Csávossy György (1925-1915): Üzenetek az ortopédiáról

LÁZ

Kórházi ablak, Tejszínű verem.
Gyötrődés. Kín. Félszemű figyelem.
Mint légy az ablakközben,
fel-le a sík falon,
vergődik csontjaim közt
a bezárt fájdalom.
- Bírom még? Meddig tarthat?
Célok, eszmék, remény
kiégtek. Féreg lettem
gyűrt vásznak peremén.
Üvöltenék, de gyáván
lázadni sem merek,
rám dermedt büszke létem,
a megviselt szerep.
Félelmem zug-homályán
a sötétség falán,
szemem a rab légy társa,
mely fényt bont oldalán.
Fény? Fény! Az ablak izzón
issza fel a napot.
Fény, fény, mely annyit ápolt
s annyiszor elhagyott.
Fény!… Beharapom ajkam,
szokás, vagy őrület,
az idegek lángolnak,
s láng az ablakkeret.
Mögötte cinkos égen,
mit vak fal keretez,
tűzpárák pantomimje
már új titkot jelez.

GALAMBOK

A korlátlan kék távolságban,
hol csillagok, csillagközök
cserélgetik egymás között
a sugáranyagot,
szobám előtt,
tornyok fölött,
cikázó tollak villámlása,
eleven robbanás ragyog.
Galambok. Tucat könnyű szárny
lobban, lobog alá s tova,
velük fehéren villan fel
 a végtelen ég mosolya.
Repítő szárnyak. Messze tűnnek,
a foghatatlan időt űzik,
szállnak, suhannak szabadon.
Tört vágyam megunt betegágyam
menhelyén ráng, s tűnő galambok
nyomába rándul fél karom.
Fehér álmok a galambsárnyak,
s az álmok bénák betegen. 
Szárny helyett sugarát repíti
a végtelen tárt ablakon át
galambot befogó szemem.

TÜKÖRKÉP

Lehet, hogy rontáshoz fogott bennem
az ifjú, halk halál,
nem csak a kezdeti kopás,
valami más,
mely időmből egy-egy követ lerak,
míg lerombolja az egész falat.
Szűk ereimben iszapol a mész,
s arcomról el nem vész
a ránc, hiába simogat az éj,
a sebhely mély,
átüt a reggelen s mint bélyegző jelét,
hogy éltem, viselem.
Nézem arcom, jön majd egy reggel,
mely után nincs tovább,
a tükörből kihull vonásom,
s helyén felfénylik a világ.

ORVOSAIM

Kétségbeesésem mérik, inkább, mint lázamat.
A sápadtságom rágalmaz, a röntgen nyugtát ad
felhőzött celluloidon, hogy mennyit költöttem
magamból – és ők tudják titkomat – csak mögöttem
néznek majd össze, nem illik testem adósságát
firtatni, ezt majd intézik fecskendők, gyógyszerek,
de lelkembe öntik hitük; halk fehér emberek,
fehér szárnyakkal, barátok, szívükben olvasok,
szíve viszi el valamennyit: sebészek, orvosok.

TANULSÁG

Dr. Fazekas Jánosnak ajánlom

Bölcs értelem, mely annyi gőggel lázadott,
meg kellett tanulja most a rút alázatot,
hogy testemnek társa mindben, s az anyagelvűség
nem díszkötet, mely csendesen vár, hogy elővegyék
szép cikkekhez, s fájdalmamban így az is fájhatott,
hogy félnem kellett, becsülnöm a fájó anyagot,
saját magam – hogy a sziklák s szirmok csak vegyszerek
és bármi más, mely halmazával tölti a teret,
velem egységben várja, amíg roppant zsigerek
tövényei szerint bomlik, vegyül és alakul
széppé ismét – testté – mely, ha okos szelleme
foglára is, ha ember, olyan tűzzel lesz tele
mint én, s szirmok, sziklák, szerelmek, századok
csodáit értvén boldog lesz, mert okkal lázadott
ő, s őse, én
ki őrévén -
akkor -
vissza sorsára s mindenre olyképp tekintene,
mint a világnak, melyet gyúrt, halandó istene.

ÁRAMKÖR

Mint mikor a fiókba dobnak
egy olcsó kiadást,
szamárfüllel, hogy folytathassák
s olvasnak rendre mást,
úgy dobott félre betegségem - 
szobám a lom-sarok
s n apjaim színe sárgulóban
a számozott lapok.
Lapok, dúdoló tanúk annak,
ki velük elidőz,
hogy aranyat csapol a völgyek
kohójából az ősz,
hogy emlékező ujjak mérik
a barázdák falát,
ablakvázból friss huzat zúgja
a szédület dalát,
tág szelek lépcsőjén az ember
mind magasabbra lép
… s lép kettesben, az őszre kacsint,
csattannak gesztenyék
és csókok, csellómuzsikára
hullnak a levelek,
csorduló csillaggal a hajnal
tűzrakni elfeled,
széthull új színekre az évszak
s újakból összeáll…
Tanú vagyok, de időm surran,
egér, mely rágni jár
magányom mélyén, majd fülelget,
zaj zörget odakint…
Barátok jönnek, visszahozzák
vajúdni kezembe a kínt,
és örömet, az áramkört,mely
mindig erőt adott,
és beemelik ablakomon
a csengettyűs napot.

Forrás: Igaz szó – Szépirodalmi folyóirat XIII. évf. 3. sz. 1965. 

Szemlér Ferenc (1906-1978): Téli alma (verselemzés)

 

    Nincs költő, akit ne nyugtalanítana az idő múlásának kínzó gondolata; akit ne ihletne meg olykor az eltelt évek melankolikus emléke. Az igazi művész – a munkája értelmét megtaláló ember – azonban felül tud emelkedni önemésztő vívódásain; rezignáltsága sosem válik pesszimista gyötrődéssé.
    Szemlér Ferenc költészetében állandóan jelen lévő „téma” ez a töprengés. Ott van csaknem mindenik verskötetében, fel-felbukkan prózájában és elég gyakori műfordításaiban is. A Téli alma című verse ugyancsak szembenézés az évekbe sűrűsödő élet „logikájával”, a „természet rendjével”. S mint minden önvizsgálódás, számvetés is egy kicsit. Olyan számvetés, amelynél nem a mérlegelés a fontos, hanem az, ami a beértést meghozó nyárból „túl fehér felén” még melegít: ami a múltból jelenné vált.
    A költemény Szemlér 1959-ben megjelent verskötetének címadó verse. Három évtized telt el azóta, hogy első verseskönyve, a társadalomban helyét nem találó intellektuel érzésvilágát árasztó Éjszakai kiáltás (1930) napvilágot látott. Akkor 25 éves fővel csak az élet fájdalmait érezte az „évgyűrűk” szorításában; most – amikor már az ősz hajszálakat és egy fél emberöltő gondjai szülte ráncokat is tudomásul kell venni – az élet örömeinek elmúlását fájlalja. Ezért érezzük a verset a kötet több darabjával (Számadás, Nyár, Vidám délután, Diólevél) együtt a kiábrándultságtól a bizonyosságig ívelő írói pálya egyik legjellemzőbb költeményének.
    A költemény- gyakori eljárása Szemlérnek – a környező valóság egy jól körülhatárolható, mindenki által ismert részének megragadásával, aprólékos leírásával kezdődik:

Kint hóvihart kavargat szürke télvég,
bent érik még a pónyik vagy a batul.
A kamra polcán ül, szekrények élét
ékíti némán s mozdulatlanul.

    A külvilág tárgyainak és jelenségeinek ez a pontos leírása fakadhat közvetlen szemléletből, de lehet korábbi  megfigyelés felidézése is (ahogy maga a költő egyik visszaemlékezésében megfogalmazza: „a tapasztalás és emlékezés mozaikrakó munkája”). Talán a gyermekkor vagy az ifjúság egy feledhetetlen, kedves momentumára gondol vissza az élete delén túlhaladt költő, ezért olyan bensőségesen meghitt az első szakasz hangulata, s mintha a már múltba vesző ifjúkor varászát is kiéreznénk e sorokból. Az időben távolságot sugallja a művészi kép alkotóelemeinek térbeli kiterjedtsége is. (A kavargó szélvésztől a kamra polcán meghúzódó téli almáig szűkíti le a képsor érzékelhető tárgyait.)
    A vers tartalmi-hangulati alapján a beértettség nyugalma adja meg; ez cseng ki az első szakaszt lezáró határozott sorokból:

húsán, haján ott látni makulátlan
fényben a nagy nyarat.

    A lelki kiegyensúlyozottság csöndes hangulatába már itt belevegyül a visszaemlékező ember éveket számláló révedezése, - feszültséget, vívódást azonban még nem érzünk. Finoman fejezi ki ezt az állapotot néhány, majdnem egymásba fonódó szószerkezet: „ékíti némán s mozdulatlanul”, „édes illat leng körüle lágyan”, „gunnyaszt hallgatag”. A szemlélődésnek ebbe a higgadt atmoszférájába illeszkedik bele az elnyújtott – tizenegy-tíz szótagos- jambikus sorok lassú lüktetése, ilyen hatást váltanak ki sajátos akusztikájukkal a több sorra terjedő, mélyhangzós (a, u) rímek, valamint a szabályosan ismétlődő periódusok.
    A második versszak lényegében az elsőben megfogalmazott gondolat: a ott kialakított képrendszer folytatása. Ugyanakkor: az élmény egyénibbé válásával, a költő intenzívebb reagálásával kezd megbomlani az eddigi kiegyensúlyozottság. A vers mondanivalója teljesebb, hangja szenvedélyesebb lesz. Az előbb az alma „édes illata”, „Makulátlan fénye” emlékeztetett a nagy nyárra, itt az „izzó hő”, a hosszú időn át érlelt „friss zamat” adja vissza „az élet ízét”. Magasabb hőfokon, több belső átéléssel ismétli meg azt, amit eddig elmondott, beleolvasztva a külső kép keltette képzetbe saját érzéseit is:

Már ráncolódik itt-ott enyhe bőre,
a húsa se mind egyformán kemény.
De izzó hő csap fel belőle
ilyenkor is, túl február felén.

    A külsőről fokozatosan vezet át a belsőre, a vizuálisról a szenzuálisra. Amit eddig láttunk, most érezzük. A szinte berobbanó sorkezdő „De”, a felfokozottságot kifejező igék („borzong, remeg”),majd a jelképes nagybetűs „Tűz”, „Nap”, „Fény”, „Szín” még erőteljesebbé teszik ezt az áradó indulatot; anélkül, hogy az érzelmi telítettség üres lelkendezésbe fulladna.
    Jóllehet még mindig a kezdő gondolati tartalmat részletezi, árnyalja, a mind nyilvánvalóbb lírai hozzáállás, a behatóbb megfigyelés egyre többet árul el a költő lelkivilágából. S a harmadik (utolsó) szakaszt bevezető kérdéssel már ő maga áll előttünk: „Miért ne lennék én is téli alma?…” - A kérdést ezek után már válasznak is felfoghatjuk, s az ezt követő töprengést („gondolkodom, ekként elmélkedem”) erőltetettnek és a versben is fölöslegesnek érezzük.
    Az érzelemsort elindító téli alma lassan kiválik a mindennapi élet tárgyai közül, s a mind teljesebb tartalom és érzelmi asszociáció folytán a költő érzésvilágának jelképévé nő. A vers hangja is szubjektívebben, sodróbb líraisággal hozza emberi-lelki közelségbe az eddig inkább szemléleti fogantatás képek tartalmát. Így válik a költemény – a megteremtett jelkép révén – egy konkrét helyzet, az érett költő lelkiállapotának kifejezőjévé. Ez van benne tömören az utolsó szakasz legintimebb két sorában:

és meglegyint a nyár forró fuvalma
télben, fagyban, magányos éjjelen.

    E négy szó (tél, fagy, magány, éjjel) jelentésével, puszta egymás mellé sorakoztatásával az eddiginél is fájóbbá teszi az elmúlás szomorúságát. A költemény mégsem a csüggedés, nem a halálhangulat gondolatával zárul, ugyanígy magányérzetét sem a magába zárkózó ember társtalanságának fogjuk fel. És ehhez a lankadatlan életigenléshez nem a „halhatatlanság”-ba betett hite ad erőt számára, hanem: művészete értelmének felismerése. Ezért tudja legyőzni kínzó gondolatait; ezért érzi – és vele együtt az olvasó is – maradandónak mindazt amit egy „érett élet árán elért. Innen a költemény felemelő, a megnyugvás örömét sugárzó befejezése:

A sorsomat ha olykor kézbe vennéd,
megéreznéd hevének végtelenjét,
mely most körém ömölt
egy érett élet árán s amilyent még
nem is termett a föld!

    Az egyes életben megtestesülő általános emberit, a szép elpusztíthatatlanságát szuggerálják az olyan szavak, illetve szószerkezetek, mint: „Sorsomat”, „egy érett élet árán”, „hevének végtelenjét.
    A vers az egyéni és az örök emberi, a múló és a maradandó megnyugtató feloldásában kulminál, de olyan befejezés ez, amely a végtelen felé tágul. Így válik a költő gondja közösségi üggyé, ő maga pedig az „emberi fajta” – a közösség – részévé.

KOZMA DEZSŐ

Forrás: Igaz szó – Szépirodalmi folyóirat XIII. évf. 3. sz. 1965.

Majtényi Erik (1922-1982): Kései lágernapló

 
1942. ZSILVÖLGYE

Virágvasárnap. Villó szurony unszol,
hogy a reánktört hóvihart is álljuk.
Kőtömböt hordunk ki az alagútból,
s helyébe falazzuk az ifjúságunk.

Negyedóránként föl lehetne nézni
az égre is, ha billenőn kifordul
a csille terhe, nézni, tetten érni
a másik kínt, amely a csúcsokon dúl.

De a sorsot elrejti önszemérme,
kőnél súlyosabb lomha fellegek
gyűlnek magukat rejtőn, feketéllve,
tetézve földibb s fájóbb terheket.

Botorkál lent az úton egy szamár,
a hó reádől, menni kell most, menni,
reá talán egy nyaláb széna vár,
de nem ül rajta Krisztus, nem ül senki.
 

1942. ERDŐMUNKÁN

Kavics az úton,
felhő az égen…
Fa vagyok, fájó,
ne hántsd a kérgem.

Porszem az úton,
ködfolt az égen…
Gyantaként csordul
keserűségem.

Csillám az úton,
csillag az égen…
Kihűlt a tűzhely,
fejsze a kézben.

Kavics csikordul,
csillagra várok…
Jönnek az úton
sanda favágók.

1942. CRAIOVA

A börtön önkéntes komédiása
kidőlt a sorból. Többé kacagásra

nem készteti a zsebtolvajt egy kocka
puliszkáért fancsalin fintorogva.

Legvaskosabb tréfáját kieszelte,
már nincs, aki csajkáját telemerje.

Elégedetten mondják a fegyőrök:
ördöngösködött, s elvitte az ördög.

Kidőlt a sorból. Kezében a bögre.
Paszuly volt aznap. S lemondott örökre

az adagjáról. Rongyaiba bújva
fütyöl a bikacsökre, a paszulyra.

Ma szerda van. Még három napot várhat,
amíg a zörgő kordék eléállnak,

hogy elvigyék egy hét tucat halottját.
Még három nap, s az örökkévalóság

egy roppant sátor ponyváját fölhajtja…
Ajkán fintor, de nem kacagunk rajta.

1943. TIRGU JIU

Gúny-e, meggondolás-e? Görnyedünk
kötélverő műhelyben. A kerék
a szőke kendert kötényből harapja.
Hátrálva lép a mester. Gyöngeség
fog el némelykor. Ez az éhség.
De bal kézzel is lehet hajtani
a kereket. És hajtom szakadatlan.
Kifordultak a világ sarkai:
hajdan volt súlyos kalászok helyett
csupán kender terem, kóc és kötél.
És lassan telnek csonttá aszott percek,
és lassan múlnak szikár, ösztövér
órák, napok. A kerék lankadatlan
kóvályog, lendül – tíz lépésre is
ki kell a kendert feszítenie:
vak egyenes, mely sehová se visz.
Surrog, susog egy tál forró levesről,
és egy nagy karéj kenyérről zizeg,
s egy virradatról, amely földereng majd
mindenkinek, mindenkinek.
Fáradhatatlan fordul a kerék,
és a kendert egyhangúan sodorja,
egymásba fonja, fűzi véghetetlen,
mintha a Párkák baljós szála volna.
És este, ha a fáradtság ledönt,
a szalmazsákra omlunk – súlyos mámor
fog el, s az álom bódítón susog
kötélfonásról, kötélszakadásról...

Forrás: Igaz szó – Szépirodalmi folyóirat XIII. évf. 3. sz. 1965. 

Szilágyi Domokos (1938-1976) két verse

 
ESŐBEN

Hullanak hosszú verssorok,
éltető költemény csorog,
szavait mohón vedeli
a pityóka s a tengeri.

A rímekben ásványi sók
oldódnak, holnapravalót
szívnak a szorgos gyökerek,
tanulnak a hajszálcsövek,

míg hullnak hosszú verssorok;
éltető költemény csorog,
szavait kívülről bevágja
a krumpli- s a tengeritábla.

ÁRVERÉS

Fölfűzöm fekete gyöngyeim:
elárverezem éjjeleim.
Tanulás, csókok, munka, rím:
ki ád hát többet, feleim?
Három vers – csak egy mosolyért
Megértés annak, ki megért.
Annak, ki semmire se tart,
fizetek egy pofa italt.
Annak, aki belém kötött,
juttatok pár igekötőt.
Annak, aki palira vett,
adom boldog perceimet.
Ki valamire becsül engem,
odaadom, mindenem ingyen.
S aki túl sokra becsül: ím,
józanító kudarcaim.
(Ámbár csak számító csalás
e potom kiárusítás:
olcsón magam azért adom,
hogy emelkedjék árfolyamom.)

Forrás: Igaz szó – Szépirodalmi folyóirat XII. évf. 10. sz. 1964. október

Horváth István (1909-1977): Tarlón

Recsegnek a tarlók, rideg recsegéssel
bakancsom alatt,
És aratok vígan, míg engemet titkon
az Idő arat.

Repül az év arany-kalászoknak szárnyán.
Repülök vele.
Tudom, a végső rév nem oda fel vár rám,
hanem oda le.

S mégis a magasba, fennebb mérem a célt,
a tarlók fölött.
Ha kalangyában is: védő, tető-kéve
lennék, vihart álló,
s nem lenn a törött.

Forrás: Igaz szó – Szépirodalmi folyóirat XII. évf. 10. sz. 1964. október