, végre meglelém a révet..

Czimborák, ez a bucsúpohár!

Még ez este vagyok a tiétek,

Töltsétek meg poharam, töltsétek,

Kocczantgassunk, míg e nap lejár;

Holnap messze járok, más vidéken,

Üresen fog itten állni székem…

Czimborák, ez a bucsúpohár!

(Bucsúpohár)

A hangulat az egész költeménye át változatlanul egy mederben marad, úgy amit ezt az elégia föltétlenül megköveteli. Sokkal ismertebb a „Mily szép a világ!” czimű elégia, mely szépen szemlélteti ennek az egész műfajnak benső alkatát,mert tisztán állitja elénk a borún áttörő örömsugarat:

Én hittem-e egykor

Átoknak az éltet?

Én bolygtam a földön,

Mint éji kisértet?

Elégeti arczom

A szégyeni láng! –

Mily édes az élet,

Mily szép a világ!

Vad ifjukoromnak

Szélvésze kitombolt,

Kék, tiszta szemével

Mosolyg le a mennybolt,

Mint gyermekeikre

Az édes anyák –

Mily édes az élet,

Mily szép a világ! stb.

(Mily szép a világ!)

Most még csak az „Itt benn vagyok a férfikor nyarában” czimű (1848-ban írt) híres elégiára akarok emlékeztetni,melynek az a jelentősége, hogy legerősebben tárja föl a nagy átalakulást,melyen a költő a házas boldogság hatása alatt átment. A szivnek milyen mélységes mélyeiből fakad itt föl a költői hangulat s a szerelmi boldogságtól fénybe vont mezőkön milyen egyenletes széles mederben omlik, zuhog már a nagy életfájdalom egyre hatalmasabb folyama:

Itt benn vagyok a férfikor nyarában,

Az ifjuságnak eltűnt tavasza,

Magával vitte a sok szép virágot,

A sok szép álmot, amelyet hoza,

Magával vitte a zengő pacsirtát,

Mely fel-felköltött piros hajnalon…

Milyen sötét vón’ a világ, az élet,

Ha nem szeretnél, fényes angyalom!

Elszállt az égről  a piros sugár és

Elszállt a földről a dalos madár,

Üres fészkébe énekelni a bús

Szellő vagy a haragos vihar jár;

Ábrándaimnak száraz erdejében

Csörög, csörög már s nem susog a lomb…

Milyen sötét vón’ a világ, az élet,

Ha nem szeretnél, fényes angyalom!

Az ég arany hajnalcsillagja s a föld

Ezüst harmatja mind, mind elvesze,

Letörlé őket kérlelhetlenül a

Rideg valóság szigorú keze;

Felhők borongnak, s rekkenő meleg van,

A gondok fojtó levegője nyom…

Milyen sötét vón’ a világ, az élet,

Ha nem szeretnél, fényes angyalom!

Regényes bérczek kősziklái közt folyt

Csengő morajjal egy tündérpatak,

Dicsvágy patakja! Ajkaim belőle

Sok boldogitó mámort ittanak.

Foly még ma is, de más igyék vizéből,

Én nem iszom, többé nem szomjazom…

Milyen sötét vón’ a világ, az élet,

Ha nem szeretnél, fényes angyalom! stb.

(Itt benn vagyok a férfikor nyarában)

Ime, itt látni, hogy mi is az a nem csapongó, hanem magának egy irányban mind mélyebb medret vájó költői hangulat. Az a tündéri délibábos káprázat,mely Petőfi költészetének legcsábitóbb vonása, ugyan hiányzik belől, de amit érte cserébe kapunk, az talán az ő művészetének még értékesebb eleme. És lélektani szempontból is mily nagyjelentőségű ez a költemény: mennyi férfias érlelődés nyilatkozik már benne, az ifjonti dicsvágy hiuságait hogy lenézi már a költő és milyen uj hite ereje az, mely refrainjéből oly biztatóan szólal. Oh, ha ennek a hitnek meglett volna az igazi alapja, ha ez a házasság nem lett volna puszta regény, hanem az a realitás, melynek a költő azt oly buzgón hitte: akkor a költő élete nem lett volna töredék, akkor sarjadhatott volna ki szivéből olyan költészet, miről eddig az emberiség mégcsak nem is álmodott!

De ne ábrándozzunk, hanem lássuk a valóságot. Petőfi szerelmi költészetének két fejlődési szakát áttekintvén, egész világosan áll előttünk kedélyalkatának alapjelleme. Ő az eszményhivő optimisták typusának egy tüneményes megjelenése. Vagyis azok közül való, kik mennél súlyosabb fiatal válságokon és megpróbáltatásokon mennek keresztül, annál tündöklőbb álmot alkotnak a jövőről és annál aczélosabb vakbuzgó hittel vannak eltelve, hogy a boldogságról alkotott képzetüket itt a földön föltétlenül lehet és kell megvalósitaniok. Az ilyen kedélyalkattal együtt jár a gyorsan, sőt hirtelenül kész aczélos akarat. Valóban Petőfi életében ez a hirtelen – s fájdalom gyakran hirtelenkedő – akarat döntő szerepet játszik. Nem akarnék félreértetni: nagyszerű adománynak tekintem a nem hamleteskedő, gyorsan kész akaratot; főleg pedig Petőfi dynamikus kedélyéhez természettől fogva hozzá tartozott a dynamikus akarat is: csakhogy ilyen sok dynamismussal, különösen a fiatal korban, még oly fényes elme, aminő Petőfié volt, sem képes mindig lépést tartani. Ha élete történetét áttekintjük, akkor mindjárt szemünkbe is ötlik, hogy diákkori szökése, katonásdija, szinészkedése, leánykérő kalandjai, barátaival való rettentő összezördülése, a közvéleménynyel, vezető politikusokkal való szembeszállása stb. stb. voltaképen szünettelen sorozatát képviselik a kedélyrobbanásoknak,melyek mind gyönyörüen illusztrálják lelkületének vele született ragyogó eszményies optimismustá. Ezeket a hibbanásokat tehát nem tragikusan, hanem inkább humorosan kell fölfogni, és érdekes, hogy Petőfi maga „Bolond Istók”-jában (1847) is ilyszerű világitásba helyezi a saját lényét. Kár, hogy ezt a költői elbeszélését elnagyolta és nem is egy, hanem két hőst, egy nagyon is öreget és egy nagyon is fiatalt helyezett beléjeés hogy egyáltalán az egész munka compositioját át nem gondolta: mert egyébként pompásan jellemzi benne a saját eszményies optimismusát: a földön föltétlenül megvalósítható boldogságnak rózsaszínű hitét. Az aggastyán, aki ebben a beszélyben szerepel, nagyon el van keseredve egész életének boldogtalansága miatt, de Bolond Istók, aki előtt szivének nagy kétségbeesését föltárja, figyelmezteti, hogy a kétségbeesés milyen nagy bűn, sőt hogy egyenesen a bünök koronája, mert a legsötétebb istentagadást foglalja magában. A kétségbeesés pokoli hang,amely fölkiált az égre, hogy nem lakik ott Isten, aki az emberiség gondját viselné. Már pedig az ily érzésmód bűnhődést érdemel:

Mert van a világnak atyja,

Van egy hű gondviselője,

Minden ember megláthatja,

Aki el nem fordul tőle.

(Bolond Istók)

Csak ne türelmetlenkedjünk, csak várjunk sorunkra, mert mint a nap a föld körül, úgy vándorol körül az Isten jósága:

S nincsen, akit elkerülne.

Ha ma nem jött, eljön holnap…

Míg az ember boldog nem volt,

Addig meg nem halhat.

(Bolond Istók)

Petőfi boldogságtól túláradó, háladatos szive ezekben a kedves, hitvallásos sorokban csordult ki. Hiszen Júlia viszontszerelme annyira boldoggá teszi, hogy mint „Szép napkeletnek”… czímű versében vallja, a szerelmi boldogság sarjasztotta ki szivében a hit virágát is:

Csak egy hiányzott,

A hit virága,

A sírontúli életnek hite,

S ez is kikelt már,

Ez is virít már,

és ezt szerelmed ülteté ide.

(Szép napkeletnek…)

9.

Föladatunk most már megkönnyebbült, mert hiszen ugyanaz a kedélyalkat, melyet Petőfi szerelmi költészetében föltártunk, nyilatkozik meg szabadságköltészetében is. Itt is az eszményhitű optimista lélek nagyszerű fényes föllengzésével és e föllengzésnek bizonyos szükségszerű meghibbanásaival állunk majd szemben; itt is a költő fejlődésének két szakát kell megkülönböztetnünk úgy, hogy az elsőben a szabadságköltő még csak sejtelmesen, igéretképen, naiv népies alakban jelentkezik, a másodikban ellenben a franczia forradalmi szellem s a franczia romanticizmus érlelő hatása alatt a „világszabadság” apostola bontakozik ki előttünk.

Ami Petőfi fejlődésének első szakát illeti, az ő népiességéről kortársai annyi szidalmat, a későbbiek pedig annyi magasztalást hordottak össze, hogy ez a tárgy szinte kimerítettnek látszik. De én azt hiszem, hogy úgy az ócsárlók, mint a magasztalók bizonyos pártos szempontból itélték meg Petőfit: amazok egy mesterkélt, émelygős szalóniasság szempontjából támadták az ujitót, emezek pedig Arany János iskolájának szempontjából indulva ki, Petőfi népiességét csak abból a szempontból tekintették, hogy az Arany népiességének egy előkészitő stádiuma volt. Nyilvánvaló, hogy az ilyen pártos szempontokból induló vizsgálódás éppen csak azt homályositotta el, hogy mi jelentősége volt a népiességnek magában Petőfi költészetében, és hogy mi a jelentősége egész nemzeti költészetünk fejlődésének történetében.

Mondottam, hogy Petőfi vívta ki a művészi individualismus sarkalatos (modern) elvének jogosultságát irodalmunkban. Ezt az elvet, fájdalom, nagyon sokan félreértik, félreismerik, mert tehetségtelen, de feltünési viszketegtől űzött írók ezerszeresen visszaéltek vele. Utánzók, főképen a divatos külföldi áramlatok majmolói akárhányszor az „egyéniség” szent nevében tukmálják majmolásaikat az irodalmi fórumokra és az olvasó közönségre. És ami a legnagyobb baj: akadnak súlyos idegbetegségben szenvedő íróemberek, kik az „egyéniség” szent nevében a nemzeti és ebből kifolyólag az általános emberi eszmények megtagadását hirdetik, és azt akarják elhitetni, hogy mennél súlyosabb agybetegségből vagy idegbántalomból ered ez a tagadásuk, annál nagyobb egyéni kiválóságról tesz bizonyságot. Ez a járvány, mely az utolsó évtizedek folyamán szokatlan méreteket öltött Európaszerte, mindenütt az „egyéniség”, az individualismus jogainak modern leplébe burkolózik és nagyon alkalmas arra, hogy az individualismus igazi művészi elvét teljesen elhomályositsa. Pedig ennél világosabb, érthetőbb elv nem képzelhető. Azt mondja, hogy a költészetben s általán a művészetekben csak a kiváló egyéniségnek van helye és egyben megállapitja, hogy miben áll ez a kiválóság. Kiváló művészi egyéniség csak az lehet, kinek igen magos fejlettségű vagyis souverain öntudata van, amely öntudatosságánál fogva nem más egyéniségeknek, hanem saját egyéniségének ihletett sugalma szerint és e sugalomhoz való törhetetlen hűséggel alkotja meg munkáját. Az ilyen kiváló egyéniség továbbá éppen kiválóságánál fogva a nemzeti s ez által az általános emberi haladásnak munkása: tehát nem, hogy megtagadója lehetne a nemzeti és emberiségi ideáloknak, sőt ellenkezőleg azoknak hivatott letéteményese.

Megengedem, hogy ezek a megggyőződések az aesthetikai ábéczéhez tartoznak; de fájdalom, a modern emberek mindent tudnak már és csak az ábéczét felejtették el. Különben, ha valaki az imént kifejtett meggyőződéseket nem is vallaná, az mitsem változtat azon a tényen, hogy Petőfi valóban a föntebbi értelemben vett művészi individualisus elvének volt úttörője költészetünkben.

Abban az időben ugyanis, amikor Petőfi föllépett, az egyéniség elvének nem lehetett másként érvényt szerezni, mint a népiesség segitségével. Avagy talán az akkori szalónias műczinczogásnak védelmére kellett volna kelni az egyéniség nevében? Hiszen az a lirai műczinczogás, melyet Bajza epigonjai kifejtettek, egyenes megtagadása volt éppen a művészi egyéniség elvének. Ha valaki az érzés egészsége, naivitása, őszintesége és a lírai élmény realitásaért akart sikra szállani, akkor nem maradt egyéb hátra, mint a népies hangnak érvényt szerezni az álműveltség és álidealismus akkortájt divatos hamis tónusával szemben. És Petőfi annál inkább rászorult arra a nagy és hathatós segitségre, mely a népiességben rejlik, mert a maga legsajátabb bensősége, a maga legsajátabb egyénies művészete még fejletlen volt akkoriban. De a népiesség ujszerű vértezetében föllépve nemcsak megdöbbenthette ellenfeleit, hanem tapsoló hiveket is szerezhetett országszerte s a népszerűség árja által emeltetve módot nyerhetett saját legbensőbb költői egyéniségének művészi érvényesitésére. És Petőfinek annál is inkább kellett a népiességhez segitségért folyamodnia,mert ezt nem számitásból cselekedte, mint költészetünk későbbi mű-naivái, hanem természetes ösztönből, vagyis azon egyszerű oknál fogva, mert a népies érzésmód, annak egészsége, frisessége, szilajsága, humora, valóban a szivéhez volt hozzánőve, és mert művészi alakitó tehetségénél fogva – majdnem szinészlíraiságnak mondanám azt –a csikóst, a juhászt, a bojtárt, betyárt úgy megszólaltatta, a hogy azt irodalmunkban még sohasem hallottuk. De bárha a népiesség szerves alkatrésze volt Petőfi költői lelkületének és egész fejlődésén át egyik mozgató és jellegző tényezője maradt művészetének, mégis alapjában véve csak eszköz volt neki mélyebb bensőségének, magasabb eszmevilágának győzedelmes kifejtésére. Hogy miként göngyöli e Petőfi saját legbensőbb énjét a népies naivitásnak tündéries köntösébe, azt legjobban a „János vitéz” szerkezetén és meséjén lehet megmutatni.

A hivatalos kritika a „János vitéz”-t körülbelül olyaténképen elemzi, mintha az nem lírai költőnek, nem Petőfinek alkotása volna, hanem olyan tárgyias epikai költőtől származnék,a milyen pl. Arany János. Átkutatja a népmesék birodalmát, az Ezeregy éjszakát, az Artus és Nagy Károly mondakörét és nem tudom még mit, hogy fölmutassa azokat a népies, mesei és egyéb elemeket, melyek a „János vitéz”-t alkotják. Az ilyen kutatás kétségtelenül nagyon értékes és tanulságos, ámde nagy baj az, ha megfeledkezik a fődologról: arról az alanyiságról, melyet Petőfi a látszólag oly naiv tárgyiassággal megalkotott költeménybe belevitt. Pedig ezt a „népmesét” az teszi oly határtalanul kedvessé, hogy mindenütt a Petőfi egyénisége kandikál ki belőle. És mert éppen ezt a legfőbb és vezető szempontot mellőzi a hivatalos kritika, azért a következő pontozatokban részletesen kell e hiányra rámutatnom:

a) Véletlenség-e az, hogy a „János vitéz”-ben a hősnek névváltozáson kell átmennie? Pedig nemde Kukoricza Jancsit hősi cselekedeteiért János vitézzé nevezi ki a franczia király, még pedig a következő bájos párbeszédben:

„Mindenek előtt is mondd meg a nevedet,

Bátor vitéz, aki lyányom megmentetted.”

„Kukoricza Jancsi becsületes nevem;

Egy kicsit parasztos, de én nem szégyenlem.”

Kukoricza Jancsi ekképen felele,

Azután a király ily szót váltott vele:

„Én a te nevedet másnak keresztelem,

Mátol fogva neved János vitéz legyen.”

(János vitéz, XIII.)

Honnan vette Petőfi ennek az elkeresztelésnek az aranyos eszméjét? Az ezeregy éjszakából? A Nagy Károly mondaköréből? Tessék kutatni! Pedig kétségtelen, hogy e nélkül az elkeresztelés nélkül az egész mű csonka volna,mert a legfontosabb motivum hiányzanék belőle, az, hogy Kukoricza Jancsi János vitézzé magasztosuljon. Bocsánatot kérek az olvasótól: de nekem itt önkéntelenül az jut eszembe, hogy a mese szerzőjének, Petőfinek, életében is annak idején nevezetes szerepet játszott a névcsere, és hogy voltaképen akkor lép be igazán az irodalomba, mikor Pönögei Kis Pálból Petőfi Sándorrá leszen. Úgy érzem, hogy János vitéz legalább oly magasságban áll Kukoricza Jancsi, int Petőfi Pönögei fölött.

b) Milyen különös véletlen az is, hogy Kukoricza Jancsinak azért kell világgá futnia, mert rossz fát rakott a tűzre, midőn szerelmi lángjától elragadtatva, megfeledkezik a reá bizott nyájnak őrzéséről. Ha e sorokat olvassák:

Csak azért futott, mert világosan látta,

Hogy méltán haragszik oly nagyon gazdája,

S ha ütlegre kerül a dolog, azt verje?

Ki félig apja volt, ki őt fölnevelte.

(János vitéz, III.)

talán másinak is eszébe jut, hogy a Petrovich gyerek is rossz fát rakott ám a tűzre, elhanyagolta az iskolát, a szinház iránti nagy szerelemből eladogatta holmiját stb. és hogy épp úgy menekült itt Pesten apja elől, ahogy az idézett versszakban Kukoricza Jancsi futott megkárosított gazdájának jogos nagy haragja elől.

c) Talán az sem túlságos vakmerőség, ha föltételezzük, hogy Petőfi, midőn e sorokat írta le Kukoricza Jancsiról:

„… Ha befogadnának,

Be örömest mennék én is katonának!”

(János vitéz, VII.)

egy kicsit a saját maga zöldhajtókás, sárgapitykés közlegénységére is gondolt, annál is inkább,mert Kukoricza Jancsit is közlegénynek veszi be a hadsereg vezére:

Nagyon természetes hát, hogy a vezérnek

Megtetszett, és be is vette közlegénynek.

(János vitéz, VII.)

Ámde van annak még több apró és igen jellemző nyoma, hogy Petőfi a János vitéz irása közben a saját életpályájára gondol és ha egyebet nem, de a hős cselekvésének motivumait a maga élményeiből meríti. Helyenként pedig a mese mintegy symbolikus képe a költő pályafutásának vagy eszmei törekvéseinek.

d) Azt mondják, hogy Petőfi az Iluska alakjánál Csapó Máriára (Vachott Sándornéra) gondolt, akinek szőke szépsége reá mély benyomást tett, s akit ő Tündér Ilonához hasonlítgatott. Nem én vagyok tehát az első, aki a János vitézt Petőfi egyéni életével hozom kapcsolatba: tették ezt önkéntelenül mások is; de úgy látszik, hogy e gondolatba el nem mélyedtek. Ami Iluskát illeti, én nem tartom kizártnak, hogy Petőfi legalább ottan, ahol Iluska haláláról van szó,nem is Csapó Máriára, hanem annak húgára, a tizenötéves korban elhunyt bájos Csapó Etelkére gondolt, akinek emlékét a költő a Czipruslombokban dicsőitette meg. Egy fontos körülmény azonban ennek a föltevésemnek ellentmondani látszik. A Petőfi-búvárok úgy tudják, hogy a költő a János vitézt 1844 novemberének második felében írta és hogy deczember elején föl is olvasta Vörösmarty, Vachott Sándor és Vahot Imre előtt, akiknek tetszését a munka igen nagy mértékben megnyerte. Csapó Etelke pedig, aki 1844 november óta lakott nénjénél, csak 1845. január 7-ikén halt meg és így kizártnak látszik, hogy a költő az Iluska halálának motivumát az Etelke halálából meríthette volna. Ámde tekintetbe veendő, hogy a János vitéz csak 1845 január végén, tehát legalább is három héttel Etelke halála után kerül sajtó alá és hogy márczius első napjaiban jelent meg; tekintetbe veendő továbbá, hogy a Petőfi-búvárok szerint a költő a János vitézt kezdetben csak rövidke költői elbeszélésnek tervezte és csak munka közben vált abból a költő eredeti szándéka ellenére, egy 27 fejezetre terjedő nagyobb méretű alkotás. Én tehát azt hiszem, hogy Petőfi a János vitézt csak rövidebb alakjában olvasta föl (1844 deczemberében) Vörösmarty és Vachotték előtt, és hogy csak 1845 januáriusban írta hozzá az Iluska halálára vonatkozó s az ezután következő (17-27) fejezeteket, melyek a költeménynek második (s az első szakasztól föltünően elütő jellegű) szakaszát alkotják. Hiszen a népmese szelleme azt követelte, hogy Kukoricza Jancsi, aki hősies viselkedésével a franczia királyleány kezét is elnyerhette volna, de aki mesebeli hűséggel ragaszkodik drága Iluskájához, ne fosztassék meg az ő szive „gyöngyházá”-tól. Mikor Jancsi így beszél:

„Nem mondtam én neki, az én Iluskámnak,

Hogy ne adja szivét soha senki másnak,

Ő sem mondta nekem, hogy hűséges legyek –

Tudtuk, hogy hűségünk úgy sem szegjük mi meg.

Azért szép királylyány ne tarts reám számot;

Mert ha nem birhatom kedves Iluskámat:

Nem is fogok birni senkit e világon,

Ha elfelejtkezik is rólam halálom.”

(János vitéz)

akkor mindnyájan meg vagyunk győződve, hogy a népmese igazságszolgáltatása értelmében, a hazatérő János vitéz kiszabadítja Iluskáját a gonosz mostoha körmei közül és hogy boldog párként máig is élnek, ha meg nem haltak. Valóbans enki sem akadhatna fönn az ilyen befejezésen, sőt ellenkezőleg mindenki el volna ragadtatva a költemény kerekségétől, remek, egységes compositiojától. Ámde a költő kegyetlen szívvel másként intézi a szegény Iluska sorsát, agyonkínoztatja gonosz mostohája által és a hűséges Jancsit kedvese sírhalmára borulva mutatja, úgy hogy önkéntelenül maga a költő jut eszünkbe, aki épp igy búsongott az aranyhaju Etelke sírján. Ide iktatok három versszakot a János vitéz temetői jelenetéből, és aztán három versszakot a Petőfi búsongásából Etelke sírján, hogy az olvasó a két idézet teljesen rokonhagulatáról maga is meggyőződjék:

Leáldozott a nap piros verőfénye,

Halovány hold lépett a napnak helyébe,

Szomorún nézett ki az őszi homályból.

János eltántorgott kedvese hantjától.

Még egyszer visszatért. A sírhalom felett

Egyszerű kis rózsabokor nevelkedett.

Leszakította a virágszálat róla,

Elindul s mentében magában így szóla:

„Ki porából nőttél, árva kis virágszál,

Légy hűséges társam vándorlásaimnál;

Vándorlok, vándorlok, a világ végeig,

Míg kívánt halálom napja megérkezik.”

(János vitéz, XVIII.)

A Czipruslombok utolsó darabjában pedig Petőfi így búsong Etelke sírján:

Messze vándoroltam, elhunyt édes lelkem,

De mindig, mindenütt, ahol jártam-keltem,

Bánatos emléked, mint egy sötét fátyol

Huzódott utánam sirodnak halmától.

Visszajöttem hozzád. Csókot nem adhattam

Nyájas üdvözletül; mélyen vagy alattam,

Lehajtom fejet árva fűz módjára,

Nem lágy kebeledre, de kemény fejfádra.

Játszanak ujjaim, nem szőke hajaddal,

Tán már hamvaidból sarjad fűszálakkal;

És hallok suttogást, nem kedves ajkadét,

Hallom suttogni csak a temető szelét.

(Messze vándoroltam…)

Ez a két párhuzamos idézet azért is különös figyelemre méltó, mert mutatja, hogy Petőfi mennyire ura a különböző tónusoknak, melyek a gyermeteg hangból a finomabb érzelmességhez vezetnek. János vitéz természetesen naivabb hangnemben búsul kedvese sírján, mit Petőfi maga, de azért a két hangulat alapjában véve azonos. Különben, ha valaki nem is akarná elfogadni föntebbi bizonyitásomat, akkor is kénytelen volna elismerni, hogy a János vitéznek és magának a költőnek szerelmes szive mily tökéletesen egyező. Nem csak azért, mert mindketten egyenlő hűséggel tudnak szeretni, hanem azért is, mert János vitéz számára a szerelem csak épp úgy ígéret marad az egész költeményen át, mint ahogy az a szerző számára sem volt egyéb a szivében lakó puszta igéretnél, abban az időben, mikor ezt a gyönyörű tündérmesét irta.

e) A János vitéz talán kerekebb műalkotás volna, ha a költő megengedi vala, hogy ah azaérkező hős még életben találja Íluskáját és a szerelmes pár boldog házasságban egyesüljön: mégis jobban örülünk annak, hogy a költő eltért a meseirás sablonjától, mert így az egész költemény bámulatos szép allegoriája az ő saját lelki fejlődése menetének. Ha már egyszer Kukoricza Jancsiból hősi érdemei folytán János vitéz lett, akkor igazán kiváncsiak lehetünk arra, hogy a hős, aki nem érte el czélját (mert Iluska meghalt), milyen új evolutión fog átmenni, milyen újnemű hőstetteket fog végezni, hogy végül is a boldogság révébe evezhessen. A költemény ily módon két lényegesen különböző jellemű szakaszra oszlik és már ez által is megragadó  módon szemlélteti magának a költőnek benső fejlődését. Az első szakasz ugyanis még egészen népies és naiv jellegű, de a második – noha a mű egysége kedvéért -, még mindig lehetőleg meg kell őriznie a naiv tónust, - mégis egy-két árnyékalttal magasabb rendű, csodásabb, tündériesebb és ami a fődolog, allegorikusabb szellemű, mert a hős, ha burkoltan is, ha naiv alakban is, de eszményekre törő hőssé válik, - mint a költő maga a saját fejlődése második szakában. Érdemes tehát a János vitéz két szakaszát egymással összehasonlitani. Első tekintetre föltünik, hogy Kukoricza Jancsi nem egyedül, hanem a huszárok seregében vívja legfőbb csatáit, ellenben János vitéz az ő csodás kalandjaiban már egészen magányossá válik, vagyis csak most lesz igazi egyéniséggé, aki maga szerzi meg az „óriások” fölötti fensőbbségét, vagyis maga szervezi a föladatainak megoldásához szükséges óriási energiákat. Nincsen oly részlete ennek a második szakasznak, mely igen finoman eltakart jelképes értelme által nem ragadná meg a figyelmes olvasót. Ámde én nem szeretek ilyen allegoriák magyarázatába bocsájtkozni, mert a költemény sejtelmes szépségeihez hozzányulni nem akarok. Elég lesz tehát, ha arra a pontra utalok, ahol az allegoria már maga megszólal. Mikor János vitéz urrá lett a kősziklákat faló óriások birodalmában, vitézlő útján egy fölöttéb érdekes tartományba, a Sötétség országába kerül, ahol országos gyülésre sereglett boszorkányok mérhetetlen hadával kell megbirkóznia. Nosza hát sipja szavára előteremnek az ő engedelmes óriásai és ugyancsak derekas munkát végeznek a sötétség tartományában:

Az óriások sem pihentek az alatt,

Mindenikök egy-egy boszorkányt megragadt,

S úgy vágta a földhöz dühös haragjába’

Hogy széjjellapultak lepénynek módjára.

Legnevezetesebb a dologban az volt,

Hogy valahányszor egy-egy boszorkány megholt,

Mindannyiszor oszlott az égnek homlyaa,

S derült lassankint a sötétség országa.

(János vitéz, XXI.)

Ime, így kandikál ki János vitézből a világosság apostola, a költő maga. Petőfi már 1845-ben olyan rajongója az emberi nem haladásának, mint 1847-ben, mikor a XIX. század költőihez szól a század föladatairól. Csakhogy rajongása most még kissé alaktalan, miért is népies-naiv burokba göngyölve jelentkezik.

Meggyőződtünk tehát, hogy Petőfire nézve a népiesség eszköz a saját egyéniségének kifejtésére, fegyver a saját ideáljaiért való nagyszerű küzdelemre. Hogy hasonlattal éljünk: a népiesség az a zöld szúrós kehely, mely védően övezi Petőfi bensőbb költészetének ezerszirmú, színes, illatos virágpártáját. Amig a bimbó ki nem feslett, addig csak a hurkon akadtak meg az emberek szemei, de amikor a virág kinyilott, a lánglelkű egyéniség, az eszményhitű költő, a világszabadság apostola bontakozott ki belőle.

10.

Petőfi már nagy népszerüségnek örvendett, mikor egyéniségének legbenseje még alig nyilvánult költeményeiben. A szökött diák, a sárga pitykés közlegény, a borozó czimbora, a pajkos tüzű népdalok költője úgy megigézte a lelkeket, hogy sokan ezeknél alig sejtettek egyebet Petőfi egyéniségében. Tompa is 1844 így ir Petőfihez:

Vig szeszélyű bordalaid hogy olvasám,

Jól beszél ez a poéta! gondolám.

S életemben bár egyszer se láttalak:

Megengedj, de czimborámnak szántalak!

Hozzon egyszer jó fiú az Iste el!

Szivesen lát e sziv és a tölt kehely,

Jere hozzám „sárga pitykés közlegény”

Úgy segéljen, fővezérré teszlek én.

Jellemző azonban, hogy a mély önérzetű Petőfi a többi közt mit felel erre a versre:

Egyébiránt ne gondold, barátom,

Hogy én valami vad ficzkó vagyok,

Mihelyest a bor szinét meglátom:

Nem én! csak úgy csendesen vigadok.

S ha bizalmas ember van mellettem,

Mosolyogva a bús mult időket,

Elbeszélem, hogy mennyit szenvedtem,

Mint majd egyszer elbeszélem néked.

(Tompa Mihályhoz)

Petőfi ekkor (1844) már közel állott fejlődésének fordulópontjához, a fiatal csavargás ideje már emlékké vált, a népkegy fölemeli, és érezni kezdi, hogy szava van a haza ügyeiben. Ez oly gyönyörrel tölti el, hogy egész lénye hazafiságban olvad föl. Kezdetben még határozott politikai irány nélkül, édes szelidséggel szólal meg lantjának hazafias húrja:

Titkon kisérem lépteid,

S mindegyre híven;

Nem mint az árny az utazót,

Csak jó időben.

(Honfidal)

Majd az ősi dicsőség varázsfénye az, ami költészetének magasabb lendületet kölcsönöz; ő is érzi, mint Berzsenyi, Kölcsey és Vörösmarty:

Oh, nagy volt hajdan a magyar,

Nagy volt hatalma, birtoka;

Magyar tenger vizében húnyt el

Éjszak, kelet s dél hullócsillaga.

(A hazáról)

és ő is kesereg:

Elvirult már a magyarnak

Tettvirágos tavasza!

Hosszú,gyáva tespedésben

Pang, sinlődik e haza.

(Egri hangok)

De az ősi dicsőségnek még sem ő a valódi dalnoka. E tekintetben Vörösmartyé a pálma, és a magyar szív, mely a régi nagyságért lelkesedik, soha senkiben sem fog többé oly gyönyörüséget találni, mint Vörösmartyban. Mert Petőfi már uj dicsőség után sovárog. Ismeretes az a szava, hogy vasutra szeretné ültetni az egész magyar hazát, hogy néhány esztendő alatt tán kipotolná, amit nehány század alatt elmulasztott a haladásban. Minden lépéssel, amit a költő előre tesz, egyre jobban érződik kedélyének forradalmi jellege, melyet legjobban maga jellemez e szavaival: „Türelem, te a birkák s a szamarak dicső erénye…” A szabadság vágya mely benne lappangott a közélet szellőjének érintésétől lángra kap és saját lelkének benső orkánja által táplálva, az egész világot elboritó tüzvészszé lesz. Ha valakiről a világirodalomban, hát Petőfiről mondhatjuk el, hogy ő ugyancsak a szabadság eszményének költője volt. Mégis mily érdekes megfigyelni, hogy szabadságköltészet enem 1848-ban és 49-ben, hanem 1846-ban éri el culminatióját.

Nem kell ahhoz bővebb magyarázat, hogy az 1848 és 49-iki évek nem kedveztek túlságosan a költészetnek, még az olyan szabadságköltészetnek sem, milyen a Petőfié volt. Maga a költő is mélyen érezte ezt, s már nála érezi és dalolni egy volt, hát ezt a fájó érzését ki is dalolta: „Mit daloltok még ti, jámbor költők?” czimű versében (1848). A vers első két szakában mintegy maga a forradalom szelleme neki támad a poétáknak, hogy mért dalolnak, mikor a világ úgy sem hallgat reájuk, és mikor a csaták mennydörgésében elenyészik a pacsirtaszó. Mire a költő e halhatatlan sorokban válaszol:

Meglehet. De a madár nem nézi,

Hallgatják-e őtet odalent?

A pacsirta fönn a kék magasban

Istenének és magának zeng.

Önmagától száll a dal szivünkből,

Ha bú vagy kedv érintette meg.

Száll a dal, mint szállanak a szélben

A letépett rózsalevelek.

(Mit daloltok még ti, jámbor költők?)

Mint ez és még több más példa is igazolja, Petőfi még 1848-ban is annyira ki tudja magát ragadni az események hatása alól, hogy művészete zenithjéről nem hanyatlik le; de azért mi türés-tagadás: a pacsirtaszónak nem kedvez az ágyúk dörgése. Ne csodálkozzunk tehát azon, ha Petőfi szabadságköltészete akkor hallatja legmagasabb C-hangjait, mikor a világzivatar még csak közeledőben van. Sőt éppen azon kellene csodálkoznunk, ha ez nem így volna.

Petőfi az ő nemzeti és szabadság-költészetének két legjelentősebb darabját 1846 végén irta. Ennek az esztendőnek két legutolsó verse: „A magyar nemzet” és „Egy gondolat bánt engemet” szorosan összetartoznak és közelebbi megvilágitást igényelnek.

Ami „A magyar nemzet”-et illeti, elég abból ezt a két sort idéznem: Ha a föld Isten kalapja, - Hazánk a bokréta rajta! hogy annak egész tartalma az olvasó lelke előtt álljon. A költeménynek bátran ilyen czimet is adhatnánk: A nemzeti eszme: vagy A nemzeti gondolat,mert aki annak érzelmi tartalmát a bölcsészet vagyis a gondolatok nyelvére leforditani próbálja, az megtalálja benne mindazt, ami a nemzeti eszme lényegéhez tartozik. Petőfi ebben a költeményben foglalta össze minden rajongását a magyar földért és nemzetért és minden bánatát, szégyenkezését, haragját nemzeti elmaradottságunk miatt. Éppen az ő dynamikus ihletének megfelelő föladat volt az, hogy egy versben két ellentétes hangulatot egyesitsen és ugyanakkor mikor lángoló öleléssel karolja át nemzetét, egyben meg is korbácsolja nagy önérzethijjasságát. „Csak a magyar büszkeséget – Csak ezt ne emlegessétek!” Minden égbetörő pathos nélkül a legegyszerübb szavakkal a világtörténet itélőszéke elé állitja a magyarságot, fölvetvén a kérdést, hogy ha a nemzetnek most jönne halála, vajjon mit hagyna örökségül az emberiség számára? Vagyis azt nézi, hogy a magyar nemzet mennyire felel meg világtörténeti, emberiségi küldetésének? Abból a szempontból tekinti a nemzetet, amelyből minden modern embernek a nemzeteket tekinteni kell. Hogy Petőfi ilyen szempontból, az emberiségi küldetés szempontjából nézi a magyarságot, az adja meg költeményének eszmei jelentőségét.

És mégis vannak közöttünk még ma is sokan, akik a nemzeti és emberiségi gondolat közt ellentétet látnak! Vannak olyanok, akik a nemzeti gondolatot fölcserélik a kizárólagosság, az elszigetelődés, szóval a maradiság gondolatával! Hát Széchenyi hiába ébresztette volna a magyarságot emberiségi küldetésének gyakorlatias tudatára? És Petőfi ugyan e tudatot hiába ruházta volna föl a költészet minden hóditó varázsával? A világtörténelem minden tanitása is csak mi rajtunk nem fogna semmit? Mert mit tanit a történelem? Tanitja azt, hogy csak az ókori népek, a zsidók, görögök és rómaiak állottak a kizárólagosság álláspontján: mert az idők még nem érettek volt meg arra, hogy művelődésünk emez úttörő népei fölemelkedjenek az emberiség életközösségének gondolatához. És miért kellett megbuknia, romba dőlnie a római világbirodalommal együtt az egész ókori civilisationak? Azért, mert a római világbirodalom a rabszolgaság alapjain nyugodott, vagyis mert kizárta, hogy a különböző népek a maguk egyénisége szerint emberiségi hivatásuknak élhessenek. és mit köszönhetünk a zsidóságból kivirágzó kereszténységnek? Köszönhetjük azt, hogy uj és magasabb érzésmód gyökeredzett meg a szivekben, mely olyan közösséget tudott teremteni a népek között, minő az ókorban még nem fejlődhetett ki. Ezen az uj érzésmódon épitette föl az ujkori fölvilágosodás (a tudomány, művészet, technika stb.) az újkori nemzeti gondolatot, mely tehát lényegesen különbözik az ókoritól. az ujkori nemzeti gondolat már az olasz renaissance nagyszerű szellemi mozgalmaiban sarjadzott ki, de csak a franczia forradalom világot rázó katastrophájában érlelődött meg teljesen. Ennek a modern nemzeti gondolatnak értelmében a nemezetek csak az egymással való közösségben, vagyis folytonos versenyben és kölcsönhatásban fejthetik ki egyediségüket, nem pedig a közösség megtagadása, az elzárkózás és elszigetelődés által. Minden nemzet a maga egyedisége, vagyis a maga természetadta és történelmi helyzetének módja szerint szolgálja az általános emberiségi föladatokat és csak oly mértékben érdemli meg a nemzet nevét, amily mértékben hozzájárul az emberiség örök javainak szaporitásához. Viszont az emberiség haladása menten lehetetlenséggé válnék, ha nem léteznének egymással folyton versenyző és legbensőbb kölcsönhatásban álló nemzetek, akik egyéniségüket mennél határozottabban kifejteni, differentiálni iparkodnak. A nemzeti és általános emberiségi gondolat tehát nem csak hogy nem zárják ki egymást, de sőt egymást oly mértékben föltételezik, hogy egymás nélkül egy pillanatig sem állhatnak meg. Ez modern gondolkozásmód, mely ötszáz esztendő óta alakul ki mind világosabban az európai államok történeti életében, de legfőképen a nagy franczia forradalom óta,melynek egyik legfőbb hatása az volt, hogy a nemzetek souverain egyediségük, önrendelkezésük, szabadságuk, szóval emberiségi hivatásuk világos tudatára ébredtek. Hiszen éppen napjainkban látjuk, hogy a franczia forradalmi szellem utóhatása alatt még az ozmánság is nemzeti öntudatra ébred, megifjodik, uj életre támad. Sőt szemünk előtt folyik az az óriási és a beláthatatlan történelmi folyamat, mely Ázsia összes népeit a modern értelemben vett Ázsia összes népeit a modern értelemben vett nemzeti gondolat erejével ezredéves lethargiájukból fölébreszti és az európai nemzetek versenytársává avatja.

Bocsánatot kérek e kitérésért, de a nemzeti önérzet nálunk annyira elhomályosodott, hogy egyre szaporodik azoknak száma, akik a nemzeti eszmét az emberi haladásba ütközőnek látják. Ha ez igy áll, akkor nagyon megérett az idő, hogy Petőfihez visszatérjünk. És mily különös: „A magyar nemzet” czimű költeménye olyan, hogy mindenik sora hatványozott mértékben illik mai viszonyainkra, vagyis olyan, mintha az egyenesen ma iródott volna. Lerajzolja természettől áldott voltát ez országnak.

S ilyen áldások daczára

Ez a nemzet mégis árva,

Mégis rongyos, mégis éhes,

Közel áll az elveszéshez.

(A magyar nemzet)

És aztán leirja az anyaginál még sokkal nagyobb szellemi nyomorát, melynél fogva itt mindennek a világon inkább van értéke, mint a jellemnek, mint a tehetségnek és tudásnak.

S szellemének országában

Hány rejtett gyöngy és gyémánt van!

S mindezek maradnak ott lenn,

Vagy ha éppen a véletlen

Föl találja hozni őket,

Porban, sárban érnek véget,

Vagy az inség zivatarja

Őket messze elsodorja,

Messze tőlünk a világba,

Idegen nép kincstárába.

És ha ott ragyogni látjuk,

Szánk-szemünket rájok tátjuk,

S ál-dicsőséggel lakunk jól

Hogy ez onnan van hazánkból.

Ez hát nemes büszkeségünk,

Melyről annyiszor mesélünk?

Azzal dicsekedni váltig,

Ami szégyenünkre válik!...

(A magyar nemzet)

Bizony mond is olyan ítéletet rólunk, mintha – itt élne köztünk.

Ezer éve, hogy e nemzet

Itt magának hazát szerzett.

És ha jöne most halála,

A jövendő mit találna,

Mi neki arról beszélve,

Hogy itt hajdan magyar éle?

S a világtörténet könyve?

Ott sem lennénk följegyezve!

És ha lennénk, jaj minekünk,

Ezt olvasnák csak felőlünk:

„Élt egy nép a Tisza táján,

Századokig lomhán, gyáván.”

(A magyar nemzet)

Az „Egy gondolatbánt engemet”, melylyel Petőfi 1846-iki verseit lezárja, az ő szabadságköltészetének jól ismert csúcspontját képviseli. Akadt tudós, kritikus, aki ezt a költeményt a világszabadságról alkotott zavaros német elméletek hatásának tulajdonitotta, a költőt magát pedig szájhősködéssel vádolta, amiért azt kivánta magának, hogy „Ott essem el én – A harcz mezején” stb. És általán tapasztalható, hogy bizonyos kritikusok nagyon meg vannak akadva a „világszabadság” fogalmával. Szomorú fényt vet a mi műveltségünkre, hogy még ilyen fogalom is magyarázatra szorul. Mert ez arra vall, hogy nálunk valóban nem ismerik vagy legalább elfeledték a nemzeti és emberiségi gondolat válhatatlan kapcsolatának elvét, mely pedig nemzeti ujjászületésünk alapgondolata volt. Minden nemzet, mely a saját szabadságáért küzd, éppen ez által az egész emberi nem szabadságának harczosává válik. Igy éreztek a mult század első felének szabadsághősei mind, és ha az egyik elnyomott nemzet fegyvert ragadott, akkor a tertvérnemzet fiai segitségére siettek. A nagy franczia forradalomnak ugyanis az volt legjelentősebb kihatása az európai nemzetek életére, hogy a solidaritás érzését fejlesztette ki a szabadságra vágyó összes nemzetek között. Midőn tehát Petőfi a magyar szabadságért lángolt, ő úgy érezte, - s vele éreztek annak a kornak fölvilágosodott fiai mind, - hogy a világszabadságért akar síkra szállani. Amint hogy az, aki helyesen érez, másként nem is érezhet. Mert ahol valamely elnyomott nemzetnek a maga szabadságát kivivnia sikerül, ott ül csak igazi ünnepet az emberiség géniusa. Petőfi ezt dalolja: s a magyar nemzetnek dicsősége, hogy a nyugat minden nagy öltői közt nem támadt a világszabadságnak olyan dalnoka, mint Petőfi.

Szokássá vált nálunk Petőfi jelentőségét, hogy úgy mondjam, localis szempontokból vett mértékekkel méricskélni és il módon az ő világirodalmi nagyságát a mi szomorú kicsinyes viszonyainkhoz letörpíteni. Nemzeti életünk, fájdalom, nagyon elszigetelődött; félkörben körül vagyunk véve osztrák tartományokkal, melyek a nagy világ eleven életáramlataitól elszakítanak és nem csak anyagi fejlődésünket zsibbasztják meg, hanem ami még talán ennél is lehangolóbb: még szellemi látásunkat is elhomályositják, úgy, hogy nemzeti öntudatunk apályával együtt megapadt általános emberiségi föladataink, a nyugati nemzetekkel való életközösségünkből eredő nagy történelmi kötelességeink iránti érzékünk is. Innen van, hogy nagyjainkat sem tudjuk többé méltányolni. Csak még egy dolog iránt maradt érzékünk: az általános vad életversenyben, mely már valósággal „bellum omnium contra omnes” jellegét kezdi nálunk ölteni, az egymásnak szenvedélyes lekicsinyitése végett látszunk már csak létezni. Ebbe a pártos forgatagba vesznek bele a lelki értékek mind; ebbe a sötét örvénybe ragadtatva, már-már azt a mértéket is elveszitjük, melylyel történelmi nagyságainknak általános emberiségi jelentőségét értékelnünk kellene.

A 19-ik század nagy lirai költői közül vajjon ki az, akit mint Petőfit egyenesen a világszabadság apostolának nevezhetnénk? Ki az,aki a franczia forradalmi szellemből kisugárzó ama nagy gondolatnak, melyet a világszabadság szóval jelölünk, olyan megszemélyesitője volna  mint Petőfi? Sem Béranger, sem Heine vagy Hugo erre a jelzőre nem pályázhatnak. Legfölebb Byron lehet az, aki életének végén az ujgörög nemzet szabadságáért való hősies fáradozásával, fényesen szemlélteti a modern nemzetek solidaritásának azt az elvét, mely az ujkori szellemnek már eddig is legnagyobb sociális vívmánya, s mely a jövőben is beláthatatlan nagy társadalmi haladásnak leszen elsőrangú tényezője. De ha Byron-t (1788-1824) emlegetjük, ne feledjük el, hogy a 19-ik századnak eme legnagyobb szabású lirai költője tiz évvel idősebb lett mint Petőfi, vagyis harminczhat éves kort ért el, ugy hogy őt a világ férfikorának teljesen kifejlett erejében láthatta, amikor jóformán már mindent beváltott, ami költői lángelméjében igéretként foglaltatott. Ne feledjük el továbbá, hogy az angol nemzet vajmi más talapzatra állithatja jeles fiait, mint a léteért küzdő s elemi válságokban leledző magyarság. Mégis, ha tisztán a világszabadság eszméjét tekintjük, akkor vajjon ki nem érzi, hogy annak legigazibb megszemélyesitője Petőfi volt: Byron költészete ugyanis éppenséggel nem a világszabadság gondolatában culminál, holott Petőfi költészete legmagasabb kilángolásában éppen ezt az igét hirdeti öröktüzű égi betűkkel a késő századoknak. A magyar nemzet történelmi helyzetében rejlik annak titka, hogy csak magyar költő érezheti át teljesen, mennyire egybeesik a nemzeti szabadság (vagy függetlenség) gondolta a világszabadságéval.

Mikor a magyar nemzet 1848-ban szabadságharczát vívta, egész Európa szeme ezen a harczon csüngött, mert mindenki önkéntelenül is érezte, hogy ebben a szabadságharczban dől el igazában az összes európai nemzetek szabadságának nagy kérdése. Petőfi igy érzett, s az ő apostoli szive helyesen érzett. Hogy a mi szabadságharczunk megbukott, az csak annak a kétségbevonhatatlan jele, hogy az európai nemzetek szabadságának kérdése még egyáltalán nincsen megoldva. Ne legyünk tehát kishitűek amiatt, hogy maholnap már majdnem minden nemzeti egyéniség kivívja a maga souverainitását, és hogy mi magyarok jutunk majd legutoljára küzdelmeink jól kiérdemelt béréhez. Eljön annak ideje, mikor az európai nemetek szeme ismét Magyarországon fog csüngeni, és nem lesz többé művelt ember, aki nem látja, hogy a magyar szabadság kérdésében benne foglaltatik az összes európai nemzetek szabadságának problemája. Ha majd ez a nevezetes történeti pillanat elkövetkezik: akkor fogjuk csak igazán megérteni, hogy mily nagy próféta volt Petőfi, akinek lelkében a magyar szabadság a világszabadsággal azonosult.

Oh, nem véletlenség az, hogy minden nemzetek között éppen a magyarnak támadt a legnagyobb szabadságköltője. A magyar nemzet lelkületéből, ezeréves történeti multjából következik az, hogy a nemzeti szabadság gondolata sehol a világon nem érlelődhetik meg oly mélyen, mint minálunk. A magyar nemzet lelkületéből, ezeréves történeti multjából következik az, hogy a nemzeti szabadság gondolata sehol a világon nem érlelődhetik meg olyan mélyen, mint minálunk. A magyar föld ugyanis az, melyen a nemzeti szabadság gondolatát a legnehezebb megvalósitani. Ami nehézség csak útjába állhat a nemzeti szabadság győzedelmének: az mind a mi magyar világunkban együtt található oly mértékben, mint sehol másutt a földön. Nyelvi elszigeteltségünkön kívül, példátlan felekezeti és nemzetiségi széttagoltságunk, s főképen a germán, szláv és román néptenger közé való ékeltségünk okozza azt, hogy a nemzeti szabadság kérdése nálunk olyan súlyos problémává lett, melybe beleszövődik az összes európai népek és fajok szabadságának kérdése. Sem a német, sema szláv, sem a román nemzetek souverainitásának határkérdései nem oldhatók meg valójában a magyar szabadság kérdésének megoldása nélkül: ez az a tudat,mely Petőfit, mint magyar szabadságköltőt a világszabadság egyetlen dalnokává avatta. Itt a Duna és Tisza közén fog eldőlni, vajjon az európai nemzetek valóban képesek-e modern értelemben vett nemzetrendszert alkotni, mely a nemzetek solidaritásának elvén nyugodjék, vagyis minden nemzeti egyediségnek egyéni kifejlődése számára a lehető legnagyobb szabadságot biztositsa. Itt, csakis itt dőlhet el az ujkori társadalomnak ez az alapvető kérdése, mert itt fut össze minden elképzelhető nehézség, mely ez alapvető kérdés megoldása elé tornyosulhat. Nem elbizakodottság tehát az, ami velünk mondatja, hogy a szabadság kérdése iránt mindennemzetek között a magyar a legérzékenyebb: hanem ellenkezőleg nemzeti életünk számlálhatatlan nyomorusága az, ami bennünk ezt a jogos öntudatot évszázados harczok folyamán fölébresztette és kifejtette. Mennél súlyosabb föladattá vált reánk nézve nemzeti szabadságunk teljes mértékű megvalósitása, annál erősebb a hitünk, hogy ebben a föladatban benne rejlik magának az ujkornak nemzeti szabadságproblémája. Mondjuk ki egyenesen a meggyőződésünket: Magyarország a nemzeti szabadság kérdésében a vénhedt Európa fiatalon lüktető szivének mondható. Tanubizonyság reá a Petőfi költészete. És ha egynehány évtizeden át ez az öntudatunk kissé elernyedt is, jönnek majd költők, talán még Petőfinél is nagyobbak, akik éreztetni fogják nemcsak velünk, de az egész művelt világgal, hogy a magyar szabadságban a világszabadság benne foglaltatik.

11.

Petőfi gondolkozásmódjának, világfelfogásának kialakulására misem birt olyan mély és elhatározó befolyással, mint a nagy franczia forradalom történeteinek olvasásából meritett impressio. Kedélyének lázas gyorsaságú lüktetése megkivánt egy kivülről jövő szélvészt, mely táplálékot adjon saját benső háborgásának. s ezt a kivülről eredő förgeteget, melyre kedélyének épp oly nagy szüksége volt, mint tüdőnknek az élenyre, meg is találta a franczia forradalom fölujuló zivatarában. Petőfi forradalmi temperamentumára misem jellemzőbb, mint hogy semmit sem szeret úgy leirni, mint a förgeteget, és hogy képzelmének óriási ereje sehol sem mutatkozik oly megdöbbentően, mint az ilyen leirásban. Már a Felhők-ben (1846) olyan leirását adja a viharnak, hogy valami hasonlót a világ más költőjénél alig találhatunk:

Oda nézzetek!

Csatára iramlik a fergeteg;

Paripája a szél, a nyargaló,

Kezében a felleg a lobogó,

Amelynek villám a nyele.

Vágtat vele, vágtat vele

Csatára, csatára…

Mint harsog trombitája,

A mennydörgés!

(Oda nézzetek!)

A forradalom szélvészét halljuk dübörögni e nagyszerű sorokban. Érdekes, hogy Francziaországban, a nagy forradalom hazájában, nem akadt költő, aki a forradalom szelét igy érezhetővé tudta volna tenni. Mert valóban viharzó kedélye a világon nincsen másnak, mint a magyarnak. Fényes bizonyság erre a förgetegnek egy másik leirása, melyet Petőfi „Az apostol”-ba szőtt be, s mely voltaképen az ő saját tüneményes kedélyalkatának és képzelő erejének legtökéletesebb rajza:

Népetlen utczákon csak egy

Őrült bolyongott,

A fergeteg.

Nyargalt az utczákon keresztül,

Mikéntha ördög ülne hátán,

És lángsarkantyút verne oldalába.

A háztetőkre ugrott fel dühében,

És besüvített a kéményeken.

Tovább rohant s teli torokkal

Ordítozott belé a

Vak éj siket fülébe.

Aztán a fellegekbe markolt,

Rongyokra tépte éles körmivel,

S reszkettek a megrémült csillagok,

s a felhődarabok között

Idébb-odább hömpelyge a hold,

Mint a holt ember a hullámokon.

(Az apostol. V.)

Hogy az ilyen kedélyalkat mennyire beleillik a forradalmi időkbe, azt ugy-e magyarázni nem kell. Nem is akadt sehol más nemzetek között költői lélek, akinek lelki rythmusa olyan teljesen egyezett volna a forradalmi idők szellemével, mint a Petőfié. Szóról-szóra elhihetjük neki, amit naplójegyzeteiben mond: „Évek óta csaknem kirekesztőleges olvasmányom, reggeli és esti imádságom, mindennapi kenyerem a franczia forradalmak története, a világnak ez uj evangyélioma, melyben az emberiség második megváltója, a szabadság hirdeti igéit.” (1848. márczius 17.) Európa költői közt valóban ő képviseli legjobban azt, amit a franczia forradalom szellemének nevezhetünk, és ha a magyar nemzetnek, a magyar irodalomnak van oka valamire büszkének lenni: úgy bizonyára ebben rejlik önérzetének egyik elsőrendű jogczime. Petőfi költészetével bizonyithatjuk be legfényesebben, hogy az ujkori szellemnek a magyar nemzetnél tüzesebb és lelkesebb képviselője az európai nemzetek között nem található.

A föntebbi idézetből egyszersmind láthatjuk, hogy Petőfi a franczia forradalmi szellem leglényegesebb tartalma gyanánt a szabadság eszméjét szűri le a maga számára. A szabadságot mondja az emberiség második megváltójának és semmi kétség sem férhet hozzá, hogy ő magát öntudatosan eme második evangélium apostolának, szükség esetén vértanujának tekinti:

Puszta, puszta, te vagy a szabadság képe

És, szabadság, te vagy lelkem istensége!

Szabadság, istenem, még csak azért élek,

Csak azért, hogy egykor érted haljak én meg,

S síromnál, ha érted onthatom véremet,

Meg fogom áldani átkos életemet.

(A csárda romjai.)

De a franczia forradalom szellemében nem csak a szabadság eszméje, hanem a társadalmi és politikai irányelvek egész halmozata kavarog, fájdalom, nagyon is zagyva egyvelegben. A szabadság, egyenlőség és testvériség jelszavai már azért is kétértelmüek, mert nem tudni, hogy vajjon csak az egyes emberekre vonatkoznak-e, avagy ami főfontosságú dolog, tudatosan kiterjesztődtek-e a nemzetekre, mint az emberi társadalmat alkotó egységekre? Ami különösen a testvériséget illeti, az olyan magasabb érzésmód, melyet nem a franczia forradalomnak, hanem a zsidóságból sarjadt keresztény hitnek köszönhetünk. És a keresztény értelemben vett testvériség nem csak az egyes emberekre, hanem a solidaritásban élő nemzetek rendszerére is vonatkozik; mert a kereszténységnek éppen az a legnagyobb világtörténeti dicsősége, hogy egymással solidaritásban (testvéries kölcsönösségben) élő nemzetek rendszerét teszi lehetővé; illetve ennek a solidaritásnak fokozatos kifejlődését biztositja a jövendő évezredek folyamán. A franczia forradalom maga csak egy véres mozzanata volt ennek a nagy fejlődési folyamatnak, mely egy lépéssel előbbre vitte ugyan a nemzetek solidaritásának gondolatát, sajna anélkül, hogy azt világosan kifejezésre tudta volna juttatni. Ennek a solidaritásnak érelmét legmélyebben Petőfi sejteti, midőn a magyar szabadságot a világszabadsággal egybeejti.

A franczia forradalom jelszavai közt az egyenlőség látszik a legkönnyebben érthetőnek, pedig ebből eredt a legtöbb fogalomzavar és az emberiség haladásának legsúlyosabb akadálya. Az egyenlőség nevében lehet ugyanis legkönnyebben támadást intézni minden embernek egyetlen kincse, az ő egyénisége ellen. A természet még csak két falevelet, két rügyet, két sejtet sem alkot soha egyenlőnek, s ez az egyenlőtlenség örök törvénye mindennek, ami él, mindennek ami szervezettel bír. Az emberi társadalom, mely a munkafölosztás és munkaegységesités, szóval a munkaszervezés elvén nyugszik, éppenséggel csak úgy állhat fönn, csak úgy teljesítheti emberiségi föladatait, ha minden egyén egészen külön, éppen csak az ő egyéniségéből következő helyet foglal el benne. A jól értelmezett egyenlőségi elv tehát csak azt mondja, hogy mindnyájunknak egyenlő jogunk van nem egyenlőknek lenni, vagyis mindenkinek egyenlő joga van a maga egyéniségében rejlő és őt mindenki mástól megkülönböztető képességeket a maga egyéni módja szerint kifejteni, természetesen csak oly értelemben, hogy ebből egyszersmind a közösségnek is a lehető legnagyobb előnye származzék. A társadalom csak akkor virul igazán, ha minden egyén teljesen kifejtheti egyéni sajátlagosságát, és az egyéniségek csak akkor fejthetikki igazán sajátlagosságukat, ha a közösség javára fejtik ki azt. Ez nem egyéb, mint az individualismus és socialismus válhatatlan kapcsolatának elve,melyset azonban a franczia forradalom ujítói megfogalmazni nem tudtak. A forradalom emberei az egyik pillanatban megtagadják a társadalmi közösséget, hogy az egyéniség jogait védelmezzék, a másik pillanatban minden egyéniség megsemmisítésére törnek, hogy fönntartsák a társadalmi közösséget. Ebbe a kettős hibába esnek a franczia forradalomnak communistái és utopia gyártói majdnem kivétel nélkül. A franczia forradalmi szellem világtörténeti nagy bűne az, hogy fölszabadította a társadalmat romboló szenvedélyeket, sőt valósággal tudománynyá fejlesztette a társadalom rendszeres mérgezését, az emberi civilisatio ellen való rendszeres háboruságot. Ha látjuk a fényt, melyet a franczia forradalmi szellem árasztott a világra, akkor az igazság nevében látnunk kell ezt a sötét árnyékot is, mely ama fénynyel együtt járt.

Bármily szertelenkedő léleknek is lássék petőfi az első tekintetre, ő a franczia forradalom szelleméből némely poétai túlzásoktól eltekintve, mégis csak annak legbecsesebb alkatrészeit szűrte le költészetében. Mert az igazi költészet olyan mint az igazi philosophia: szűrőjén a salakot át nem bocsáthatja. Petőfi, aki a nép fiának érzi magát, a nép védelmezője akar lenni elnyomóival szemben, ámde a demagogia útjaira soha sem téved. Mikor megfenyegeti az uralkodó osztályokat, mégis egy pillanatra sem feledkezik meg a nemzetről, mint egészről és csak igazságos kiegyenlitést követel a különböző társadalmi rétegek között:

Az alkotmány rózsája a tiétek,

Töviseit a nép közé vetétek;

Ide a rózsa néhány levelét,

S vegyétek vissza a tövis felét.

(A nép nevében)

A nép boldogítására vonatkozó poétai álmait legérdekesebben „A XIX. század költői” czimű versében (1847) fejezi ki:

Ha majd a bőség kosarából

Mindenki egyaránt vehet,

Ha majd a jognak asztalánál

Mind egyaránt foglal helyet,

Ha majd a szellem napvilága

Ragyog minden ház ablakán:

Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,

Mert itt van már a Kánaán.

(A XIX. század költői)

Lehetne-e azt, amit itt a költ kifejezni kívánt, még szebben és még helyesebben megmondani? Valóban Petőfi legnagyobb költői erénye, hogy gondolatait oly világosan, élesen és mégis a szivet és képzelmet megigéző módon tudja kifejezni, hogy akárhányszor minden asesthetikai kivánalmunkat teljesen betölti.A föntebbi nyolcz sorban például meg van mondva mindaz, amit socialista irók vaskos kötetekben nem tudnak ily egyszerüen és hatásosan kifejezni. És érdekes a sorrendre ügyelni, melyben a népboldogságra vonatkozó álmait előadja; utolsó helyre teszi ugyanis azt a kivánalmát, hogy minden ember szellemileg meg-megvilágosodjék: utolsó helyre azért, mert nyilván ezt tartja a legjelentősebbnek, erre esik az egész versszak súlypontja. Petőfi versben és prózában több ízben fejezi ki, hogy a népek sorsa elsősorban szellemi életüktől függ, s ahol megvan még a nemzeti életnek szellemi épsége, ott minden anyagi nyomor és balsors ellenére a nemzeti élet talpra állitható, a függetlenség s a jólét teljes mértékben kivívható. Szóval Petőfi az ideális socialisták közé tartozik vagyis a lehető legélesebb ellentétben áll a ma divatos materialista socialismussal (marxismus), mely egyedül a gazdasági életnek tulajdonit komoly jelentőséget, a szellemi életet ellenben az „ideologia” gúnynévvel akarja csuffá tenni, vagy legalább olybá föltüntetni, mintha az csak puszta viszfénye volna az egyedül jelentőséges gazdasági harczoknak. Eme materialisták mégis a maguk számára akarják Petőfit lefoglalni! Vajha igazán lefoglalnák, vajha csak egy szikrája is a Petőfi homszerelmének a szívökbe szállna!

De „A XIX. század költői”-ből Petőfinek egy sajátságos nagy és jellemző tévedését is olvashatjuk ki:

Pusztában bujdosunk, mint hajdan

Népével Mózes bujdosott,

S követte, melyet isten külde

Vezérül, a lángoszlopot.

Ujabb időkben isten ilyen

Lángoszlopoknak rendelé

A költőket, hogy ők vezessék

A népet Kánaán felé.

(A XIX. század költői)

Kissé különös hivatás az, melyet itt Petőfi az ujkor költőinek tulajdonit! A költészet végül is csak a kedélyre, az érzelemvilágra tud közvetlenül befolyást gyakorolni, és bárha kétséget nem szenved, hogy a nagy költők e helyes érzésmód kifejlesztése által közvetve az emberi jellem kialakulására is befolyhatnak, mégis a nemzeti élet szorosan gyakorlati teendőiben nem őket illeti a vezérszerep. Petőfi komolyan összezavarta a költészet s a politika határait, és a költő számára olyan szerepet látszott követelni, minőre máskülönben csak a hivatott politikai vezér tarthatna igényt. Láttuk, hogy ifjú éveiben mily nehezen szakadt el a szinészpályától, s milyen súlyos élettapasztalatokra volt szüksége, míg végül belátta, hogy ő elsősorban nem a szinészet, hanem a költészet terén teljesithet igazi hivatást. Fejlődésének második szakában a szinészet helyét a politikai szereplés foglalja el nála, és most már a költészetet nem a szinészettel, hanem a politikával kezdi confundálni. Mi szivvel-lélekkel meghódolunk Petőfi világirodalmi angysága előtt, de ebből korántsem következik, hogy fátyolt boritsunk kissé komikai tévedéseire, melyek mind abból eredtek, hogy tulajdonképeni hivatásának területéről nagyon is hajlandó volt más szomszédos területekre lesiklani, melyeken számára babér nem termett. Petőfi egyéniségének ebben rejlett legnagyobb és legvégzetesebb gyöngesége: nem birt még kellő önkritikával, nem tudta még kimérni saját hivatásának határait. Ő például 1847-ben a bekövetkezendő forradalmat ilyen alakban látja előre:

Két nemzet lesz a föld ekkor, s ez szembe fog állni:

A jók s a gonoszak. Mely eddig veszte örökké,

Győzni fog itt a jó. De legelső nagy diadalma

Vértengerbe kerül. Mindegy. Ez lesz az ítélet,

Melyet igért isten, próféták ajkai által.

Ez lesz az ítélet, s ez után kezdődik az élet,

Az örök üdvesség; s érette a mennybe röpülnünk

Nem lesz szükség, mert a menny fog a földre leszállni.

(Az ítélet)

Szándékosan idézem e látnoki sorokat, hogy midőn a poéta nagyságát szemléljük, egyben világosan álljon előttünk az utópista, aki minden a világon, csak éppen politikus nem lehet. Petőfi határtalan optimismusát talán az idézett sorok helyezik legfényesebb világításba. Ő szentül hiszi, hogy a forradalom elhozza a végitélet napját, melyen a jók győznek a gonoszak fölött és a mennyország leszáll közénk a földre. A forradalmi utópistának, az ihlet mámorától elragadott költőszivnek vakhite ez, mely megérteti velünk, hogy Petőfi miért nem lehetett politikus, de egyben a leggyöngédebb érzést kelti bennünk a költő iránt, akinek egész lénye már annyira csak lelkesedésből áll, hogy nem tud különbséget tenni ég és föld között.

Különben az magában még nem is volna baj, hogy a költő eszményies hevületében utópista látományokra ragadtatja magát; sőt ellenkezőleg a legnagyobb aesthetikai gyönyörrel követnők őt képzeletének vakmerő röptében: a baj csak az, hogy a költő az ő látományait fölcseréli magával a zordon valósággal, és noha álmodik, mégis azt hiteti el magával, hogy ő komoly politikus. Csak egy teremtett lélek létezett a földön, aki Petőfit ebből a tévedéséből játszi könnyedséggel a helyes útra, a szerepléstől való visszavonulásra s a tiszta költészet útjára terelhette volna: talán fölösleges kimondanom, hogy ez a költő neje, Szendrey Júlia volt. Ámde Júlia, tán éppen mert oly nagyon boldoggá tudta tenni a költőt, sejtelmével sem birt ama föladatának, melynél fogva ő lett volna hivatva a költő lángelméjének sajátos alkatából szükségszerüen folyó gyakorlati hibbanásokat nőies tapintattal észrevétlenül ellensulyozni. Ő, mit mondom, a Petőfihez való szerelmi viszonyában tisztára regényhősnő volt, egészen olyan hősnő, amilyennek a regényes szivű költő őt kivánta, és igy vajmi könnyen érthető, hogy eszébe sem juthatott, férjét a fölösleges politikai szerepelgetéstől lehetőleg elvonni és mennél mélyebb benső concentratio útjára terelgetni. Egyébként a költő és neje viszonyának részletes jellemzése az életrajzirónak föladata, és e viszonyt itt csak annyiból tesszük szóvá, amennyiben erre Petőfi költészetének, főleg pedig „Az apostol”-nak magyarázatához szükségünk van. Petőfi a márcziusi napokban szerzett dicsősége és népszerüsége által elragadtatva, komoly politikai szereplésre vélte magát hivatottnak, elannyira, hogy ő, a költő, versenyezni látszik az akkori Magyarország politikai vezéreivel, Kossuth-tal és Széchenyivel. Félreértvén hivatásának határait, nem elégszik meg a márcziusi ifjuság élén szerzett dicsőségével, hanem mikor az ifjuság szereplésének ideje lejárt, tovább is oly módon avatkozik a politikába, amint ezt csak költő teheti, aki nem különbözteti meg az ihlet perczeit a prózai életvalóságtól. Nem veszi észre, hogy a politika nem költészet s a költészet nem politika, és a kettőnek összezavarása folytán tendentiosus republicanus, királyellenes verseket ir oly időpontban, midőn ezzel a nemzetnek semminemű szolgálatokat nem tehetett és csak a saját népszerűségének árthatott, sőt közellenszenvet támaszthatott személye és politikai szereplése ellen. Egyszerre csak arra ébredt, hogy rendkivüli népszerűségének tőkéje hirtelen elpárolgott, ami magában véve nem lett volna baj, ha káros visszahatást nem gyakorolt volna költészetére; Petőfi ugyanis nem tartozott ama költői egyéniségek közé, akiknek eleme az elszigeteltség, a komor magány; ő nem merit újnemű, magasabb ihletet abból, hogy ő magánosan áll, hogy őt a világ meg nem érti. Szóval ő nem a világbánat és világdacz költője; ő nem Byron s nem Shelley. Sőt ellenkezőleg, ha létezett valaha a világon költő, akinek életeleme, levegője a népszerűség, akkor az bizonyára Petőfi volt. Láttuk, hogy mily végtelen sovárgás tölti el, amig nem találja meg léete párját; nos hasonló végtelen sovárgás él benne a közszeretet iránt. Petőfit s a népszerűséget az istenek is egymás számára alkották, úgy hogy visszásabb állapot nem képzelhető annál, mint mikor Petőfi és a népszerűség egymásnak hátat forditanak.

Pedig a népszerűtlenségből eredő visszás, disharmonikus hangulatban irta meg egyik legjellemzőbb főművét „Az apostol”-t, mely teljes ellentéte a „János viztéz”-nek. Amilyen tündéries derű ömlik el az utóbbin, olyan ideges tépett és zaklatott hangulat uralkodik „Az apostol”-ban. De bárha szerencsétlen ihletnek szüleménye ez a költemény, mégis magán viseli a nagyság bélyegét, mert minden sorával sejteti, hogy mit alkothatott volna ez a költőlélek, ha nem feküdnék rajta valami átok, és nem süvitene rajta át a meghasonlottság, a kétségbeesés őrjöngő disharmoniája. Aki nem mint műélvező, hanem mint lélekbuvár olvassa a költeményt, az látja csak,mennyire dúlt a költő lelke és mennyire nem képes – éppen e dúltságánál fogva –állapotát művészileg kifejezni. Az érzi meg, hogy a rajongásra termett költő szivében megingott éppen az, ami rajongásának tartalma volt: a népbe és szabadságba vetett vakbuzgó nagy hite. Mi több: már a családi életen belül sem leli többé megnyugvását, mert bárha a költemény tele van a hős nejének dicsőitésével, mégis ebből a dicsőitésből semmi fénysugár sem fakad, mely megenyhitené a költemény vigasztalan sötétségét. Szóval, a költemény olyan hangulatból eredt, mikor Petőfi semmit, de semmit sem talált a világon, ami szivét valami édesebb megnyugvással kecsegtette volna; pedig merő zaklatottságból művészi kerek alkotás nem állhat elő.

És mégis,m ég ebben a vigasztalan költeményben is, egyszerre csak a hivő Petőfi jelenik meg előttünk,m ég pedig eszményies lelkületének olyan fénye sugárpalástjában, mint talán semelyik más művében. Az emberiség fejlődésébe, evolutiojába vetett hitét és a saját apostolságáról benne élő meggyőződését sehol oly szerényen, oly egyszerüen és oly elragadó költői eredetiséggel nem fejezte ki, mint ebben a költeményben, melynek egész meséje nem egyéb, mint egy hosszú idegszaggató dissonantia.

az ember elképed, mikor a foradalmi furortól áthatott ideglázas költeményben egyszerre csak ily harmonikus sorokat olvas:

„A szőlőszem kicsiny gyümölcs,

Egy nyár kell hozzá mégis, hogy megérjék.

A föld is egy gyümölcs, egy nagy gyümölcs,

S ha a kis szőlőszemnek egy nyár

Kell, hány nem kell e nagy gyümölcsnek,

Amig megérik? ez belékerül

Évezredek vagy tán évmiljomokba,

De bizonyára meg fog érni egykor,

És azután az emberek belőle

Világ végéig lakomázni fognak.

A szőlő a napsugaraktul érik;

Míg édes lett, hány napsugár

Lehelte rája élte melegét,

Hány százezer, hány miljom napsugár?...

A földet is sugárok érlelik, de

Ezek nem nap sugárai, hanem

Az embereknek lelkei.

Minden nagy lélek egy ilyen sugár, de

Csak a nagy lélek, s ez ritkán terem;

Hogyan kivánhatnók tehát, hogy

A föld hamar megérjék?...

Érzem, hogy én is egy sugár vagyok,

Amely segiti a földet megérni.

Csak egy nap tart a sugár élete,

Tudom, hogy amidőn megérkezik

A nagy szüret,

Akkorra én már rég lementem,

S parányi művemnek nyoma

Elvész az óriási munka közt,

De életemnek a tudat erőt ad,

Halálomnak pedig megnyúgovást,

Hogy én is, én is egy sugár vagyok!...

(Az apostol. XI.)

Lám, ez az igazi Petőfi; mert világfölfogásának szilárd változhatatlan alapjait itt fejezi ki. Ha pillanatnyi kétségbeesés hatása alatt, népszerütlenségének és anyagi gondjainak terhe alatt képzelete vad királygyilkos meséket sző,akkor az ilyenekben éppen csak futó hangulatot kell látnunk,melynek kifejezésére a költőnek szüksége van, hogy lelkének harmoniáját megint visszanyerhesse. Akik oly nagyon fönnakadnak Petőfi forradalmi túlzásain, miért nem tesznek kellő különbséget aközött, ami a költőnek igazi lénye és ami nála csak átmeneti,visszás, tépett hangulat? Minden nagy szellem műveiben találunk részleteket, melyekről azt mondjuk, hogy elavultak, a mai nemzedéket már közvetlenül nem érdeklik, és csak úgynevezett történelmi érdeklődést kelthetnek, vagyis nem annyira ama nagy szellem lényegéhez, mint inkább korának, külső viszonyainak jellemrajzához tartoznak. Igy vagyunk Dante-val, Milton-nal, Byron-nal, Goeethé-vel és akármelyikmás költői nagysággal. Igy vagyunk Petőfivel is. Kit érdekelnek ma már az ő lirai királygyilkosságai és pathetikus republikánus balladái? Elavultak: már csak történeti érdeklődést kelthetnek. Helylyel-közzel mosolygunk is rajtuk. Mert látjuk, hogy a költő politikai szerepléseiben egy kissé a franczia forradalom alakjait utánozgatta és e mimeléséből folyt az is, hogy némely versében szörnyű komoly republikánus vérengzéseket vigyen véghez. Mindezek a poétai vérengzések pompásan beleillenek a mult század 48-as és 49-es éveinek történeti keretébe és mással mint korfestő jelentőséggel nem birnak, de mint ilyen korszínező mozzanatok a történetbúvárra nézve értékesek lehetnek. Az aestheticus ezeket csak könnyedén érinti, mert a fősulyt arra kell helyeznie, hogy Petőfi egyéniségében az eredeti vonásokat élezze ki,melyek őt a világirodalom nagy lirikusai közé emelik.

Az imént idézett szőlőszem-hasonlat mutatja, hogy Petőfi világfölfogása nem olyan zavaros, milyennek azt „Az apostol”nak kuszált meséje föltüntethetné. Az a hasonlat mutatja, hogy Petőfi olyan fölfogást alkotott magának az emberi nem történeti evolutiojáról, amelyet még az úgynevezett „conservativ” gondolkozók is bátran a magukénak vallhatnak.Ki szemléltette még oly szépen a sociális fejlődés szörnyű lassuságát,m int éppen a türelmetlen Petőfi az ő szőlőszem-hasonlatában? És mily gyönyörű, mily modern szellemű látomány az, mely a földet egy végtelenül lassan érlelődő gyümölcs képében fogja föl, olyan gyümölcs képében, melynek érlelődési folyamatában az emberi szellem játssza a világító és melegítő nap szerepét. Hogy ez a kép,mely Petőfi sociális hitvallását tartalmazza, a legélesebb ellentétben áll az egész költemény lázongó, embert és istent káromló kétségbeesésével: az annyira szembetünő, hogy bővebb magyarázatra nem szorul.  De a költőnek ki kellett magából írnia ezt a kétségbeesését önmaga, családja, nemzete s az egész emberiség fölött, hogy sebzett lelke valamennyire meggyógyulhasson.

De „Az apostol” meséjét minden disharmonikus volta daczára is érdemes behatóbb figyelemre méltatni, mert hiszen a költőnek majdnem egész élete-pályája tükröződik benne. A János vitéz meséjébe naiv módszerrel lopta be oly módon a saját lelkületét, sőt életrajzi motivumait is, hogy ezt a kedves csinyt a tudós kritikus urak észre sem vették; vagyis a pompás átöltözésben Petőfit magát föl sem ismerték. Az apostolban ellenben oly világosan önmagát teszi a költő saját elbeszélése hősévé, hogy ez a tulon túli világosság már szinte sértően hat. Ha ilyen nyiltan magáról beszél a költő, miért kell a hősről mégis harmadik személyben szólania? Ha pedig a tárgyiasság kedvéért mégis a harmadik személyben beszél magáról, miért regényesiti el a saját életét? Az elregényesitő eljárásban rejlik a mű tulajdonképeni gyöngéje. Petőfi „Az apostol”-ban tisztára a franczia romanticismusból tanult módszerekkel dolgozik; igaz, hogy gyakran ezekkel a módszerekkel is erős hatásokat tud elérni, főként mikor borzalmakat halmoz borzalmakra; mégis ez a romanticismus inkább felelt meg szinészi, mint költői egyéniségének. Különösen azt sajnáljuk, hogy Petőfi ifjukori éveinek kalandjait annyira elregényesitette „Az apostol”-ban, holott azok minden romantikus világitás nélkül a maguk realitásában voltak csak igazában regényesek. Mily nagyszerű nyeresége lett volna irodalmunknak, ha Petőfi egyszer igazán belemarkol vala fiatal élményeinek dúsgazdag tárházába és megfesti azt, amit az életrajzirók soha elénk nem tárhatnak. Ámde Petőfiben bizonyos irtózat élt fiatalkori kalandjainak, illetve tévelygéseinek megrajzolásától, mert ezekben a főszerepet a lelkifurdalás motivuma játszotta. Nélkülözése, szenvedése, betegsége, nyomora, elhagyottsága, sok minden nemű megaláztatása mind, mind csak csekélység ahhoz a lelki kínhoz képest, mikor legsúlyosabb óráiban be kellett magának vallania, hogy eszményi törekvésénél fogva mégis csak meggondolatlanul a legmélyebb sebet ejtette szülei lelkén. Ha Petőfi ezt a motivumot ragadja meg, ha saját hirtelenkedő temperamentumának végzetességét tárta volna elénk: akkor alkothatta volna igazán meg az ő főművét. Minden költői egyéniség ott éri el fejlettségének csúcsát, ott nő tragikai magaslatig, ahol legkegyetlenebb kézzel szive legnagyobb gyengéjét ragadja meg, mert éppen csak a legmélyebb önismeret és legforróbb igazságszeretet erejével dicsőitheti meg igazán a maga egész valóját. Petőfi adósunk maradt azzal, hogy saját egyéni lelkületének legmélyére szálljon le, pedig kétségtelen, hogy erre igenis hivatást érzett magában, hiszen már 1845-ben mondja képzeletéről:

Mint búvár, sülyed a

Mélységek mélyére,

A legmélyebb tenger:

A sziv fenekére.

(Képzetem)

De ki kivánhatná huszonhat éves költőtől, hogy valóban szive fenekére bocsájtkozzék le, holott a világirodalom legnagyobb mesterei is, akik pedig magas életkort értek el, csak oly ritkán éreztetik velünk a gyönyört, mely az emberi sziv legmélyeinek föltárásából ered.

Petőfi nem csak ifjú vándoréveit, de a Júlia iránti szerelmét és házaséletét is romantikus világitásba helyezi „Az apostol”-ban jeléül annak, hogy még nem jutott el életének abba a szakába, mikor kritikusabb szemmel nézhetett volna vissza  saját pályájára. Éppen a forduló ponton állott, éppen a második nagy magábaszállás küszöbére jutott, mikor a végzet elragadta őt e siralmak völgyéből, talán hogy megkimélje őt attól a fokozott martiromságtól, melyet éppen a legszeretőbb sziveknek s legigazabb lelkeknek kell itt végig szenvedniök.

12.

Immár nagyjából áttekintettük a költő fejlődésének útvonalait, hogy egyéniségének jellemző alapvonásait, úgy amint azok költészetében megnyilatkoznak, kidomborithassuk; most már tehát csak az marad hátra, hogy egész pályáját átpillantván, a költő világfölfogását összefoglalóan jellemezzük, ami csak úgy lehetséges, ha természetpoesisét is közelebbről szemügyre vesszük.

Petőfi ama romlatlan hivő lelkek közé tartozik, kik éppen már hitük tisztasága és töretlen voltánál fogva, a tüneményes költői egyéniségek közé tartoznak. Érdemes volna az ő istenbe vetett hitéről külön tanulmányt irni, mert tudjuk, hogy ő minden felekezeti elfogultságtól föltétlenül szabad lélek volt, aki a többek közt igy dalol: „Az isten házából csárda!.. és miért ne? Itt és ott élhetünk az isten kedvére; s láttam én csárdában tisztább sziveket már, Mint kit naponkint lát térdelni az oltár”. És ez a nagyszerű költői elfogulatlanság nem hogy útjába állna a vallásos érzésnek, hanem ellenkezőleg igen erős és igen mély istenhitnek természetes alapja. És ez a hit olyan költői egyszerüséggel és tisztasággal fakad szivéből, hogy nem ismerek poétát, akinek egyénisége a Petőfiénél alkalmasabb volna annak a nevezetes kérdésnek vizsgálatára, hogy miképen fakad az istenhit az elfogulatlan ember lelkéből? Aki Petőfi költészetét ebből a szempontból figyelmesen áttanulmányozza, ahhoz az érdekes eredményhez jut, hogy az istenhitnek (legalább Petőfinél) kettős kútforrás van: a természet szemlélete s a földi boldogságra való vágyódás. „A Tisza” czimű költeményében egyszerre csak igy ragadja el az áhitat:

Ottan némán, mozdulatlan álltam,

Mintha gyökeret vert volna lábam.

Lelkem édes, mély mámorba szédült

A természet örök szépségétül.

Oh természet, oh dicső természet!

Mely nyelv merne versenyezni véled?

Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,

Annál többet, annál szebbet mondasz.

(A Tisza)

És „Az apostol”-ban visszatér ehhez a hangulathoz, hogy istenhitének kútforrása gyanánt tárja föl előttünk:

És ott a rengetegben,

A fellegekbe

Ágaskodó bérczek között,

Ahol mennydörgés a folyam zugása

S a mennydörgés ítéletnap rivalma…

Vagy ott a puszták rónaságán,

Hol némán ballag a csendes kis ér,

S hol a bogárdöngés a legnagyobb zaj…

Ottan megállt az ifju,

Körültekintett áhitattal…

(Az apostol, X.)

és ilyen érzés támadt szivében:

Imádlak, isten; most tudom, ki vagy?

Sokszor hallottam és sokszor kimondtam,

De nem értettem nevedet.

A nagy természet magyarázta meg

Hatalmad és jóságodat…

Dicsértessél, dicsértessél örökre!

Imádlak, isten; most tudom, ki vagy?

(Az apostol, X.)

Ugyanezt mondja el „Válasz, kedvesem levelére” czimű Júliához irt szép költeményében:

Midőn feljöttem gyermekéveim

Szűk völgyéből az ifjuság hegyére,

S láttam körülem a roppant világot,

Mely szépségekben olyan gazdag és

Gazdagságában olyan szép, hogy a szem

Egy élten át elgyönyörködhetik

Csak egy parányi részén is… midőn

Ezt a világot láttam, fölkiálték:

„Dicső, dicső a munka! hol keressem

A nagy mestert, ki mind ezt alkotá?

(Válasz kedvesem levelére)

De ekkor már a puszta természetszemlélet nem elégíti ki és kifárad „a nagy mester” fölötti bölcselkedésében, mert már megszólal istenhitének második nagy motivuma, a boldogságra való forró vágyódása, amely vágy pedig Petőfinél olyan hihetetlen magas hőfokot tud elérni, mint a világirodalom kevés más költőjénél. A boldogságra való vágyódásnak eme kivételesen magas hőfokában fejlik nem kis mértékben Petőfi költői tüneményességének titka: ebből fakad istenbe vetett hite is. A boldogságra vágyódást, mint hitének kútforrását, sehol sem fejezi ki Petőfi oly szépen és oly világosan, mint a már idézett „Bolond Istók”-ban, ahol az ifjú és az aggastyán vitatkoznak e kérdés fölött. Az aggastyán igy szól az ifjuhoz:

Majd ha dőlni készül élted fája,

S azt sem mondhatod,

Hogy ágán a boldogság-madár

Egyszer nyugvék, egy dalt csattogott,

Hanem a kínszenvedések függtek

Rajta, mint akasztott emberek:

Akkor mondd meg, milyen a világ,

Akkor mondd meg, fiatal gyerek.

(Bolond Istók)

Igy panaszkodik az aggastyán, „a sok évnek és sok búnak embere”, aki mindenben csalódva, már csak átoknak tekinti az életet, s nem ismer más érzést, mint a koporsóba való vágyakodást. Vele szemben a fiatal Bolond Istók azt fejtegeti, hogy a kétségbeesés minden bűnöknek koronája, mert nem egyéb, m int az istenben való kétkedés pokoli hangja. Pedig van a világnak atyja, hű gondviselője, aki nem feledkezik meg egy gyermekéről sem. Jósága, mint a nap, úgy vándorol a föld körül, hogy jusson belőle mindenkinek, és nincs olyan, kit e jóság elkerülne, mert:

Míg az ember boldog nem volt,

Addig meg nem halhat.

(Bolond Istók)

Ebben az egy mondatban benne foglaltatik Petőfi egész egyénisége vagy legalább is egész kedélyalkata. Ő benne ugyanis, mint tudjuk, már korán, 22-23 éves korában forradalmi vágyódásával együtt föltámad korai halálnak vészes sejtelme. Érzi, hogy az a túlerős láng, mely benne lobog, elsősorban reá magára válik veszedelemmé. Ez a balsejtelem pótolja nála azt, ami kevésbé tüzes lelkekben”lelkifurdalás” gyanánt lép föl. Érzi temperamentumának végletességét és ebből ered korai halálnak cassandrai előérzete, mely jellemzetes sötét árnyékot vet aranyos napfényben úszó költészetére. De halálsejtelmei között mindig egy gondolat vigasztalja, hogy nem halhat meg addig, amig igazán boldog nem lesz, és ezt neki hinnie kellett, mert e hit nélkül nem tölthette volna be költői hivatását. Nem élt a földön soha költő, akinek annyira szüksége volt a boldogság exaltatiojára, mint Petőfinek, mert csak ebből az exaltatioból eredhetett költészetének legmagasabb kivirágzása, igazi culminatioja, amint ezt a Júliához írt szerelmi költeményeiből látjuk. Ha ezeket nem irja meg, akkor élete valóban csak töredék lett volna, akkor Petőfi csak árnyéka volna önmagának. Az a hit, hogy neki még itt a földön éreznie kell egy mérhetetlen egyéni boldogságot, továbbá a saját költői hivatásába vetett hite, végül pedig istenhite egyetlen hitbe olvad össze, mely – hogy úgy mondjam – egyéniségének gyökere.

Nem a köznapi optimismus embere volt tehát Petőfi. Való igaz, hogy rózsaszinűb lélek az övénél már alig képzelhető, de éppen mert oly nagyon tud lángolni a boldogságért és mert oly mérhetetlen exaltatioba tud esni a boldogságon belül: utóbb maga is sejteni kezdi saját temperamentumának végletszerüségét. Fejlődésének első szakában még ez a balsejtelme nem tör költészetének fölszinére, akkor ő még csak amolyan szilaj, pajkos, aranyos ficzkónak látszik, akinél ilyen nóták járták: „Milljom átok, bort a billikomba…”, „Hortobágyi korcsmárosné, angyalom…”, „Befordultam a konyhára…”, „Ejnye mi az isten nyila, üres már a ládafia…”, „Hányadik már a pohár, csak ötödik…”, „A faluban utzahosszat muzsikáltatom magamat” stb. Akkor ő még csak lelkének felületéről veszi a hangulatokat. Élményei még nem ülepedtek meg, hogy érzelmeinek mélyeire szállhasson. A pezsgő ifjú vér még nem engedi meg, hogy kellő önismerethez jusson és kedélyalkatának végletszerüségét megsejtse. Csak az átmeneti időszakban (1845), midőn „Az őrült”-et irja és a „Felhők” szaggatott daltöredékei, aphorismái és látományai törnek elé zilált kedélyéből, támad föl benne baljós önismerete, melynél fogva önmagát az őrültnek képében objectiválja és képzelmét a világ összeomlásának látományai foglalkoztatják. De csak 1846-ban, vagyis fejlődésének második szakában bontakozik ki a világszabadságért való eszményi hevülettel együtt temperamentuma végletes voltának öntudata, korai halálának jós előérzete, sőt egyenesen halálvágya is:

Ott essem el én,

A harcz mezején,

Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,

S ha ajkam örömteli vég szava zendül,

Hadd nyelje el azt az aczéli zörej,

A trombita hangja, az ágyudörej,

S holttestemen át

Fújó paripák

Száguldjanak a kivivott diadalra,

S ott hagyjanak engem összetiporva…

(Egy gondolat bánt engemet..)

Mert olyanok a túlforró, nemes, eszményhitű lelkek: ha észreveszik saját kedélyalkatuk végletszerüségét, akkor halálvágy lepi meg őket, meghalni óhajtanak, de természetesen csak valamely szivükhöz nőtt eszmény szolgálatában, hogy ily módon engesztelő áldozatot hozzanak szivük végletes gyöngeségeért. Szóval a martir koronáért epednek. Ime, egy lélek, mely mindeneknél rózsaszinűbb, optimistább, s épp ennél fogva a vértanuságot szomjuhozza! Ki ismer még ilyet? A magyar nemzet ismerje meg ilyenképen a világszabadság dalnokát, Petőfit, s avassa őt szentjei közé. Mert ha nem tenné, akkor a nemzet nevét meg nem érdemelné.

De ez nem azt jelenti, hogy bálványimádást üzzünk Petőfi nevével, hanem hogy út valóban megismerni iparkodjunk. Mert lehetetlen valamely egyéniség kiválóságát valóban megérteni és e kiválóságban igazán gyönyörködni, anélkül, hogy gyöngeségét is át nem értettük volna. Az előbbiekben éppen azon fáradoztam, hogy a Petőfi egyéniségében rejlő alapgyöngeséget mennél világosabban föltárja. Láttuk, mily túlon-túl eped a földi boldogságért, vagyis hogy túlbecsüli azt, amit a földön elérhetünk. „Az apostol”-ban pl. így elmélkedik:

Mi czélja a világnak?

Boldogság! s erre eszköz? a szabadság!

(Az apostol, XI.)

Lám, itt Petőfi az ő szabadságeszményét, melyet mindenek fölé helyezett volt, mert egyenesen istenének mondotta, csak eszköznek tekinti a földi boldogság elérésében. „Az apostol”-ban föltárja előttünk a benső küzködést, melyet földi boldogságvágya és eszményhite folytatnak egymással. A börtön elhagyatottságába ugyanis,midőn nejének emékképe támad föl benne, így tör ki Szilveszter:

Nekem többé nem kell az élet,

Mert czélját elveszítém;

Te voltál czélja életemnek,

Te általad s te érted éltem,

Szerelmem istenasszonya,

TE egymagad voltál valóság;

A többi? az emberiség, szabadság,

Ez mind üres szó, puszta ábránd,

Melyért bolondok küzdenek.

Te egy magad voltál valóság,

szerelmem istenasszonya!

(Az apostol, XVII.)

Igaz ugyan, hogy Petőfi sohasem szenvedett börtönbüntetést szabadságköltészetéért, mint „Az apostol” hőse, Szilveszter, de azért a föntebbi sorok annál világosabb czélzást tartalmaznak magának a költőnek érzületére, mikor a népszerüség napja nem sugározza be többé életét, s e kietlen éjszakában neje is halottként áll képzelődése előtt. Megsemmisítve látja családi boldogságát és e rémlátomány hatása alatt egyszerre csak összeomlik eszmélyhite, és már csak a földi boldogságot tekinti az egyedüli realitásnak, minden egyebet, emberiséget, szabadságot stb. csak üres, semmitmondó phrasisoknak. Eszményeinek összeomlásával együtt megrendül vallásos hite és így tör ki isten ellen:

Zsarnok vagy, isten, és én

Átkozlak tégedet!

Ott ülsz az égi trónuson hideg

Méltóságodban érzéketlenül,

Csak úgy, mint itt a földi zsarnokok,

S uralkodol kevélyen, és naponként

Hajnalsugárral s megrepedt sziveknek

Vérével ujra s ujra fested

Királyi széked kopott biborát!

(Az apostol, XVIII.)

Tudjuk nagyon jól, hogy az ily káromlás csak visszája a sziv mélyéből fakadó istenhitnek; tudjuk tovább, sőt éppen benső vívódásai győznek meg erről tejesen, hogy Petőfi minden benső háborgásokon keresztül az eszmények embere marad; mégis érezzük, hogy valamint nem állapitja meg hivatásának határait és a költői hivatást összezavarja a politikával azonképen eszményei is egymásba ütköznek, nevezetesen a földi boldogság vágya és a szabadságeszmény egymást nála olykor elsötétitik: vagy úgy mint hires jelszavában, ahol a szabadságért föláldozza szerelmét, vagy úgy mint „Az apostol”-ban, ahol elkeseredettségében forditva a szabadság eszméjét ejti el és a családi boldogságot mondja élete egyedüli czéljának. A szerelemnek és a szabadságnak ez a versengése és hol az egyiknek, hol a másiknak fölülkerekedése a legbibésebb pontja Petőfi költészetének, mert a magánembernek és a közéleti embernek emez összeütközése mögött voltaképpen ott lappang a világfölfogás alapkérdésének, a materialista és az idealista gondolkozásnak bizonyos fokú tisztázatlansága.

Ámde vajjon ki csodálkozhatik az ellentétes világnézetekkel való eme küzködés fölött, holott mindnyájan csak lassan, nagyon lassan és a nagyok is csak késő éveikben jutnak valamely bevégzett világossághoz a világfölfogás alapkérdéseiben. Vegyük hozzá Petőfi kivételes temperamentumát, melyet az „Egri hangok”-ban ily fényesen jellemez:

Kedvemnek ha magja volna:

Elvetném a hó felett,

S ha kikelne: rózsaerdő

Koszorúzná a telet.

S hogyha földobnám az égre

Szivemet,

Melegitné a világot

Nap helyett!

(Egri hangok)

és akkor érteni fogjuk, hogy az ily gazdag sziv mily lángolóan tapadhat a földi boldogsághoz és hogy minden ideális lendülete, sőt vértanui hajlandósága daczára huszonhat éves korban még bizony meg tud fenekleni a boldogságnak kissé materiális izű fogalmában is. De azért a szerencsés sugalom pillanataiban igazi apostol szellem ő, aki teljes joggal mondja magáról:

Mit én tudok, higyétek, annak

Más fogja venni hasznát…

(Az apostol, XI.)

Mert valóban ő csak olyat tudott, amivel nem magának szerzett hasznot, hanem nemzetének dicsőséget s az emberiségnek gyönyörüséget.

Ha már most azt a philosophiát részletezzük, mely Petőfi költészetében részint sejtelmesen, részint egészen világosan átgondolva jelentkezik, akkor azt kell mondanunk, hogy Petőfi elsősorban és mindenek fölött társadalmi és csak másodsorban természet-bölcselő. az olyan mértéktelenül forrón érző és szerető sziv, mint a Petőfié, ezen alkatánál fogva annyira lángol a nemzetért, az emberiségért, szóval a társadalmi életközösségért, hogy bármily mély költői érzéke legyen is a természet iránt, mégis érzéseivel, gondolataival túlnyomóan ott jár a társadalmi boldogság körül. Láttuk, hogy „Az apostol”-ban mily világosan fejezi ki a társadalom evolutiojába vetett alaphitét és most kiegészitésül a „Világosságot” czimű költeményére utalunk, mely philosophiai szempontból egyik figyelemre legméltóbb költeménye. Itt ugyanis világos tanubizonyságát adja annak, hogy bölcsész módjára elmélkedik, töpreng a társadalmi fejlődés problemája fölött, vagyis hogy nem dogma gyanánt fogadta el e fejlődés fogalmát, hanem nyugtalanítja, vajjon az, ami szivének leghőbb követelése, hogy az emberiség folyvást haladjon egy magasabb czél felé, megvalósul-e a jövőben?

Eljő-e a kor,

Melyet gátolnak a rosszak

S amelyre a jók törekednek,

Az általános boldogság kora?

S tulajdonképen

Mi a boldogság?

Hisz minden ember ezt másban leli;

Vagy senki sem találta még meg?

(Világosságot!)

E sorok azért oly jelentősek, mert Petőfi itt egész világfölfogásának legfontosabb fogalma, a boldogság fölött töprenkedik és minden szavából kihallik, hogy valósággal nem is annyira mint költő, hanem inkább mint bölcsész feszegeti a reá nézve legjelentősebb kérdést. „S tulajdonképen – MI a boldogság?” Petőfi gyakran ilyen egész prózai alakban és prózai élezettséggel veti föl kérdéseit a legemelkedettebb szellemű poémákban, jeléül annak, hogy a művészet egy csöppet sem zavarja őt tisztán logikai észjárásában. Ő minden költői tehetségétől eltekintve igen nagy eszű ember volt, amint hogy nagy értelmi erő nélkül poétai nagyság nem jöhet létre. Oly egyenesen megy neki a problemáknak, hogy a philosophus ember roppant gyönyörüséggel követi elmélkedéseit és csak azt sajnálja, hogy ily tiszta értelmiségű egyéniség miért nem érhetett el legalább is hatvan esztendős kort, hogy mindenről, amit átélt, előadhatta volna elmélkedéseit is. Mert ahol ő valamely kérdést magában már tisztázott, ott oly éles logikával, oly hajthatatlan határozottsággal, oly napfényes világossággal beszél, mint a legnagyobb bölcsészek. Persze, épp a boldogság fogalma az, melyet aránylag még a legkevésbé tisztázott, mert mint maga mondja: ezt minden ember másban leli, mi több, ezt, úgy látszik, még senki sem találta meg. A költő előtt itt az az alapigazság dereng, hogy mennél igazábban az igazi boldogságra tör az ember, annál mélyebben meggyőződik, hogy az a földi életben nem érhető el. Ebben rejlik embervoltunknak közös tragikai vonása, mely annál jobban érezhetővé válik valamely egyéniségen, mennél nagyobb energiával tör az igazi boldogság felé. Petőfi is gyanítja ezt, de nemalkotja még meg az ember tragikai lényének világos fogalmát, mely abban áll, hogy az az ember boldogság-vágyánál fogva áttöri az érzéki jelenésvilág korlátait, vagyis hogy ez a boldogságvágy semmiképpen semfér bele az érzéki jelenések világába,amit a bölcsészek úgy fejezne ki, hogy az emberi boldogságvágy metaphysikai jellegű. Petőfi azonban az észhez fordulván világosságért, eleve ily módon zárja el maga előtt a világosság útját:

Nyomoru ész,

Ki fénynek hirdeted magad,

Vezess, ha fény vagy,

Vezess csak egy lépésnyire!

Nem kérlek én, hogy átvilágits

A más világnak fátyolán,

A szemfedőn,

Nem kérdem én, hogy mi leszek?

Csak azt mondd meg, hogy mi vagyok

S miért vagyok?...

Magáért születik az ember

Mert már magában egy világ?

Vagy ő csak egy gyürüje

Az óriási láncznak,

Melynek neve emberiség?

éljünk-e önnön öröminknek

Vagy sirjunk a siró világgal?

(Világosságot!)

Vagyis látni, hogy Petőfi ázik a metaphysikai gondolkozástól: beszél ugyan a más világnak fátyoláról, a szemfedőről, de ez nem érdekli, mert forró szive azon a boldogságon csüng, mely érzéki világunkba belefér. Csak erre a földi vagy társadalmi boldogságra szoritkozván csak az önzés és szeretet sociális kérdéseihez jut el,m időn azt firtatja, hogy éljünk-e önnön örömeinknek vagy sirjunk a siró világgal? Magáért születik az ember, mert már magában egy világ? Vagy ő csak egy gyűrűje az óriási láncznak, melynek neve emberiség? A szociologia alapkérdését egyszerübben és világosabban már alig lehet fölvetni: igen, de a kérdés szorosan összefügg a „más világnak fátyolával, a szemfedő”-vel és csak azzal kapcsolatban tárgyalható. Aki a metaphysikai kérdéseket kizárja elmélkedéséből, az ne remélje soha, hogy világfölfogásának alapkérdéseiben valamely törhetetlen meggyőződéshez jut. Petőfi is kétségekbe sodorja magát, midőn jól érzi, hogy a földön még senki sem találta meg a boldogságot, és mégis csak a földi határok közé szoritja kérdését. Egy pillanatra ugyan metaphysikussá válik e soraiban:

Talán amit

Mi boldogságnak nevezünk,

A miljom érdek,

Ez mind egyes sugára csak

Egy újnapnak, mely még a láthatáron

Túl van, de egykor feljövend.

(Világosságot!)

De e szavaiban csak kapkod egy gondolat után, anélkül, hogy megragadni tudná, és a következő sorokban megint a földi boldogságba elmerült lélek vergődik előttünk:

Bár volna így!

Bár volna czélja a világnak,

Bár emelkednék a világ

Folyvást, folyvást e czél felé,

Amig elébb-utóbb elérné!

De hátha ugy vagyunk.

Mint a fa, mely virágzik

És elvirit,

Mint a hullám, amely dagad,

Aztán lesimúl,

Mint a kő, melyet fölhajitnak,

Aztán lehull,

Mint a vándor, ki hegyre mászik,

S ha a tetőt elérte,

Ismét leballag,

S ez igy tart mindörökké:

Föl és alá, fölés alá…

Irtóztató, irtóztató!

(Világosságot!)

Vagyis Petőfi a társadalmi evolutiót félti: attól tart, hogy az egész világtörténelem csak alá s fölhimbálódzásból áll, anélkül, hogy valami magasabb czélhoz való közeledés foglaltatnék benne. És a földi czéltalanságnak ez a gondolata iszonyattal tölti el. Nyugtalansága nem is alaptalan,  mert ahogy ő képzeli az emberi társadalom evolutioját, úgy az valóban nem egyéb, mint babona, és úgy az soha, de soha nem következhetik el. „Eljő-e a kor, melyet gátolnak a rosszak,s a melyre a jók törekednek: az általános boldogság kora?” Igy eseng Petőfi: csakhogy az általános boldogság kora soha semminemű körülmények között el nem következhetik a földön. aki ilyesmiről álmodik, azt utopistának nevezzük, vagyis olyan ábrándozónak, aki tökéletesen félreérti az evolutio fogalmát. A modern ember pedig talán egyetlen fogalmat sem hajlandó annyira képtelen tartalommal megtölteni, mint éppen az evolutiót.

mert igaz ugyan, hogy az emberi szellem „haladó képessége” határtalan, vagyis soha nem haladhat annyira, hogy még tovább ne haladhatna; ámde mindezen a hires haladáson keresztül, az emberi szellem lényege vagyis faji jelleme teljességgel változatlan marad. Sokan ezt nem képesek megérteni és azt hiszik, hogy az emberi szellem határtalan haladó képességét csak úgy hirdethetjük, ha föladjuk faji jellemének változhatatlanságát, vagy forditva, ha az emberi szellem lényegbeli változhatatlanságához ragaszkodunk, akkor már le is mondottunk határ nélküli haladóképességéről. Ezeknek sejtelmük sincsen a faj és az egyén egymáshoz való viszonyáról, mert különben megértenék, hogy a fajmindig ugyanaz maradhat, noha mindig uj meg uj egyénekben jelentkezik, sőt hogy egy fajnak élete éppen abból áll, hogy mindig ugyanaz a faj maradjon, mialatt folyton új meg uj egyéneket ont magából, melyek között két egyenlő egyén sohasem állhat elé. Azt a törvényt, mely szerint a faj mindig ujszerű és ujszerű egyénekre tér át az idők folyamán, noha a faj maga változhatatlan, vagyis egy és ugyanaz a faj marad, eme faj evolutiojának nevezzük. Az emberi szellemre alkalmazva ez azt jelenti, hogy noha mindig ujszerű és ujszerű (eredeti) egyéniségek léphetnek föl a történelemfolyamán és ujszerű meg ujszerű kincsekkel gyarapithatják az emberiség szellemi vagyonát, mégis minden haladáson keresztül az emberi szellem változhatatlanul megőrzi a maga emberi jellemét: amit népszerüen azzal szoktunk szemléltetni, hogy az egyszeregy egyformán megőrzi igazságát az emberi szellem egész evolutioján keresztül.

Legnagyobb sajnálatomra a faji evolutio elvének mélyebb taglalásába itt nem bocsájtkozhatunk. De azt igenis hangsúlyoznunk kell, hogy főleg egy körülmény az, mely a faji evolutio fogalmát igen nagy mértékben elhomályosithatja. Sokan azt hiszik, hogy a fejlődési folyamat természetéhez tartozik, hogy a fejlődés valamely későbbi stádiuma minden tekintetben magasabb értékű legyen minden előző stádiumoknál. Akik igy gondolkoznak, egészen hamis értékelési rendszert visznek bele a fejlődés fogalmába, s ez által teljesen meghamisitják az evolutio fogalmát. Ezek nem gondolják meg, hogy értékelő, rendszerük meg is forditható és hogy mi sem könnyebb, mint éppen a korábbi, az ősi fejlődési stádiumokat a legértékesebbeknek föltüntetni. Mi sem könnyebb, mint az embert éppen fejlődése kezdetén a legboldogabbnak rajzolni, vagyis a fejlődési folyamatot a faj paradicsomi állapotával kezdődőnek föltételezni. Azt az értékelő rendszert, mely a faj fejlődési stadiumait annál értékesebbeknek tekinti, mennél inkább a multba esnek, romantikus értékelésnek, a belőle eredő művészi irányt pedig romanticismusnak nevezzük. A romantikus értékelésnek éppen forditottja az utopista értékelés,mely valamely fejlődési stádiumot annál becsesebbnek tekint, mennél későbben jelentkezik az evolutio folyamán. De az igazi értékelő tudja, hogy mindenikfejlődési stádium az által tünik ki, hogy van benne valami becs, mely minden többiből hiányzik, úgy hogy ebből a szempontból tekintve, valamennyi között a legbecsesebbnek mutatkozik. Hamis tehát a romantikus értékelés, mely a paradicsomot a fejlődési folyamat elejére teszi, és épp oly hamis a megforditott romanticismus, vagyis az utopismus is,mely a paradicsomot a fejlődési folyam bezáró stádiumának tekinti. Amig az emberi elme a romanticismus és utopismus-tól megszabadulni nem iparkodik, addig a fejlődés helyes fogalmához semmiképen el nem juthat.

Napjainkban különösen a természettudomány s a vele kapcsolatos technika nagyszerű fejlődése az, ami nemcsak a műveletlen, de az úgynevezett művelt tömegeket is annyira megrészegiti, hogy már-már azt képzelik, hogy az emberi értelem minden természeti titok fátyolát föllebbentheti és így határtalan hatalomhoz jutván a természet fölött, határtalan általános boldogságot is létesíthet. Kik gondolkoznak így? Többnyire azok, akik a legkevésbé fáradnak a természettudomány előmozditása körül, akik legkevésbé hatoltak mélyeibe és akik az ilyen búvármunkához a legkevesebb türelemmel és rátermettséggel birnak: szóval az ábrándozók, akik attól ittasodnak meg,amit a komoly lelkek mérhetetlen fáradsággal és önmegtagadással termelnek; megittasodnak, úgy, hogy már ennél fogva sem tudhatják, hogy miként terem az új belátás, az új fölfedezés, és hogy milyen korlátai vannak az emberi természetnek. Az emberi tudomány haladását mi sem veszélyezteti jobban, mint az utopismus, mely az ábrándozókban támad a tudomány haladása következtében. Ha általánossá válnék az utopismus, mely az emberiség számára mindent elérhetőnek tart, amit a megrészegedett képzelődés társadalmi boldogságnak tekint, akkor ez a részeg képzelődés fölrobbanthatná az emberi társadalmat és igy lehetetlenné tenné többek közt azt a búvármunkát is, mely az új kilátásokat és technikai fölfedezéseket termeli. Azért a mi napjainkban a haladásért buzgólkodó gondolkozónak nem lehet fontosabb föladata, mint fölvilágosítani az értelmiséget, hogy noha az emberi szellem természetében rejlik a folytonos fejlődés lehetősége, azért minden evolution végig mégis változatlanul megőrzi a maga sajátos határolt faji, vagyis emberi jellemét.

Azt azonban talán mondanunk sem kell, hogy Petőfit nem soroljuk a közönséges utopisták közé. Nem csak azért, mert oly imádandó kedélye volt, mely rózsaerdőket fakaszt a hómezők fölött, hanem mert vértanui önzetlenséggel hevült a mások javáért, az általános boldogságért. Ha tehát hirtelenében ilyenfajta utopista támadna közöttünk, akkor vele szemben menten elolvadna az utopia ellen táplált gyülöletünk; annál is inkább, mert aki önzetlenül él a közösségnek,annál az utopismus csak átmeneti állapot lehet a helyesebb kilátás felé.

*

Az előbbiekben Petőfi hitének egyik alapmotivumát, az emberiségnek boldogságra való vágyódását világítottam  meg; most e hitnek másik motivumára, a természet iránt való mély költői érzékre kell még végezetül rátérnem, hogy igy egész világfölfogásának alaprajza tisztán álljon lelki szemeink előtt. Petőfi természetköltészetére különösen jellemző az a körülmény, hogy még a természettel szemben állva is a társadalmi boldogság követelménye uralkodik szive fölött. emlékezzünk csak vissza gyönyörű szerelmi hymnuszára, melyben képzelete őt a csillagok közé ragadja; de ott is csak az a kérdés foglalkoztatja, vajjon van-e szerelem ama távoli világokban is,mert ha nincs, akkor ez a földi nyomoruság is drágább neki amaz égi köröknél, sőt akkor ezekről az égi körökről még csak tudni és hallani sem akar semmit sem. Szóval Petőfi szive olyan túláradóan szerelmes, hogy szerelemvágyával betölti az összes csillagvilágokat is. Természetköltészete ily módon nagyon élesen és jellemzetesen különbözik a modern világ bánatos és világdaczos természeti költőkétől, akik közé pl. Byront, Shelleyt, Lenaut és Vajda Jánost sorolhatjuk. A modern világbánatos ember a természettel szemben állva mindenek fölött egyéniségnek, a társadalomból kiszakadt egyéniségnek érzi magát. A társadalmi közösség ugyanis akárhányszor úgy tűnik föl előtte, mint amely egyéniségét gúzsba kötni, valójából kivetkőztetni, szabadságától megfosztani akarja, s mint amely szokásaival, törvényeivel, intézményeivel akárhányszor minden jobb érzését, igazságra való leghőbb vágyódását kigúnyolja, csuffá teszi. A természettel szemben önmagát és istenét keresi a modern költő, úgy, hogy ezt a természetköltészetet tekinthetjük a modern poesis legbecsesebb részének. Az igazi modern költőnek, mint individualistának, saját egyéniségének megismerésére, kialakitására kell törnie és e munkájában éreznie kell, hogy csak az istenével való társalgásban találhatja meg önmagát, istenével pedig sehol úgy nem társaloghat, mint a természet jelenéseinek végtelenül sejtelmes beszédjében. Petőfi nem szakad el eléggé az emberi társadalomtól, midőn természeti képeit festi: ennek az elszakadásnak kifejezésére nem is annyira ő, mint inkább lánglelkű utódja Vajda János volt hivatva a mi hazai költészetünkön belül. Petőfi, mint mondom, az ő optimista lelkületét, az ő túláradó szerelmét (és gyülöletét) viszi természetköltészetébe; de éppen ezért valami olyat alkot, amit más modern költőnél hiába keresnénk.

Mert bárha költészetének tartalmát túlnyomóan a társadalmi motivumokból meriti, mégis – majdnem azt mondanám, hogy az ő akarata ellenére – művészete nem a társadalmi kérdésekben (hazafiság, demokratia, világszabadság, általános boldogság), hanem a természeti képek festésében (s az ezzel oly rokon szerelmi költészetben) éri el tetőpontját. Az ő tulajdonképeni ereje, ha kedélyének gazdagságától, hőfokától, dynamikus voltától eltekintünk, mindenek fölött a természet iránti mély érzékén, rendkivüli szemlélő képességén, vagyis jobban mondva a természet szemléletéből táplálkozó hatalmas képzeletén alapul. Petőfi a képzelő tehetségnek óriása, és ha ő azt mondja, hogy:

Az én képzeletem nem a por magzatja,

Mennydörgés volt apja, villámlás volt anyja,

Csecsemő korában sárkányfejet szopott,

Ifjú korában oroszlánvért ivott…

(Az én képzeletem nem…)

akkor még csak szelid képet fest arról a páratlan adományról, melylyel őt az anyatermészet fölruházta. Ha mindjárt tanulmányom elején Petőfi dynamikus kedélyalkatának tüneményes voltát emeltem ki, most kiegészitőleg hozzá kell tennem, hogy ez a kedélyalkat csak azért válhatott oly tüneményessé, mert egy kivételesen hatalmas képzelet kölcsönzött neki szárnyakat. A János vitéz második fele voltaképpen nem egyéb, mint ennek a képzelő erőnek allegorikus megdicsőítése, mert azok a kőevő óriások, kiket János vitéz jobbágyaivá tesz, az ő képzeletének világhóditó erejét jelképezik.

Az ilyen képzelőtehetségre volt szükség, hogy a második, a költői honfoglalás megtörténhessék, vagyis, hogy a magyar alföld nemcsak a hatalmi hóditás, hanem a szív és lélekbeli beolvasztás erejénél fogva örök időkre a magyar nemzetévé váljék. Jöhetnek ugyan költők, kik Petőfit hol egyik, hol másik tekintetben fölülmulják, de azt a legnagyobbak is mindenkor irigyelhetik majd tőle, ahogy ő kedélyének és képzelmének hódító erejével egy országot birtokba vett, úgy, hogy az ezentúl már csak Petőfi költői országa lehet. Az ő természetkölteményei, hogy úgy mondjam, egyben hazafias honfoglaló költemények és mint ilyenek semmi más modern természetköltészettel össze nem hasonlíthatók.

Mi a titka Petőfi természetköltészetének? Az, hogy kedélye épp oly teljes összhangban van az alföld világával, mint pl. a görög kedély a déli tengerek derűjével.

A görög derű mellett Petőfi egy egészen uj nemét a napfényes természetköltészetnek, a délibábos magyar derűt teremti meg, aminőt más nemzetek természetköltészetében hiába keresnénk. És valamint a görög phantásia a természeti jelenségek mythologiai megszemélyesitésével kelt páratlan aesthetikai gyönyörüséget, azonképen Petőfi phantásiája is elsősorban a természeti jelenségeknek oly hatalmas megszemélyesítő ereje által tűnik ki, mely szinte versenyre kél a görög mythos-alkotó erővel. Már az eddigi idézetekben is egész sereg példája foglaltatik annak a csodálatos is egész sereg példája foglaltatik annak a csodálatos személyesítő tehetségnek, mely természetfestéseiben megnyilatkozik. Igy pl. emlékezzünk csak vissza, ahogy „A felhők”-et egyszer ártatlan gyermekeknek mondja,melyek a hajnal s alkony keblén halkan szenderegnek, majd haragos vad férfiaknak, melyek a viharral, e zsarnokkal, élethalál harczot vivni készülnek; avagy mikor a holdvilágot környékezik, gyengéd lánytestvéreknek, melyek beteg fivérüket a holdvilágot körülfogják. Valósággal mythos-alkotó természeti látása van, úgymint a hajdankor nagy költőinek. Egészen a görög mythologia metamorphosisaira emlékeztet bennünket az a gyönyörű szerelmi ábrándja, mikor folyóvíz akarna lenni, ha szeretője benn a halacska volna, vagy vadon erdő, ha szeretője benn fészket ütne, vagy váromladék, ha szeretője a repkény volna, mely elnyúló zöld karjaival homlokára folyna stb. stb. És milyen személyesitő erővel írja le pl. a förgeteget, mikor ez az utczákon keresztül nyargal, mintha ördög ülne hátán és lángsarkantyút verne oldalába, majd mikor dühében a háztetőkre ugrik, besüvít a kéményeken és tele torokkal orditoz a vak éj siket fülébe; főképpen pedig, mikor a magasba iramodván, a fellegekbe markol és rongyokra tépi őket éles körmeivel, úgy, hogy a csillagok remegnek ijedtükben és a holdvilág csak úgy hömpölyög a széttépett felhődarabok közt, mint a holt ember a hullámokon. Hisz ez kész mythologia; csak azzal a különbséggel, hogy az itt szereplő Förgeteg, Felhő, Csillag, Hold nincsenek istenekként föltüntetve. De azért szembetünő, hogy Petőfi úgy látja a természeti folyamatokat, hogy ihletett képzelme mindjárt egész hitregét költ beléjük.

A napról, holdról, csillagokról, égi tüneményekről nem is tud másként beszélni, hogy meg ne személyesítse őket. Csak úgy véletlenül kapom ki pl. a János vitézből e kedélyeskedő sorokat:

Másnap reggel a nap szokás szerint fölkelt,

De nem lát és nem hall olyat minden reggel,

Mint amilyet hallott, int amilyet látott

Mingyárt, mihelyest a föld szélére hágott.

(János vitéz, XII.)

Ezt a természet személyesítő módszert tanulta el tőle Arany János akárhány plastikai természetfestésében. Tovább lapozgatok a János vitézben és a leáldozó napról,mely egy véres csatatérre tekint vissza, ilyen képet találok:

A leáldozó nap utolsó sugára

Vörös szemmel nézett a siralmas tájra.

Nem látott egyebet, csak a véres halált,

S hollósereget, mely a halottakra szállt;

Nem igen telt benne nagy gyönyörüsége,

Le is ereszkedett tenger mélységébe.

(János vitéz, XIII.)

Ezek ama könnyed fajta személyesitések, melyeket az inge ujjából ráz ki,de épp oly könnyedséggel egész meséket komponál bele a természeti látományokba, mint pl. „Szécsi Máriá”-ban:

Jött az ifjú hajnal, az ékes levente,

Ragyogó szép csillag a kócsagtoll fején,

S vállán ujdonat-uj piros bársony mente;

Igy jött elé fényes diadalszekerén…

Megölte az éjet, fejét vette: vére

Fölfrecscsent egész a fellegek szélére.

A köd pedig, az éj csüggeteg tábora,

Mert fő nélkül maradt, futni kezde gyáván,

S oszladozott számos apró csoportokra.

És elbujt a völgyek legtitkosabb táján,

Ott végső kétségbeesés szálla rája,

S fölakasztá magát fenyőfák ágára.

(Szécsi Mária)

Ahogy itt a köd oszlását személyesítően leírja: lehet-e azt még szebben és több drámai elevenséggel elénk állitani? De akárhol lapozzuk fölkölteményeit, mindenütt a természeti jelenségek olyan megszemélyesitésével találkozunk, melyeknek hol gyöngédsége, hol humora, hol bizarr leleménye ejt bennünket ámulatba. A hajnalt vidám kertészleánynak mondja, mely rózsákat szór a ház kis ablakára; a holdat szép fonóleánynak, mely olyan kisérteties szálakat ereszt éjenkint ezüst guzsalyán, miként ha fonna szemfödelet magának; mindenik bokrot páholynak mondja,amelyben ülnek ifjú ibolyák, mint figyelmes hölgyek, hallgatván a primadonna (a fülmile) dalára stb. stb. Genre képeiben a tárgyak megelevenednek, személyekké válnak, úgy, hogy ezzel a legmélyebb humoros hatásokat éri el:

Van a nagy alföldön csárda sok.

Azok közt, akiket én tudok

Legkülönösebb a Betekints, -

Ennek széles földön párja nincs.

Menni akar, de csak düledez,

Mint ivója, kiben sok a szesz!

Födele is félre van csapva,

Mint a részeg ember kalapja.

(Van a nagy alföldön csárda sok)

Máskor ugyanilyen személyesitéssel mélyen bánatos hangulatot kelt, mint pl. „A csárda romjai”-ban; A csárda is vénült, vénült és roskadott. Leüté fejéről a szél a kalapot, A födelet… ekkép áll hajadon fővel, mintha urával beszélne az idővel”. Csodás személyesítő erejével egyszerű természeti jelenségbe egész világrázó tragédiát tud belé vetiteni, mint pl. „A puszta, télen”-ben.

Mint kiűzött király országa széléről

Visszapillant a nap a föld permérül,

Visszanéz még egyszer

Mérges tekintettel,

S mire elér szeme a túlsó határra,

Leesik fejéről véres koronája.

Ebben a nehány sorban nemcsak egész szabadságrajongó lelkületét fejezte ki a költő, hanem egyben a természeti képet oly igéző erővel festette, hogy visióján keresztül magát a valóságot véljük láthatni.

Ha Petőfi angol vagy német költő volna, vastag könyvek iródnának képzeletének mythikus személyesitő erejéről; egész tudományos irodalom keletkeznék arról, hogy miben rokon ujszerű költői természetlátása a görög mythologiában jelentkező személyesitő erővel, sőt hogy miben mulja ezt fölül. Vizsgálódások indulnának meg, hogy Petőfi előtt miért nem tudta még költő a síkságban rejlő természeti szépséget fölfedezni, miért éppen a magyar alföldnek támadt ilyen csodálatos művész commentatora s miért éppen a leggazdagabb kedélyű költőnek kellett szerelmesnek lennie abba a látszólagos egyhanguságba, melyet a puszta elénk tár? stb. stb. Ilyen és hasonnemű kérdések fejtegetése tüntetné ki igazában, hogy Petőfi milyen korszakalkotó tüneménye a világirodalomnak.

És ez a lángszellem nem is fejthette ki egészen a lelkében élő gazdagságot, mert hiszenhuszonhat éves korban lobbant ki, amikor más tehetségek magukra eszmélni és kigyulni kezdenek. Akárhol ragadjuk meg Petőfi költészetét, minden ponton a fájdalmas kérdés előtt állunk, hogy mivé fejlődhetett volna, ha szabadságharczunk katastropháját túléli? Úgy vagyunk Petőfivel, mint magával a magyar nemzettel: bárhol ragadjuk meg nemzeti életünk történeti fonalát, mindenütt ama nagy kérdés előtt állunk, hogy hová fejlődött volna a agyarság már eddig is, ha szabadságharczát diadalmasan fejezi be? – Szabadságharczunk voltaképpen most is folyamatban van és nem nyughatunk meg addig, amig meg nem valósitottuk önállóságunk összes föltételeit. Minden jelek arra mutatnak, hogy történelmünk nagy fordulópontjához most közeledünk, amikor végtére valósággá lesz, amiért évszázadok óta eped a magyar nemzet. Ha eljő az a nemzedék, mely az álmodott szabadságot valóságra váltja, akkor érti meg igazán a magyarság és az egész művelt világ is, hogy ki volt tulajdonképpen Petőfi. Ma őt még mindig csak sejteni lehet.

Forrás: Palágyi Menyhért: Petőfi. – Petőfi-Könyvtár. Szerkesztik: Endrődi Sándor és dr. Ferenczi Zoltán. XIII. füzet. Budapest, 1909. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása