Azt
hiszem, elég ha most elöljáróban csak úgy egyszerűen, annak rendje és módja
szerint bemutatkozom. Hiszen életem történetéből alaposabban is megismertek
majd engem – a pelikánt.
„A pelikán a legnagyobb
és legfeltűnőbb evezőslábú madár. 130-160 cm-es szárnyának fesztávolsága 2,5 m.
Csőre 35-40 cm. Az idősebb állatok tolla pirosas-fehér, a barnás evezőtollak
kivételével. Mellük sárga. A fiatal állatok háta szürkésbarna, hasuk hamuszínű,
szemük piros, födetlen részeik sárgák, tokájuk kékkel erezett sárga színű,
lábuk hússzínű. Szürke csőrükön piros és sárga pettyek vannak.
Dél-Európában, Afrika
legnagyobb részén és Dél-Ázsiában honos. Április végén – május elején érkezik
meg Dél-Európába, itt költ. Kb. október közepén költözik el. Vándorlása közben
néha utat téveszt: így találtak már Közép-Németországban is pelikánt.
Édes és sós víz mellett
egyaránt megél, inkább a mély vizeket szereti: ezek felszíni rétegeiben
merítőhálóhoz hasonló csőrével jól tud halászni. Víz alá bukni nem tud, mert
bőre alatt légpárnák vannak. Fő eledele a hal, de alkalomadtán fiatal
vízimadarakat, sőt még félig kifejlett kacsákat is megtámad.”
Pelyhes
pelikánfióka koromra visszaemlékezve látom, amint valahol a folyó mentén, egy
magas fára rakott fészekben csücsülünk: én és két bátyám. Buzgón tátogatjuk
csőrünket, lesve-várva a szüleink hozta jó falatokat. – Arra viszont már nem
emlékszem, hogyan keveredtünk le a fészekből a papiruszbozót× melletti
zátonyra. Itt, ezen a zátonyon történt velünk a szerencsétlenség, s ettől
kezdve már mindenre pontosan emlékszem. Hirtelen fekete emberek támadtak ránk.
Szüleinket botokkal elhajkurászták, hármunkat elcsíptek, lábunkat
összekötözték, kosárba gyömöszölték – moccanni is alig tudtunk -, és hazavittek
a falujukba. Rabtartóink másnap reggel kenukra rakták a kosarat, és lefelé
eveztek velünk a folyón.
