Zelk Zoltán (1906-1981): Három nap

 Kép: Zelk Zoltán - www.stefan2001.blogspot.hu

Ez hát a nyár.

Telthúsú földeken

zihál a forró, fulladt szerelem.

Az erdő zöld kendője lángban áll,

tűzzel harap, tűzzel ölel a nyár

s melyek lágyan vigyázták arcodat:

fölégeti a bújó árnyakat.

S a szél, a szárnyas, perzselten lehull

s a porban verdes, mint ki megvakul -

Forró és barbár ez a szerelem,

lánggal vonaglik testes földeken!

Zápor után

puffadt falevelek

kortyolják még az esőcseppeket.

Két gyönge csepp a levélről lehull

és gyönggyé válva a gallyon gurul:

tátott szájjal várja alant a sár -

szuszogva, telten elalszik a táj.

Mint tenger fenekén

járunk az alkonyatban,

süpped a délután s a fák között kilobban

ezernyi apró lángja. Dagad, nő az iszap

s bogozza sűrű inda a hajló ágakat.

És futva, mint menekvők a drága kincseket,

gyíkok viszik szájukban az elhullt perceket.

"Az már ott a határ" -

emeli kurta karját

s mutatja a favágó a folyó lenge utját.

"Az már ott a határ..." Igy köszön jóesténkre

s felénk köszön villózva, törött fénnyel fejszéje.

S indul. Dúsgőzű alkony emeli óriásra:

az égi fák közt csapkod, verekszik már baltája!

Ez már

ott a határ...

Reánk esteledik:

meglessük most a táj

estéli színeit!

S ki tudja, tán a fák,

ha az erdő izen:

a tulsóparti fák

átszöknek a vizen...?

A cigány-

gyerekek

sohasem alszanak?

Nézd kedves, ez is itt

már elébünk szalad!

Az apját várja tán?

Nincsen apja neki.

Az anyját várja tán?

Anyját sem ismeri.

Fekete, mint a föld,

a földből nőtt ki ő,

két karja, mint a fű,

a földből bujt elő.

S miként a szomju fű

kér esőcseppeket,

ugy nyul felénk keze:

"Fillért és kenyeret..."

- Ez itt már a falu,

menjünk kedves, haza -

gyümölcsfákat ölel

a cigányéjszaka.

Hogy tudsz örülni

minden kis virágnak,

leguggolsz hozzájuk s beszélsz velük.

Körötted duzzogva, irigyen állnak

a fák s rázzák, csörgetik levelük:

hogy őket is vedd észre már, csodáljad

kövér derekuk, izmos karjaik...

s te nevetve gügyögsz egy szarkalábnak,

mely rádnyitja sötétkék szirmait.

S nem hal meg, hogy letéped: ugy piheg

kezedben forrón, mint egy kis csibe.

A hajnali mezőn

varjak tipegnek.

Még csak városban láttál varjakat:

a vacogó, dermedt téli ligetnek

panaszolták a legyilkolt nyarat.

Nézzed, milyen komolyan lépegetnek,

tudják, kihuny a hajnal és a nyár,

mindent tudnak már e szomoru bölcsek

s szavuk virágnak, fűnek mondja: "Kár."

"Kár nyilni, nőni: jő a pusztulás..."

Hajnali mezőkön tipeg a gyász.

A faluból

kis kék fazékban

tejfelt, túrót hoztunk ebédre

s az ételszagra már körénk gyűl

a nyár kolduló szárnyas népe.

Legyek s darazsak vad haraggal

a fazék száját körüldongják:

lásd, édesem, még itt is minden

idézi a szegénység mocskát!

Mozdulatlanul

csak feküdni,

feloldódni a sürü tájba',

amig az értelem elzsibbad

s nehéz sorsunk, mint illó pára

az égre száll. A fákra gondolj,

gondolj a kotyogó patakra,

lásd élnek ők: színnel, dús nedvvel,

habár célját egyik se tudja.

Hát céltalanul, csak feküdjünk,

oldódjunk fel a sűrű tájba',

amig az értelem elzsibbad

és elszáll sorsunk, mint a pára.

Hazám ez,

kedves, ez az én hazám...

Hazám... Oly furcsa... még sohase mondtam...

Remegve bocsájtja utra a szám

a szót, mely szállana, de lásd, megtorpan.

Miért e szorongás, e dúlt szemérem,

hogy vallani és szállni fél a szó?

«Hazám...» Talán már a visszhangot félem,

mely vércseként lecsap reá: zsidó...?

Falvak gyülnek körém

s csontos szegények

s körém gyűl hajnal, dél és alkonyat.

Szaladnék innen? Láncnál is erősebb,

mik e földhöz kötöznek: a szavak.

"Pa-tak" - csattogja felém a futó viz

s a hulló levél azt nyögi: "A-var",

"zsa-rát" - sziszegi az ellobbanó tűz...

Hazám a vers: s ez a haza magyar.

Három nap...

Arcunk őrzi

s leheletünkben ring már,

leheletünkben hajlong

a lankán minden füszál.

Három nap... nékünk is nyilt

egy csöppnyi rés az évben -

hangod szelíd futását

rejti a táj szivében.

Megyünk haza

szekéren,

por füstölög a tájon.

Búcsúzik a vidék már,

hogy lágy emlékké váljon!

Nézz vissza, kedves, s nézz fel

a varjufellegekre:

károgva, lomhán szállnak

tul, a határ-hegyekre.

Forrás: Nyugat 1935. 11. sz.

Zelk Zoltán: A költő szerencséje

 

Egyszer majd én is kimegyek
a lóversenypályára - - -
fülembe súgja Krúdy úr:
Az ötös lovat játssza...
Bajszos, szép arcát emeli
a gyűrött turfújságból:
Persze hogy azt, csak az ötöst...
mondja Hunyady Sándor.
És dobognak már a lovak,
forr, sistereg a pálya -
mint Krúdy úr pegazusa,
úgy röpül az a sárga!
A többi tíz amíg lohol,
az ÖTÖS beröpülte
Nyírséget már és Óbudát,
úgy száll vissza a fűre.
Öt hossz? tíz hossz? ezer talán!
A végét mondom már csak,
mikor Krúdy és Hunyady
éppen konflisba szállnak
s én mondanám, hogy Köszönöm,
de mire szót találok,
a fellegek közt viszi már
a ló a két varázslót:
a konflist is az az ÖTÖS,
ő röpíti az égen...
s én állok csak, mi mást tegyek,
számolva tenger pénzemet. 

 

Zelk Zoltán: Hogyan mondjam el?

Amikor árnyam visszafordult,
mert miért is jönne velem tovább,
amikor iszonyú robajjal
lehullt egy dérszilánk,
amikor hátranézve láttam
az ág hegyén fölnyársalt árnyam
s Irén didergő alakját -
hogy mondjam el hólepte szájjal
azt a hólepte éjszakát?

Zelk Zoltán: Új mese a négy vándorról

Minden évben egyszer, túl a világvégen, találkozik a négy testvér a világvégi réten. Emlékeztek rá még, ki ez a négy testvér: a négy évszak, a Tavasz és Nyár, aztán az Ősz és Tél. Fáradtan leülnek, hosszan beszélgetnek, mit vetettek, mit arattak, mi jót-rosszat tettek. Odagyűl köréjük Nap, Hold, csillag, szellő, s őket hallgatja a megpihenő felhő. Hallgassátok ti is, vajon mit beszéltek, szellő, felhő mondta nékem, s továbbmondom néktek. Először a Tavasz szólalt meg; kíváncsian hallgatták őt idősebb testvérei:

– Hegy tetején hóba tűztem hóvirágot, fel is vidítottam vele a világot. Aztán ibolyával hímeztem a rétet, lila fejét fordította mindahány, az égnek. Ibolya elhervadt, gólyahírt ültettem, Afrikába a fecskéknek szellővel üzentem: Fecskék népét várja eresz alatt fészek s a gólyákat békás tavak, háztetőn kémények. Mire megérkeztek vidáman, gyors szárnnyal, tele volt már erdő, mező, minden kert virággal. Pirosra festettem zöldellő cseresznyét, de még a meggynek is jutott egy kis piros festék...

Tavasz után a Nyár kezdett el beszélni, kíváncsian, szeretettel hallgatták testvérei.

– A pünkösdi rózsa hervadt már a kertben, mikor napsütéssel én is megérkeztem. Nem tudom, milyen nap volt, talán csütörtök... mindenki azt kiabálta: „Hoztál-e gyümölcsöt?” Majd az Ősz – feleltem – , ő hoz majd gyümölcsöt, de azért meglátjátok, hogy nékem is örültök. Hoztam nyári záport, hízzanak a kertek, borsót, babot, karalábét egyen öreg, gyermek. És hogy ne maradjon senki, senki éhen, vígan szaladjon a kés kövér kenyérben, aratásra értek a búzakalászok, sütöttek a búzalisztből kenyeret, kalácsot. A tücsök a réten, madarak a fákon mind azt énekelték: „Szép az élet nyáron...”

A Nyár után az Ősz kezdett el beszélni, őneki is volt ám bőven mit mesélni. Hallgatták mindnyájan, talán fel is írták: mi minden jót hozott az Ősz, körtét, almát, szilvát. Barackot és szőlőt... És hogy baj ne érje: a fecskéket, hogy elmentek, tenderig kísérte...

Az Ősz után a Tél kezdett el beszélni, hallgatták is kíváncsian őt ifjabb testvérei. Mindegyik szavára ámulva figyeltek: hóval őrizte a vetést, a didergő kertet. Hogy a fa ne álljon csúnya, üres ággal, földíszítette szép, ezüst zúzmarával...

Elmondták egymásnak, hogy mi mindent tettek, aztán elbúcsúztak, s újból vándorútra keltek. 

Zelk Zoltán: Mestersége: író

Az író lakást keres, albérleti szobát. A bérbeadó természetesen özvegyasszony s az is természetes, hogy a lakójelölt foglalkozása után érdeklődik. Pontosabban a mestersége után. A kérdés így hangzik:

- Mi a mestersége?

Próbálták már, milyen kínos pillanat? Ha hazudik s azt feleli, hogy asztalos, ügynök, hivatalnok: föltétlen igazmondónak vélik, de később kiderül, hogy szélhámos. Ha azt feleli, író: igazat mond, de már abban a pillanatban szélhámosnak vélik. A bérbeadó özvegyasszony még megpróbál segíteni, rajta, mint a jó tanár, szájába adja a feleletet, megkérdezi:

- Újságíró?

- Nem. Író...

Most már menthetetlen. Ha tényleg író, akkor újságba ír � gondolja, sőt néha mondja is a jóságos özvegyasszony, látja, hogy nincs értelme a további kérdezősködésnek s most már pszichológussá változik, a lakáskereső arcától s modorától függ, hogy kiadja-e neki a szobát? Jelen esetben kiadja. Másnap az albérlő kiállítja a bejelentőlapot s elviszi az őrszobára. Az ügyeletes rendőr gondosan átnézi a kiállított rovatokat, az egyiknél, amely azt kérdezi: "állása, foglalkozása, tanult mestersége, szakképzettsége?" meghökken. Egyetlen szó felel a hosszú kérdésre: Író. A rendőr végül is megkérdezi:

- Milyen író?

Legszívesebben azt felelné, hogy szürrealista író, de ehhez gyáva.

- Hogy-hogy milyen? Hát író.

- De milyen író? Gépíró?

- Nem.

- Gyorsíró?

- Nem.

- Hát akkor hírlapíró?

- Az sem.

Végül, bár maga is érzi, milyen ostobán hangzik most ez a szó, kinyögi, hogy "szépíró"... A rendőr elcsodálkozik, mintha azt hallaná, hogy "szépkőműves", de már belefáradt a vallatásba és lepecsételi a bejelentőlapot. Albérlő hazamegy, másnap észreveszi, hogy a szoba poloskás, de nem mer felmondani, mert akkor egy hónap múlva újból megkérdeznék tőle: - Mi a mestersége?

(Forrás: Nyugat 1938. 2.sz.)

Zelk Zoltán: A költő szerencséje

Egyszer majd én is kimegyek

a lóversenypályára - - -

fülembe súgja Krúdy úr:

Az ötös lovat játssza...

Bajszos, szép arcát emeli

a gyűrött turfújságból:

Persze hogy azt, csak az ötöst...

mondja Hunyady Sándor.

És dobognak már a lovak,

forr, sistereg a pálya -

mint Krúdy úr pegazusa,

úgy röpül az a sárga!

A többi tíz amíg lohol,

az ÖTÖS beröpülte

Nyírséget már és Óbudát,

úgy száll vissza a fűre.

Öt hossz? tíz hossz? ezer talán!

A végét mondom már csak,

mikor Krúdy és Hunyady

éppen konflisba szállnak

s én mondanám, hogy Köszönöm,

de mire szót találok,

a fellegek közt viszi már

a ló a két varázslót:

a konflist is az az ÖTÖS,

ő röpíti az égen...

s én állok csak, mi mást tegyek,

számolva tenger pénzemet.

Zelk Zoltán: Hogyan mondjam el?

‪

Amikor árnyam visszafordult,
mert miért is jönne velem tovább,
amikor iszonyú robajjal
lehullt egy dérszilánk,
amikor hátranézve láttam
az ág hegyén fölnyársalt árnyam
s Irén didergő alakját -
hogy mondjam el hólepte szájjal
azt a hólepte éjszakát?

Zelk Zoltán: Új mese a négy vándorról

Minden évben egyszer, túl a világvégen, találkozik a négy testvér a világvégi réten. Emlékeztek rá még, ki ez a négy testvér: a négy évszak, a Tavasz és Nyár, aztán az Ősz és Tél. Fáradtan leülnek, hosszan beszélgetnek, mit vetettek, mit arattak, mi jót-rosszat tettek. Odagyűl köréjük Nap, Hold, csillag, szellő, s őket hallgatja a megpihenő felhő. Hallgassátok ti is, vajon mit beszéltek, szellő, felhő mondta nékem, s továbbmondom néktek.

Először a Tavasz szólalt meg; kíváncsian hallgatták őt idősebb testvérei:

– Hegy tetején hóba tűztem hóvirágot, fel is vidítottam vele a világot. Aztán ibolyával hímeztem a rétet, lila fejét fordította mindahány, az égnek. Ibolya elhervadt, gólyahírt ültettem, Afrikába a fecskéknek szellővel üzentem: Fecskék népét várja eresz alatt fészek s a gólyákat békás tavak, háztetőn kémények. Mire megérkeztek vidáman, gyors szárnnyal, tele volt már erdő, mező, minden kert virággal. Pirosra festettem zöldellő cseresznyét, de még a meggynek is jutott egy kis piros festék...
Tavasz után a Nyár kezdett el beszélni, kíváncsian, szeretettel hallgatták testvérei.
– A pünkösdi rózsa hervadt már a kertben, mikor napsütéssel én is megérkeztem. Nem tudom, milyen nap volt, talán csütörtök... mindenki azt kiabálta: „Hoztál-e gyümölcsöt?” Majd az Ősz – feleltem – , ő hoz majd gyümölcsöt, de azért meglátjátok, hogy nékem is örültök. Hoztam nyári záport, hízzanak a kertek, borsót, babot, karalábét egyen öreg, gyermek. És hogy ne maradjon senki, senki éhen, vígan szaladjon a kés kövér kenyérben, aratásra értek a búzakalászok, sütöttek a búzalisztből kenyeret, kalácsot. A tücsök a réten, madarak a fákon mind azt énekelték: „Szép az élet nyáron...”

A Nyár után az Ősz kezdett el beszélni, őneki is volt ám bőven mit mesélni. Hallgatták mindnyájan, talán fel is írták: mi minden jót hozott az Ősz, körtét, almát, szilvát. Barackot és szőlőt... És hogy baj ne érje: a fecskéket, hogy elmentek, tenderig kísérte...

Az Ősz után a Tél kezdett el beszélni, hallgatták is kíváncsian őt ifjabb testvérei. Mindegyik szavára ámulva figyeltek: hóval őrizte a vetést, a didergő kertet. Hogy a fa ne álljon csúnya, üres ággal, földíszítette szép, ezüst zúzmarával...

Elmondták egymásnak, hogy mi mindent tettek, aztán elbúcsúztak, s újból vándorútra keltek.

Zelk Zoltán: Őszi mese

Egy magas fa legfelső ágán élt a kis falevél. Mostanában nagyon szomorú volt. Hiába jött játszani hozzá a szellő, csak nem vidult fel.

- Miért nem hintázol velem? - kérdezte a szellőcske. - Láttam, most mindig egy kismadárral beszélgetsz. Ugyan, mennyivel mulatságosabb ő nálamnál? No, de találok én is más pajtást!
A falevél erre sírva fakadt.

- Ne bánts, szellőcske, tudhatnád, mennyire szeretlek, és láthatod, milyen szomorú lett a sorsom. Azelőtt reggelenként arany napsugárban fürödtem, és fecskesereg köszöntött vidám jó reggelt. Most se napsugár, se fecskék. Hová lettek, miért hagytak el? Nézd az arcom, a nagy bánattól egészen megöregedtem, már ráncos is, az esőcseppek naphosszat elülhetnek benne!

A szellő megsajnálta a falevelet. Megsimogatta, vigasztalta, de az zokogott, hogy leszakadt az ágról, és hullt a föld felé.

Nem baj, ha meghalok - gondolta - úgysem ér már semmit az életem.
De a szellő nem hagyta kis barátját: szárnyára vette, s azt mondta:
- Oda viszlek, ahová akarod! Merre repüljünk?

De a falevél bizony nem tudta.
Éppen akkor egy kismadár szállt a fára. Csodálkozott, hogy nem találta ott a falevelet; máskor már messziről integetett neki, alig várta, milyen híreket hoz.

- Ott van a kismadár - ujjongott a falevél, - akivel beszélgetni láttál. ő megígérte, hogy hírt hoz a fecskékről, talán már tudja is, merre kell utánuk menni!

Odarepültek hát hozzá. A kismadár elmondta, hogy egyik pajtása látta, mikor a fecskék összegyűltek s elhatározták, hogy itt hagyják ezt a vidéket, s elindulnak tengerentúlra. Azt beszélték: ott mindig aranyos napsugár ragyog.

- Menjünk utánuk-könyörgött a falevél.

A szellő nem kérette magát. Szálltak hegyen-völgyön, erdőkön, mezőkön, míg csak a tengerhez nem értek. Azon is átszálltak, mikor egy fecske suhant el mellettük. Rögtön észrevette a kis falevelet, aki több társával együtt olyan kedves házigazdája volt. Örömében gyorsan összehívta a fecskéket; de mire odaértek, a falevél már nagyon fáradt volt. A fecskék szépen rátették a csillogó tenger hátára. Ott himbálódzott a ragyogó napsütésben. A fecskék énekeltek, a napsugár mosolygott, a szellő duruzsolt.

- Most már boldog vagyok - sóhajtotta a kis falevél, aztán álomba ringatta a tenger.

Zelk Zoltán: Négy vándor

A világ végétől kilenclépésnyire, de az is lehet, hogy tízre, volt egy hegy. A hegy mögött egy icipici patakocska folydogált, amiben mákszem nagyságú halak játszadoztak, s olyan kicsi békák ugráltak a partján, hogy csak a szél és a falevelek látták őket.

A hegy se volt valami óriási, a verebek gyalogláb másztak át rajta, s mikor a túlsó felére értek, még akkor is kedvük volt ugrándozni. Nem lehetett nagyobb, mint egy jókora kavics. De igazi hegy volt, s igazi volt az a cérnaszálnyi ösvény is, ami a hegytől az erdőig vezetett.

Ez az erdő már nem volt olyan kicsi, mint az ösvény, a hegy és a patak, akkora lehetett, mint mifelénk az erdők.

Vidám élet volt az erdőben, de legvidámabban négy testvér élt, akiknek az erdő közepén volt a házuk. A négy testvér neve: Tavasz, Nyár, Ősz, Tél.

Azt elfelejtettem megmondani, hogy mindez a világ elején volt így, a világ elejétől is csak tíz évig és három napig. Mert tíz esztendő és három nap múltán a négy testvér összeveszett. Azt hiszem, azon vesztek össze, hogy melyik madár tud nagyobbat ugrani: a veréb vagy a rigó?

A Tavasz és a Nyár azt mondotta, hogy a veréb, az Ősz és a Tél azt mondta, hogy a rigó. Hiába kérdezték a lepkéket, az ösvényt meg az icipici kis patakot, egyik se tudta megmondani, melyiknek van igaza. így történt aztán, hogy a Tavasz így szólott testvéreihez:

- Ezen mi elveszekednénk a világ végéig is. Én hát inkább elmegyek közületek. - Ezzel aztán el is indult, át a kis ösvényen, át a kavics nagyságú hegyen és az icipici patakon, míg csak a világ közepére nem ért. Beletellett vagy három hónap, amíg visszajött az erdőbe.

Akkor aztán eldicsekedett testvéreinek, hogy mennyire örültek neki az emberek. Mindenki azt mondotta, hogy a Tavasz a legszebb a világon. Ezt bizony nem hagyta a Nyár. Ő is útra kelt, s ő is dicsekedve tért vissza.

- Énhozzám bizony úgy szóltak az emberek: "Te vagy a legjobb, te vagy a legkedvesebb! Te érlelted meg a búzánkat, hogy lisztet őrölhessünk belőle, hogy kenyeret süthessünk a lisztből..."

"Hát ha így van, én is útra kelek" - gondolta az Ősz. S nem is gondolta kétszer, túl volt már az erdőn, hegyen, patakon. Aztán mikor visszatért, így szólt:

- Láttátok volna, hogy örültek nekem az emberek! Nem is csoda, mert teli tarisznyával mentem közéjük, vittem nekik szőlőt, diót, almát, körtét.

A Tél se hagyta magát, ő is útnak indult, szaladtak előtte a szelek, hogy hirtelen vigyék érkezését. Visszafelé is pajtásaival, a szelekkel jött, s álló nap arról mesélt, mennyire örültek a gyerekek a hónak és a jégnek, s mennyi ágat tördelt az erdőben, hogy legyen mivel fűteniük a szegényeknek.

Álló napig ezt mesélte, de már csak ketten hallgatták: a Nyár és az Ősz, mert a Tavasz közben újra útra kelt, s azóta is így vándorolnak, mióta világ a világ.