Két dolgot szinte minden róla szóló írás megemlít. Elsőként azt, hogy
ifjúkori avantgárd korszakától eltekintve, azzal gyökeresen szakítva, mindvégig
a „lírai realizmus”, a klasszicizáló tendenciák képviselője. Másodiként pedig
az elsőből is következően azt, hogy a ráció, az értelem kormányozza világképét.
Az az új klasszicizmus, amely az újrealista tendenciák egyik jellegzetes
ágaként a harmincas években kibontakozott, Vas Istvánnak szinte egész
nemzedékét magával ragadta. Ők voltak ennek az ágnak az igazi megteremtő és
képviselői. Akkor ez – ez is – modern volt, korszerű, nemcsak poétikai, hanem
szemléleti értelemben is, hiszen a zavaros elképzelésekkel, az ideológiai és
politikai kalandorkodással a művészet csak önmaga végsőkig való
fegyelmezettségét tudta szembeállítani. A tiszta formába öntött értelem, a
háromezer éves európai múlthoz kötés volt az a fegyver, amely senkit sem ölt
meg, de sokakat segített az életben maradásban.
Aztán jöttek újabb évtizedek, s az ötvenes évek derekától kezdődően a
magyar líra újfajta poétikai és személeti forradalmakat vívott meg. Eközben
komolyan megújult a lírai realizmus is, főként Illyés Gyula és Vas István
költői műhelyében. A hatvanas évek költői reneszánszában ők tudtak leginkább
nemcsak lépést tartani az új hullámokkal, hanem maguk is új hullámok
elindítóivá váltak, továbbra is megőrizve a maguk irányának lényegi ismérveit.
A huszadik századot megélve okkal választhatta a költő szinte
jelmondatául a kora reneszánsz gondolkodó alaptételét: „Ellentétek keresztezési
pontja / Ez az egész világ” (Nicolaus Cusanus sírja), s később is többször kifejti szóban és írásban, hogy nem szereti a
végletes egyértelműséget, mert az hamisít, s az emberi szellemnek az ellentétes
– vagy annak tetsző – dolgok összebékítésére kell törekednie. Egy kultúra
ellentétes tendenciáira, különböző kultúrákra, világszemléletekre, művészi
törekvésekre egyaránt vonatkozik ez, s ezért tud Vas István pályája során
avantgárd és hagyományőrző, keresztény és szocialista, népi és urbánus, európai
és magyar s mindenekelőtt költő és műfordító, regény- és esszéíró lenni.
Cusanus átvett alapgondolatának van egy szükségszerű etikai
következménye is: az élet szeretete és tisztelete. Ha van olyan eszme, amely e
költészet szinte minden eleméből árad, hol szemérmesen takargatva, hol büszkén
megvallva, az éppen ez. Az értelem költője az élet költője is. Az értelem
életérdekű, s az életnek is érdeke az értelmesség. Az más kérdés, hogy az
életfolyamat ezt nem mindig „ismeri fel”. Ám az évszázadokkal és évezredekkel
való találkozás, mindenekelőtt az Örök város, Róma élménysugárzása
következtében megszületik az életérdekű történetfilozófia feledhetetlen költői
megfogalmazása „… mi se születtünk tengni, mint az állat, hanem tudni és
haladni előre, egy kis hajón az evezőre dőlve, de elfér egy kis hajóban is a
Roma nobilis, mert a vándor Idő változást szeret, és mindig elölről kezdeni,
neki egyre megy latin, zsidó, magyar: íveket, oszlopokat azzal rakat, akivel
akar, mert ez az a sorshúzás, amelyre mindenki benevezhet, és mindig az újrakezdés
az igazi folytatás, és ugyanazt folytatja minden igazi kezdet.” (Folytatás)
Az 1947-ben és 1959-ben föl is keresett Róma az eszmény, Budapest
viszont az élet természetes létezési terepe,k az a gyakorlat, amelytől nem
lehet elszakadni, ahol még a szmog is „füstködszürkeséggé”, azaz költészetté
válik. Vas Istvánnak – Szabó Lőrinchez hasonlóan s részben az idősebb mester
példájától is inspiráltan komoly szerepe
volt abban, hogy a modern vers tömegek olvasmánya is lehessen: a hétköznapi
élet és az átlagember problémáit látszólag a hétköznapi beszéd közvetlenségével
ragadta meg, főként az ötvenes évek derekától. E természetesebb kifejezésmódra
a szerkesztett egyszerűség a jellemző, másrészt az, hogy igencsak módjával
alkalmazza a magyar költői hagyomány központi kifejezőeszközét, a költői képet
E költői világkép központjában a fogalmi jellegű gondolkodás áll, s ennek felel
meg a tárgyiasság is, a költői eszközök megfontolt használata is. Ugyanakkor ez
a líra a szükséges helyeken erőteljesen poétikus.
Vas Istvánnak klasszikus érvényű műfordításokat, a magyar és az
egyetemes kultúrában otthonosan és szakavatottan mozgó esszéket is
köszönhetünk, s nagyon bölcs, önmagát elemzőinél is élesebben látó interjúkat.
Költészetéhez a legjobb kalauz mégis talán a huszadik század egyik legszebb
önéletírása-emlékirata (Nehéz szerelem, Miért vijjog a saskeselyű?, Azután), amely ugyan sem
tematikában, sem időben nem válhatott teljessé, annál inkább esztétikai
értelemben.
×
CAMBRIDGE-I ELÉGIA
Az íves boltozat alatt,
A legyező-gótika alatt,
Eszembe jutott Sárospatak,
nem is tudom, miért.
Talán az együgyű kis boltozat
Jutott eszembe,
Ahol a faragott rózsa alatt
Négy tehetetlen magyar nagyúr
Vergődve, megromolva és bizalmatlanul
Egymással sub
rosa1 beszélt,
Hogy mi lenne, ha… mi lenne…
És jártam, néztem, álltam
Kollégiumi parkvilágban,
Rododendronok, gótikák,
Röneszánsz kutak, azaleák,
A pázsit meg az Erasmus-ablak2
Gyöngéd izzással felragyogtak
Hűvös, tengeri, szürke szélben.
Ezt is megéltem, ezt is megértem…
Hányszor gondoltam erre a veszélyben,
Mikor üldözve, zaklatottan
Diákjait, költőit fordítottam,
Börtönök, razziák közt, angol bombaverésben,
S háromszáz év után
az ő lelkükkel egyetértve írtam,
Suckling3. a gavallér, Marvell4,
a puritán
Nyakfodros, régi angolok
Adtak erőt, hogy azt kibírjam.
S most innen arra gondolok,
Miről beszéltek a „rózsa alatt”!
Hát mit nekem nagyúri összeesküvők,
A kelepcébe hullt szomorú dúvadak,
Mit tudok velük kezdeni?
Mit nekem a bécsújhelyi
Siralomház fala?
Mikor azt nézték, mit gondoltak ők?
hogy „kár vala.. kár vala…”?
És ugyanakkor itt
A Cam folyón ugyanígy
Siklottak puntjaik,5,
Rajtuk a csáklyázó diákok,
Velük a hamvas bőrű lányok,
Mezítláb akkor is, hűvös, tengeri szélben,
A költő kezében gitár –
Vagy lant inkább?
Kár vala, kár –
Ezt gondolhatta börtönében.
Egy ívelt kis kőhídon át
Fekete köntösében két diák –
Elég ma Cambridge-ből, elég!
Hogyan is szokás az elégiát
Befejezni, Él magyar, áll Buda még…
Csodának ez is épp elég.
Mert elmúltak a nagyurak,
De megmaradt Sárospatak,
Megmaradt Sárospatakon
A régi metszet a falon:
Zrínyi Péter
Horvát bán
Inas nyakán
még levágatlanul szegény fejével.
Az egész alak
Áthúzva vastagon
-
Tán Bretzenheim vagy Windischgrätz6 alatt
–
Rajta felírás, kései,
és ma is hirdeti
Császárhűséggel a fekete tinta:
„Decapitato in Vienna.”7
De megmaradt
Sárospatak
És megmaradtak ablakdíszei,
A röneszánsz domborművek,
A bajszos és kerek
Víg magyar koponyák
Onnan néznek le rád,
És él magyar, áll Buda,
És ez is épp elég csoda,
A századokon át
Élnek a magyar koponyák,
A múlt csak példa legyen ma:
Decapitato in Vienna –
Elég volt már, elég!
Hol is vagyok? Szívem ritmust cserél.
Emeletes teázó, tej és erős tea.
Barátságosan szürke angol ég.
Rododendron, narancsvörös, lila,
Buján tenyésző sárga viola.
Tengerről fúj a szél.
1) sub rosa: titkon, bizalmasan
(latin). A sárospataki várban van egy sub rosa elnevezésű terem, amelynek
boltívei egy rózsában futnak össze, s ez alatt is tanácskoztak az összeesküvők sub rosa
2) Erasmus-ablak: Erasmus (1469-1536) a híres humanista 1511 és 1513
között Cambridge-ben görögtanár volt
3) Suckling (szakling): (1602?-1642) angol költő, királypárti, a
„gavallér-költészet” neves képviseője
4) Marvell (márvel): (1621-1678) angol költő, Cromwell-párti, Milton
titkára volt, a „metafizikus költők” kiemelkedő alkotója
5) punt (pant): rúddal hajtott, lapos fenekű csónak
6) Bretzenheim, Windischgrätz: a sárospataki vár 19. századi német
birtokoscsaládjai, építtetői
7) Decapitato in Vienna: lefejeztetett Bécsben (latin)
×
A költő egyik
legismertebb verse a Cambridge-i elégia,
amely a Rapszódia egy őszi kertben
(1960 c. kötet Átkelés ciklusában,
annak utolsó előtti darabjaként kapott helyet. Már a megjelenéskor felfigyeltek
rá az olvasók, irodalmi esteken szavalták, a nyolcvanas évek elején a
tankönyvekbe is bekerült, bár a középiskolákban Vas István tanítására csak a
legritkábban került sor. Legfeljebb azon lepődhetünk meg, hogy Hét évszázad magyar versei közé nem
válogatták be.
Az Átkelés egy 1959. május-júniusában
szervezett angliai-franciaországi utazás élményeiből született, nagyobbrészt
még út közben. A ciklus különössége, hogy naplójegyzetek közé ékeli a verseket:
e prózai szövegek a későbbi gyűjteményes kiadásokból kimaradtak, bár többek
közt a T. S. Eliottal való találkozásról s a cambridge-i Trinity-kollégiumról
is szó esik bennük.
Kevés olyan
modern versünk van, amelynél annyira információt gazdagító, élményt elmélyítő
lehet az életrajzi és történelmi háttér ismerete, mint ez esetben. Először is
aga az utazás – akkor még keletre is, de főként – nyugatra rendkívüli
eseménynek számított Vasnak 1947-ben volt módja egy hosszabb itáliai utat
megtennie, s utána 12 évig nem járt külföldön. 1958-ban az angol
külügyminisztérium hívta meg mint Shakespeare, Thackeray és más angol
klasszikusok fordítóját, az angol irodalom magyarországi népszerűsítőjét, s
erre az útra adminisztratív okok miatt csak egy év múlva kerülhetett sor. A
meghívásról olvashatjuk a naplójegyzetek első részében: „Mikor tavaly ezt a
levelet megkaptam, lehetetlen volt nem gondolnom ár, hogy talán már Arany is
erre várt a János király, a Szentivánéji álom, a Hamlet után, hogy bizonyosan erre várt
Babits és Szabó Lőrinc. És helyettük már csak engem ért el. Ez a gondolat nem
jelentéktelen szorongást vegyített az örömömbe.” Vas István tehát úgy érezte, s
nem is ok nélkül, hogy az egész magyar irodalom képviseletében utazik Angliába,
s láthatja a tengert, az óceánt is. Az előzményekhez még az is hozzátartozik, s
ez a versből is kiolvashatók, hogy a második világháború idején Vas angol
barokk költőket fordított, „Börtönök, razziák közt, angol bombaverésben”, s
voltaképpen nemcsak a régi költők „lelkével”, hanem az angol támadásokkal is
egyetértve. A megidézett két angol költő neve azonban nemcsak távoli emlékként
kerül be a versbe: A Trinity-kollégium diákjai voltak, s a költő frissen látta
képüket a kollégium híres diákjainak arcképcsarnokában. Ugyanakkor az is eszébe
jutott, hogy 1943-44-ben nem hitte volna, hogy valaha is eljut Angliába („Ezt
is megéltem, ezt is megértem…”).
Még egy
életrajzi tényt érdemes említeni, s ez Sárospatakkal kapcsolatos. patak
természetesen minden magyar ember számára jelent egy művelődési hagyományt és
egy kurucos függetlenségi politikai hagyományt. Vasnak ennél több köze van
Patakhoz. Az ötvenes évek elején alkotóház is működött az akkor még eléggé
romos várkastélyban, s a költő is lakott ott, s éppen a sub rosa teremben. Másrészt a magyar államférfiak közül II. Rákóczi
Ferenc alakja foglalkoztatta legjobban (az Emlékiratok-at
is lefordítja).
Az elégia
indító négy sorának látszólag nyegle lezárása („Nem is tudom, miért?”) tehát
éppen a szemérmesség álcája: nagyon is természetes az alkotó számára, hogy
Angliában Magyarország, Cambridge-ben Sárospatak tűnik fel a tudat
asszociációiban. S általában is igaz, hogy „az ember külföldön, idegenben látja
igazán a hazáját”, s hogy – miként a ciklus záró verse, a Titok fogalmaz: „Itt életemnek / egyetlen titka és értelme van: /
az, hogy magyar vagyok.” S az elégia is a magyarságélmény megvallása. Nem
egyetlenként Vas művei között, de alighanem a legismertebbként.
Ma már könnyen
belátható s ki is jelenthető, hogy Vas István magyarságversei 1956 hatására
sokasodnak meg. Közülük két igen fontos és nyílt vallomás csak a közelmúltban
jelenhetett meg, kötetben az 1990-es Válogatott
versek-ben a Teleki Pál emlékezete
1945 elejéről, Az új Tamás ugyanezen
év végéről. A Cambridge-i elégia
versbeszéde amazokénál sokkal szimbolikusabb, ezért láthatott annak idején
nyilvánosságot. Mert a szerző nem hagy kétséget, későbbi interjúkban el is mondotta,
hogy e mű meghatározó élménye 1945 is: „És volt valami, ami már több volt, mint
feszengés, ami közel járt a lelkiismeret-furdaláshoz és bizonyos
szégyenkezéshez: az a tudat, hogy én itt járok, mikor barátaim börtönben ülnek.
Hát ez a tudat feszült rá a sárospataki várra, a sub rosa teremre, az összeesküvőkre, akik a bécsújhelyi börtönben
ültek. Tudom, igazán nem sok hasonló vonást lehetett találni Zrínyi Péter és
Déry vagy Frangepán vagy Nádasdy és Zelk között, de mégis, az, hogy ilyen –
hogy is mondjam csak?, ha nagyon enyhe és udvarias szót akarok használni –
ilyen gyanútlanul börtönbe kerültek, ez a párhuzam megvolt a két helyzet
között. És ez játszik bele a versbe. Igazából mindebből tevődött össze:
Cambridge-ből, a nagy nyugati élményből, Sárospatakból, a sub rosa teremből és a mi otthoni helyzetünkből.”
Az idézett
szöveg 1980-ból való, abba még nem kerülhetett bele Nagy Imre neve, de talán
nem belemagyarázás, ha az 1958 júniusi kivégzések drasztikumát is ott érezzük a
szövegben, mert Zrínyi Péter és Déry között valóban nincs sok párhuzam, de
annál több a Wesselényi-összeesküvés főurai és Nagy Imréék célkitűzései,
„gyanútlansága” és sorsa között. Nagy Imréé is „bajszos és kerek / Víg magyar
koponya” volt, s ő is bekerült „A századokon át / Élnek a magyar koponyák”
panteonjába. S mindezt alátámasztja, hogy a vers Sárospatak-képének két
meghatározó jegye van: az egyik a megmaradásélmény, a másik pedig a felkelés
kitörése előtt vérbe fojtott összeesküvés beleélő látomása. E két jegy között
szoros a kapcsolat: a tragédia – a tragédiasorozatok – ellenére való megmaradás
a magyarság nagy csodája.
Cambridge és
Sárospatak két végpont: földrajzi értelemben is annak az Európának a határait
jelöli nyugaton és keleten, amely rálépett a középkor után a polgári fejlődés
útjára. csakhogy míg Cambridge a klasszikus polgári fejődésnek válik mintájává
és példájává, addig – főleg innen s élményszerűen is szemlélve – Sárospatak a
magyarországi „ahogy lehet”-sors jelképe: a tragédiáké, a lefejezéseké, a
kudarcba fulladó nemzeti függetlenségi harcoké, egyszóval a gátolt életé.
Hangulati szinten elsősorban nem a háromszáz évvel korábbi, hanem az 1959-es
életlehetőségek kerülnek szembe: az akkori gondtalan, szinte idilli diákéletnek
kiáltó ellentéte a hazai zaklatottság, bizonytalan jövő, bebörtönzött barátok
sora. Ez a zaklatottság visszavezethető a személyes életút korábbi szakaszaira
is, s vissza a magyar történelemben az 1666-1670 közötti összeesküvésig is.
Ugyanebben az időben azonban Anglia élete sem volt éppen békésnek mondható, a
38-45. sorok visszavetített idillje aligha illik egy polgárháborús országra.
Döntő különbség azonban, hogy ott a küzdelmek eredményt hoztak, míg nálunk az
eredmény ahhoz képest csak a puszta megmaradás.
Érték- és
időszembesítő költemény ez az elégia, de mert elégia, a kiélezést mégis
valamiféle kiegyenlítődés követi. A zaklatottság és a normális élet
szembesítődik a hétköznapok és a történelem szintjén is, a magyar és az angol
sors, s a különböző idősíkokban nézve ugyanaz az eredmény: értéktelítettség és
értékhiány vitatkozik egymással. Ez azonban még nem a költemény végső szava. Az
50-54. sorokban csak látszólag fejeződhetne be a mű: a magyar
történelemszemléleten, költői hagyományon és önmagán is ironizáló költő az
elégikus „szokást” említi, megidézve Kisfaludy Károlynak a reformkor óta híres Mohács című versét, s annak szállóigévé
vált sorát két részletben építi be – minimális módosítással – a szövegbe: „Él
magyar, áll Buda még! a múlt csak példa legyen most.” De van a versben még egy
idézet: „Decapitato in Vienna” (lefejezetett Bécsben). E két idézetbe is
sűríthető a vers történetfilozófiai meditációja, értékszembesítése s a
legvégső, kiegyenlítő szándékú kijelentéssorozat.
A reformkori,
az újjászületésben bizakodó nemzeteszményt hangsúlyosan, bár Kisfaludy
lelkesültsége nélkül idézi meg Vas. Nála a rezignáció az uralkodó, hiszen
nemcsak Sárospatak maradt meg, hanem a császárhűségű felírás is. Mindkettő
tovább él a jelenben, s egy összetett, huszadik századi hazafiság kifejezője A
szerző irracionális, valószínűtlen optimizmusnak nevezte a vers kicsengését:
„arra is Angliában ébredtem rá, hogy élünk, élni fogunk – és az az érzés magyar
viszonylatban már optimizmusnak mondható”. Önbiztatás és nemzetbiztatás játszik
át itt egymásba, s hogy mennyire megszenvedett módon, arról a belső meditáció
kiélezettsége, a Cambridge-től (idill) és a Zrínyi-sorstól (tragédia) egyaránt
elszakadni kívánó „Elég volt már” felkiáltások ugyanúgy tanúskodnak, mint a
mindkét szinten egyirányú verslezárás: előbb Patak, majd Cambridge képe-képzete
is az elégikusságba kíván oldódni. igazából csak az utóbbi alkalmas
hangulatilag is erre, a helyszínen túl ezért is kell a verslezárásnak
visszatérnie az „idilli” világba: legalább a hazai elégikusságot hihetővé képes
tenni. Főként a verszáró tenger képzettel: a záró sorba belejátszik a Dunáról fúj a szél dallama és gondolatvilága
is, mely szerint „szegény ember mindig él”. Fehéret és feketét, idillit és
tragikusat old jellegadóvá a szürke –
a költő számra máskor is kedves – szín a 18. és 85. sorban. A „barátságos
szürkeség” határozza meg a vers nyelvi-stiláris alakzatait, verstani
sajátosságait is, bár nemcsak hangulatában, hanem nyelvi eszközeiben, sőt
ritmusában is más, kiegyenlítettebb, idillibb „a legyezőgótika”, a „gyöngéd izzás”,
a „barátságosan szürke angol ég” világa. S nemcsak a „szív”, a vers is szinte
„ritmust cserél2, mert bár egyöntetűen hangsúlyos jellegű, amelybe jambikusság
játszik bele, az idilli világ dallamosabbra formált, az összeesküvőké
darabosabb. Az érzelmi hullámzást fejezi ki a sorok tág határok közti
terjedelme: bár az átlag 8 szótag, 3-tól 14-ig váltakozik a szótagszám, s az
elégia rapszodikus jellegét, „nehezen” megszülető elégikusságát ez is mutatja.
Akárcsak egy eddig még nem említett vonás. A 29-37. sorokban a költő
elidegenítően említi az összeesküvőket, szinte szeretné, ha nem volna köze
hozzájuk, legalább ott, Cambridge-ben. Ám nemcsak a személyes, hanem a nemzeti
sorstól sem lehet elszakadni, s végül a vers életigenlésében, megmaradáshitében
döntő szerepe lesz Zrínyi Péterék példájának is.
×
ÓDA A TEGNAI ASSZONYOKHOZ
De szépek vagytok, tegnapi asszonyok!
Hamvadó szemetekben még néha felragyog
A régi büszkeség, amivel az első szeretőt
Vállaltátok papák-mamák, a világ vádja előtt,
Nem sütöttétek le a szemeteket, ahogy illett
akkoriban,
És nem bújtattátok a szempillák fátylába
démonian,
Ti először itt mifelénk, ti válogatott
kevesek,
akikben az örök nőiség új hitté lelkesedett,
A mi hitünkké, mely szemetekbe sütött,
csalatatlan, fiatalon,
És a ti nézésetekből is a Remény, a
Forradalom
Hívott bennünket, az ébredő, felszított
Vággyal egy –
Ó micsoda förtelmeket látott később a
szemetek,
Micsoda rettegéseket, micsoda mocskot, hány
halált,
Hány börtönön át őrizte nekünk megváltó
mosolyát,
Mögötte hány holt férfi enyész, hány otthon
füstölög,
De ma is hogy tud ragyogni még a romjaitok
között,
És fiatalok boldog feje fölött ha összenéz
szemünk,
Ma is, mint rég volt, vagy rég se volt,
tudással telve ölelkezünk.
És az utcán vagy hangversenyen, ha feltűntök,
szembe velem,
A fejetek fölvetését már messziről
megismerem,
Mert ilyet nem tudnak semmimód az édesek, a
maiak,
A macskatekintetű puhák, a sejtelmesek, a
démoniak,
A szemükbe hulló hajúak, a lankatag
idegbabák,
Ahogy ti értettétek vívni a szerelem párbaját,
És az ősbuja bajvívásnak új értelmű kedvet
adott
A tiszta nagy homlok, a hátrasimult
gretagarbós hajatok,
Ahogy irodában is tudtatok ülni, és állni a
műhelyekben,
És tudtatok várni keményen, hívőn, hitetőn,
töretlen,
A hegytetőn fölszegett fejjel megállni a
hajnali szélben,
Az ágyban az új gyönyörökkel szembenézni
merészen,
És tisztán a szennyben, a vészben, ti erősek,
ti szépek!
Még ma is a tömegben megismerem, ha ti
léptek,
Mert izmos lábatok ma is ruganyos még, ma se
csoszog,
Mert ma is a jövőbe léptek, ti tegnapi
asszonyok,
Mint amikor a lábatok föl, föl a csúcs felé
Kapaszkodott, tar ágakon átragyogó nap elé,
Vagy a lejtőn lefelé nagyokat szökellve
rohant,
Vagy sílécen egyensúlyozott az ormótlan
bakancs,
Mely kedvesebb volt a szívemnek, mint most a
tűsarok,
S hogy tündöklött a lábatok, ti tegnapi
asszonyok,
Mikor a Dunán, alkonyi fényben, a
gurulópadoson
A deszkának feszült a hosszú szárkapocs izom,
És mennyiféle fáradtság gyűlt össze a
lábatokban,
S hol mindenütt járt a lábatok, micsoda
sarakban, táborokban,
És fáradt lábatokkal is hogyan karoltatok –
Az erőtök is micsoda gyönyör volt, ti tegnapi
asszonyok!
És hányunkat karoltátok, ti tegnapi
asszonyok?
Milyen szomorú társaság, ha visszagondolok!
Mindegyitekhez milyen szeretők tartoztak,
micsoda férjek,
Kik innen-onnan, amíg lehetett, hozzátok
visszatértek!
Társaim, hova tűntetek, ti tegnapi férfiak?
Milyen sírok temettek el, milyen börtönfalak?
Milyen vesztőhely várt titeket, miféle új
gyalázatú tűz?
Miféle titkos kapcsolat az, mely minket
összetűz?
Nekem testvérem mind, aki titeket szeretett,
Ti tegnapi, bátor asszonyok, mind, aki
veletek
Akart új életbe kezdeni, nem ahogy adatott:
Ahogy ti tudtátok élni a szépet, ti tegnapi
asszonyok.
Csak értetek volt szép a kalandos, kurta
átmenet,
Mert szebben éltünk, mint tegnapiak, mint
ahogy lehetett.
Ezért hiszem, hogy a föld alá nagyobb kincs
soha nem jutott,
Mint amikor lekerülnek oda a ti csontjaitok,
A tatár koponyák, a buksi fejek, vagy a
különös keletiek,
A lábszárcsontok, a csodatudó ujjak,
csigolyák, perecek.
S aki közületek oda rég lekerült, mikor
virágban állt,
Azóta átragyogtatott idefönt minden homályt,
S a szépségből, tegnapiból, nem tudom, mi maradt,
De felsugárzik titkosan, mint földalatti nap.
A költemény a
keletkezés évében, 1960-ban a Kortárs júniusi számában jelent meg először.
Kötetbe csak évekkel később került, mert a Rapszódia
egy őszi kertben 1960) összeállításánál későbbi, bár teljesen annak címadó
ciklusához illő mű, a Római rablás zárt tematikájától viszont idegen lett
volna. Így a Földalatti nap (1965)
meghatározó versévé vált végül a költemény azzal is, hogy záróképe a
hasonlatból kiemelve a kötet címe lett, s azzal is, hogy ez a nyitóvers.
Jelentőségét hamar felismerték reprezentatív antológiák állandó darabja lett.
Az Óda a tegnapi asszonyokhoz valóban óda
a műfaj klasszikus és a magyar költői hagyományok klasszicista és romantikus
értelmében. Óda a női nemhez, de nem elvont általánosságban és nem is egetlen
képviselőjéhez címezve, bár az egyetlen személy – egyetlen személyek – is benne
foglaltatnak a mű szemléletében. Az óda egy réteghez szól, egyetlen nemzedék
feledhetetlen rétegéhez. A költeményt az ötvenedik életévében járó férfi írja,
s számára a tegnap a húszas évek végének, a harmincas éveknek a világa. Ez a
tegnap azonos tehát ifjúkorával, felnőtté válásának éveivel, azzal, amit a
második világháború tett látszólag végérvényesen múlttá. Azért csupán
látszólagos ez a végérvényesség, mert az emlékező tudat számára megmaradhat
minden, amit már átélt, s Vas István ezt a lehetőséget tudatosan
világszemléletének egyik központi szervező elveként tartja számon. Radnótival
kapcsolatban vallotta, hogy „Énnekem nincsenek halott barátaim, mert – ez olyan
patetikusan hangzik – nincs is halál az életben, pláne a barátságban, és az,
hogy valaki meghalt, az nem változtat a barátságon, és Radnótit nem a halott
barátaimhoz számítom.”
Radnóti Miklós
nevét szándékosan említem: a „Társaim, hova tűntetek, ti tegnapi férfiak?”
általánosító szólításnak, a többnyire erőszakos halállal haltak csoportjának ő
a legismertebbje, s az is kétségtelen, hogy Vas István ódájának tematikáján és
szemléletén is átsejlik a kései Radnóti költészete, elsősorban az Á la recherche…, csakhogy míg ott a
férfiak sorsa a nyomatékosabb a „Költőkkel s fiatal feleségekkel koszorúzott /
tündöklő asztal” emlékképével indító műben, Vasnál ezek a fiatal feleségek
válnak nemcsak főszereplőkké, hanem hősökké is.
Vas István
tárgyias költő, legtöbb művének van fel is fejthető biográfiai háttere. Mivel
fiatalabb éveiről önéletrajzi jellegű regénysorozatot is alkotott, a „tegnapi”
asszonyoknak – és férfiaknak – egész körképével ismerkedhet meg közelebbről is
az érdeklődő olvasó. Noha a költemény általánosító jelleg többes számban
íródik, legalább annyi személyességet lássunk mögötte a költészetével is
megidézett Radnótin túl is, hogy gondolunk azokra az asszonyokra, akikhez a
költőnek a legtöbb köze volt: három feleségére. Róluk többször is vallott
efféle szellemben. „Etitől kaptam mindazt, ami az első szerelem, plusz valami
olyasmit, ami… amit nem tudok másképpen mondani, mint úgy, hogy vallás. Valami,
ami kötelező, és ami megszabta az életemet. Nem tudok erről többet mondani. Az,
ami meghatározó volt az életemben, az erkölcs, a bátorság – már amennyi van
bennem.” Eti ifjan meghalt, s jött Marika: „Úgy képzeld el, mintha Beatrice már
a pokolban megfogta volna Dante kezét, és persze nem magamat hasonlítom
Dantéhoz, hanem Marikát Beatricéhez, mégpedig úgy, mintha nem egyszerűen
végigvezette volna Dantét, hanem meg is járta volna a pokolnak ezeket a
bugyrait. Marikának többek között, azzal a világgal együtt, amit hozott, meg
hát az életemen és a szüleim életén kívül még azt is köszönhetem, hogy
negyvennégyben nem torzult el az eszem és a gondolkodásom, mint sok más
sorstársamnak. Piroskáról a legnehezebb beszélni, mert hát ő itt van és él –
Piroska az élet.” (Az idézetek mind az 1976-os tévéinterjúból valók.)
Az óda
általánosító szemlélete nem elvont életigazságokon alapszik tehát, hanem nagyon
is közvetlen, gyönyörű és gyötrelmes élettapasztalatokon. S miért érdemlik meg
az ódát a nemzedék java asszonyai? Nem csupán azért, mert szépek voltak, és
társak lettek, hanem elsősorban azért, mert méltó társak voltak, s nem is csak
követőként, hanem kezdeményezőként is. A harmincas évek fiatal asszonyainak
szépsége, örök nőisége nem önmagában való érték. Ez a nemzedék új életérzést s
ennek megfelelő új magatartást, új világszemléletet vallott magáénak. Nálunk
igazából csak az első világháború utáni időszakban kezdődhetett meg annak a
természetes polgári szemléletnek a – lassú és vontatott – térhódítása, amely a
születési kiváltságokat nemcsak a társadalmi rétegre vonatkozóan veti el, hanem
a férfira és nőre vonatkozóan is. Az egyenjogúság és egyenrangúság elve kezd
érvényesülni, s ez a nők társadalmi és magánéleti szerepét egyaránt radikálisan
kezdi megváltoztatni. E vers összefüggéseiben nem ennek az árnyoldalai a
lényegesek, hanem a forradalmias újító szenvedély, amelynek inkább csak a
hátterében sejthető a politikai-gazdasági forradalom, a kimondott lényege
inkább az életforma forradalma.
A
forradalmiasan új életmagatartás a rövid idillt is sugárzó évek után igen
kemény történelmi próba alá vettetett: kitört a második világháború, s később
sem maradtak abba a „förtelmek”. S az új magatartásnak az ekkori helytállás
vált az igazi értékmérőjévé. S az élet azóta is – helytállások sorozata. Ez
teszi szervessé a tegnapot és a mát, ez teszi a szépséget – amely az igazsággal
itt is azonosul – múlhatatlanná.
az ódának már a
címe utal időszembesítő jellegre, s ez folytonosan egybefonódik az
értékszembesítéssel. De itt a lényeg szerint nem étékek pusztulásáról vagy
viszonylagossá válásáról van szó, hanem éppen örökkévaló voltukról,
halhatatlanságukról. Az eltérő terjedelmű öt versszak közül a legterjedelmesebb
elsőben mindjárt az idő- és értékszembesítés összetettségét szemlélhetjük.
Egymás mellé rendelődik a múlt és a jelen, közéjük ékelődik a pokoli korszak. A
múltban is háromféle női magatartásmintát láthatunk: a „szendét”, a „démonit”
és az „igazit”, azokét, „Akikben az örök nőiség új hitté lelkesedett”. Az óda
csak az utóbbiakhoz szól, s a második szakasz a jelenben is szembeállítja –
vitatható módon általánosítva – a „maiak” felszínességét a „tegnapi asszonyok2
tökéletességével Bár az előbbi szakasz elismeri a teljességet a maiak között is
(„És fiatalok boldog feje fölött ha összenéz szemünk”).
Mind az öt
szakasz a tegnapi asszonyok szép és jó tulajdonságait magasztalja, s mind az
ötben átragyogtatja ez a múlt a jelent is. ezek a tegnapi asszonyok is maiak 1960-ban:
aki élt, 45-50 éves lehetett, valóban szép, büszke és tiszta. A szépség és a
gyönyör mellett sorra megjelennek azonban a förtelem ellenpontjának képei is,
legnyomatékosabban az első és a negyedik szakaszban. A tegnapi asszonyok mellé
holt férfiak sora társul, s a „hamvadó” szemeknél sokkal erőteljesebben
figyelmeztet az idő múlására. Szerelem és halál nem az öregkorban, de már a
nemzedéki pálya kezdő szakaszában összefonódott, s talán ez a haláltudat is
erősíti az intenzív teljességvágya „a kalandos, kurta átmenet”, azaz az élet
során, s teszi axiomatikus érvényűvé a summázó kijelentést: „Mert szebben
éltünk, mi tegnapiak, int ahogy lehetett.”
E művet a
szépség és a förtelem ellentéte mellett a fenté és a lenté is áthatja. A
tegnapi asszonyoké a fent világa: „felragyog / A régi büszkeség”, „A fejetek
fölvetését már messziről megismerem”, „A hegytetőn fölszegett fejjel”, „ma is a
jövőbe léptek”, „föl, föl a csúcs felé”. Kulcsmotívummá válik a fej, majd a harmadik szakaszban a láb, amely paradoxnak tetsző módon
szintén a fent világához köt, mert a mozgás dinamizmusát fejezi ki, s inkább
jelképesen már a kar, a karolás is. A
megjelenített, élő testek eleven szellemeket zárnak magukba, s ezt a harmóniát
igazából a halál sem képes megszüntetni. Mert az ötödik szakaszban a régebbi
halottak mellé képzeli a biztos jövőben a tegnapi asszonyok mindegyikét a
költő, s ott a föld alatt a himnikusan megjelenített testekből már csak a
csontok maradnak, de azokból is sugározni fog valami titkos erő, s erre bizonyságot
az szolgáltat, aki „oda rég lekerült”, mint Eti is. Az utolsó négy sorban a
vers egyes számra vált át, de oly módon, hogy a szöveg többekre is, egyetlen
személyre is vonatkoztatható, s így továbbra is szól az Óda a tegnapi asszonyokhoz általában is meg a mindenkori
egyetlenekhez is, hiszen az élő számára egy-egy személy az, aki „átragyogtatott
idefönt minden homályt”, s aki „felsugárzik titkosan, mint földalatti nap”. E
zárókép az ellentétet lételméleti szinten feloldva egyesíti a fent és a lent
világát: a vers ódai hangon dicsőített hősei lent is a fenti példa-létet őrzik.
S e zárás visszaköt a vers indításához is: a felragyogó szem és a homályt
átragyogtat emlék párhuzamával. A halál végül is legyőzetik. Egy
személyiségtípus halhatatlanult.
Az óda nemes
hagyományaihoz köthető e mű, amely mégis jellegzetesen huszadik századi.
Emelkedettségét inkább a megidézett magatartás adja, s kevésbé a költői nyelv,
amely gyakorta a köznapiassághoz közelít. Ilyen szövegben válik mellbevágó
erejűvé a cím nyitóképe a tegnapi asszonyokkal és a zárókép a föld alatti
nappal. S miként a strófaterjedelem, a ritmus sem teljesen szabályos.
Szimultánnak célszerű tekintenünk a sorokat, amelyekben néhány kivételtől
eltekintve erőteljes a sorok közepe táján a metszet. Maguk a sorok többnyire
négyüteműek, a kötetlenebb tagoló ritmus szerint, s e ritmus alkalmazásába
alighanem belejátszott Juhász Ferencék verstani forradalma is. Másrészt egy fellazított
jambikus ritmust észlelhetünk, amelyben helyenként sok az aprózás (például: „S
aki közületek oda rég lekerült, mikor virágban állt”). A ritmusnak ez a kevert,
formabontóan is hagyományközeli jellege jól fejezi ki a versbeli életmintáknak
és a megélt történelemnek a feszültségét s az idősíkok többrétegű dinamizmusát
is. A hagyományos felfogás szerint – s ezt híres költemények sora fogalmazta
meg – elporlad az asszonyi szépség, ez az óda viszont az életmagatartás mindent
átsugárzó erejével halhatatlannak nyilvánítja.
VASY GÉZA
(Forrás: 99 híres magyar vers és értelmezése, Móra Könyvkiadó 1995.,
548-563. old.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése