Nemes Nagy Ágnes (1922-1991): Között; Fák

Forrás: www.pim.hu

Van egy költemény, amelyben – egykor úgy éreztem – közvetlenül engem szólít meg. A reményhez című versben azon tűnődik, milyen lesz költői életművének utóélete, hogyan fog ítélkezni az az irodalmár, aki majd foglalkozik vele. „A filológus méri majd le részünk? / Kezével együtt sarjad már a kés? / S a mozdulat talán, hogy szembenéztünk, / A feltámadás vagy a feledés?” Valamikor a születésem táján írhatta ezt a verset, és a hetvenes évek végén talált elevenembe a kérdés. Lehűtött. Vajon az élő utókort képviselem,  a kegyetlent? Kezem helyén sarjadó késsel sietek, hogy kimérjem – én mérjem ki, ne más! – a részt, amely őt az irodalmi emlékezetben megilleti?

Akár bevallja, akár nem: a filológus mindenekelőtt érzékeny olvasó. Hagyja magát meghódítani, s legfeljebb azután keres szakmai szempontokat. Így voltam az ő verseivel, egyszer csak beléjük szerettem.

De Nemes Nagy Ágnes nem csupán költő, hanem komoly versenytársa az értelmezőnek: saját életművének legjobb filológusa, kritikusa is. Lefegyverzően sokat tud: a világirodalom, a filozófia, az esztétika, a stilisztika, a verstan területén is ő maga adja a szempontokat, hogy megértsük költészetét. Úgyszólván elveszi a filológus kenyerét.

Az „objektív líra” kifejezést is ő hozta be a magyar irodalmi köztudatba. Ezt találta a legmegfelelőbbnek arra a költői látás- és alkotásmódra, amelynek egyik képviselője. Úgy látta, verseit nem könnyű megközelíteni, ezért elébe ment a kritikusoknak: „Szóval ezt az objektív lírát mint skatulyát szeretettel és gyöngéden átnyújtom a kritikusoknak, használják jó egészséggel. Jó az a háznál” – mondta egy interjújában a rá jellemző humorral. És ő beszélt eddig a legmeggyőzőbben arról is, milyen a vers, ha „intellektuális”.

Ha van elődje a magyar költészetben, akkor az leginkább Babits. És József Attila. De Nemes Nagy Ágnes költői nyelve még elődjeinél is tárgyiasabb.

A vallomásos lírát feltűnően kerüli. Sajátos „leíró” verseinek semmi közük a festőiséghez, inkább szavakba öntött szobrok, mondatba metszett-rajzolt grafikák. Ez a magyar nyelv súlyos, mint a tárgyaiban testet öltő öröklét némasága, és lendületes távlatú, vonalszerűen pontos, világos, mint a dolgok tere: az értelem. És levegős, és érzékletes.

Egy ilyen nyelvnek a közegében válik mindenekelőtt térszerűen vizuálissá és dinamikusan feszültté a világ Nemes Nagy Ágnes-i képe. A térhatás titka, hogy látomásaiban elsősorban nem színükkel, alakjukkal, hanem tömegükkel, súlyukkal hatnak a tárgyak. Színük, ha van is, leginkább a fehér, fekete, szürke, ezüst, füst- vagy hamuszín: az éles ellenpontozás vagy leheletszerűsödik, görnyed. ű árnyalás eszközei. Lírájában itt-ott valóban felragyog a sárga, tündöklik a kék is, de a föld, a homok, a kő, a fém s a hó foglalatában. tájainak egész élővilága néhány stilizált elemből, fákból, füvekből, egy-egy madárból, lovakból áll. és fái nem csupán magánosak, de legtöbbször lombtalanok vagy zúzmarába öltözöttek: hiányzik tehát képein a zöld. A barna, fekete törzs, a tar ágak vésődnek a térbe, s vasreszelékként nehézkedik a fű is. Nem az élő természet, a biologikum, inkább az ásványi lét, a néma anyag tömege, kiterjedése tölti ki versei világát, mégis valami különös dinamizmus hatja át őket. A tájban minden a gravitáció foglya. súlyosodik, támaszkodik, gyűrődik, görnyed. És ellenszegül, hogy szabaduljon: kinyúlik, feszül, ugrik, szökken. Az anyagszerűség élő tökélyének legkedveltebb jelképe itt a szobor. Ami súlyosodik: szoborrá faragott nehézkedés. Ami szökken: rajzba kihegyezett indulat. S bár a vers alanya közvetlenül nincsen jelen, e dinamizmus sejteti, hogy a kétirányú mozgás drámai feszültségét csupán a szemlélődő ember érzékelheti. Így a költeményeiben koncentrálódó gondolatiságot – ahogyan ő maga is mondja – a vers „arcának mimikája közli”.

Ez a végleges tömörség, csiszoltság jellemzi nem túl terjedelmes, ám annál színvonalasabb költői életművét. Gyermekverseiben azonban elszabadul a játékkedve is. Remek esszéiben pedig a bámulatos pontosság, a szellemes sziporka és az ízes humor páratlan ötvözetében gyönyörködhetünk.

PILINSZKY JÁNOS (1921-1981): Apokrif

Forrás: www.szepirodalom.blog.hu

Budapesten született; tizenhat éves korában elveszítette apját; ezután a család anyai ágának nőtagjai nevelték. Különösen mély összetartozás fejlődött ki a gyermek és Borbála nevű, értelmi képességeiben visszamaradt nagynénje között. Tízévesen lett a piarista gimnázium diákja, majd 1940-től bölcsészhallgató. Az 1940-es évek elejétől jelennek meg versei, ezek közül azonban nem mindegyiket vette föl később köteteibe. 1944 őszén hívták be katonának, s alakulatával a németországi hadszíntérre került. A menekülteknek, a meghurcoltaknak, a koncentrációs táborok foglyainak látványa és tudata egy életre belevésődött eszméletébe, és alakította világképét.

1945 végétől kapcsolódott be a hazai irodalmi életbe. 1946-ból való első kötete, a Trapéz és korlát; kivételes hangjára már ekkor fölfigyeltek társai. Bár lazán és időnként lanyhuló intenzitással, azért mindvégig az Újhold folyóirat szerkesztő- és alkotógárdájához tartozott. 1947-ben Baumgarten-díjat kapott. 1948 után hallgatnia kellett. 1957-től a katolikus hetilap, az Új Ember munkatársa. Harmadnapon című, korszakos jelentőségű kötete 1959-ben jelent meg, majd a 60-as években lírikusként alig-alig szólalt meg. Ekkor írott kevés számú, de annál jelentékenyebb versét a Nagyvárosi ikonok (1970) című összegyűjtött kötete tartalmazza. Ez a könyv törte át igazán a hallgatás, a meg nem értés kordonát körülötte, s a 70-es években már népszerű, sokfelé hívott, Európa-, sőt világszerte utazó művésznek számított.

1963 táján ismerkedett meg a francia misztikus filozófus, Simone Weil munkáival; Bach, Mozart és Dosztojevszkij mellett ezután ő lesz szellemi tájékozódásának állócsillaga. 1972-ben, szinte váratlanul áll elő a Szálkák c. kötettel: fél év alatt most majdnem annyi verset írt, mint amennyit alkotó évtizedei alatt összesen. Ezt a kötetet 1974-ben követte a Végkifejlet, de ez már színműveket is tartalmazott, s az évtized második felében Pilinszky ismét nem ír verset, helyette más műfajokkal próbálkozik. Sajátos esztétikáját legbővebben a Beszélgetések Sheryl Suttonnal c. könyvben fejti ki (1977):

„… a költészetnek, ha csakugyan költészet, igazi közege a jóvátehetetlen. A jövő túl könnyű, túl ritka, nem elég ellenálló neki. Kevés a reális erőpróbára, nem tud benne tisztán cselekedni, legfeljebb elábrándozik rajta, vagy éppenséggel belemenekül, akár hazugságok árán, csalással vagy önámítással. A művészi cselekvés számára azonban, amely legalábbis tengelyében mindig mozdulatlan, mint a gondolkodó ember testtartása: távolról se azonos a föloldhatatlan és megoldhatatlan múlt a megfontolások nemes vagy nemtelen tárházával. Kimondhatatlanul több, mint tanulság. Az is. De elsősorban „cselekvésének” választott területe. Számára a lezárt és befejezett tények hívása mindig a legerősebb. Különben úgy érezné, hogy akár a legfényesebb jövő is amorális sivatag, a hátában hagyott befejezett, megoldhatatlan és jóvátehetetlen tények valóságra áhítozó temetőivel, sose szűnő hívásával. Ezért mondhatta Leonardo, hogy aki nem szemlélődik eleget, minden idejét elfecsérli. (…) más kérdés, hogy a betű szerinti miért lehet korunkban egyre kevésbé költészet, s figyelmünk miért fordul fokozottan a szertarások felé. Egy szertartás ugyanis, még ha a pap hitetlen, és a gyülekezet félig alszik is, igazának erejével mindig cselekvőképes abban a drámában, amit semmiféle szeggel és ecettel nem tudna fölidézni.”

1980-ban – feltűnően sokára – megkapta a Kossuth díjat. 1981. május 27-én szívroham következtében váratlanul elhunyt. Pilinszky egyéniségéhez hozzátartozott kivételes előadó-képessége, versmondását több hanglemez őrzi. Összegyűjtött versei Jelenits István szerkesztésében legutóbb 1992-ben jelentek meg. Prózai írásait először A mélypont ünnepélye (1984) c. kétkötetes kiadvány foglalta össze.

Benjámin László (1915-1986): Vérző zászlók alatt

Forrás: www.bbkvtar.hu

Egy hozzá közel álló pályatársáról szólva használta e kifejezést: „önéletrajzi nemzedéknek” nevezhetné a vele egyívásúakat s köztük természetesen önmagát is.

Verseiből, nyilatkozataiból bízvást összeállíthatjuk az életrajzát. Nyomon követhetjük a pestszentlőrinci szülőháztól és a diáksapkás gyerekkortól a különféle szakmákkal próbálkozó inason át a világháborús munkaszolgálatig, a győri újságíróskodástól a felelős beosztású írószövetségi tisztviselőig, az 1956 után évekig szilenciumra ítélt munkanélkülitől a Szabó Ervin Könyvtár „legmagasabb polcáig” – a könyvespolcot nevezte így, az egyéb „magas polcok”-nak szánt iróniával -, és a Kortárs versrovatvezetőjétől az Új Tükör főszerkesztőségéig.

Ötven körül járhatott, amikor megírta, mi mindenfélével próbálkozott ő, a külvárosi kereskedősegéd fia: „… voltam betűszedő és házitanító, kötszövő és hírlapíró, villanyhegesztő és miniszteri fogalmazó, magánhivatalnok és galvanizáló, osztályvezető és szőrmekészítő, triciklis kifutó és folyóirat-szerkesztő stb. stb. Összesen talán 35-40 mesterséggel próbálkoztam. Annak, hogy egyikben sem találtam meg a helyemet, főként két oka volt: vagy a mesterség nem illett hozzám, vagy én nem illettem a mesterséghez. A fogalmazóságot például képességeimen alli elfoglaltságnak találtam, a hegesztéshez viszont reménytelenül tehetségtelen voltam.”

Ebből máris kiviláglik, hogy bár a kétkezi dologban nem találta meg az igazit, azért az efféle munkát többre becsülte a hivatalnokoskodásnál. Holott azt sem úszhatta meg egykönnyen: az ötvenes évek első felében – amikor még egy és más nem a sját elképzelései szerint alakult – éppen a hivatal volt osztályrésze. Ennek az időszaknak lezárulása után pár évvel írta egyik legkétségbeesettebb hangú – habár egy középkori imaszövegre hangszerelt és így tárgyiasított – költeményében: „Elmegyek meghalni, / minden voltam a földön, csak boldog soha nem…”

Ha valaki sokallja ezt a középkori vezeklőcsuhába öltöztetett önportrét, lapozza fel a Kis magyar antológia című paródiagyűjteményét; gondolom, ez ma már könyvritkaság, gyűjteményes köteteiben nem adott helyt ironikus hajlama e termékeinek, de a könyvtárakban megtalálható. Ez a kötet egy önparódiával végződik – címe: Egy névtelen görcs senki keserveiből. Nem mondhatni, hogy önmagával kíméletesebb itt, mint a tisztelt és kevésbé tisztelt pályatársairól adott görbe tükörképekben. Az a különös ebben a paródiában, hogy mulatságosan torzító szövegkörnyezetben kimondja legnagyobb keservét s leghőbb vágyát. Csak négy sort idézek belőle: „Nekem a hír, dicsőség,k higgyétek, néha fáj már. / Kisebb vagyok s szerényebb egy törpepapagájnál. / Lelkem kín dúlja mégis, csak ordít, csak dörömböl: / lenni valakivé, kitörni szűk körömből!”

Nézzük meg, mit „rontott” paródiává. Mondhatni: élveboncolásszerű önvallomásait. 1955-ből való a Köznapi dolgok igézete, egyik leggyakrabban idézett sikerverse, mellyel megjelenése melegében kihívta az akkori idők legfőbb irodalmi korifeusa, Farkas Mihály haragját. Ebben a versben olvashatjuk: „Mert fogtam én a siker pilleszárnyát, / s nem boldogabb, csak lettem tőle gyávább, / s maszattá rondult ujjamon a hímpor, / mind kínná torzul, ami nem lett kínból.”

Azt hiszem, a lényeg együtt van már: Benjámin László az a költőnk, aki szociáldemokrata munkásköltőként jóhiszeműen besétált Rákosiék utcájába, megírt néhány művet a hatalom szája íze szerint – ez akkor a saját szája íze volt egyúttal, ezért mondom jóhiszeműnek -, és ezért kitüntették. Ezt a dicsőséget érezte később elviselhetetlennek, tűrhetetlennek. pedig 1937 óta megírta azokat a műveit is, amelyekkel a tényleges dicsőséget is megszolgálta volna. 1953 után pedig még inkább megírta az igaziakat, amelyek éppen azzal, hogy mintegy visszavonják azt a tucatnyi téves, rossz verset, mely 1948 és 1953 közt kijött a tollából, és visszanyúlnak saját eredetükhöz – a szegénységben, veszélyek és kockáztatások közepett írt fiatalkori művekhez -, válnak magas művészi minőségükkel a lehető legértékesebb emberi dokumentumokká.

Weöres Sándor (1913-1989): Az éjszaka csodái; Merülő Saturnus

Forrás: www.babelmatrix.org

Vékonyka, törékeny ember volt, öregkoráig fiúcskakülsejű, és „a felszín fölött mintegy fél méterre suhant, akár egy angyal”. Legalábbis így látta őt Esterházy Péter a Termelési-regény (kisssregény) lapjain. A költő-angyal egy ABC-áruháznál landolt, és hogy örömet szerezzen fiatal írótársa picinyke leányának, sietve egy doboz mosóport vagy egy zacskó tarhonyát óhajtott vásárolni a kisdednek. Végül sikerült rábeszélni két tábla csokoládéra, és Weöres Sándor, meglepő fürgeséggel a pénztárhoz nyomakodván, boldogan szurkolta le aprópénzét.

Személyisége, pályája, irodalomfölfogása, munkamódszere – még kissé éneklő beszédének intonációja is – minden szabályosat, megszokottat nélkülözött. sokszor elmondta: ő a baglyokhoz hasonlít, mivel nappali élete nagyobb részét átaludta, délután ébredezett, s az éjszaka sötétjében, csöndjében dolgozott. Saját vallomása szerint életkorszakai „egymásra torlódtak”, összecsúsztak. Még nem járt iskolába, de már klasszikusokat olvasott; tizenhárom évesen pesszimista aggastyán volt; negyven fölött ismerkedett meg a kamaszkorral. persze a sok igaz legendához valóság, megélt élet kellett. A nehezen lélegző, halálsápadt csecsemőből roppant szívós alkat vált. tucatszám füstölte a cigarettákat, nem vetette meg az alkoholt, pécsi egyetemistaként hajkurászta a lányokat…

A szombathelyi születésű – ám legerősebben a szép nevű Csönge falucskához kötődő – poéta-csodagyerek tizennégy esztendős korától publikált, és szinte az első perctől olyan nagyságok vették őt komolyan, érzékelve kivételes tehetségét, mint például Kosztolányi Dezső. Közvélekedés szerint – még a sírjánál is ez hangzott el – az Isten is költőnek teremtette őt. Holott „mechanikusnak” készült, szívesen bajlódott gépekkel, aztán az újságírásba szeretett volna belekóstolni. Hivatására, roppant termékeny (a műfordításban, a drámaköltészetben is virágzó) lírikusi munkásságára így legyintett rá a csúcsra érve, hatvanévesen: „Idegenkedésem a költészettől máig sem múlt el egészen. úgy vagyok vele, mint a hentes a hússal, pap az imádsággal. Írom és nem szeretem a verseket. A vers annak jó, akinek az élethez valamit, aki befogadja, de nem annak, aki írja…”

Ezek után mi sem természetesebb, mint hogy meditációt írt A vers születése címmel, és számos nyilatkozata fényes metaforák sugárzásával világít rá a líra lényegére. („A vers: villám” – mondotta például, és a „Segítek élni..” szavait véste poétai címerébe.)

Terjedelemre is monumentális, rangban is maradandó életműve óriási népszerűséget szerzett neki – nemcsak erotikus ciklusa vagy psyché című remeke révén. Ugyanakkor hosszú évekig ítélték hallgatásra, és később ádáz esztétikai vitákban taglalták, hogy – mint alkotónak – „süllyed-e a hajója”. A személyiség föladása, a maszkos sokarcúság, az öncélúvá lett nyelvi leleményesség, az, úgymond, ornamentikus túldíszítettség volt ellene a f vád (hogy aztán bírái közül is többen a védőügyvédjévé szegődjenek). Immár nemzedékek tanulgatták magyar anyanyelvüket egyes, mondókákká, gyerekversekké lett – de korántsem gyermekeknek szánt! – költeményein. A Bóbitá-t senki nem felejti el – viszont a nevét még diplomás bölcsészek sem feltétlenül tudják helyesen kiejteni (vörösnek hangzik). A sorsban, a habitusban, az értelmezésben annyi az ellentmondás, hogy talán csak ez az életidegen csudabogárnak – noha zseninek – vélt ember látta tisztán önmagát. S éppen a lángelméjére ügyet sem vetett. Köszöntését a III. évezrednek postázva, leginkább a mindig bátor ifjúságnak üzente: „Nem áhítok sikert és dicsőséget a jelentől, még kevésbé a jövőtől. A költők úgy gondolnak az utókorra, mint csalhatatlan isteni ítélőszékre; pedig taknyos csecsemő, örüljön, ha kicserélem a vizes pelenkáját, nekem ne osztogasson babért. Birkózzék velem, mint kisgyerek az apjával, és a birkózásban erősödjék. Mihelyt számára elfogadható leszek, szabályokat és gátakat farag belőlem: még síromban is azokkal tartok, akik nem tisztelik rám fogott vagy valódi rigolyáimat, bátran túllépnek a bearanyozott hülyén, olyan kezdemények és tetők felé, amilyenekről én nem is álmodhatok.”

KÁLNOKY LÁSZLÓ (1912-1985): Egy régi sörtalp paleográfiája

Forrás: http://www.vers.hu

A kiváló költő és műfordító a Nyugat harmadik nemzedékének egyik legeredetibb képviselője. Az 1930-as évek végén megjelent első kötetét a vidéki ismeretlenségből küldi Budapestre, s egy csapásra olyan költőtársak elismerését és befogadó barátságát nyeri el, mint Takáts Gyula, Vas István, Jékely Zoltán és Weöres Sándor; a Nyugat és a Magyar Csillag munkatársa lesz. Költői pályáján mégis lassan, akadályoktól hátráltatva halad előre, 1970-ben (már közel hatvanéves!) még csak harmadik önálló verskötete lát napvilágot. Innentől kezdve azonban – a tőle nem idegen sportnyelven szólva – káprázatos hajrába kezd, tíz-egynéhány év alatt több verset ír, mint az addigi csaknem negyvenben. E páratlan kései termékenység elementáris szellemi megújulás kísérője, a költő arcot vált, kötetről kötetre más-más aspektusát villantja föl sokoldalú tehetségének, más-más rétegét tárja föl a személyiség tartalékainak. Aki kortársként élte meg ezt a metamorfózist, biológiai és szellemi csoda szemtanújának tudhatta magát.

Egerben született, polgári családból; apja a második világháború idején néhány évig a város polgármestere volt. Kálnokyt ambivalens kapcsolat fűzi Egerhez: emlékezete ezernyi „szivárványló” képet, alakot, hangulatot, helyi anekdotát őriz meg a benyomásokra legfogékonyabb gyermek- és ifjúkorból, amelyet ott töltött, de az unalmas kispolgári társadalmi élet, az erkölcsi bigottság és a szellemi tompaság taszítja. Jogi tanulmányokat végez, befejezésük után néhány évvel a fővárosba kerül, a Belügyminisztériumba. Fiatalon az irodalmon kívül a sportban tűnik ki, de 1932-33-ban kiújul gyermekkori fertőzéses tüdőbetegsége. 1942-ben súlyos operáción esik át, hét bordáját távolítják el, aminek a következményeit hosszabb-rövidebb megszakításokkal élete végéig viselnie kell. A háború éveiben minisztériumi tisztviselőként önzetlenül és bátran siet az üldözöttek védelmére. Az 1948- körüli ideológiai, társadalmi és politikai fordulat után mégis kirekesztik az irodalmi életből. „1948 és 1968 között szinte csak fordítottam” – mondja később némi túlzással, s bár műfordításai a műfaj legmagasabb színvonalán állnak, és szerves részévé váltak az életműnek, Kálnoky sokáig keserülte, hogy rendelésre „buzgón töltögette / saját vérét idegen szellemekbe”. Első házasságának felbomlása, szerelmi csalódások, más magánéleti gondok is a világ rosszul berendezettségének, emberellenes erők uralkodásának, a szellem kiszolgáltatottságának, magárahagyottságának gondolatát erősítették benne. Közérzetének baljós sugallatai – filozófiai és természettudományi olvasmányoktól támogatva – pesszimista létbölcseletté szilárdultak. Említett költői megújhodását és világszemléletének átszíneződését a hatvanas-hetvenes évek fordulójától életrajzi tények is motiválhatták: lakásgondok megoldódása, egészségének időnkénti javulása, szeretete második felesége és unokája iránt. Ha későn is, de megérte a méltó kritikai fogadtatást, a „hivatalos” elismerést s főleg azt, hogy az olvasók népes táborát sikerült meghódítania a maga lírája s közvetve az egész magyar költészet számára.

Elemzésre kiválasztott verse a második nagy korszak, az utolsó másfél évtized terméséből való, 1978-ban keletkezett.

Vas István (1910-1991): Cambridge-i elégia; Óda a tegnapi asszonyhoz

Két dolgot szinte minden róla szóló írás megemlít. Elsőként azt, hogy ifjúkori avantgárd korszakától eltekintve, azzal gyökeresen szakítva, mindvégig a „lírai realizmus”, a klasszicizáló tendenciák képviselője. Másodiként pedig az elsőből is következően azt, hogy a ráció, az értelem kormányozza világképét.

Az az új klasszicizmus, amely az újrealista tendenciák egyik jellegzetes ágaként a harmincas években kibontakozott, Vas Istvánnak szinte egész nemzedékét magával ragadta. Ők voltak ennek az ágnak az igazi megteremtő és képviselői. Akkor ez – ez is – modern volt, korszerű, nemcsak poétikai, hanem szemléleti értelemben is, hiszen a zavaros elképzelésekkel, az ideológiai és politikai kalandorkodással a művészet csak önmaga végsőkig való fegyelmezettségét tudta szembeállítani. A tiszta formába öntött értelem, a háromezer éves európai múlthoz kötés volt az a fegyver, amely senkit sem ölt meg, de sokakat segített az életben maradásban.

Aztán jöttek újabb évtizedek, s az ötvenes évek derekától kezdődően a magyar líra újfajta poétikai és személeti forradalmakat vívott meg. Eközben komolyan megújult a lírai realizmus is, főként Illyés Gyula és Vas István költői műhelyében. A hatvanas évek költői reneszánszában ők tudtak leginkább nemcsak lépést tartani az új hullámokkal, hanem maguk is új hullámok elindítóivá váltak, továbbra is megőrizve a maguk irányának lényegi ismérveit.

A huszadik századot megélve okkal választhatta a költő szinte jelmondatául a kora reneszánsz gondolkodó alaptételét: „Ellentétek keresztezési pontja / Ez az egész világ” (Nicolaus Cusanus sírja), s később is többször kifejti szóban és írásban, hogy nem szereti a végletes egyértelműséget, mert az hamisít, s az emberi szellemnek az ellentétes – vagy annak tetsző – dolgok összebékítésére kell törekednie. Egy kultúra ellentétes tendenciáira, különböző kultúrákra, világszemléletekre, művészi törekvésekre egyaránt vonatkozik ez, s ezért tud Vas István pályája során avantgárd és hagyományőrző, keresztény és szocialista, népi és urbánus, európai és magyar s mindenekelőtt költő és műfordító, regény- és esszéíró lenni.

Cusanus átvett alapgondolatának van egy szükségszerű etikai következménye is: az élet szeretete és tisztelete. Ha van olyan eszme, amely e költészet szinte minden eleméből árad, hol szemérmesen takargatva, hol büszkén megvallva, az éppen ez. Az értelem költője az élet költője is. Az értelem életérdekű, s az életnek is érdeke az értelmesség. Az más kérdés, hogy az életfolyamat ezt nem mindig „ismeri fel”. Ám az évszázadokkal és évezredekkel való találkozás, mindenekelőtt az Örök város, Róma élménysugárzása következtében megszületik az életérdekű történetfilozófia feledhetetlen költői megfogalmazása „… mi se születtünk tengni, mint az állat, hanem tudni és haladni előre, egy kis hajón az evezőre dőlve, de elfér egy kis hajóban is a Roma nobilis, mert a vándor Idő változást szeret, és mindig elölről kezdeni, neki egyre megy latin, zsidó, magyar: íveket, oszlopokat azzal rakat, akivel akar, mert ez az a sorshúzás, amelyre mindenki benevezhet, és mindig az újrakezdés az igazi folytatás, és ugyanazt folytatja minden igazi kezdet.” (Folytatás)

Az 1947-ben és 1959-ben föl is keresett Róma az eszmény, Budapest viszont az élet természetes létezési terepe,k az a gyakorlat, amelytől nem lehet elszakadni, ahol még a szmog is „füstködszürkeséggé”, azaz költészetté válik. Vas Istvánnak – Szabó Lőrinchez hasonlóan s részben az idősebb mester példájától is inspiráltan  komoly szerepe volt abban, hogy a modern vers tömegek olvasmánya is lehessen: a hétköznapi élet és az átlagember problémáit látszólag a hétköznapi beszéd közvetlenségével ragadta meg, főként az ötvenes évek derekától. E természetesebb kifejezésmódra a szerkesztett egyszerűség a jellemző, másrészt az, hogy igencsak módjával alkalmazza a magyar költői hagyomány központi kifejezőeszközét, a költői képet E költői világkép központjában a fogalmi jellegű gondolkodás áll, s ennek felel meg a tárgyiasság is, a költői eszközök megfontolt használata is. Ugyanakkor ez a líra a szükséges helyeken erőteljesen poétikus.

Vas Istvánnak klasszikus érvényű műfordításokat, a magyar és az egyetemes kultúrában otthonosan és szakavatottan mozgó esszéket is köszönhetünk, s nagyon bölcs, önmagát elemzőinél is élesebben látó interjúkat. Költészetéhez a legjobb kalauz mégis talán a huszadik század egyik legszebb önéletírása-emlékirata (Nehéz szerelem, Miért vijjog a saskeselyű?, Azután), amely ugyan sem tematikában, sem időben nem válhatott teljessé, annál inkább esztétikai értelemben.