1942. ZSILVÖLGYE
Virágvasárnap. Villó szurony unszol,
hogy a reánktört hóvihart is álljuk.
Kőtömböt hordunk ki az alagútból,
s helyébe falazzuk az ifjúságunk.
Negyedóránként föl lehetne nézni
az égre is, ha billenőn kifordul
a csille terhe, nézni, tetten érni
a másik kínt, amely a csúcsokon dúl.
De a sorsot elrejti önszemérme,
kőnél súlyosabb lomha fellegek
gyűlnek magukat rejtőn, feketéllve,
tetézve földibb s fájóbb terheket.
Botorkál lent az úton egy szamár,
a hó reádől, menni kell most, menni,
reá talán egy nyaláb széna vár,
de nem ül rajta Krisztus, nem ül senki.
1942. ERDŐMUNKÁN
Kavics az úton,
felhő az égen…
Fa vagyok, fájó,
ne hántsd a kérgem.
Porszem az úton,
ködfolt az égen…
Gyantaként csordul
keserűségem.
Csillám az úton,
csillag az égen…
Kihűlt a tűzhely,
fejsze a kézben.
Kavics csikordul,
csillagra várok…
Jönnek az úton
sanda favágók.
1942. CRAIOVA
A börtön önkéntes komédiása
kidőlt a sorból. Többé kacagásra
nem készteti a zsebtolvajt egy kocka
puliszkáért fancsalin fintorogva.
Legvaskosabb tréfáját kieszelte,
már nincs, aki csajkáját telemerje.
Elégedetten mondják a fegyőrök:
ördöngösködött, s elvitte az ördög.
Kidőlt a sorból. Kezében a bögre.
Paszuly volt aznap. S lemondott örökre
az adagjáról. Rongyaiba bújva
fütyöl a bikacsökre, a paszulyra.
Ma szerda van. Még három napot várhat,
amíg a zörgő kordék eléállnak,
hogy elvigyék egy hét tucat halottját.
Még három nap, s az örökkévalóság
egy roppant sátor ponyváját fölhajtja…
Ajkán fintor, de nem kacagunk rajta.
1943. TIRGU JIU
Gúny-e, meggondolás-e? Görnyedünk
kötélverő műhelyben. A kerék
a szőke kendert kötényből harapja.
Hátrálva lép a mester. Gyöngeség
fog el némelykor. Ez az éhség.
De bal kézzel is lehet hajtani
a kereket. És hajtom szakadatlan.
Kifordultak a világ sarkai:
hajdan volt súlyos kalászok helyett
csupán kender terem, kóc és kötél.
És lassan telnek csonttá aszott percek,
és lassan múlnak szikár, ösztövér
órák, napok. A kerék lankadatlan
kóvályog, lendül – tíz lépésre is
ki kell a kendert feszítenie:
vak egyenes, mely sehová se visz.
Surrog, susog egy tál forró levesről,
és egy nagy karéj kenyérről zizeg,
s egy virradatról, amely földereng majd
mindenkinek, mindenkinek.
Fáradhatatlan fordul a kerék,
és a kendert egyhangúan sodorja,
egymásba fonja, fűzi véghetetlen,
mintha a Párkák baljós szála volna.
És este, ha a fáradtság ledönt,
a szalmazsákra omlunk – súlyos mámor
fog el, s az álom bódítón susog
kötélfonásról, kötélszakadásról...
Forrás: Igaz szó – Szépirodalmi folyóirat XIII. évf. 3. sz. 1965.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése